Katholikus Néplap, 1866. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1866-11-22 / 47. szám
i. Rokonaim egyike, ki falun lakott, mint uradalmi tiszt, fölkért, tegyek egy kirándulást hozzá. Kimenek, s körülbelül hat hétig mulattam ott. Az öreg plébános, a falu legtisztesebb embere, ki többször megfordult nagybátyámnál, folytonosan unszolt, hogy látogassam meg. Engedtem a meghívásnak s egyik nap átmentem hozzá, őppen nem volt honn. Unalomból körülnéztem, a lakás egy udvar és kert között feküdt, a szobabútorok a lehető legegyszerűbbek voltak. Mi figyelmemet leginkább felkeltötte, egy fekete fafeszület volt, mely régi lehetett, minthogy már korhadtnak látszott. Alsó részére ez volt bevésve „julius 1796.“ E feszületet a legnagyobb gonddal látszék őrizni, mert üveg fedé azt. Épen ezt nézegettem, midőn a plébános belépett. Örömmel fogadott, mintha csak testvére lettem volna. II. Tisztesebb főt, nemesebb vonásokat, mint ez öreg lelkészé, nem láttam, noha 75 évnek súlyát viselte már. Homloka fedőtlen, sima volt, mint az elefántcsont, s oly kimondhatlan szelídség volt azon kinyomva. Tiszteletet gerjesztő fürtös vállain pihentek. Angyali szivet eláruló mosoly játszadozék ajkain , reszkető kezei, mintha áldást osztanának, ha azokat kinyujtá. E simeonfürtü aggastyán, ki a megnyerő szigort egyesíteni tudá a vonzó szelídséggel, a szegények gondviselője vala. Negyven événél több, hogy e faluban gyakorlá szent hivatása teendőit, jótéteményein megszámlálhatná napjait. A betegek, kiket felgyógyított, a szegények, kiket felsegített, a beteg öregek, kiket meglátogatott, a fiatalok, kiket jó állásba helyezett, a kötelesség-feledett fiatal nők, kiket a jó útra térített, mindnyájan csodálták a szent öreg kimeríthetlen jóságát, és egyszóval áldák. Alakja lelkének hit kinyomata vala. Bizonyos égi vette őt körül és áradt körülötte szét, mint ama drága kenet illata, melyről az evangélisták beszélnek. Látásánál e szent öregnek, ki az oltár szolgálatában őszült meg, különös jó érzet fogta el az embert. Szent tisztelettel csókoltam meg kezei, melyek minden nap érinték az Urat. III. A jó öreg örömét fejezte ki látogatásom fölött; beszélt nagybátyámról, kinek mindennapi vendége volt, beszélt a politikáról, szóval mindent eléhozott, csak jótéteményeit nem. Újólag egy tekintetet vetek a keresztre, mire ő mosolyogva mondá: „Ugye bizony, önnek ez ócska feszület feltűnt, se számok, hanem van ennek története is, elmondom. Szép est van, lemehetünk a kertbe, ha úgy tetszik.“ Az öreg lelkiatya megfogá karomat megnyerő udvariassággal, és a kitűzött helyre mentünk. Egy szőlőlugosban lóczára ülénk, s a jó lelkész igy kezdé beszédét: IV. „Mikor honunkban (Francziaországban)a forradalom kitört, atyám a vimarcei kastély felügyelője volt, melyből csak romok állanak már. Mesnil báró szerette atyámat s mint barátját becsülte. Atyám viszont határtalanul szerette a bárót, azonban minden igyekezete mellett sem menthető meg. Amint ugyanis a fejetlenség elhatalmasodott és a vérengző forradalmárok által kormányoztatott Francziaország, a báró és egyetlen leánya feladattak egy nyomorult háládatlan által, kivel sok jót tett a báró, és mint hazaárulók börtönbe vettettek. Atyám hasztalan ment a városba, hogy megmentse őket s tudósítsa az eddig történtekről ; minden igyekezete hasztalan volt. A bárót és leányát, az ártatlanokat halálra ítélték, ok ekkor ezren meg ezren gyil. Egy lelkész feszületje. VII. Az érez szilárd hitösök s vértanuknak korában is rémek mutatkozának ; A vad pogányok félve bámulának Holott a szentek a fölszinre jutnak. Rémek valánek ők a hitleneknek, Az éji órák tiszta szent vitézi : A katakomba festőket nem vérzi! Mily tulvilági a mit énekelnek ! S a vakhitü nép vadszivü fiának — Miként ha Hádesz iszonyú hatalma Romokba döntő háborút akarna — E hangok oly iszonytatók valának! És messzefutva a szentelt helyektől, Vivék a hirt fölzaklatott kedélylyel, (Máskor megvinni bátrak hős merénynyel) Űzetve ismeretlen félelemtől. De tűnt a rémcsalódás is villogó kezekkel Vén vad boszut a bűn a szent erényen S az Ur szent lelke járt galambszerényen A föld alatt, az ártatlan hívekkel... 369 Éji hangok. VIII. Angyalokkal álmodám ... az Éj oly nesztelen-------De még sem.-------Egy szegény betévedt dongó Zsong az éji csöndességben. Figyelek ... szegényke, hányszor Koppanik vakon a falba ! Ifjúkor, ez a te képed ■ Tetterőd, tüszed hatalma. Mily sokszor itődtem én is A kemény sors kőfalába! Igazam volt, de jogomnak kitörött a keze-lába. Albarátok álalakkal kandikáltak rám, kerülve; S én letiprott jégfejemmel Vérezem a porban ülve ! ... Hess ki, hess ki, tévi dongó; Kinyitom az ablakomat. Ah! nekem nem nyita senki Soha menekülni utat! — Bakonyi Remete.