Katholikus Néplap, 1860. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1860-08-02 / 31. szám
Egy kicsinyke szende város, Haj de búba öltözött! — Védcsapatja halva fekszik, Sok nemes kebel kihűlt, Mely csak érte s szép hazája Boldogságáért hevült. Elrepült a béke napja, S az eget száz jaj hasítja. „Jő az ellen ! Jaj, segítség !“ Hangzik sziv-szakadva föl; Fut, ki merre futhat éjben A dühös csoport elől. Jaj de késő! mert a várost Ellen állta már körül, Nincs segítség, itt halál vár A falon kivül s belül. Hah! de vége már az éjnek, Felviláglik a szövetnek.-----,Mentsd meg jó anyám, oh mentsd meg Kedves édes gyermeked ! Cseng egy kis teremtés ajka, Mig anyját ölelte meg. — „Isten az, ki most segíthet, Kedves édes gyermekem, Kérjed őt e szép imával Térden állva majd velem.“ S a szelíd nő földre hullva Hits reménynyel ezt susogja: „Oh nagy Isten ott a mennyben Nézz e részben le reánk, Hadd elődbe szállni szívből Kell alázatos imánk! Hisz mi benned bizhatunk csak, Özvegyek hű gyámola, Egy szavad, a bú eloszlik, S itt a béke angyala. Ám különben véghetetlen Bölcseséged hadd ítéljen.“ Már közéig a kisded lakhoz Egy dühöngő vészsereg ; Ég a város, dörg a fegyver, De az özvegy nem remeg. Hő imáját küldi égbe, S szent ihletben elmerül; A moraj pedig s a jajszó Lassan, lassan csendesül. — Néma és sötét lesz végre, S álom jő a nő szemére.------* * * Már a déli nap sugara Csillog a kis ablakon, A midőn a nő s a gyermek Széttekint az udvaron. „Fő dicsőség légyen néked, Istenünk, és háládat!“ — Szól a nő, látván körülé Egy szél rakta hófalat. 251 „Lásd jó gyermekem, ki bizik Istenében, az soha Nem csalatkozik hitében, Mert az Isten jó Atya !“ Mecsekháti. Az Úr jegyese. — Történeti beszély. Folytatás. — Az éji imádkozó. Térjünk vissza a zárdába. Keressük föl Margitot, megtudandók, mily hatást gyakorlott rá az említett látogatás. Gyönyörű tavaszi éj követte a szép tavaszi napot. Fűszeres lebel játszik a falombokkal, —kedves, andalító, ábrándos susogást idézve elő, melyen elmerengni oly jól esik a léleknek. Különben semmi nesz, semmi zaj sem hallatszik; csendes, néma az egész környék. A zárda lakói közöl talán csak egyedül Margit van még ébren. Ott ül ablaka mellett. Ha a külsőről a belsőre szabad következtetést vonni, önmagával küzd ; legalább hullámzó kebele és ábrándos tekintete azt látszanak elárulni. — Nem, ez nem lehet — szólt fölemelkedve helyéről s mintegy magához térve ábrándozásából — ez nem lehet szerelem! . . . És mégis — folytató kis szünet után — annak kell lenni, mi lehetne más ? . . . Hiszen ezelőtt oly nyugodt voltam, és azon perez óta, melyben őt láttam, úgy feszül kebelem, és szivem úgy dobog, mintha meg akarna szakadni. . . . —Ábránd, képzelődés és semmi más!—mondá ismét hosszabb szünet után, homlokát végig simítva, és más irányt adandó gondolatinak, kihajolt az ablakon, és széttekintett az előtte fekvő éji képen. De gondolatainak más irányt adnia aligha sikerült, mert koronkint mély sóhaj küzdötte föl magát kebeléből, melyet hasztalan iparkodott visszafojtani. Egy negyedórai merengés után visszavonult az ablaktól, és elfoglala előbbi helyét. — És ha ez szerelem! — szólt ismét — mi tiltja, hogy kövessem szivem érzetét? mi ? Hát nem vagyok-e én az Úr jegyese? lehetek-e más nejévé? . . . Istenem! — sóhajtott föl, térdre borulva—ki Ábrahámnak egyetlen fia föláldozását parancsolod, és Jóbra oly nehéz csapásokat bocsát kl, hogy az erénybeni állhatatosságukat és bántadi szeretetöket próbakőre tedd, ki egyetlen Fiadat a pusztában az ördög által megkisértetni en-I gedted, adj erőt és szent malasztot, hogy szivem pártütő indulatát leküzdhessem, hiszen én a te jegyesed vagyok. Nekem kívüled mást szeretnem nem szabad . . . nem akarok. . . . Hosszú hallgatás követé e szavakat. Azután fölállt, elolte lámpáját, és a zárda egyetlen megvilágított ablaka is elsötétedett. A toronyóra ércznyelve éjfélt ütött. Ütése messze, messze elhangzott a csendes éjben. A szentek szentje előtt égő örök lámpa gyér világot hint a templom ablakaira. A kisded lámpa által homályosan világított templom díszítményei, faragványai, és az azokat ékítő szent szobrok hosszú, kísérteties árnyat vetnek, és a félhomályban 31*