Katholikus Néplap, 1864. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1864-10-20 / 42. szám
— 330 — közrendű emberei vetekedve utánozták császáraik kegyetlenségét , és ezt annál szabadabban, minthogy az egész birodalomban kihirdetett nyilt parancs által kinekkinek hatalom adatott minden keresztényt, a mi módon tetszeni fog, kitörülni az életből. A miért is szerte oly nagy volt a vérengzés, hogy a pogányok a két religiót vértengerbe merültnek hánytorgatván s diadalt a győzelem előtt ünnepelvén , többhelyt diadalemlékeket emeltek, e felirást vésve a márványba : „Krisztus tévhite mindenütt való kiirtásának emlékéül!“ S valljon e roppant kegyetlenség mit eredményezett ? Valóban semmit, mert ámbár az egész világ összeesküdött a keresztények vesztére, úgy, hogy senki sem vallhatta magát nyíltan kereszténynek a nélkül, hogy az egész emberi nem ellenségének vallja magát , mindazáltal nem azok, kik hadat indítottak, hanem akik azzal megtámadtalak, győztek. Ki hitte volna, hogy a legyilkoltak sokasága és a kinek nagysága által nem töretik meg a keresztények lelkülete? Perzig elannyira nem töretett meg, hogy inkább a győzelmi babér utáni vágyból önként megjelentek az Ítélő törvényszékek előtt; magokat nyíltan keresztényeknek vallván betömlöczöztették, a halálos kereszt alatt örvendtek s a vadállatoknak vettetvén áldozatul, midőn azok mérsékeltebben dühöngnének, a vértanúi halál utáni vágyakozásból önmagok bőszitették azokat. „Kinoztatván kinzóiknál erősebbek voltak“ — írja szent Czyprian, ki nem csak szemtanú, hanem az akkor viselt dolgokban nem utolsó részvevő is volt. Tehát nem a zsarnokok a vértanukat, hanem a vértanuk a zsarnokokat fárasztották ki, és ez okból közölök nem egy, a többinél ugyan kegyetlenebb, a győzelem felől mindazáltal kétségbeesetten dobta el fegyvereit, s szűnt meg ostromolni azokat, kiket annyi bátorsággal s erővel támadott meg. Hátrálót furatott ekkor a hadnak s békét engedett az egyháznak, látván, hogy annak kiirtására hasztalanul tört, és igy mindenki előtt világos lett, miként az egyház ellenei oly sok rohamaikkal annak egyéb kárt nem okoztak, mint a mennyit tesz a füstölőnek az, ki azt folytonos ingálással nyugtalanítja, mert azok is a szünetnélküli zaklatással csak élesztették belülről a szeretet tüzét, kívülről pedig a jó példa kellemes illatát. Ami azonban e dologban a legnagyobb fontossággal bír, kétségkívül az, hogy a szent vértanuk, kikről beszélünk, nem voltak a nép alsó osztályából való tanulatlan , mindennapi, vagy katonai szigor által bármily nehézségek elviselésére is elfásított emberek. Nem nagytekintélyű lovagok , tanácsfőnökök , őspolgárok, hadvezérek, fejedelmi herczegek, főpapok, királyok, fejedelmi házból származott nők, bölcsek, tanácsbanélők, tudósok, szóval a világ legkitűnőbb emberei voltak ők. Nagy része ezeknek, mielőtt a hit miatt a kíspadra hurczoltatott volna, a legfeddhetetlenebb életet élte, úgy, hogy már maga ez minden századok előtt tiszteletre méltókká tehetendette vala őket. Bizonyos is, miszerint nem találtatott bennök más büntetésre méltó, mint az, hogy keresztények voltak, és így nem is büntettetett bennök más, mint ártatlanságuk. De azonfölül még a pogányok szeme láttas bámulatára csodajeleket is műveltek. Tudjuk ugyanis, hogy