Katholikus Néplap, 1858. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1858-02-25 / 8. szám

62 dent, mi szeretetre méltó s képes a viszonszeretetet nevelni, öregbíteni; szóval a szeretetet mindazt igyek­szik tökéletesen megismerni, a­mi szeretetreméltó van benne, hogy a maga részéről is a szeretetet teljesen viszonozhassa, minden alkalmat fölkeres s fölhasznál, hogy bizalmasan társaloghasson, s minden titkát, fáj­dalmát s örömét megoszthassa. — Sőt a szeretet to­vább is megy. Nem éri avval be, hogy csak szerettes­sék ; ő hiszi is, hogy szerettetik, s épen e hitéből táp­lálja viszonszeretetét, úgy hogy nem is tudja megkü­lönböztetni, ha valljon inkább hiszi-e azt, hogy szeret­tetik, vagy pedig inkább szeret, mert tudja, hogy sze­rettetik, így hatják át kölcsönösen egymást, s olvad­nak egymásba a hit s szeretet. A szeretet hiszi, hogy szerettetik, s a hit szüli a viszonszeretetet. Mindennek főkérdésünkre alkalmazása önként foly. «Jézus az, kit szeretni kell; Ő maga a szeretet­­reméltóság legbensőbb, isteni lényegében. — A ke­reszt, melyen a szeretet halálát szenvedte értünk, bi­zonyság erre. Ő igen, Szerelmesül!! a kereszt ama nagy könyv, melyből Jézus Krisztus hozzánk való szerete­­tének túláradozó bőségét jobban megtanulhatjuk, mint a világnak minden könyveiből! — Olvassatok tehát e könyvben, s eszméljetek felőle : keressétek s találjátok föl abban Jézusnak mindazon szeretetre méltóságát, melynek kifejezésére az emberi nyelvnek szava, az emberi szívnek nincs fölfogása! Ne mondjátok: A szer­zetesek s apáczák dolga az, kiknek hivatásuk a meny­­nyei dolgok fölötti elmélkedéssel foglalkozni, ti rá nem értek napi gondjaitok miatt; — mert tin magatok is tehetitek ezt, s pedig naponta igen könnyen és külö­nös fáradság nélkül, ha a vérnélküli keresztáldozaton, a szent misén kellő magábaszáltság-sájtatossággal megjelentek. A sz misét hallgatni pedig átalános kö­telessége minden keresztény katholikusnak ; s ha talán valaki épen akadályozva volna testileg jelen lehetni, a lelket bizonyára mi sem gátolja, hogy Isten házába he­lyeztesse magát át, s ott csendes elmélkedésben szel­lemileg egyesüljön a szeretet áldozatával. S így most már a kérdés: mikép lehet a keresz­tény Krisztus mása? — odasejlik: „ha Krisztus áldo­zathaláláról naponta elmélkedni, vagyis igyekezni fog naponkint szent misét hallgatni:“ akkor egyszersmind teljes bizalommal remélhetendő, hogy a régi ember többé nem fog benne föléledni, mert mint sz. Ágoston állítja: „azon napon, melyen az ember asz.misét áhi­­tatosan meghallgatja, halálos bűnbe nem fog esni. íme­ látjátok, hogy nem oly nehéz Krisztust magunkra ölteni és benne élni , vagyis őt bennünk élni engedni, hogy magát bennünk gondolatban, szóban s tettben megalakítsa. Kitartó előszeretet a szent mise-áldo­zat iránt képes mindezt eszközleni. Igen, Szeretteim az Urban!