Katholikus Néplap, 1870. július-december (26. évfolyam, 27-50. szám)

1870-07-07 / 27. szám

207 bet, segít rajtam. — Várjon legalább addig, míg fele­letet kapok. — Akkor ugyan sokáig várhatok­ egy távoli rokon, szegény falusi lelkész, kinek talán magának sincs miből élni. — Ez nem lenne első eset, hogy Istennek egy szegény szolgája utolsó fillérét odaadja egy szeren­csétlennek javára. — Szép beszéd! — És ön kétkedik benne? — Az már sok lenne könyörületességnek, ha va­laki önnek, ki úgy­szólván semmivel sem bir, annyit kölcsönözne, mert soha sem lesz képes azt visszafizetni. — Oh uram, ezt nem nekem, hanem a jó Istennek adná, ki azt kamatostól együtt bőven visszafizeti. — No akkor a visszafizetés jó későn fog meg­történni. — De annál bizonyosabban, mert a mennyei boldogságot adja meg számunkra. — De most legyen elég; én nem épületes beszéde­ket jöttem hallgatni, hanem, hogy a pénzt megkapjam. Tanácslom önnek, hogy a pénzt teremtse elő, akár honnét veszi is. Érti ? — Istenem, de hát honnét vegyem, mikor sem­mim sincs? — Mit gondolok vele. Ekkor kivülről vad kac­agás volt hallható, s mintegy húsz éves ifjú rohant be a szobába. — Ez önnek fia? — Igen, felelt az asszony. — Úgy látszik van benne erő, s képes í pénzt szerezni. — Bizonyos, hogy van benne erő! szólt az ifjú, s kalapját félre csapva, öklével az asztalra ütött. — De mi köze van az urnak ehhez ? — Ejnye, de goromba ficzkó! szólt az idegen az ifjút tetőtől talpig méregetve, s miután látta, hogy itt tréfálni nem lehet, fogta kalapját, botját, eltávozott. A szegény asszony kívül ismételte kérését. — Haszontalan szavak, felelt az idegen , jobb lesz, fontolja meg jól, a­mit mondtam. Derék fia van, az igaz, majd még találkozom vele. Pompás nevelést ka­pott, még magasra juthat. Gratulálok. — Oh! sóhajtott a szerencsétlen özvegy vissza­tértében, naponkint imádkozom Istenhez, s bizonyára meg fogja hallgatni hő imámat. — Mit akart itt ez a ravasz kinézésű ember? kér­­dé József visszatérő anyját. — Zsugori megbízottja, ki utoljára intett meg, hogy a száz forintot fizessem meg, szólt a bús özvegy kezeit tördelve. — No, várhat mig megkapja, legkisebb gondom is nagyobb annál. Ha nem hallod anyám, adj nekem néhány forintot. Néhány jó barátomat megvendégel­tem, de pénzem elfogyott és a korcsmáros nem akar hitelben adni többet, s igy ott hagytam felső ruhámat és barátimat zálogban. — Hová tetted heti béredet? — Elköltöttem a legutolsó krajczárig. — Nagyon sajnálom, de most nem adhatok semmit. — Mit, kiáltott József, még néhány rongyos fo­rintot sem adhatsz ? — Nem hogy forintot, de még egy húszast, sőt egy garast sem adhatok. Ha nem hiszed, győződjél meg saját szemeiddel. S ezzel kinyitá ládáját. Láthatod, hogy egy krajczárom sincs. Kedves fiam, kövesd tanácsomat­,■ hagyj föl szerencsétlen barátságoddal, mely még bajba dönthet, menj inkább szorgalmasan munkád után. — Barátaimat cserben hagyjam? kiáltott József, nem, soha! Ezután körülnézett, vájjon nem volna-e valami értékes tárgy, a­miért pénzt kaphatna, s íme a láda egyik sarkában megpillant egy kis aranykereszten Az anya észrevette fia szándékát és elrejteni iparkodott a keresztet; de hasztalan, mert József mint villám csa­pott le és kiragadta azt. — Csak nem fogsz oly gonosz lenni, szólt az anya sírva, hogy elvedd keresztemet; ez az egyetlen emlék, melyet atyádtól birok. József, add vissza keresztemet, mint anyád követelem ! De hasztalan volt minden kérés, a gonosz fiú csak nevette anyját és elsietett martalékjával. A szeren­csétlen anya keserű könyeket hullatott a gonosz gyer­mek fölött, ki őt annyira keserítette. Ekkor kivül léptek hallatszottak, s belépett az özvegy nagynénje, egy gyűlölködő, veszekedő lélek, ki a mások gyötrésében találta örömét. — Hallod Mária, sipegett Dorottya kisasszony, a mint jövök__jaj lélekzetem .... láttam fiadat .... — Fiamat látta? kérdé az özvegy fejét fölemelve. — Igen, az utcza végén lakó aranyművesnél a te kereszteddel. Mindig mondtam, elrontod a gyermeket engedékenységeddel; itt van, most semmirevaló nap­lopó lett belőle! Ki gyermekét szereti, az meg is bün­teti. Mily gyakran mondtam, hogy szigorúan bánj vele, de intésem nem használt semmit. Mindig csak azt mondtad, majd megjavul évek múltán. Szép javulás, örülök neki. Most kész naplopó, talán gonosztevő is. Higy nekem, én az arcából kiismerem az embert. Már húsz éve gyakorlom ezt. Fiad a legkisebb vonásra hasonlít egy halálra ítélt bűnöshöz; szinte homlokán látom kinyomva a tolvajság és gyilkosság bélyegét. — Isten mentsen meg ilyen szerencsétlenségtől ! szólt irtózva az özvegy. — Már mint gyermek gyümölcsöt lopott kertem­ből, s ha panaszkodtam, ártatlannak nyilvánítottátok, engem pedig kinevettetek. — Én nem nevettem, sőt inkább érdeme szerint megbüntettem. — Ha te nem is nevettél, de tette az férjed. Való­ban, a következmény jóval felülmúlta várakozásomat. Egykor mondtam, a gyermekből semmirevaló lesz, de most mondom .... — Kedves néném, kérem, kímélje meg az anyát! — Jól van, nem szólok többet, de csak azt nem tagadod, hogy sirtál, midőn beléptem. — Oh, nem fiam az egyedüli oka bámnak, hanem az is, hogy holnap eladják mindenemet. — Úgy­ nézd, nézd. És ugyan miért? — Azon adósság miatt, melyről már többször szóltam.

Next