Katholikus Néplap, 1866. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1866-11-08 / 45. szám
352 Éji hangok. A két nővér. — Ajánlva a felsőbányai „Mária-társulatnak.“ — Mint a villám, mely kelettől Napnyugatig átczikázik, Gondolatom a sötétség Birodalmán átszikrázik. Lélek! te az alkotó szent Szellemének drága része; Te, az elme csalhatatlan Fénye, mely soha sem vész el. Tulvilági szűz sugallat, Lehe az Ur szent ajkának! Vigy el engem oda, hol az Égi madarak sem járnak. Hol a zajgó szenvedély a Lelket oly hőn nem kisérti, S a magasztos csend ölében Istenét a szív megérti. Hol a szikla bus űrében Hull a köny, a szent könyvre: Hadd pihentetem körében Lelkemet ki uj erőre. Hadd tanuljak sirni tőle , Bűneink fölött zokogva; Hadd tanuljak tűrni tőle Szenvedésim közt mosolygva. *1. Van egy apáczarend, melynek alapitója sz. Vincze; ezen rend tagjait ruhájokról „szürke nénék“-nek nevezik; mi nevezzük az „irgalom angyalaidnak, amely nevet méltán megérdemlik. — Náluknál senki sem gyakorolja a szeretetet nagyobb mértékben. — Elzeket a legelhagyatottabb emberek: süketek, némák, ragályos betegek vagy undorító sebekkel teli nyomorékok között töltik, még a csatatérren is feltalálhatjuk őket a sebesültek ápolásánál. Úgy érzik magukat e szüzek a hon- és betegekkel teli magánházak büzhödt levegőjében, mint a gyermek a virágok illatárjában. Amely városban ilyen zárda van, van, ki imádkozzék az elhagyatott haldokló ágyánál. Sajnos, hogy honunkban kevés helyen találtatnak, még a nagyobb városokat sem véve ki *), holott Francziaországban sok kisebbszerű mezővárosban, sőt sok faluban is van két vagy három nénike, kik részint leánykákat tanítanak, részint a betegeket ápolják. Francziaország Lyon városában a nénikék nagyszerű kórházat kezelnek. A beteg gyermek szerető anyjától nem nyer különb, hűbb ápolást, mint az ideHadd ereszkedem remegve Subiaco zsámolyára, Uj segélyt esdő szemekkel Nézve a hely férfiára! VI. Mi a sötétség ? távolléte csak Az éltető világ sugárinak. Mi az, mi mégis rettentőn űzi Kalandorát a bűn óráinak ?------Kísértet az! — ne higyétek nekem, Hogy nincs kisértet a nagy ég alatt, Vigyázzátok a dobbanásokat, Forrásuk ott a szív alatt fakad. A hulló falevél zendülete Vihart ver a kebeltenger fölött : Sirváz borong, ijesztő rémalak Bujkál a zördülő bokrok mögött. S mi volt?-------az ápoló madáranya Remegteté meg fészke lombjait; Bősz álma volt, tolvajt gyanita tán, —■ Pedig csak a szél rázta galyjait. — S az ember ott meg-megriaszkodik ; Mély rémületbe jő a képzelet : Kisértet az, higyétek el nekem, Kisértet a sértett lelkismeret! Bakonyi Remete hozott legelhagyatottabb, undok fekélyekkel borított szerencsétlen. Ki bírná azok számát megmondani, kik e kórházat a legtisztább hálával telt szívvel és egészséges testtel hagyják el. Történetünk kezdetén egy roszul öltözött leánykát látunk a zárda ajtajához sietni, félelem nélkül csenget, hisz ő itt ismeretes, nem egyszer enyhité már éhségét e lak ajtajánál; az ajtó megnyílik, s a jó nénék egyike áll a lányka előtt, ki majdnem sírva kéri: jöjjenek, mert nagyapja haldoklik. A nénék közöl kettő siet a kis leány kérésének eleget tenni. Orvosságot és élelmiszert vevén magukhoz, mentek enyhiteni a beteg testi s talán lelki baját. Belépnek az elhagyatott szobába, melynek büzhödt levegőjét nem mindenki lett volna képes kiállani. Egy aggastyánt látnak feküdni szegényes ágyán, kiaszott arczán olvashatók a kiállott szenvedések, beesett szemei merevek s kevés életjelt árulanak el. A szüzek ágyához közelnének, hogy kitudják baját, hogy enyhítsék fájdalmát, vagy ha már nem segíthetnek, legalább Istennél esedezzenek lelkéért. A szenvedő beteg egészen felháborodik látásukon, tompa rikácsoló hangon kiált a jövevényekre: „Miért jöttetek? nyomom *) A pestiekről nem sokára érdekes adatokat fogunk közleni. Sze rk.