Katholikus Néplap, 1867. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1867-09-19 / 38. szám
300 ság fellázadt ellenöke rut tettek miatt, s nem akarták őket tovább maguk közt megtűrni. Erre az avarok fölkerekedtek. — Boszuságukban megesküdtek, hogy a Duna és Tiszából nem fog más, csak avar ló inni s Atilla örökségén nem fog senki velök osztozni. Azután ránk zúdították a szomszéd népeket és elindultak. De nekünk sem volt sokáig maradásunk a hófejű Ural tövénél. Földje meg volt becstelenítve. Az áldozat vére nem akart többé magasra szökelni; a turul-madár egész nap a megölt vendégek sirja körül keringett és keservesen vijongott; majd rászállt keresztjeikre, melyeket sirjok fölé tűztünk s miután azokon leeresztett szárnyakkal megpihent, dél felé röpült. Csöndes éjeken éjszak felől jajkiáltások hallatszottak, s a szellő fölperzselt falvak és kiomló vérnek szagát hozta orrunkba; mig délről tüzes kereszteket láttunk a levegőben száguldozni, melyek mindig odább és odább tűntek, épen a merre a turulmadár is repült. A táltosok ezt oda magyarázták, hogy éjszak felől pusztulás közelget felénk, dél felé meg az az Isten hí bennünket, kit nekünk a két megölt vendég hirdetett. Összeszedtük tehát magunkat és délnek tartottunk, mig a nagy-tó meg nem állított bennünket. Ennek partjain megtelepedtünk. De a Volga vize nem oly édes, mint az Ural folyóé; a nagy-tó vidéke nem terem oly jó füvet, mint az elhagyott völgyek ; bajnokainknak mindig ort kell államok, hogy nejeinket és gyermekeinket az ellenségtől megőrizhessük. Nincs itt sem nyugalmunk, a kereszt Istene, nem tudjuk, miért hívott bennünket e vidékre ! Már rég elmentünk volna Atilla örökségébe , ha nem irtóznánk testvér-vérbe füröszteni kardunk vasát, így beszélt az öreg. Aretán fájdalom tükröződött. Mindnyájan meghatva hallgatták s a beszéd végével egyiköknek sem volt kedve szót emelni... A tenger zúgott, a vészmadár még sivitott. Egy vitéz lépett közéjük. — Az ellenség határainkba csapott! Mikorra a hajnal a nagy-tó vizében pirosra fürdik, egy bajnok se legyen, aki kardját az ellen vérében pirosra nem mosta volna. Föl a vezér zászlaja alá! Jaj annak az ellenségnek, amelynek vérében ez a kihúzott ötvenezer kard — fürödni akar ! * ** A keresztény világ ötödik éve várja már a szent keresztet; a szorongatott konstantinápoly epedve várja vissza vitéz hadseregét. Hajd a keresztút hosszú és terhes út, de sehol sem terhesebb, mint mikor az ember már arra a pontra érkezett, amelyen az Üdvözítő keresztjét fogja megtalálni. Heraklius és vitézei pedig épen ezen a ponton állottak. Sokat kelle eddig is szenvedniük! Száz meg száz mérföldet menni sivatagokon, melyeken nem volt egyéb élőlény, mint vadállatok; nem termett egyéb, mint forró homok; s midőn ellankadva éhségtől, szomjúságtól, nyugalomra vágytak, vadállatnál vadabb ellenséggel szembeszállani, s midőn az győzelem ki volt víva, fárasztó utakon ismét uj ütközet elé menni, s nem tudni, hány feje maradt még annak a sárkánynak, melyet meg akarnak ölni. — Ez elég terhes keresztút volt! ... De ugyan mi hirt visz nekik ez a száguldó vitéz, ki alatt a ló a nagy sietség miatt összerogyott ? — Uram császár , térj vissza seregeddel, mert a hitszegő avar khagán a perzsákkal szövetkezett, s betörve birodalmadba, Konstantinápolyt körülvette és megesküdött, hogy addig nem távozik, mig az aranykapu buzogánya alatt porrá nem törik s avon leányodat és a város más kincseit magával nem viszi. A császár lehajtotta fejét, hogy vihardúlt arczát némileg elfödje. Rövid szünet után azonban nyugodtan válaszolt: — Védjétek magatokat, a hogy tudjátok, Isten és szent Szűz nem fog elhagyni benneteket, midőn érettek, hazátokért s a fenyegetett ártatlanságért harczoltok. Minket a kereszt másfelé hír... előre ! És a keresztút, a veszélyben forgó haza és kedvesek sorsának tudatában most már még terhesebb. Mi ez ismét? Mintegy harminczezer főből álló szövetséges sereg, belefáradva a hosszas és veszedelmes táborozásba, odahagyta a császárt. Ki tudja, nem fog-e átpártolni az ellenséghez, melynél nagyobb nyereség kínálkozik. Pedig épen a döntő csata következik. Kozroe arany lándzsásai, mint valamely végtelen erdő közelednek. — Bajtársak — szól rendületlenül a császár, — ők pogányok és idegenek, előttök a keresztnek és hazánknak semmi becse... mi azonban tudjuk, miért harczolunk! Isten segítségével egy római ezer barbárt győzhet le .. . csak előre ! A keresztút ismét terhesebb, mert a győzelemhez a remény annyival fogyott, amennyi szövetséges eltávozott. .... Nemsokára egy portyázó csapat jelentette, hogy a távolból egész tábor közeledik, mely nem perzsa ugyan, de nem lehet fölismerni: kicsodák? A római sereg megállott és magát csatakész helyzetbe tévén, követeket küldött a közeledőkhöz, kik által ellenben szintén tábort ütöttek. A kaspi-tengermelléki magyarok voltak, azok, kik megindultak kardjaikat az ellenség vérében füröszteni. Vezérök Zébey volt, Csatád fia. A császár ezt meghallván, koronáját fejére tétette s fényes kisérettel megindult az érkezettek felé. A kazar főnök e tisztes és tekintélyes alak közeledtére leszállott lováról, s azt mélyen meghajolva üdvözölte; a császár pedig őt megölelvén, koronáját saját fejéről az ő fejére tette. — Fiam. — kezdé Heraklius — mi okból távoztatok el ily messze a nagy tó partjaitól? A fejedelem ezen megtiszteltetésre hódolatteljesen csókolta meg a császár nyakát. — Attila fiai éreztetni akarják haragjukat a perzsákkal, kiknek szövetségesei határaikba beütöttek. És a koronás fő,mit keres Negroponte sivatagjain? mért hagyta el tündérpalotáit? Heraklius elbeszélte táborozásának egész történetét. Midőn az avarok hűtlenségét említette, Zékelynek arczába szökött a vég.