Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1957 (64. évfolyam, 1-31. szám)

1957-01-20 / 3. szám

Tájékoztató a menekült magyar középiskolások számára A clevelandi cserkészcsapatokból és a Magyar Akadémikusok Baráti Köréből alakult “Ifjúsági Akció Bizottság” Diákmene­kültügyi Szolgálata az alábbi tanulmányi tájékoztatót közli: a clevelandi Board of Education (közoktatási hivatal) illetékes tisztviselőjével folytatott tárgyalás alapján: 1. Az ohiói törvények értelmében minden 18 éven aluli sze­mély köteles iskolába járni. 2. Rendes középiskolába az angolul nem tudók nem iratkoz­hatnak be. 3. Ezek számára január 28-án külön tanfolyam indul és kellő angol nyelvtudással a Board of Education megbízottjánál vizs­gázni lehet. A vizsga után a megfelelő középiskolába kell beirat­kozni ahol az igazgató dönti el, hogy magyarországi tanulmá­nyokból mit számítanak be és hogy az iskola melyik osztályában folytathatja a jelentkező tanulmányait. 4. A középiskola és angol tanfolyam helye: John Hay High School East 107 és Carnegie Avenue. Időtartama: Január 28-tól június 14-ig. Tanítás ideje: naponta reggel 9-től délután 123-ig. Tantárgyak: főleg angol nyelv és némi történelem, földrajz, meg számtan. A tanítás díjtalan. 5. Beiratkozás már folyik. Előre megbeszélt időpontban a Board of Education épületében (1380 East 6th Street) Miss Lasky-nál, telefon: CH 1-3660. Diákmenekültügyi Szolgálatunk tanulmányi előadója szívesen segít minden középiskolásnak a beiratkozás időpontjának meg­beszélésénél. Beiratkozáshoz ,a következő adatok szükségesek: Név, születési adat (zöld kártya), lakcím, telefon, atyja és anyja neve, sponsor neve, címe, iskolai végzettsége. 6. Munkavállalás: 18 éven aluli személyek csak a Board of Education engedélyével, meghatározott időközökben és munka­körökben, kizárólag részmunkát (partimé job) vállalhatnak. Rendkívüli esetekben 16 éven felüliek kaphatnak teljes mun­kára engedélyt, de ebben az esetben kötelezniük kell magukat iskolájuk esti tanfolyamokon való befejezésére. Ennek látogatá­sát ellenőrzik és igazolatlan­ mulasztás esetén az engedélyt visz­­szavonják. A 4. pontban jelzett tanfolyam idejére csak rész­munka engedélyt adnak ki. 7. Felnőttek iskolázása: Nappali iskolákba a felső korhatár 21 év, de a Board of Education 18 éven felülieknek az esti iskolát ajánlja. Az esti iskolák jegyzéke megtekinthető a Diákszállás hirdetőtábláján (4211 Lorain Avenue) este 7—9 között, vagy megtudható tanulmányi előadónktól telefonon az alább meg­adott időpontokban. 8. Tanulmányi ügyekben (egyetemisták és középiskolások ré­szére egyaránt) rendelkezésre áll hétfőn, szerdán és pénteken este 6—8-ig Diákmenekültügyi Szolgálatunk tanulmányi elő­adója: Schmidt Albert, telefon: OL 1-6213. Felkérünk minden Clevelandba érkezett menekült diákot (egyetemistát és középiskolást), hogy jelentse be nevét és címét Diákmenekültügyi Szolgálatunk telefonján (AT 1-3293) saját érdekében. Szeretettel rendelkezésére állunk azoknak a magyar fiataloknak is, akik nem a mi szervezetünkön keresztül jöttek városunkba. Előzőleg közzétett felhívásunkra igaz keresztény és magyar szívvel válaszolt Cleveland magyarsága: 34 hányódó fiatal lélek talált boldog családi otthonra, befogadó családokra. Köszönjük­ nevükben és az otthonmaradt szülők nevében. Az első családok már boldogan befogadták új gyermekeiket, azonban Camp Kil­­mer-i bizottságunk eddig 600 ilyen fiatalt regisztrált. Sokan kö­zülük olyan helyre kerültek, ahol az anyanyelv édes csengését nem hallhatják, idegen szokásokat, idegen életet kell megta­­(Folytatás a negyedik hasábon) Mihály birtokot szerez Irta: MAJTHÉNYI GYÖRGY MIHÁLY APJA PARASZT VOLT, kevésszavu, szi­gorú ember. Amit kimondott, abból nem engedett. Volt vagy nyolcvan s egynéhány