Katholikus Néplap, 1870. július-december (26. évfolyam, 27-50. szám)
1870-10-27 / 43. szám
342 és makacs nyerseséggel tagadta meg a forró kérelem teljesítését. Mire a jámbor pap az elbizakodott egyháznagy lábaihoz vetvén magát, előterjeszté neki, hogy egykor az Isten , az örök biró előtt vonakodása szomorú következményeiért felelni fog. Az egyháznagy eme tolakodás által haragra indíttatva, hogy a tolakodót elűzze magától, annyira ragadtatott heve által, hogy a jámbor férfiút arczon csapta. „Uram! felele erre az Isten alázatos embere, üssön arczon még egyszer, csak egyezzék abba, amit kérek, amiért csengek.“ És nem a főrang volt az épen, mint ily ritka mérsékletre bírta; egykor hasonló feleletet adott egy egészen alacsony sorsú embernek. Tudnillik egy napszámos ember a kocsin ülő Bernát atyával találkozván, az Isten imádandó szent nevének káromlása közt az istenfélő papnak iszonyú dühvel a fejére sújtott. „Oh édes barátom! mondá neki, üss meg még egyszer, csak ne káromkodjál többé!“ Buzgalma és minden erényeinek nagy hite Párisban elterjedvén, a királyi palotába is elhatott. A hires Richelieu kardinál úgy vélekedvén , hogy saját becsülete s a méltányosság kívánja, miszerint amaz erénydús papot gazdagon megjutalmazza. Az udvarba hivatta tehát őt, és miután a tisztelet és becsülés minden jeleivel fogadta, egész komolysággal felhivja, nyilatkoznék, mit tehetne javára? „Mindaz, a mit kivánok, felesé a jámbor pap, abban áll, hogy főmagasságod erősittesse meg azon kocsinak fenekét, melyre ülni szoktam, hogy az elitélteket a vérpadhoz kisérjem, mert a minden pillanatbani kiesés veszélye gátol engem abban, hogy kizárólag kötelességemmel foglalkozzam.“ E kérést hallva, viszszatért a kardinál, miután a kabinetből kilépett, így szólt a kihallgatásra várakozókhoz : „Uraim ! tudják-e önök, mire akarja Bernát atya Richelieu kardinál hatalmát használni!“ — „Megigazíttatni kivánja azon kocsit, melyen az elitélt gonosztevő a vesztőhelyre vezettetik. — És nem boldogabb-e ő, ki személyét illetőleg nem szorult ránk, mint mi, kik nem vagyunk képesek iránta valami kegyet tanúsítani?----------Egy gonosztevő, aki darabonkénti szétszaggatásra ítéltetett, a gyónásról hillani sem akart. E hírt tudtára adták Bernát atyának , aki látván, hogy épen az ő legkedvesebb szolgálatára mutatkozik neki jó alkalom, tüstént a börtönbe sietett. Ama helyre vezettette magát, hol az elitélt súlyosan megvasalva ült, köszönti, átöleli és inti őt, a bizalom érzetét önti belé , az Isten haragjával fenyegeti; de a boldogtalanra mindez mi benyomással sincs. A gonsztevő rá sem tekint, s minden beszédei iránt süketnek látszik. A gyónatya kéri, hogy legalább a Boldogságos Szűz tiszteletére egy kis „Mindennapi kenyerünket Add meg Uram Isten, Kívüled nincs, nincs aki ez ínségben segítsen!“ — imádságot o mondjon el vele, s biztosítja, hogy soha nem volt még oly eset, melyben a hozzá folyamodót a szent Szűz ki nem hallgatta volna. A rab irtózatos arczczal vonakodik beszélni. Bernát nem tágít, az egyik szép s kegyes szó a másikat éri; de midőn látja, hogy a megátalkodott gonosz ajkait sem akarja mozditani, és igy ő hasztalan mondta el előtte szóról-szóra ama szép imát, szeretetétől űzve és buzgalma által lelkesítve, egy darabka papirt, melyen azon ima volt, s melyet mindig magánál hordott, a rabnak szája elé tartotta, és erőlködött azon, hogy belé tekintsen, aközben mondván : „Mivel te azt mondani nem akarod, tehát meg kell enned!“ Az elítélt bilincsei által visszatartva nem volt képes a tolakodást magától elhárítani, hogy attól megszabaduljon, inkább megígéri az ima elmondását. Bernát vele együtt letérdel, elkezdi az imát, és alig mondá ki a gonosztevő az első szavakat, már is bensőleg megváltozottnak érezte magát. Könyörön omlott szemeiből és a bánatnak oly fohásza tört fel kebléből, mely szivét megtörte. A legédesesebb benső örömtől meghatva öleli őt át a jámbor atya és fölkiált : „A boldogságos szent Szűz az, édes testvérem! kinek üdvödet köszönöd.“ „Ah, atyám ! ma érzem, felelé a meghatott és töredelmes fogoly, oh bár engedte volna az Isten, hogy ama szavak mélyebb benyomást tettek volna rám, melyeket egykor öntől hallottam !“ „Téged láttalak már én egyszer — válaszolá a jó atya, ki az elitéltnek viszontagságáról mit sem tudott.“ „Ah, felelé a rab, midőn még a rendöltönyt viseltem, egy bizonyos napon találkozott ön velem, hozzám szaladt, és bár nem ismert, az elragadtatás hangján így szólt : „Örülj, testvér! te a boldogságos Szűz esedezése folytán az üdv kegyelmét elnyerni fogod!“ Persze erre már nem emlékezik én édes jó atyám! Amaz örvendetes szavakat akkor engem átölelve mondotta. Ok a hittől való elpártolás, fogadalmaim megvetése és számtalan gonosz tetteim eléggé bizonyítják, hogy én ama jóslatra azután mit sem adtam , de a bánat és töredelem érzete, melyek most szivemet eltöltik, remélni engedik, hogy ama jóslat beteljesül.“ E szavak után kéré az elitélt a papot, hogy neki a szentgyónászai elkészülésre időt engedjen, és midőn életének botlásait lelke keserűségében átvizsgálta, gonoszságai fölötti eliszonyodása és modora, meg az isteni irgalom nagyságától annyira át volt hatva, hogy ugyanazon órában sok bűnei föltti fájdalmában lelkét kiadta.... Oh győzzön meg téged , keresztény! ezen példakép arról, mit tehet annak esedezése és védelme, akit az anyaszentegyház a „bűnösök menedéke“ disznévvel illet. Karcsú Arzén. Hangzik szívből a hő ima Viterbó utczáin, Ki meg nem osztja falatját Most, vérgyilkos Káin. Szent Róza. — Népmonda. —