bálványokat egy szavakkal leterítettek, éhséget szenvedvén az angyal által jól tartattak, a kapott sebekből csodamódon kigyógyittattak; a kinzónyergeket titkos erővel összetörték, a megszállt testekből — még hóhéraikéból is — a rosz lelket kiűzték. Hogyha csodajeleket nem műveltek, legalább a lelki erősségnek csodaszerű jeleit adák; mik közé méltán számíthatni, hogy a bilincseket aranylánczaiknak , az égőparazsat rózsáknak, a forróvizet harmatnak, a vértanuság napját születésük napjának nevezték, a halál eszközeit a vigasztalás s öröm csodálatos érzelmeivel csókolván, vagy hóhéraikat bőkezűleg megjutalmazván, így sz. Czyprianról emlittetik, hogy javainak örökösévé nem mást tett, hanem egyenesen azt, kinek kezei által lefejeztetett. Azonkívül hallatlan béketűréssel szenvedtek el minden kínokat, nem csak nem panaszkodva kínzóik ellen, sőt inkább áldva őket s imádkozva éreztük. Béke törte el keblüket, csoda-édes derültség csillogott arczaikon s nyelvük szent öröménekeket zengedezett. Kinjaik közepett folyvást Istent magasztalák s kimúlásuk csak akkor vétetett észre, midőn már ezen szent név örökre kihalt ajkaikon. Ilyen példákkal fényeskedtek a hit legerősebb bajnokai azon utolsó időszakban, midőn mint a szeretet áldozatai Istenért meghaltak, hasonlók az izzóvashoz, mely, minél erősebben üttetik az üllőn, annál több szikrát lövel ki. Megállapodhatnánk itt, miután déli napnál világosabb, hogy a lelki erősségnek eme bámulatos csodái nem emberi erő, hanem fönsőbb mennyei megerősítés által jöttek létre. Nem lehet azonban elhallgatnunk azon eredményeket, miket a vértanuk boldog halála mind a hívőkben, kiknek buzgalmát mindinkább élénkité, mind pedig magában a hitvallásban, melynek gyarapodását, kiterjedését eszközlé, szült vala. Elannyira távol volt ugyanis, hogy a vérpadok s kínok borzadással töltsék el a keresztényeket, kik annak szemléletére siettek, sőt inkább új lelkierőt merítettek az ilyeneknek szemléletéből. Egy oroszlán, közel Karthago falaihoz, keresztre feszíttetvén, oly nagy rettegést keltett a többi oroszlánokban, hogy — mint a monda tartja — egy sem bátorkodott többé ama bástyához közeledni, melyet azonban az előtt folytonos ragadozásokkal nyugtalanítottak, így a zsarnokok s tanácsfőnökök is elhitették magukkal, miszerint megrettenthetni a keresztényeket, ha szemeik elé állíttatik kegyetlen kínzása azoknak, kik egyedül a Krisztusban való hit miatt konczoltattak föl irtóztatóan. És mégis nem csak, hogy keveseknek halála nem, de tízezer egyszerre legyilkoltnak vérontása sem eredményezhetett egyebet, mint hogy a nézőkbe uj bátorságot öntött s a félénk báránykákat oroszlánokká, a gyöngekorúakat a legerősebb bajnokokká változtatta. Sőt, mi több, maguk a keresztény hit ellenei is rögtön megváltoztak, ésannyira, hogy azután sokkal buzgóbban védelmezték a hitet, mint az előtt azt ostromolták. Gyakran megtörtént, hogy a nézők, csodálván a vértanuk állhatatos türelmét, hirtelen fölkiáltanak : „Mi is keresztények vagyunk!É s önként átadák magukat a bíráknak, hogy ők is ily dicső halállal múlhassanak ki. Sőt voltak hóhérok is, kik, miután egy keresztényt kivégeztek, oda nyújták nyakukat, hogy más kezek által megölettessenek. Valljon kivánhatni-e ennél szembetűnőbb csodajelt? A szerfölötti esők sok