Katholikus Néplap, 1858. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1858-06-03 / 22. szám
De a mi az én orczámra nem fér, Aztán elment, és hátra sem néze, Gondolván, hogy lesz még benne része. És fölvirradt a legszebbik ünnep, Melyet még a roszok is megülnek, Az Úrnapja, az Isten sétája, a Szeremlén is harangoznak rája. Kiben a hit, kiben a szív dobban, Mind oda tart az oltárhoz mostan, Meleg fohászt, meleg imát öntvén, Oly meleget, mint csak a verőfény. — A csősz is egy kakukfa-nyalábbal Megindul a város felé halkkal, Gondolván, ha ő adta a fákat, Tán kezéből a virág sem árthat. . . — De csakhogy megy! im ezt várta Borsa, Bele is ül egy ladikba gyorsan, S még gyorsabban siet a füzesbe, Mintha fecske szárnyain evezne. „Nyomoru csősz ! csak járd a bolondját, Szedek addig egy vessző kalangját.“ Gúnyolódik széles, jó kedvében, Mig a sarka telik, telik szépen. — Meg is telt már, beleszökik Péter, És rácsap az evezőre kétszer, Nagyot locscsan rá a Duna habja, Hanem azért csak békével hagyja; Mintha ő is szent ünnepet ülne, Ég felé néz szelíd arcza tükre. — — Nem is kell más a ravasz lopónak, Már a Duna közepén a csónak ; Mindjárt künn lesz, és nem látja senki, Azt hiszi, tán az Isten sem sejti! Pedig a kit még ingyen sem vélne, Ott a parton nézi .Sára néne, A vén csősznek még vénebb szülője A templomból hazafelé jőve. „Péter gazda! ily gonosz ember kend? Hát kelmédnek már az ünnep sem szent?“ —• „Hadd el anyjok! dolgozni nem vétek, Dolgozom én, a mikor ráérek.“ — „De hordja el a kánya a dolgát, Ilyet ember nem minden napon lát; Vigyázzon kend, mert bizony megjárja, Ne szálljon az Istennel csatára.“ — „Ejd mit, Isten ? — Péter hetykén mondja, — Jobb, ha neki magára van gondja.“ S tovább menne; ám e rémbeszédre Összerezzen a nagy Duna képe, Összerezzen s megmozdul fenékig, Mint kinek a szive táját tépik : Úgy háborog, úgy viharog, úgy zeng, Verekednek a habok alant, fent. . . „Péter gazda ! — rákiált az asszony. — Az Istenért, nagy a baj, vigyázzon ! Tele van a csónakja vesszővel, Tele csónak vajmi könnyen dől fel.“ — „Ejh, dehogy dől, a ki megteremti! Ne oktasson engemet, de senki.“ — Sim alig hogy ezt a szót kimondta, Kifordult a zajongó habokba. . . — Bénne már most, de még sem fél Péter. Van két karja, mely más tízzel ér fel, Megszeldeli velök a hullámot, — Ilyen úszót nem akárki látott, — Egyenest megy, egyenest a partnak, A hullámok bármiként kavargnak. — De a part! jaj ne menj oda Borsa, Tudod-e, hogy azt mély örvény mossa, Mely elsodor, és betemet váltig, S testedből a halak dögé válik ? — De ő csak megy, nem is nézve félre. . . Irgalom száll Sára jó szivére; Ha már elvesz, ha már itt a sírja, Legalább az üdvösséget bírja! Gondola, és rettegve kiáltja : „Péter! mondja kend, hogy : Jézus, Mária ! Hol reménynek még árnyéka sincsen, E két szóra megsegíti Isten!“ Hallja Péter, küzdvén az örvénynyel, Mely benyelte s annyiszor veté fel, Hallja, s ajkán százszoros sóhaj van : „Jézus, Mária könyörülj meg rajtam !“ Meg is szánta az irgalom atyja; Mert a partot két kezébe adja, Hol térdet vet, s mintha horog volna, Úgy ragad egy gyönge fű-bokorba. . . A jó Sára pedig örömében imádkozik a bűnösért szépen, S egyre mondja, egyre azt kiáltja: „Mondja, Péter, mondja : Jézus, Mária!“ — De Péter már bátorságban lévén, Gúnyosan szól : „mit beszél kend néném ? Nem kell a kend Jézus Máriája, A nélkül is kijutok már, — látja !“ — Látja, látja, vajha látta volna! De e szólam a part leomla, Elfojtván a szentségtelen nyelvet, Mely kigunyolt irgalmat, kegyelmet; S bár örökre gyászos lett a sírja, Nincs, ki rajta egy könyet is sírna! Mindszenti Gedeon. Árva czigány. (Vége.) II. A szép Bertát csaknem éjfélig hasztalan várván szülei, végre keresni indultak ; de noha mindent kikutattak, és az egész falut fellármázták, az eltűnt leányt meg nem találhatták, sem a czigányt. S irt most a két tisztes öreg, oly keservesen, miként tán soha ez életben, annyira, hogy a falu népét is könyekre indítanák. Az anya szive fájdalmában átkokat szórt a czigányra, még azon perezre is, melyben felfogott a hálátlan árván; nem is ügyelve férje szavaira, ki többször ismétlé előtte: a szerencsétlenség az, mely megdicsőiti az erényt, s hogy a ki hálára számit, midőn jót tesz mással, az nem keresztény, hanem hajhász, ki kereskedést űz az erénynyel. Azonban az anya, nem birt 24* 191