hold földje, azon veszkődött. Persze, az asszonyt s a gyerekeket is mun­kába fogta. Mihály volt a legfiatalabb gyerek s az egyetlen fiú a három közül, de nem lehetett mon­dani, hogy ezért különösebb dédelgetésben részesült. Jóeszű fiú volt, nagyon szeretett tanulni. Mégis sok küzdelembe került, amíg apja megengedte, hogy az elemi után a polgári iskolába is beiratkozhassék. így is egyre azt hallotta: — Mi akarsz lenni? Úr? No, el is verlek akkor a háztól! . . . Azt tanuld meg, ami a földhöz kell meg az állatokhoz, parasztnak nem kell több! És kora hajnalban, amikor még alig szürkült, ki­rángatta Mihályt az ágyból. — Fogj be! És vitte magával a tagra. Mihály szó nélkül engedelmeskedett, miután né­hányszor alaposan megjárta. Aztán már csak arra ügyelt, hogy megszökhessen. De így is akárhányszor elkésett az iskolából, noha futva tette meg az utat. Az igazgató és az egész tanári kar tudott Mihály áldatlan helyzetéről. Egyszer be is citálták az apját, de Szekeres megmondta nekik a magáét. Ennyit felelt: — Nekem oszt ne prédikáljanak! Munkára kell ne­kem a fiú! Adjanak helyette más munkaerőt, akkor nem bánom . . . Évről-évre nehezebb lett a sorsa. A harmadikban­ és a negyedikben már tanítványai voltak és ösztön­díjat is kapott, mert az apja még egy ceruzára valót se adott neki. Amikor aztán a negyedik polgári után az első kereskedelmibe is beiratkozott, éktelen düh fogta el az öreget. Széttépte a fiú valamennyi iskolai ruháját, cipőjét és egész nyáron ,a legkeményebb munkára fogta. Egy pillanatra nem engedte el a sze­me elől. Minden mozdulatát ócsárolta, minden szava­­­szidalom volt. Hajnalban, ha Mihály az első szóra ki nem ugrott az ágyból — pedig munkától gémberedett tagjait alig tudta mozdítani —, már rája támadt. MIHÁLY MÁSKÉNT KÉPZELTE EL A VAKÁCIÓT. Két olyan bukott osztálytársa is volt, akiket előké­szíthetett volna a pótvizsgára, s úgy számította, hogy az így megkeresett pénzből rendes városi ruhát vesz magának, meg fehérneműt, továbbá sok olyat, amit a segélyegylettől nem kaphatott meg. Dehát ez a terve kútba esett. Apja­­annyira ügyelt rá, hogy még a városba se mehetett be, igy aztán, amikor a beiratkozások ideje elkövetkezett, levelet írt volt igazgatójának és el­mondta benne minden keservét, tervét, azt is, hogy másnap elszökik otthonából. S amikor hajnalban apja költögetni kezdte, azt mondta, hogy beteg. — Beteg v­agy? — horkant föl Szekeres. Azzal elő­kapott egy kötelet. Rettentő csete­paté játszódott lel köztük. Miska ellenállt, minden szenvedését kikiáltotta, s mikor apja a földdel hozakodott elő, azt találta mondani: — Ha elvégzem az iskolát, tízszer, de húszszor any­­nyi földet szerzek, mint amennyi magának van! Csúf állapotban, rongyosan, mezítláb, több helyütt vérezve és teli daganatokkal ugrott ki az udvarból. Még annyi ereje volt, hogy visszakiáltsa: — Engem nem lát többé, édesapám! — aztán elvánszorgott egyik tanárjához s megvárta, amíg fölkel. Tima tanár úr nagyon szerette Mihályt, ottfogta néhány napig,­­amíg úgy ahogy rendbejött, szerzett neki ruhát, fehérneműt, elintézte a beiratkozását, de még a lakását is, és ettől kezdve Mihály a maga ere­jéből tartotta fenn magát. Tanult és tanított, és úgy érezte, hogy rettentő lassan múlik az idő, soha el nem érkezik az érettségiig. De azután­­az is elérkezett, Mi­hály színjeles lett. Ezt a vakációt vidéken töltötte, egy bukott osztály­társánál, s amikor átsegítette a pótérettségin, ka­­tonáékhoz ment, hogy túlessen minden kötelezett­ségén. A katonai év után még egy ideig a városban tartóz­kodott, beszélt is néhány barátjával s azt mondta nekik, hogy rövidesen külföldre megy. De hogy hova, azt nem árulta el. Aztán el is tűnt. Anyja titokban sokat gondolt rá, apja soha szóba nem hozta, a két nénje meg