Katholikus Néplap, 1858. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1858-01-14 / 2. szám

emberek Istenről, a veszély után pedig elfelednek min­dent s alig jut eszökbe, hogy Istennek hálát adjanak, ki őket megmentette.“ Íme ilyen volt már az akkori keresztények egy része, ilyenebb a későbbieké, s még ilyenebb a mos­taniaké, úgy hogy csaknem Diogenesként fényes nap­pal is lámpát kellene gyújtanunk, ha jó keresztényekre, kikben az élő hit szentsége magasztaltatik, találni akarnánk ; kiknek szive a jó- és igazra, a szép- és töké­­lyesre hevülne; kiknek elméje nem a földre, hanem a mennyre, tulajdonkép életüdvökre Istenhez emelked­nék ; kik az erény és polgári hűségben edzettek, szí­vükben ártatlanok, arczukon szemérmesek, önmaguk­­viseletében illemesek, alázatosak, és ekkér igazán ka­­tholikus keresztények volnának. Minek okát ha keres­sük , most is csak abban találjuk, hogy a keresztények nagyobb része inkább a földiek­, mint mennyeiekkel foglalja el magát; magánhaszon után siet, nem tudja megtagadni magát s nem tud mértékletesen élni; mu­latságot s élveket vadász, és pedig nem csak a gazdag, hanem a szegény is , ki alig virrad egypár fillérkére; divatruhák­ s drága öltönyökkel iparkodik fedni testét még a legszegényebb is, hogy mind önmagának tes­sék, mind mások szemét magára vonhassa. A gazda­got nem csodáljuk, ha selyem- és bársonynyal takarja testét; de midőn a szegény polgár és nő erején fölül szerepelni akar, ezt már nem hogy csodálhatjuk, ha­nem boszonkodnunk kell fölötte. A pásztor, kinek ösz­­szes fizetése alig terjed száz váltóforintra, ugyanannyi forintos, sőt néha drágább czifra szűrt ölt nyakába, s olyan kevély abban, mintha a tér, melyen jár és le­­geltet, az ő sajátja volna. A pórleány és menyecske kihímzett drága kendővel takarja fejét és nyakát, s oly hiú önmagában, mintha a szépség minden kellemével birna s a szemeknek csak rajta kellene megakadniok. — És ez nemcsak egyes helységekben kivételkép, ha­nem átalánosan úgy el van terjedve, hogy alig talál­hatni helységeket, melyekbe a költséges ruházat be nem csúszott volna. Ennek azután mi a következése, könnyen elgondolhatjuk. Nemde fogyatkozás, kime­rültség , s elvégre erkölcsi megromlás ? Kihűl a szív­­ből minden jó és szent iránti érzés, az ártatlanság és szemérem helyét buja vágyak foglalják el s vétkes ki­csapongások indokítják el a testet, melynek, mint az Isten templomának, tisztának kellene lennie, hogy ab­ban az Úr, ki azt alkotta, méltó helyet találhasson magának; a felebaráti szeretetet irigység váltja fel, vagy undok fösvénység lepi meg a szívben megrom­lott embert, minek következtében ő mások vagyona után vágyik, csalások­, rablások­, sőt gyilkosságokra is vetemedik s elannyira megkeményedik szivében, hogy a halált adó fegyver, vagy kötél sem rettenti el őt embertársainak megkárositásától! Hogy ily bűntények gyakoriak a mai világban — és pedig a műveit magyar nép kebelében, daczára a buzgó lelkipásztorok hatalmas szónoklatainak, kik nem­csak Isten házában, hanem a sötét börtönök falai közt is eltévedt embertársaikat megigazítni s jó útra vissza­vezetni legerélyesebben törekesznek, okokkal megmu­tatva vétkes cselekedeteik szomorú kihatását az embe­riségre, — mondom, hogy gyakoriak, sőt mindenna­piak: a tapasztalás eléggé bizonyítja. Mert vannak em­berek , és pedig oly vakmerők és szemtelenek, kik nemcsak a sötét és fátyola alatt, hanem majd fényes nappal — és pedig nem a kerítésen át, hanem nyílt ajtókon, — sőt, mint Türje mezővárosában december hó folytán történt, a börtönház mellett, hol az őr szemei a szomszéd házat ki sem kerülhetik, kocsiról többen le­­szállva, köszöntöttek be a kereskedő boltjába, ki ve­szedelmet gyanítván, lármát akara ütni, valamint neje és gyermekei is; azonban a fokos elnémítván mindnyá­­jokat, miután majd halálra verettek, kezeik hátra köt­tetvén , fájdalom és sírás közt nézők, mint vetkeztet­nek ki mindenből, s megköszönhetik, ha életök meg­marad ! Már most ilyen embereket ördög fajzattnak, vad állatoknak, vagy ha tán katholikus keresztények, azok­nak mondjuk-e? Oh! a keresztény, de az emberi nevet is kár volna ezekre pazarolni; alábbvalók ők az álla­toknál is, mert az állat önvére és faja ellen nem tá­mad, ezek pedig a legjobb emberbarátot is irgalom nélkül ölik le! — A­ki keresztény nevet akar viselni, vagy ekkér nevezi magát, annak keresztény módon kell élnie, azaz a Krisztustól adott törvényeket meg kell tartania, mert szent Ágoston szerint kegyelem adatott, hogy a törvény betöltessék. — Én igaz ke­reszténynek azt tartom , ki a szent kereszt jelét magán hordozván, az ö­­dvözítőjét tiszteli s azért kész ön­magát, azaz testkivánságait megtagadni; ki felebarát­ját szereti, igazságot cselekszik mindenkivel s meg nem károsít senkit; ki alázatos, jószivü, s irgalmassá­got cselekszik mindenkivel; ki mások jogait tiszteli, és habár szegény is, idegen jószág után sohasem vágyik; ki állhatatos és kitartó, és sem a szerencsétől el nem csábittatik, sem a szerencsétlenségtől lelkében meg nem zavartatik; szóval, kinek élete feddhetlen s min­den mocsoktól tiszta. Ez az igaz katholikus keresztény ember, szeretett atyámfiai! Ihász Gilbert. (Folytatása következik.) 10 Oly homályos ablakom!... Oly homályos ablakom! Mindkijába nézek; Nem látok ki, — mint a rab Beszorítva élek. Beszorítva egy szoba Szűk, keskeny körére, A hol viszhang nem felel Lantom énekére . . . De mit is beszélek én ? — Kell-e hát szebb élet, Mint midőn a kegyelem Levegője éltet? Itt elzárva egymagam, Egy lelkemnek élek, Osztatlan megy föl a dal, A dicsérő ének.

Next