Katholikus Néplap, 1867. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1867-09-12 / 37. szám
290 hazánk jeles főpapját, főtisztelendő Bartakovics Béla érsek ő excellentiáját kérik fel. — Részünkről kivánjuk, hogy a nagyméltóságu érsek a legjobb egészségben foglalhassa el elnöki székét, és éljen még soká a magyar hazának és egyháznak! — Eger város közönségének pedig öröme legyen e fényes gyűlésben! Az én dalom. Nem a tavasz viránya közt Csörgő patak az én dalom , Nem pacsirta-dal, amitől kizöldül bérez, völgy és halom. Nem béresekről rohanó ár, Nem a szilaj orkán hangja, Nem színlelt világfájdalom, Szív-szentélyem kis harangja. Megcsendül a néma éjben Midőn a hold, csillag ragyog, Zeng borúban s verőfényben, Bár vig vagy szomorú vagyok. Egy érzelem zeng dalomban, Nem bú, keserv vagy fájdalom, A szeretet szent hevével Istent és Hazát zeng dalom. Bányász Ödön: A szent kereszt. (Történeti beszély.) Az a kereszt olyan szépen is ragyog a magyar szent koronán! Az igaz, egy kicsit meg van dőlve, ami talán azt jelenti, hogy nagyon sokszor megtámad- t ták, s ez való is; na de Isten segítségével eddig csak megvédtük, bármely oldalról jött a veszély. Evvel azonban tartoztunk, hisz a védelem csak kölcsönbe ment, mert minket meg a kereszt védett, s ha ez a kereszt ezernyolczszáz esztendős nem volna s ezen idő óta minden vihar belé nem akadt vala , bátran el mernék mondani, hogy minket majd annyi támadás ért, mennyi a szent keresztet; de csak állunk még, ha kissé meggörbedve is; annyi vihar és veszedelem súlya alatt és után azonban ez a kis meggörnyedés cseppet se szégyen. Nagyon régen védjük már egymást, a kereszt és mi! Még csak bölcsőjében feküdt a magyar nemzet, ez a bölcső pedig ott ringott még a távol Kaspi-tenger vadon partjain; még mint bölcsőben ringó gyermek azt sem tudta, mi az a kereszt ? már akkor a kezébe szorította és érte vérét hullatta. No de ez igen szép történet, jó lesz sorsára menni. Üssük fel azokat a régi-régi poros könyveket, idézzük elő belőlök a múlt szellemét, hadd beszéljen nekünk gyönyörűséges dolgokat. ... I. A követség. Krisztus Urunk születése után a hatszázhuszonegyedik évben egy csapat lépdelt azon az utón, mely Konstantinápolytól a Száva folyón keresztül Szerém vár felé visz. A körülbelül ötven főnyi csapat élén néhány könnyű lovas lovagolt, kiket két előkelőnek látszó ur követett; utánok egy társzekér robogott, melynek tartalma szorgalmasan el volt rejtve a kiváncsi szemek elől; de hogy becses portéka lehetett, azt a mellé állított őrök gyanittatták; kissé távolabb, barnabőrü indiántól vezetve egy elefánt lépdelt méltóságteljesen, hátán selyemkelméket, aranyozott edényeket, fahéjat, illatszert s egyéb fényűzési czikket czipelve, kiséretéül jobbról-balról négy-négy felczifrázott és hosszú lándzsával ellátott szerecsen szolgált; végre lovasok jöttek tarka vegyületben, mert csak kettő-kettő volt hasonlóan öltözve : képviselve voltak itt Numidia híres íjászai, Arábia fürge lovasai, a hosszuhaju szlávok, az ázsiai lándzsások s a római légiók komoly fiai, nehéz sisak- és pajzszsal, mindenik saját nemzeti szokása szerint öltözve és fegyverezve. A két főúr észrevehető rész kedvben volt. Komoly hallgatagsággal lovagoltak egymás mellett, melyet csak néha törtek meg egy-egy kifakadással. — Átkozott barbár! kezdő az egyik — hányszor rászedett már bennünket, s mégis mi járulunk alázattal az ő színe elé. Oh Róma, Róma, világ úrnője, hová sülyedtél? gondoltad volna valaha, hogy egy hitvány vad nép szolgálója leszesz ? — Türelem, barátom! csitítja a másik — nem tudod, hogy néha az ördögnek is gyertyát szoktak gyújtani, ha hasznosnak ígérkezik? Már pedig velünk most épen így áll a dolog. Birodalmunkat óriási háború fenyegeti, tehát az elkerülhetlen kényszerűség parancsolja, hogy eme hajthatatlan néppel jó viszonyban legyünk, s határainkat, ha fegyverrel nem bírjuk, legalább barátsággal biztosítsuk ellenök. — S te hiszed, hogy a velök való szövetségkötés s nekünk teendő esküjök vissza fogja őket tartani birodalmunk megtámadásától ? Oly hamar elfelejtetted volna, mikép kerítettek bennünket Herakleánál barátság szine alatt kelepczébe, melyből császárunk is alig tudott kimenekülni ? Ezen beszélgetés alatt a Szávához közeledtek, melynek partja felől délezeg lovasok vágtattak az érkezők elé, hogy őket fejedelmük nevében, országuk határán elfogadják.