Katholikus Néplap, 1862. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1862-01-09 / 2. szám

—­e­e­ méljenek benne, és őt mindenek fölött szeretve, köves­sék is. Mi gyarló halandók ily természetfölötti dolgok mivelésében ugyan a kegyes Jézust nem utánozhatjuk, de azt már az ő segedelmével mégis megtehetjük, hogy Isten dicsőségét, innen és felebarátaink igaz javát szi­vünkön viselve, a világ hiúsága után ne futkossunk, múlandó javait pedig ne hajhászszuk, jól tudván, hogy azt valljuk isteni tanítómesterünknek, ki Pászolyban született, szegény sorsban élt, szegény pásztoroknak adatta is hírül az ő örvendetes születését, és a kínos keresztfán adta ki szent lelkét. Jó, igen nagy jó a mód, a vagyonos állapot, de csakis arra nézve ám, ki azt jóra fordítja; annak ellenben, ki szüntelen talpon nem áll, kisértetül, kelepczéül is szolgálhat. Azért mondja is­teni Megváltónk: „Jaj a gazdagoknak, mert nehéz ne­kik bemenni mennyeknek országába“ (Luk. 6, 24.). Nehéz t. i. azoknak, kik eszökben sem akarják tartani, hogy mindaz, mire nekik nincs valódi szü­kségök, tehát a fölösleg a szegények osztályrésze, kiválólag az ő kö­­telességök lévén ezeket mindenkép segélyezni, vigasz­talni és az isteni gondviselés által behozott ar­ánytalan­­ságot, egyenlőtlenséget a vagyonosok és vagyontalanok közt minél elviselhetőbbé tenni. „Parancsold meg a gaz­dagoknak, mond annak okáért sz. Pál, hogy jót tegye­nek, örömest adjanak, és a szegényekkel megosztozza­nak“ (Tim. I. 6, 7.). Igen, örömest, fontolóra vévén, hogy a mi Urunk, Megváltónk minden személyváloga­tás nélkül bármikor kész önmagát is odaadni akárki­nek a szeretet azon csoda­szentségében, melyben ve­­velünk tett sok számtalan jótéteményeinek gyöngyso­rát a világ végezetéig mindegyre tovább feszi, és annak anyagát, a kenyeret, az ég és föld, nap és csillagok, hi­deg és meleg, tűz és viz, ember és állat összeható mun­kássága folytán hozza létre, hogy ennekutána isteni szavával ama természetfölötti kenyérré változtassa, melylyel dús és koldus egyképen táplálkozik az örök életre. Hasonlókép tehát kell, hogy a gazdagok is any­­nyi mindenféle teremtmény hozzájárulásával szerzett javaikat szintén közhasznunkká tegyék, a köteles részt, a fölösleget, a szegényeknek kiszolg­áltassák, kiket kü­lönben tehetsége szerint mindenki gyámolítani tartozik, íme a mi Üdvözítő testvérünknek, önszemélyét illetőleg, mire sincs szüksége; önjogairól a szegények és minden­nemű ügyefogyottak javára ő lemondott, kik különö­sen az ő sorsosai, és kiknek részére követeli részvevő szivünket és áldozatkészségünket. „A mi jót egy­­gyel a szegények közöl tesztek, azt velem teszitek, és a­mit tőlük megtagadtok, úgy­mond, azt nekem nem adjátok.“ — „Arról ismernek meg, így szól folytatólag az Üdvözítő, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szere­­tetetek lesz egymáshoz.