Katholikus Néplap, 1863. július-október (16. évfolyam, 27-53. szám)
1863-09-17 / 38. szám
— 302 — vagy csak képzelt sérelmek miatti neheztelőket? mit akart egyebet, mint a kölcsönös testvéri szeretet által egyesíteni Ádám apánknak nyomor sújtotta ivadékát, a sokat szenvedett gyarló emberiséget? A szeretet az egyedüli talpkő, ez központja, gócza és forrása az egyháznak ; e kimerithetlen forrásból szakad mindazon erecske, mely az egyes úgy, mint az összes emberek földi és mennyei boldogságát termékenyíti, e góczból pattannak föl mindazon csillámok, melyek még bölcsőnkben keblünkbe hullva, meggyujtják lábaink előtt a szövéteket, mely bennünket életpályánk síkjain és léptein híven vezérel; erre fekteté Jézus egyházát, mely a valódi, a legfenségesebb eszmékbeni megegyezésre alapított egység, erről mondá maga az isteni mester: „Még a pokol kapui sem diadalmaskodhatnak rajta.“ Már az első századokban iszonyú fergeteg keletkezett ezen egyház ellen, mely sötét rétegei alá borítandó vala az egész katholika egyházat, ha a felette őrködő ég határt nem tűz ki rohanó árjának, melyet a rabságra fűzött keresztények bilincsei, az iszonyú pusztítás és dúlás romjai, a vak düh ontotta vérfoltok borzasztó alakban tüntetnek elő. Mintha egyszerre nyíltak volna fel a pokol kapui, oly bőségesen támadtak fel a katholika egyház ellen; a próba nehéz napjai, az Üdvözítő által előre megjövendölt üldözések az evangélium terjedésének hajnalán bekövetkeztek ; látta ő életreggelének borús egén átvonulni a Nérókat és Diocletianokat, kik alatt a pusztulás átka a félvilág láthatára felett lebegett, s magában keblében is támadtak ellenségek sűrűn, szaporán és hatalmasan. Az egyház lángolt, a félvilág veszélyben állott nyugaton és keleten, s e nagyszerű zűrzavarban csak a megtámadott és gyalázott egyház nyert több fényt és nagyobb tekintélyt, mig ellenségei, föllázadt hálátlan gyermekei önvétkek s tudatlanságuk bünözönében enyésztek el; elvesztek lételöket s a gyászos sötétség martalékaivá lőnek, elszakadva az egyedül boldogító egyház kebelétől, a babona vagy istentelenség iszapos fertőjévé váltak, kegyetlenül lakolva e választásukért. „Rá sulyosult a zsarnokok hatalma, Bűneinek szolgaság lévén jutalma.“ Maradandóságukat nem biztosíthatta azon alap, melyre építették hitelveiket, tudnillik az ész; hiába, hol szeretet nincsen, ott bukás, pusztulás és végenyészet jön létre előbb-utóbb. A pogány bölcsészet megfélénkülve a kereszténység nagyszerű terjedésén, jósszékeihez fordult s hirdeté mindenfelé ama regét, hogy a kereszt csak 365-ik évig fog diszleni, azután összeroskadt vele az egyház is, és romjaiba temetendi emlékét és tudományát. És ezt Péter apostol jövendölése gyanánt terjesztették. És mi történt? A katholika egyház, melyet az alapító Jézus világ győző szelleme nem földi javaks hatalomra, hanem az egész emberiséget boldogító szeretetre, az örökké maradandóra alapított, mennyei fensége és méltóságában, a tudomány, ész és hit kincseinek gazdag birtokával virágzó korszakát élte, mely mindig egy és változatlan, s ez: a világ- és testiséggeli küzdés korszaka. Hiába lépett közbe az időnek romboló hatalma, mely vészsarlójával letarolni igyekezett az emberi boldogság arany kalászait, a földnek és időnek mindezen mozgalmai által gördített nehézségek és akadályok közepett három század folytában, melyekben harminczhárom pápának a katakombákon és az ártatlanok vérétől piroslott vérpadon kiind más trónja nem volt, ég és föld között lebegve, minden emberi támasz nélkül, e világon mihez sem ragaszkodva, szilárdul és tekintélyesen állt és gyarapodott, szeretete a kegyesség- és jóltevésnek termelő gyümölcsét. Az egyház az idők emésztő erején fölül áll, s csak külső viszonyaira nézve van alávetve az események hatalmának hivatása, a szeretet és béke szellemének a népek közötti megerősítése, az igazság és jogosság országának terjesztése, az evangélium által hirdetett testvériség magas eszméjének életbeléptetése, ez erőszak- és zsarnokságnak béketűrés általi lefegyverzése és a világ átalakulásának egyedül a meggyőződést szerző tanítás és jócselekedetek ereje általi végrehajtása, megmentése a világnak a reá árasztott jótéteményekkel, visszaéléstől, és megszabadítása a gazdagság okozta romlottságból származó sülyedéstől, az élet utáni haláltól. (Folyt. köv.) Horváth János: A gyűrű és olvasó. (Elbeszélés.) A nap utolsó sugarai régen eltűntek már; a falu kisded, egyszerű templomának harangja is régen elcsengő az esti imára szóló jelt; a munkában kifáradt nép, a nap terheit kipihenendő, nyugalomra tért emberek s a természet egyaránt álomba merültek. Dombfalva egyike volt azon kedélyes s megnyerő külsejű falvaknak, hol rend s tisztaság s az ebből eredő földi jólét minden házon, minden lakon olvasható vala. A külső csin belső lelki tisztasággal, romlatlan ősi erkölcsösei összekapcsolva jellemzék a kis magyar falu lakóit. Éj volt. A falu érdemes őre fontos hivatalának megfelelendő nagy buzgósággal kurjongatá el közben-közben az időnek mivoltát, összejárva nagy figyelemmel az egész falut, csak a kastély elé nem mert tévedni ő kegyelme, még a régi jó időkből meg lévén hagyva, hogy az úri nép csendes álmait a csaholó ebeken kivül semmiféle más jámbor halandó ne merészelje zavarni. Pedig bizony, ha oda tévedett volna is, nem nagy kárt teendett az úri nép éji nyugalmában, lévén ez este az egész kastély teljes fényben, csillogásban, kimondhatlan volt a mulatság, s ha a folyton szóló zene egyegy elmosódott hangja kitévedt a szendergő nép viskói elé, az ágyában nyujtózkodó gazdaember szomorúan ásított : — Nem jó az Istent kisérteni! Hej mert szomorú időket éltünk mi akkor. Alig múlt másfél tizede azon keserves napoknak, midőn a haza s a honfiak szive lángolt, de, mig a kebleket nem bánták e lángok, az édes hont emésztették föl azok. Már több hetek óta egyes futamodó családok rohantak lelkendezve, lihegve, por- és verejtéktől fedve, elúszott, éhező gyermekekkel a hátukon, utánuk a gaz-