Katholikus Néplap, 1861. július-december (14. évfolyam, 28-53. szám)

1861-07-04 / 28. szám

PEST, JULIUS 4. 28 szám. II. FÉLÉV. 1861. Megjelenik e lap hetenkint egyszer , csütörtökön. Előfizetési dij : helyben félévre 1 frt 31 kr., s egész évre 2 frt 62 kr. a. ért.; v­i­d­é­k­r­e postán félévre 1 frt 66 kr., s egész évre 3 frt 32 kr. a. ért. Az előfizetési pénzek a Szent-István-Társulat ügynöki hivatalába (Lipót-utcza, 8. sz.) bérmen­tesen , a lap szerkesztését illető levelek pedig a „Katholikus Néplap“ szerkesztőségéhez (Pest, Zöldfa-utcza, 14. sz.) intézendők. A keresztény ember méltósága. Az apostolok fejedelme fönséges rajzát adja a keresz­tény ember méltóságának, mondván: „Ti vagytok a választott nemzet, királyi papság, szent nemzetség, és Istennek tulajdon, megváltott népe“ (Pél. I. 2, 9.). Igen, az ember legbecsesebb teremtménye az Istennek e föl­dön, nem csak azért, mert tulajdon képmására alkotó, halhatatlan lelket lehelvén belé, hanem azért is, mivel őt megváltá. A királyi Zsoltáros e fölötti elmélkedtében e szavakra fakadt : „Engedj lelkem az Istennek, mert tőle van az én üdvöm“ (Zsolt. 61, 6.). Ezzel t. i. a vég­telen szeretet az irgalmasság azon csoda­művét magasz­tala, mely szerint a Magasságbeli nem csak teremtő, hanem megváltó Istenünk is lévén, az örök kárhozat veszélyében forgott lelkünket megváltani kegyeskedők. Lehet-e ennél nagyobb hálára kötelező kitüntetést csak képzelni is ? Valóban bár­mennyire erőlködjék is az emberi bölcseség, még­sem lesz soha is képes az emberi méltóságot magasabb polczra emelni, mint a­melyen a keresztényt az isteni kinyilatkoztatás világánál fönnen ragyogni szemléljük. Íme, noha az Isten a szellemi valóságú angyalokat több tökéletességekkel ruházta föl, mindazáltal az embert kitűnőbb megkülönböztetésben részesité, mennyiben is­tenségét halandó természetünkkel egyesité, velünk a megtestesülés titka által valóságos vérrokonságba lépett, és minket megváltani méltóztatott, holott a kevély an­gyaloknak meg nem kegyelmezett. Megfoghatlan meg­tiszteltetés, kimarázh­atlan szeretet! Ha ugyanis mind­végig engedelmes hűséggel ragaszkodunk az Istenhez, úgy legalább némileg csak megérthetnek, hogy hozzánk annyira leereszkedők, emberré lévén, velünk egyesült és megváltott. De ki képes megmagyarázni a titkot, hogy ép akkor közeledék a legfölségesebb az emberhez, midőn ez tőle elpártolt, sőt tettleg is ellene véteni me­részkedő? Pedig mégis úgy történt. Mert „midőn elle­nes volnánk, — mond szent Pál — megbékéltettünk az Istennel, az ő fiának halála által“ (Rom. 5, 10.). Szent Leo pápa nagy-karácson­yapján tartott beszédében az isteni irgalom imeren kegyességét, hogy hívei erkölcsös maguk viseletével meghálálni igyekezzenek, imigy buz­­ditá őket: „Ismerd meg ah keresztény­ méltóságodat,és az isteni természet részesévé válva, ne kívánj elfajult életet élve, az előbbi bűnökbe visszaesni. Gondold meg, hogy minő fő- és testnek levél tagjává. Jusson eszedbe, hogy a sötétség hatalma alól kiragadtatva, áthelyeztet­tél Isten világosságába és országába!“ Sz. Ágoston pe­dig fölkiálta : „Oh lélek, ily nagy a te értéked!“ És valljon kié legyen az oly nagy áron megváltott lélek? Kié másé, ha nem, ki azt a teremtés, megváltás és meg­szentelés kegyelmével magáévá tévé, a teljes Szent­ Há­romság egy Istené. Azért nyomaték azon titokszerű jel is a mi lelkünkbe, midőn megkeresztelteténk; mert Krisz­tuséi lettünk, ki minket akkor a váltság malaszthasz­­naiban részesítve, lelkünket a bűn szennyéből kitisztitá, és Istennek szent nemzetségévé avatott. És mi azon ün­nepélyes pillanatban egész életünkre kiható fogadást tevők, miszerint mint Istennek választott népe, az ő szent pi­rancsolatinak utján járandunk, hogy keresztény mél­tóságunkat le nem alacsonyitva, kerülendjük a bűnt, és szent segedelme mellett tisztán megőrizni igyekvendünk azon fehér ruhát, melyet visszanyert ártatlanságunk je­léül a keresztelő pap kezünkbe adott. A keresztény ember méltósága, magasztos hiva­tása tehát annak megfelelő életmódra kötelez; vagyis, kell, hogy Krisztus a mi előképünk életét magunkon mintegy lemásolni, hozzá mindinkább hasonlókká lenni igyekezzünk, hogy mi is elmondhassuk Isten kegyel­méből a nemzetek apostolával: „Élek, pedig már nem én, hanem él bennem a Krisztus“ (Gál. 2, 20.), az én életem élete. Bizonyára nem könnyű, de nem is lehetet­len feladat, miután csak komolyan akarjuk, az Úr Jézus Krisztusban mindent véghez vihetünk. Szent Ágoston is sok ideig tűnődött magában, elhagyja-e, el tudja-e hagyni bűnös szokásait; egyszer azonban a szintén fest­és vérből állott szentek életét forgatva elméjében, lelke egész erejével rászánta magát az életjobbulásra, mond­ván: „Ha ezek és azok végre tudák hajtani a megtérés munkáját, miért ne te Ágoston?“ Hogy mily fényész-28

Next