Katholikus Néplap, 1867. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1867-07-04 / 27. szám
210 lábát mély bába ejté. Kristóf, ki fiatal szivével is át tudta érezni a lehető veszteség nagyságát, odahagyva a bába merült családot, ösztönszerüleg a templomba ment, melynek egy mellékkápolnájában Mária oltárát igen sok ájtatoskodó föl szokta keresni. A pillanatban, midőn Kristóf a Szűz oltárához közelített, a kápolna épen üres volt. De itt hagyjuk őt magát beszélni: „Letérdeltem az oltár elé, érzelmeimet az égbe emeltem, s oly ájtatossággal, oly buzgón imádkoztam, mint még soha életemben. Egyszerre borult szivemben derít támadott, s megnevezhetlen örömérzet tölté el keblemet. “ Ez örömérzet a betegség szintének sejtelme volt, mert nem sokára örömhír érkezett, hogy a családapa veszélyen kívül van. „Ez esemény — folytatja Kristóf — mostanig felejthetlen marad előttem. Éltem utóbbi borús napjaiban világító csillag volt ez, bizonyító, hogy Isten meghallgatja a buzgó imát, ha az czéljaival nem ellenkezik.“ A tudományok első elemeibe Adorján nevű carmelita atya által vezettetett be. Különös érdekkel viseltetett a földrajzi leczkék iránt, talán mert ilyenkor az asztalra kitárt földabroszon a városok neveit mondolával vagy mazsolaszőlővel, a folyókáit czukrozott narancshéjjal találta már előre befödve. Ahány város vagy folyó nevét eltalálta, annyi szem csemegét kapott , s lehet gondolni, hogy az amúgy is igen eszes s szorgalmas fiú egy könnyen födve nem hagyta a helyeket. Ez anyagi jutalom mellett azonban Schmid saját vallomása szerint a gyümölcsnél magánál sokkal kedvesebbek voltak Adorján elbeszélései azon országokról, hol a narancs és mondola terem. Az idő nagyon gyors madár. A gyermekévek repülének, és Kristóf ifjú élete azon szakán állott, melyben kisebb helyeken a tanulónak ki kell bontakoznia a szerető szülők karjaiból, magasabb osztályokra távozandó. E pillanat nem csekély aggodalmat hozott a szülők szívére. Távol a gondos atyai őrszemtől, nélkülözve a gyöngéd szülői intelmeket, nem fogja-e a fiú megsemmisíteni a jövőjéhez kötött reményeket? ... Kristóf atyjának a dillingeni gymnasium látszott oly alkalmas helynek, hol gondos felügyelet alá helyezheti szépreményü fiát. Itt voltak jóakarata barátai s rokonai, kiknek ígéretét bírta, hogy gyakran meglepik a fiút, figyelemmel kisérik olvasmányait, barátait. E kedvező körülmények mellett is az elválás nem volt épen könnyű. Még az apa is nagyon komolylyá lön, és szeretetteljes hangon, melybe a fájdalom árnya vegyült, ő néhány búcsúszót intézte Kristófhoz : „Fiam! Tartsd Istent szemed előtt: kerüld aroszat; imádkozzál, s tanulj szorgalmasan!“ — Több évi tanulmány után végre szivének leghőbb vágya teljesült, t. i. fölvétetett a papnövendékek közé. Itt Schmid Kristóf fényes tehetségei mind inkább kifejlettek. 1791. aug. 17. mondotta első sz. miséjét. Első segédpapi állomása Nassenbeuernben volt. Itt mindjárt elejénte szigorú napirendet tűzött ki magának, melytől csak rendkívüli esetekben tért el. Nyáron hajnalban a cséplők kelték föl. Ekkor meggyújta gyertyáját, solvasott, míg nappal lett. Hivatalos dolgai után fönmaradt óráit egyházi tudományokra, imádságra s írásra, a délutánt nyelvtanulásra fordítá. Egyik testvérével, ki közelében szintén mint segédpap működött, s egy derék nevelővel kis tudóstársaságot alakított. Bizonyos időben összejöttek, tudományos dolgokról vitatkoztak, közérdekű tárgyakat hoztak szőnyegre, melyeket honi nagy gonddal terjedelmesen kidolgoztak, s egymás bírálata alá adtak. A mi leginkább hirét megállapitá, bibliai története volt. Igen érdekes, mint írja le ő maga az itt elébe gördülő nehézségeket. „A bibliai történetnek igen hamar el kelle készülnie. A thannhauseni plébániában későn ébredtek; télen 7 óra előtt nem volt meleg szobám , csak miután magamnak is lett háztartásom, keltem föl télen is reggeli 4 vagy 5 órakor. De ekkor is, míg a harangozó misére hitt, a következő vasárnapra sz.beszédet kellett készítenem; át kellett gondolnom, mit fogok a napi hitoktatásban előadni; a tanonczoknak kidolgozásra apró feladványokat kellett készítenem ; a beadott dolgozatokat kijavítanom; számolási feladványokat összeállítanom, azokat előlegesen kiszámítanom stb. Az isteni szolgálat után iskolában voltam elfoglalva, aztán következett a betegek látogatása, a latin oktatás. Csak a késő est, s éji órákat fordíthattam a bibliai történetre.“ — És a bibliai történet mégis elkészült , s nemcsak egész Bajorországban nyert tetszést, hanem Európa minden műveit nyelvére áttéve, hazánkban is közkézen forog. Mint tanító — mert e minőségben is működött — a legnagyobb mértékben bírta tanonczainak szeretetét. Különösen szép, vonzó előadási modora rendkívül köti le a gyermekek figyelmét. Az oktatás befejezése után minden oldalról az esdő szavak hangzottak feléje: „Még egy kis történetet!“ S a gyermekbarát mosolygó arczczal újra föllépett a tanszékre, honnan csupa derült, örvendő arczczal találkozott. A nagyobbaknak némelyeket a természettudományokból is előadott. Gyakran nagyító üveget hozott az iskolába, s a legapróbb rovarokat, vagy más parányi tárgyakat nézetett meg velük. E közben lelküket mindig a Teremtőhöz emeli. A természettudományokból és földrajzból a legszükségesbeket össze kellett jegyezniük, s Thannhausen vidékén most is gondosan bekötött füzetkéket találhatni, melyek Schmid Kristóf tanítványaitól származnak. A vasárnapi iskolákban csemegéül utóbb nyomtatásban is megjelent elbeszéléseiből egy egy szakaszt felolvasott. Gyakran oly nagy volt a megindulás, hogy a gyermekek nem csak könyveztek, hanem fönhangon zokogtak, úgy hogy az előadást félbe kellett szakítania. Azon czélból, hogy a gyakran rontólag ható szórakozások helyett farsangon a gyermekeknek nemesebb érvet nyújtson, apró színműveket készített, melyeket tanítványai eljátszottak. Ifjúsági iratai már ekkor általános tetszést vívtak ki, s mindenfelől sűrűn érkeztek hozzá a köszönő levelek. Egyik leánynövelde növendékei a többi közt így írtak hozzá: „Oh mennyi örömet szerez nekünk első olvasó könyvünk, az istenrőli szép oktatás! Mennyi édes órát élveztünk Genovéra, a piros tojások, Eichenfels Henrik, a jó nevelés boldogsága olvasása által! Hányszor olvastuk már ezeket, s ismét új örömmel kezdünk bele ! Mennyit könyeztünk mellettük ! ... Hálatelt kebellel csókoljuk a reánk nézve oly jótékony