Katholikus Nevelés, 1916 (10. évfolyam, 1-8. szám)
1916-01-01 / 1. szám
4 LEGNAGYOBB NEVELÉSI PROBLÉMÁNK esetre oly alapvető nagy igazság, amelyhez mint mértékegységhez kell mindenkor mérnünk a nevelést. Mennyire éri el a mi vallástanításunk és vallásos nevelésünk az egyénnek ezt a lábraállítását, önállóvá, a környezettől függetlenné, helytállóvá, a maga erejéből is járó, aktív emberré formálását? És hogyan lehet ezt elérni ? Ez a kérdések kérdése, amelytől igazán minden függ. Bizonyos, hogy egyet-mást, ha úgy tetszik, sokat elértünk. Középiskoláinkban, ahol a környezet nem ellenséges, van hitélet, vannak virágzó kongregációk, van sok minden. Teljes elismerés illeti meg a derék hittanárokat és prézeseket. De ha azt kérdezzük, hogy az ifjúság, mely ebből az igazán nagyon gondos és sok önfeláldozással vezetett nevelésből kikerült, az a kész műe, amely nem fog megváltozni, amely nem fog másként járni, mint ahogy a középiskolában beállították, amely nem vár további lökésekre, amelynek nincs szüksége ellenőrzésre, hanem a maga erejéből tovább is jár, akkor azt kell mondanunk, hogy ilyen nagyon kevés van. Anélkül, hogy eseteket sorolnék fel, amelyeket mindnyájan ismerünk, anélkül, hogy ellenmondástól kellene tartanom, megállapíthatom, hogy a középiskolából kikerülő ifjúságnak az a része, amely nem helyezkedik el valamely katholikus kollégiumban vagy egyesületben, hasonlóan a rossz lövedékhez, amely a puskacső végén fáradtan, kopogva lehullik a földre, a vallási meggyőződésnek hajtóerejét egyáltalán nem bírja. Elhanyagolják a misehallgatást, gyónást, áldozást, böjtöt, hogy ne is szóljak a kath. hitélet többi megnyilvánulásáról. És a másik rész, amelyet egy kollégium vagy kongregáció ölel karjaiba, tovább él és tovább jár, de megint ritka kivétellel csak azoknak az újabb impulzusoknak behatása alatt, amelyeket itt nyer; amint egyszer megint a magában felhalmozott energiára van utalva, erőtlenül megáll. Itt a legjelesebb iskolák és intézetek növendékei sem tesznek kivételt. Látjuk azokat a fiúkat, akik a középiskolában mindennap áldoztak, kongregáció-prefektusok voltak, amint egyszer magukra vannak hagyva, megállnak, mint az óra, amely lejárt.