Katholikus Néplap, 1858. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1858-02-25 / 8. szám
62 dent, mi szeretetre méltó s képes a viszonszeretetet nevelni, öregbíteni; szóval a szeretetet mindazt igyekszik tökéletesen megismerni, ami szeretetreméltó van benne, hogy a maga részéről is a szeretetet teljesen viszonozhassa, minden alkalmat fölkeres s fölhasznál, hogy bizalmasan társaloghasson, s minden titkát, fájdalmát s örömét megoszthassa. — Sőt a szeretet tovább is megy. Nem éri avval be, hogy csak szerettessék ; ő hiszi is, hogy szerettetik, s épen e hitéből táplálja viszonszeretetét, úgy hogy nem is tudja megkülönböztetni, ha valljon inkább hiszi-e azt, hogy szerettetik, vagy pedig inkább szeret, mert tudja, hogy szerettetik, így hatják át kölcsönösen egymást, s olvadnak egymásba a hit s szeretet. A szeretet hiszi, hogy szerettetik, s a hit szüli a viszonszeretetet. Mindennek főkérdésünkre alkalmazása önként foly. «Jézus az, kit szeretni kell; Ő maga a szeretetreméltóság legbensőbb, isteni lényegében. — A kereszt, melyen a szeretet halálát szenvedte értünk, bizonyság erre. Ő igen, Szerelmesül!! a kereszt ama nagy könyv, melyből Jézus Krisztus hozzánk való szeretetének túláradozó bőségét jobban megtanulhatjuk, mint a világnak minden könyveiből! — Olvassatok tehát e könyvben, s eszméljetek felőle : keressétek s találjátok föl abban Jézusnak mindazon szeretetre méltóságát, melynek kifejezésére az emberi nyelvnek szava, az emberi szívnek nincs fölfogása! Ne mondjátok: A szerzetesek s apáczák dolga az, kiknek hivatásuk a menynyei dolgok fölötti elmélkedéssel foglalkozni, ti rá nem értek napi gondjaitok miatt; — mert tin magatok is tehetitek ezt, s pedig naponta igen könnyen és különös fáradság nélkül, ha a vérnélküli keresztáldozaton, a szent misén kellő magábaszáltság-sájtatossággal megjelentek. A sz misét hallgatni pedig átalános kötelessége minden keresztény katholikusnak ; s ha talán valaki épen akadályozva volna testileg jelen lehetni, a lelket bizonyára mi sem gátolja, hogy Isten házába helyeztesse magát át, s ott csendes elmélkedésben szellemileg egyesüljön a szeretet áldozatával. S így most már a kérdés: mikép lehet a keresztény Krisztus mása? — odasejlik: „ha Krisztus áldozathaláláról naponta elmélkedni, vagyis igyekezni fog naponkint szent misét hallgatni:“ akkor egyszersmind teljes bizalommal remélhetendő, hogy a régi ember többé nem fog benne föléledni, mert mint sz. Ágoston állítja: „azon napon, melyen az ember asz.misét áhitatosan meghallgatja, halálos bűnbe nem fog esni. íme látjátok, hogy nem oly nehéz Krisztust magunkra ölteni és benne élni , vagyis őt bennünk élni engedni, hogy magát bennünk gondolatban, szóban s tettben megalakítsa. Kitartó előszeretet a szent mise-áldozat iránt képes mindezt eszközleni. Igen, Szeretteim az Urban!a mint ki a szent misét hallgatja, úgy él. De a szeretet még tovább megy. — Nem elégli azt, hogy viszonszerettetését hiszi, de tapasztalni is akarja; odaadatkozni vágyakodik és viszont cserébe bírni azt, kinek magát odaadja. Kétségkívül észre veszitek, hová czéloz ez, midőn a szent miséről van szó. A szent áldozás, igen, ez a gyapont, hol a hit és szeretet Krisztus iránt egybe olvadnak; itt alakul meg a régi emberben az uj ember az oltári szentség mélységes titkában; itt cserélkezik föl a régi ember az ujjal, itt istenül föl az ember Krisztus által, ki testi táplálékaink színe alatt lelkünk eledeléül nyújtja magát. Minő a táplálék, olyan az élet! — Az első keresztényeknek szokásuk volt a szent mise hallgatásakor mindannyiszor egyszersmind az oltári szentséget is magukhoz venni, s épen ezért készek is voltak hitöket vérekkel pecsételni. Ha ez napjainkban meg is változott, hogy a lelki áldozás, azaz: a valóságos áldozás utáni benső sóvárgás mindig hatalmában áll a hivő léleknek. Igen, az „Úr angyalának“ naponta háromszori figyelmeztetése arra, hogy az «.Ige testté len s bennünk lakozék,“ ha a szavakat élő hittel mindannyiszor fontolgatjuk, önként fogja bennünk ama szent óhajtást fölvidítani, hogy mi bennünk is a szent áldozás által testté legyen. S most már kérdésünkre két szóval felelhetünk : „bűnbánat s szent mise,“ vagy gyónás s szent áldozás, ez mintegy azon két kéz, melylyel a régi Ádámból kivetkőzhetünk s Krisztust, az újat magunkra ölthetjük, s ez egyszersmind mértékül is szolgál, melylyel kiki kereszténységét megmérheti. Mindenki ugyanis oly jó keresztény, mint a minek gyónásai s áldozásai; s megfordítva : senki jobb keresztény nem lehet, mint a milyenek gyónásai s áldozásai. Azért is kétségkívül igaz, hogy, a ki nem járul többször e két szentséghez, a keresztény nevet viselheti ugyan, de az igaz keresztények sorába jogosan nem számíthatja magát; amint is az egyház azt, ki e szentségeket évenkint legalább egyszer nem veszi magához, közösségétől elszakadt hithagyóként tekinti, s holta után megtagadja tőle az egyházi temetést, így immár mindannyi kérdés meg lenne oldva. A hivatás meg van határozva, a czél kimutatva, az ösvény kijelölve, az eszközök kézbeadva, — csak az Istenben bizakodó síkraszállás, az elszánt viaskodás van hátra s a győzelem biztos, hacsak mindvégig állhatatosak maradandunk. — Előre tehát Szerelmesim az Urban ! legyen a ti jelszavatok is. Előre a mennynek országáért! Bizonyára ez inkább megérdemli fáradozásunkat, mint a föld. „Oly érzelmüek legyetek tehát, mint Jézus Krisztus is volt.“ ’) — Nem elég keresztényeknek neveztetnünk, hanem kell, hogy valóban azok legyünk is, — ez a hivatás, ez a föladat! — Krisztust kell felöltenünk — ez a czél . — Hit s szeretet — ez az ösvény, melyen e czélunkhoz törekedjünk ; gyónás s áldozás — az eszközök, melyek által egy részről a külső akadályokat elmozdítjuk, más részről pedig bensőleg megerősödünk s igazán előre haladunk! — Jobb kereszténység tehát bennünk és közöttünk, — ez által pedig egy jobb jövő saját kezeinkben van. Mindez ugyan mindnyájunknak szól, kiválóan azonban mégis azoknak, kiknek kezeibe Isten a jövő nemzedéket adá. Keresztény szülök! titeket illet a szó, nem uj szó, mert csak ismétlem azt, mit első főpásztori szózatomban intéztem hozzátok. „Ha azt kívánjuk, hogy a világ sora jobbra forduljon, ezt az uj nemzedéktől, gyermekeinktől várhatjuk. Ők a jövendő“ Az egyház és iskola egymagán meg nem győzik a nagy *) Philipp. 2, 5.