Katholikus Néplap, 1868. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1868-12-03 / 49. szám
387 A szegény Jób leánya. — 1794. — III. Az alatt a rémkormány egész Francziaországot vér- és romokkal tölte el. Bretagne is nyögött alatta, szétszaggatva a könyörtelen, de a tartomány előtt ismeretlen tigrisektől (és ez ránk nézve kissé vigasztaló). A hegység legelvonultabb, bár viszonylagosan legbékésebb lakói igen gyakran látták a „kékek“ hadcsapatait helységeiken keresztülvonulni, házaikat és gunyhóikat kiraboltatni és mindent, a mi előttök gyanúsnak tetszett, azaz: mindent a mi jó, boldog, szerencsés, nemes, vagy keresztény volt. — E nevek előttök egyiránt mind iszonyú bűnök, következőleg halálra méltók valának. Egy nap 1794-ki deczember hóban egy köztársasági hadosztály lőve Plouderybe is, kirabolva a templom és plebánialakot, mely utóbbi bár rég elhagyatottan állott, megrészegedve azon köztársasági őrjöngéstől, mely a hazafiak legnagyobb részét mozgatta, és elégedetlen lévén, hogy a plébániai épületben még legcsekélyebb öltönyt sem talált, forradalmi dalok kurjongatása között keresztülcsapott a pusztán. Le Fall özvegye hallván a kiabálásokat, kérdé okát, és tüstént egy legméltatlanabb terv fogamzott meg agyában, aminőt csak egy fekete és baszúálló lélek képes kigondolni. — Szaladj sebesen, mondd a pásztorgyereknek, beszélj a csapat főnökével, és mondd meg neki, de csöndesen , hogy Jób egy megrögzött királypárti. ... Megmutatod neki a gúny hajához vezető utat és aztán hagyd ott rögtön, a mennyire csak képes vagy a martyrpusztát, hol fiammal találkozol. Mondd meg neki, hogy jöjjön engem a csapat magatartása felől értesíteni. — Megyek, futok egyenesen oda, felesé Gabik. — Mihálylyal fogsz, tudod, hazajőni, közbevága az özvegy és mindketten a malmon átjöttök, hogy magatokkal egy köleszsákot is hozzatok. De mit se szólj neki Jóbról. Te engem értesz, majd aztán veszek neked új fapapucsot és három reált (15 garast) is adok neked. A gonosz lelkű gyerek örömrivalgások között eltávozott. Mártha jól főzte ki iszonyú tervét: a malomba küldvén fiát, eltávolitá őt ez által a pusztáról, hol Jeffie és atyja lakott, és igy biztosítá árulása eredményét. — Gabik csakugyan találkozott a „kékekkel“, kik nem meszsze barangoltak a szegény napszámos gunyhójától. Azon ravaszsággal, mely jellemző, csakhamar oda furakodott a parancsnokló-tiszthez, és feladta Jóbot, mint erős királypárti egyént, megmutatván egyszersmind az öregnek lakását, melynek szalmás tetője nem messze a már leveletlen nyárfák között látható volt, s nyilsebességgel eltávozott, s néhány percz alatt eltűnt előlök. A különös feladási modoron elejénte bámultak a katonák, mindazáltal nem akarván koczkáztatni ily becses értesítést, útnak indultak a jelezett ösvényen. Közelegvén a gunyhóhoz, láttak az előtt egy tisztességes, bár szegényesen öltözött embert, beesett, de tiszta szivjóságot azonnal eláruló szemű s a fájdalmaktól elgyötört öreget, hosszú fehér szakálla a megindító méltóságnak bélyegét mutatta, mely képes minden mást, csak nem azon időbeli hazafiakat szánalom- s irgalomra inditani. Jób maga volt, sokat szenvedett, szenvedett nagyon lelkében, különösen leányának azon növekvő szomorúsága miatt, melyet már tovább nem bírt elpalástolni előtte. Mi sem árulta el nyugtalanságát a közelgő „kékek“ láttására, nem áldozat volt-e egész élete? .. Mégis a gondolat, elhagyni kedves leányát!.. A mennyei Atya nem fogja-e gondját viselni ? ... És azután legyen meg az ő szent akarata! ... Mily erő, mily vigasz, mily segély rejlik e keresztény szavakban! E perezben ezek képezték az öreg Jób minden erejét. — Polgártárs! megszókita a köztársasági tiszt, mi tudjuk, hogy te összeesküdtél az egy és oszthatlan köztársaság ellen. — Én! kérdézek, nem minden csodálkozás nélkül, nézzen reám tiszt úr, én szenvedek és csak kevés napom van még hátra az életből. Ezen, egy kimerült aggastyán szájából jött megható szavak, lefegyverezték volna a rablókat, a tigriseket: némelyek a „kékek“ közös pillanatra el is árulták határozatlanságukat; de főnökök észrevévén azt, annál gorombább és kegyetlenebb lön. — Előre, vén megrögzött királypárti! — kiáltá, nyisd ki fészkedet, és ha felkutattuk azt, és mit sem találunk abban, velünk együtt fogod énekelni a „Ca ira“ kezdetű forradalmi dalt, aztán itt hagyunk. Előre, indulj ! Ezt mondván , kényszerité az aggot, hogy keljen fel ülőhelyéről, azalatt egy katona gondolván főnökének kedves dolgot tenni, berúgta az ajtót. Bemenvén, mindent összevissza forgattak, összetördösték a napszámos szúette bútorait, és már készültek elhagyni a gunyhót, anélkül, hogy csak legcsekélyebb gyanús tárgyat leltek volna, midőn egy homályos, Jób ágyával szemközt eső szegletben egy befüstölt kép, melynek összetört és befeketedett üvege alig gyanittatott valami festményre, magára voná egy katona figyelmét. — Micsoda régi fekete kép ez? — kiálta. Felelj polgártárs. Jób, fájdalom! e szavakra megrázkódott : ez Istenének áldott képe volt, kinek őrizetére bízta urának iratait. Talán még inkább reszketett azon gondolatra, hogy e szentséges alakot majd a nyomorultaktól lábbal tiportatni látni fogja. Hallgatott s inkább figyelt a pusztán keresztül sivitó orkán zúgására , leginkább pedig attól félt, hogy leánya e szomorú körülmények között haza talál jőni, és magában csöndesen imázott. Utoljára is felelete úgyis hasztalan leendett : a falon függött képkeret darabokra töretett. A Megváltó képe egyik oldalra esett, míg a számos irat és levélboríték más felé szóródott szét a nedves talajon. — Oh Uram! mormogott az öreg térdeire ereszkedve. — Nincs többé semmi ura dörgő az osztályparancsnok, és darabokra tépte a Jézus képet. Mi pedig