“ Az Úr Jézus a mi útmutatónk, világító példaké­pünk, akármely életkorban és állapotban legyünk. Legelsőbben is kell, hogy a kormányzók és minden néven nevezendő elöljárók rátekintsenek, ki tekintélye, hatalma egy részét rájuk ruházta, de csakis azért, hogy alattvalóik fölött állva, fénytoronyként világoskod­­jék előttök az ő istenes és példás maguk viselete, és hogy valamint Jézus, a királyok királya, az uralkodók ura, úgy ők is abban keressék és helyezzék rendelte­tésüket , hivatásukat, miszerint alattvalóikkal atyásko­dólag jót tegyenek, az örök igazság és bölcseség tör­vényei szerint őket jogaikban oltalmazzák, a törvény tiszteletében mindenkit fölülhaladjanak, az ügyefogyot­­takat gyámolitsák. E végre mondatik a legfölségesebb ur és egyszersmind legjobb atya, az örökkévaló Isten könyvében: „Halljátok oh királyok, és értsétek; hall­játok a földnek birái, kik a népek fölött uralkodtak és büszkélkedtek a nemzetek sokaságában, az Ur adá nek­tek a hatalmat ... ki tetteiteket megvizsgálja, és szán­­dékaitokat kinyomozza. . . . Ha nem ítéltek igazságo­san, rettenetesen és hamar meglep titeket; mert a ha­talmasok iránt igen kemény az ítélet. Az alacsonyok­nak irgalom adatik, de a hatalmasak hatalmasan szen­vednek kínokat“ (Bölcs, 6, 2.). Azonban a­mint egyfelől a felsőbbségnek eléje szabja Jézus kötelességeit, azonképen példaképül szol­gál ő az alattvalóknak is, miután ő engedelmes valanem csak szűz szülőjének és nevelő­atyjának, szent József­nek, hanem átalában az egyházi és világi hatalomnak is. Isteni tanítása szerint tudnillik minden hatalom a földön Istentől jó, miért is az ember Istennek engedel­meskedik, midőn szülőinek és mindennemű elöljáróinak engedelmeskedik. Azért „ki ellene áll a hatalomnak, mond szent Pál, isten rendelésének áll ellene.“ Csakis úgy örvendhetnek az országok állandó polgári jólét­nek , ha a népek, nemzetek a törvényesség ösvényén maradnak, a kormányzók pedig szintén azon haladva, megnyerik a közbizodalmát; csakis igy válhatik ural­kodóvá a honszeretet, mely az egyesek, családok és ro­konok boldogságától elválaszthatlan lévén, előhozza az áldozatkész hazafiakat, minek valának, hogy a vallá­sos Hunyadiakat és Zrínyieket ne említsem, a hős ma­­chabeusok, kik önfeláldozó lelkesüléssel fölkiáltanak: „Haljunk meg népünkért, haljunk meg atyánkfiaiért!“ (Mach. 9, 10.) Az igaz honszeretet tükörpéldája maga az Úr Jézus is, ki noha azért jött, hogy minden embert üdvözítsen, mindazáltal mindenekelőtt is honfitársait, Izrael eltévedt juhait, akaró mennyei evangéliumának világosságával ideig- és örökkévalókép boldogítani (Mát. 15, 24.). És midőn látá, hogy fáradozásait önnön népe, a zsidó nemzet nyakas magatartásával meghiúsítja, ha­zája leendő elpusztulására gondolván, a honszeretet gyöngykönyvit hullatá, és mondá : „Jerusalem, Je­rusalem, mely megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, kik hozzád küldettek, hányszor akartam egy­­begyűjteni gyermekeidet, miként a tyúk egybegyűjti csirkéit szárnyai alá, és te nem akartad“ (Máj. 5.). Végre pedig meghalt nem csak népéért, hanem az egész világért is, hogy egy néppé egyesítse Istennek elszórt fiait (Jan. 11.). Ily önföláldozást tanúsít érettünk mind­nyájunkért most is a szent­misében, jelenleg is egész odaengedéssel szolgálatunkra áll, leszáll ugyanis a pap szavára az égből, a szent ostya színe alá rejtőzik, hogy részint a szent szekrényben maradjon, részint a hal­dokló vigasztalására siessen szolgájával, a pappal, ré­szint pedig, hogy önmagával táplálja híveit a szent ál­dozáskor. Az Úr Jézus továbbá az, ki a szülőket atyaságá­­nak is részeseivé tette. íme ő szentegyházával egybe­kelt ; azért véve föl a vőlegény czimet, egyházát pedig menyasszonyává választotta, úgy akarván, hogy vala-

Next