Katholikus Nevelés, 1919 (12. évfolyam, 1-2. szám)
1919-02-01 / 1-2. szám
Vallás és iskola , mielőtt önmaguk az alanyiság változékony állapotaiból szilárd talajra jutottak volna. Nevelni annyit tesz, mint időt és örökkévalóságot, mulandót és elmúlhatatlant egymással összekapcsolni. Aki azonban önmagát nem összpontosítja valamely legfőbb jóban, hogy onnan szervező erővel a belső káoszba hatoljon, aki múló hipotéziseit teszi az emberképzés kiinduló pontjává, annak sejtelme sincs a nevelés alapjáról és céljáról. Kétségtelen, hogy a morálpedagógiai tapasztalat bámulatos dolgokra fogja megtanítani a radikális pedagógust is, ha egyáltalában még tanulásra fogható. A gyermekek ugyanis és pedig különösen a nép gyermekei, kiknek nagyobb az érzékük az élet tragikuma iránt, mélyebb etikai benyomások hatása alatt öntudatlanul is a vallás után áhítoznak. Egész arckifejezésük ünnepélyesebb, megfoghatatlanul fogékony lesz, ha ilyen megbeszélések után a Megváltó kerül szóba, aki „a világot legyőzte“. És végül: a jellem egység. Az erények puszta egymás mellé helyezése csak mozaikmunka lehet s csak toldott-foldott jellemeket hozhat létre. Minél sokfélébbek tehát a mi etikai behatásaink, annál inkább van szükségünk a vallásos ideál gyűjtő erejére. Puszta morálpedagógia vallás nélkül mindig csak egyes hibákkal foglalkoztat és csak egyes erényeket ébreszthet s így az embert szétszedi ahelyett, hogy egybefoglalná és egységbe öntené. A franciaországi laikus iskola újabb fejlődése egyébként tanulságos példa arra, hogy a kizárólag államtól szentesített és semmiféle vallásos inspirációhoz nem kötött erkölcsoktatás végtére is az erkölcs feloszlásához kell hogy vezessen. Az etikai tan ott mindinkább függő viszonyba jut a pártindulat és pártvéleményekkel szemben és állandóan napi jelszavak befolyásolják. Az egyes pedagógusnál természetszerűleg hiányzik a szükséges áttekintés és a belső önállóság arra, hogy az ilyen társadalmi hangulatok és gondolkozásmódok szuggesztív erejével szembe helyezkedjék s ha meg is tenné, a mindenkori uralkodó politikai hatalom eltávolítaná. A dolgoknak ilyetén való huzamos állapota azonban az államra magára is tarthatatlan. Ennek anarchia az elmaradhatatlan következménye. Ha az erkölcs relatív lesz és a váltakozó társadalmi szükségletekhez alkalmazkodik, akkor végül is a jellemnélküli alkalmazkodás győz és a szilárd elvekhez való hűség gúny tárgya lesz; mindenki azt teszi akkor, amit akar és a társadalom is pillanatnyi szeszélyei után fog menni. A tisztán világi társadalom tehát szociológiai álláspontból is lehetetlenség. A vallásnak a világi társadalom számára való elvi nélkülözhetetlensége annál szembetűnőbben kell hogy napvilágra jöjjön, minél komplikáltabbá fejlik a társas szervezet, minél inkább megzavarja az egyedet a számos szűkebb pártérdek s benne a magasabb közjó iránti értéket eltompítja és mennél jobban veszélyeztetik jellemét a társadalmi egoizmus nyílt és leplezett kisértései. Hogy mily kevéssé lehetnek az állami rend alapjai az önmagára maradt