Katholikus Néplap, 1864. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1864-07-07 / 27. szám
210 e tetnek. A szülői ház, a családi szentély lehet egyedül azon iskola, melyben az ideig és örökkétartó boldogságára legkihatóbb tudományokat tanulja a gyermek. Azt mondja sz. Ágoston : „Szülők ti apostolai vagytok a ti gyermekeiteknek, házaitok pedig templomok; ha mink tartozunk vigyázni rájuk és számot adni az ő lelkeikről, mennyivel inkább tartoztak ti, atyák és anyák, akikre különösen bízatott az ő nevelésök.“ Vannak szülők, kik gyermekeik neveltetésére semmi áldozatot nem kímélnek, és mégis nem csak hogy bennök semmi örömöket nem találják, hanem még gyermekeiket boldogtalanoknak is látják. Mindennek abban rejlik oka, mert most religia nélkül akarnak becsületes és erényes embert nevelni. Megelégesznek a csillogó külszínnel, a belső becsés értékkel nem sokat törődnek. Elégnek tartják, ha a gyermek fejét megtömik mindenféle felületes ismeretekkel; szive ha kopáron , ha ugarban marad is, jól van! Pedig a szív az érzelmek, indulatok és szenvedélyek tanyája, a szívben van az ember boldogsága, vagy boldogtalanságának forrása, együtt kell tehát azt művelni az észszel. Az ész művelése a tanulás, a szívé pedig vallásosság által érhető el. Az Isten minden teremtménye közt egyedül az ember jön legtehetetlenebb állapotban a világra. Sok állat már a születése utáni napokban képes megkeresni táplálékát, míg az ember fejlődésénél arra is évek kellenek, hogy segítség nélkül enni tudjon. Sok állat már kicsi korában, természeti ösztönét követve, ki tudja kerülni azt, ami neki ártalmas, míg a gyermek sokszor maga keresi föl a neki ártalmas dolgokat, veszedelmes helyeket. Vezető, oktató kell tehát a gyermeknek mindaddig, míg pályát választva rendeltetése útjain önmaga is haladhat. Mind az Isten parancsa, mind pedig a természet törvénye e szent és nagy felelőséggel járó kötelességet a szülők kezeibe tette le. „Ti szülők, ti vagytok legelső s legfőbb nevelői gyermekeiteknek s mindazoknak, kiket az Isten rátok bízott s kikért egykor számot kell adnotok. A ti kezeitekbe van letéve egész jövője a gyermeknek; mert az ember nem mint kiképzett, hanem csak mint a kiképzésre alkalmas lény köszönt a világra. A ti kötelességtek a szunnyadó tehetségeket fölkelteni, életre hívni s azoknak a lehető legjobb irányt adni; a ti kötelességtek Isten ismeretére elméjüket fölvilágosítani, s azokat mindjárt gyakorlatilag az életre alkalmazni.“ (A nm. veszpr. püspök köri.) Ha a viz folyásának iránya nem volna a részére vájt mederben kijelölve, rendetlen kiáradásaival csak a partjain levő mesterséges műveket pusztítgatná , úgy azon gyermek is, kinek a jó és vallásos nevelés által idejekorán nincs megmutatva az irány, melyen földi pályáján haladnia kell, csak önmaga kárhoztatására és a társadalom romlására él. Azért ültetjük a gyümölcsfát, hogy gyümölcseivel fizesse egykor vissza ráfordított szorgalmunkat; de erre nézve nem elég ám azt csak ültetni, hanem folytonosan öntözni, nyesni és sokfélekép ápolni is kell; mert ahelyett, hogy szorgalmunkat jutalmazná, még szerteágazó fattyúhajtásaival kertünknek is disztelenségére válik. Mi is gyümölcsfák vagyunk az Úr kertjében, csakhogy mi majd a síron túl fogunk gyümölcsözni. Minden szülő úgy tekintse tehát gyermekeit, mint gondviselésére bízott plántákat, melyeknek gyümölcsét az Isten egykor számba kérendi tőlök. Az állat elhagyja fiát, amint az ő maga is képes megkeresni táplálékát; de a szülői szív szeretete nem szűnik meg soha! Habár tengerek választják is el magzatától, a szülői szív szeretete, mint a testet az árnyék, ott is körüllengi fiát, szüntelen életéért és jólétéért remeg, néma magános óráiban boldogságáért imádkozik. A nép ajkain áradozó dalokban is sokszor halljuk eme magasztos szülői szeretetet dicsőittetni. Mint pl. ez is: „Kicsiny lak volt az én tanyám, Ebben lakott apám anyám; De az idő eltemette, S nem ad soha mást helyette.“ Vannak született nyomorékok, visszataszitó arczu szülöttek, kiktől már a természet megtagadott minden ajánlólevelet arczukban, mely által mások jó hajlamait részökre megnyerhetnék. Az ilyenektől — habár a legszebb lélekkel, a legnemesebb jellemmel birnak is — elég szivtelenül úgy óvakodik mindenki, mintha csak ragályos betegek volnának. Van azonban mégis egy szív, mely önzetlen szerelemmel csügg rajtok, mint fösvény a kincset, mint hiú, a dicsőséget, úgy félti őket, úgy remeg értök. „Az anya nem nézi, ha ép-e, ha szép-e a magzat, kit a világra hozott, legyen bár hibákkal teljes, vagy egészen nyomorék, csak úgy szereti, mintha az megtestesült angyalka volna.“ (Szabó Imre). Ritka szülő az, ki ne törekednék szép jövőt teremteni magzatának, ki ne kívánná boldoggá tenni annak mindennapjait. Az életbajok és aggodalmak sűrű ránczokat vonnak homlokaikra, a munka és fáradság verejtéke gyöngyödzik arczaikon; de azon gondolat, hogy gyermekeik jövő boldogságáért fáradnak, mint harmat a lankadt füszál, újra fölvidámitja csüggedező telkeiket, uj erőt önt karjaikba. Valamint két szent János szülei, úgy a mostani apák és anyák is sokszor tanakodnak maguk közt : mi lesz gyermekeikből? szeretnék tudni, mire nevelik? és ha majd egykor a halál lezárja szemeiket, mire hagyják itt holtuk után? A gyermekek jövő sorsa legnagyobb részben a szülők kezeibe van letéve, mert ámbár sorsunkat a fölöttünk őrködő isteni gondviselés intézi, mégis amikép a szülők nevelik gyermekeiket, olyan ember lesz belőlök. „A gyermek már természeténél fogva szüleire legtöbbet hallgat, azoknak minden szavát, tettét legjobbnak tartja, és sokat belőlök még késő öregségében sem feled el.“ (Szabó Imre.) (Folyt, követk.) Jakab Károly: Salve Regina. — Anyám emlékére ! — Anyám ! egyetlen jó anyám! Ne hagyd el árván hű fiad’! Oh ! hallgasd szende énekét, Mely szive mélyiből fakad; Te oktatod e dalra öt — Mely minden ... mindened vala . —