­a mint ki a szent misét hallgatja, úgy él. De a szeretet még tovább megy. — Nem elégli azt, hogy viszonszerettetését hiszi, d­e tapasztalni is akarja; odaadatkozni vágyakodik és viszont cserébe bírni azt, kinek magát odaadja. Kétségkívül észre ve­szitek, hová czéloz ez, midőn a szent miséről van szó. A szent áldozás, igen, ez a gyapont, hol a hit és szeretet Krisztus iránt egybe olvadnak; itt alakul meg a régi emberben az uj ember az oltári szentség mély­séges titkában; itt cserélkezik föl a régi ember az uj­jal, itt istenül föl az ember Krisztus által, ki testi táp­lálékaink színe alatt lelkünk eledeléül nyújtja magát. Minő a táplálék, olyan az élet! — Az első kereszté­nyeknek szokásuk volt a szent mise hallgatásakor mindannyiszor egyszersmind az oltári szentséget is ma­gukhoz venni, s épen ezért készek is voltak hitöket vérekkel pecsételni. Ha ez napjainkban meg is válto­zott, h­ogy a lelki áldozás, azaz: a valóságos ál­dozás utáni benső sóvárgás mindig hatalmában áll a hivő léleknek. Igen, az „Úr angyalának“ naponta háromszori figyelmeztetése arra, hogy az «.Ige testté len s bennünk lakozék,“ ha a szavakat élő hittel mindannyiszor fontolgatjuk, önként fogja bennünk ama szent óhajtást fölvidítani, hogy mi bennünk is a szent áldozás által testté legyen. S most már kérdésünkre két szóval felelhetünk : „bűnbánat s szent mise,“ vagy gyónás s szent áldozás, ez mintegy azon két kéz, melylyel a régi Ádámból ki­vetkőzhetünk s Krisztust, az újat magunkra ölthetjük, s ez egyszersmind mértékül is szolgál, melylyel kiki kereszténységét megmérheti. Mindenki ugyanis oly jó keresztény, mint a minek gyónásai s áldozásai; s meg­fordítva : senki jobb keresztény nem lehet, mint a milyenek gyónásai s áldozásai. Azért is kétségkívül igaz, hogy, a ki nem járul többször e két szentséghez, a keresztény nevet viselheti ugyan, de az igaz ke­resztények sorába jogosan nem számíthatja magát; a­mint is az egyház azt, ki e szentségeket évenkint leg­alább egyszer nem veszi magához, közösségétől el­­­szakadt hithagyóként tekinti, s holta után megtagadja tőle az egyházi temetést, így immár mindannyi kérdés meg lenne oldva. A hivatás meg van határozva, a czél kimutatva, az ös­vény kijelölve, az eszközök kézbeadva, — csak az Is­tenben bizakodó síkraszállás, az elszánt viaskodás van hátra s a győzelem biztos, hacsak mindvégig állhata­tosak maradandunk. — Előre tehát Szerelmesim az Urban ! legyen a ti jelszavatok is. E­lő­r­e a mennynek országáért! Bizonyára ez inkább megérdemli fárado­zásunkat, mint a föld. „Oly érzelmüek legyetek tehát, mint Jézus Krisztus is volt.“ ’) — Nem elég kereszté­nyeknek neveztetnünk, hanem kell, hogy valóban azok legyünk is, — ez a hivatás, ez a föladat! — Krisztust kell felöltenünk — ez a czél . — Hit s szeretet — ez az ösvény, melyen e czélunkhoz törekedjünk ; gyónás s áldozás — az eszközök, melyek által egy részről a külső akadályokat elmozdítjuk, más részről pedig ben­­sőleg megerősödünk s igazán előre haladunk! — Jobb kereszténység tehát bennünk és közöttünk, — ez által pedig egy jobb jövő saját kezeinkben van. Mindez ugyan mindnyájunknak szól, kiválóan azonban mégis azoknak, kiknek kezeibe Isten a jövő nemzedéket adá. Keresztény szülök! titeket illet a szó, nem uj szó, mert csak ismétlem azt, mit első főpásztori szózatomban intéztem hozzátok. „Ha azt kívánjuk, hogy a világ sora jobbra forduljon, ezt az uj nemzedéktől, gyermekeinktől várhatjuk. Ők a jövendő“ Az egyház és iskola egymagán meg nem győzik a nagy *) Philipp. 2, 5.

Next