Katholikus Néplap, 1867. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1867-02-21 / 8. szám

VI. A csatazaj elhangzott. Ifjúnk, ki a helyett, hogy a harcz részeiben fölta­lálta volna halálát, im­áj dicsőséggel koszoruzva, a merre szive vonzá visszasietett, s ez volt oka, hogy mi­előtt László a vitéz iránt elismerését nyilváníthatta volna, már távozott. Szive egészen el volt volt bájolva a képzelete által festett boldogságtól. Ott állt a kis ajtóban az ősz, s a hosszú évek terhe alatt még most is erős lelke nyugodt tekintetén diadalünnepet ült. Látta, mint tárja ki ismét az öreg reszkető karjait, hogy ölébe zárja az ősök egyik dicső unokáját, ki a haza megmentéséhez kész volt ál­dozattal járulni. Ott állt az ősz mellett szép Lenke is, ha­ kezében tartva a legszebb koszorút, s rózsaajkain egy ártatlan mosolyban elővarázsolva látott mindent, mi az igaz hit­el­araszt teljes ölében vigaszt találó földi lénynek még kedves és kellemetes lehet. Oh de mily csalékony gyakran a képzelet? ! . . A fényes jövő helyett, melyet a képzelet, a távol ködében szőtt, s melyen oly édes érzelemmel csügge a jelenlét em­bere, gyakran egy hideg érzéketlen bábot nyújt a rideg való. Béla derült kedélylyel téve igen hosszúnak tetsző útját. Az ő öröme társaiét is kétszerezé. Midőn az előttünk ismeretes erdő közelébe értek, a nap alkonyra szállt s utána az ég kábító vörös szik­­ben tűnt föl a láthatár szélén. Az ifjak ezt rész­jelnek vették. A keleti szél féktelenül bebarangolá a földet és éjszakról vészterhes felhők kezdék elfedni az eget. A­mint az erdőhöz értek, egy csapat besenyő mint prédára kapott oroszlán rohant eléjök. A támadottak kardlappal feleltek s hosszas viadal után a támadók nagy része elesett, a többi pedig futással kerülte ki a bizonyos halált. A dandár­csapat is kisebb számra olvadt. Béla kétségbeesve sietett oda, követve társaitól, hol szive legtöbbet és legörömestebb mulatott. De iszonyú !.. a tárt karok helyett, melyekről ál­modott, csak a puszta kémény mutatkozott, mig a ház többi része romokba dőlt és hamuvá lön. Béla, mint párját vesztett galamb, száguldott ösz­­szevissza az erdőben, a kedves nevét hallatva; de erre csak a baglyok idétlen huhogása volt a felelet. Végre azon helyre ért, hol először látta a családot, s leszállva lováról, könyezve térdelt azon sirkant elé, hol oly soká imádkozott egykor az agg és leánya, s egy túlvilági erő szállotta meg keblét; erre megcsókolván a keresztet, hazatért. Az édes anya távolról látván fia feldúlt vonásait, eléje sietett. — Hol Lenke, anyám ? — szólt ennek karjába omolva. — Fiam tegnap reggel atyád és én ott valánk, oly jó, oly előzékeny és kedves vala mindig, hasonlóan atyja is. Rész h­írt hallánk a harcz kimeneteléről s azért ők már ma hozzánk költöznek. — Oh anyám! — mond a fiú — késő, ők már elköltöztek; most jövök onnan, az egész ház romban van, csak a kis kereszt áll még a maga helyén, mely­nél most fájdalmaim eltűrésére erőt nyerek. Az anya kényezve vitte meg az öregnek a hirt, s az egész család gyászba öltözött. VII. Míg Salamon és bátyjai az ország külön vidékein harczolának, az Oláhországban megtelepült besenyők használva az alkalmat s pártolva Niketásztól, Dukász Mihály görög császár nándorfehérvári helytartójától, az ország határait több ízben háborgatták, s nagy zsák­mányt és sok fogolyt elhurczoltak. A közveszély tehát a haza alsó részén a csatatérre hivá a még ellenvértől párolgó kardokat. A király­i vezérek hadai Szalánkemén mellett egyesültek, s minthogy a besenyők a Dunán átkelve, hazamenekültek, a magyarok Nándorfehérvár bevételét határozák el. Niketász a magyar sereget a Száván való átkeltében olthatlan görög tűzzel akarta akadályozni. S ez valóban az átkeléskor megtörtént, de a görö­göket csakhamar meglepte a halállal szembe rohanó magyar tű­z, s kénytelenek voltak a városba visszavo­nulni, és aztán a sereg akadálytalanul haladt át. A király­i herczegek egy magaslaton itték föl sátraikat. Niketász, hogy a visszavonult besenyőket a vár védésére indítsa, azt üzen­te nekik, hogy csak Vid, a királyi kegyencz és bácsi főispán dandára ostromolja a várost. Azok tehát könnyű diadalt remélve, Kozár főve­­zérök alatt segítségre siettek, de János sopronyi főis­pán által úgy megverettek, hogy vezérök is alig mene­külhetett meg néhány­ad magával. Az ostrom az akkori nehéz hadszerek mellett már két hónapig húzódott. A város körül alkalmas helyeken magas fatornyokból csodálatos gépek hánytak köveket és tüzet a városba. A harmadik, hónapban egy magyar leány diadal­fényt támasztott a csatához. A­mint ugyanis Niketász a besenyőktől átvette a zsákmányt és foglyokat, ezek között volt egy szép és ifjú hölgy is, ki annyira megtetszett neki, hogy nőül kivánta birni. De a hölgy igy felelt : A mentő angyal. — Történeti beszélj.— (Vége.) 58 Lévaváros derék lakosai legnagyobb részben me­nekültekből alakult, kik a török pusztításai elől futván, a lévai vár védfalai alatt déket­ kerestek és találtak mene-

Next