rövidesen férjhez ment. ÖT ÉV MÚLVA aztán a helybeli múzeum néhány óriási ládát kapott Afrikából, Uganda tartományból, teli pompásan preparált állatbőrökkel, óriási lepkék­kel, bogarakkal. Két ládában kitömött majmok és madarak is érkeztek és a kísérőlevélben Szekeres Mi­hály kérte a múzeum igazgatóságát, hogy fogadja el a küldeményt hálája és gyermeki szeretete fejében, amellyel szülővárosának tartozik. A lapok is hírt ad­tak róla, a helyi újságok riporterei pedig sürgősen fölkeresték Mihály szüleit. Újabb négy-öt év telt el, amíg Mihály megint hírt adott magáról. Ezúttal Szekeresékhez érkezett a le­vél. Sok bélyeg volt rajta, sok pecsét. Szekeresné alig merte átvenni, és csak a postás biztatására bontotta föl. Pecsétes okmány volt benne, az is angolul, egy szavát se értették, de volt benne egy cédula is, azon egy sor: “Tízszer annyi földem van, mint apámnak, Szekeres Mihály.” Forgatták az okmányt, a postás egy számra muta­tott benne: 59,680 acre. És csóválták a fejüket. — No, nagy legény lett a Misibül — mondta, ami­kor elbúcsúzott. Este, amikor Szekeres hazajött a tagból, az asszony félve hozakodott elő a levéllel. Gondolta, hogy na­gyon bántja majd az öreget az az egy sor. Mégse való, hogy csak így, minden egyéb nélkül írjon a fiú. Volt, ami volt, azért az apa mégis csak apa. Legalább egy üdvözlet, mifene csak kitelt volna tőle. De az is nya­kas ,akár az apja . . . Az öreg Szekeres is megnézte az okmányt, látta a számot rajta, elolvasta azt az egy sort, aztán eltolta az egészet magától. Csak sokára, amig a pipát tömte, szólalt meg. Akkor is csak azt mondta:­­— Itt szorzott volna csak száz holdat a nyavalyás! NEM BESZÉLTEK RÓLA TÖBBET. Az asszony el­rakta az írásokat s gondolt, amit gondolt, öreg Sze­keres meg járt a dolga után. De napról-napra her­vadt. Megbánta, hogy olyan kemény volt a fiaihoz, vagy az bántotta, hogy a fiú túltett rajta? Nem telt belé egy esztendő és egészen magába száradt, ereje megfogyott, s már csak hébe-hóba nézett ki a tagra. A két veje dolgozott ott, de úgy parancsolgattak, mintha ő már nem is volna a világon. A következő télen nyugtalanul, békétlenül ugyan, de a föld alá ment . Még eltelt néhány esztendő, amíg aztán Mihály hazalátogatott. A város legjobb szállójában szállt meg. Egy kis szívdobogással nézte az utcákat, az em­bereket, s köd ült a szemére. Nem ment a múzeumba, a riporterek se fedezték föl, hát csak járt ide-oda, szemügyre vette a változásokat s közben mindig azon volt, hogy na, ma bekopogok az öregekhez. De csak három nap múltán szedte magát annyira össze. AZ ANYJA épp a kenyeret vette ki a kemencéből, amikor az udvarra lépett. Nem is ismerte meg az ide­gent, csak a szíve mondta nagy nyugtalansággal, hogy: “Jaj, teremtő jó Istenem, csak nem ő az? De aztán mégiscsak egymás nyakába estek. — Hol az öreg? — kérdezte Mihály. Anyja a temető felé mutatott. — Akkor elkéstem, édesanyám ... — Mitől? . — Meg akartam mutatni, hogy húszszor annyi föl­det szereztem, mint amennyi neki volt. — Húszszor? . . . Azt mondta boldogult apád, hogy itt szereztél volna csak száz holdat. — Igaza volt neki, — mondta csendesen és szive megtelt fájdalommal. # Tizenöt család hazaérkezett... Irta: TÖRÖK ISTVÁN JÁNOSNAK MINDEN INGÓSÁGA belefért abba a zsákba, amelyen üldögélt a templomunk alatti nagyterem bejáratánál. János eddig ti­zenhat uj esztendőt számlált és első emléke ágyudörgések hangjaiban porlott múlttá. — A szőke, magas, sovány fiú, a most érkezett öt­­venhét főnyi menekült csoporthoz tartozik s va­lamennyien egyházközségünk vendégei pilla­natnyilag és a közeljövőben remélhetőleg mind otthonra és munkára lelnek. Tizenkét évi “fel­­szabadulás” után belekóstolhatnak abba az életbe, amelyet “amerikai demokráciának” ne­vezünk. Ez a tizenhatesztendős fiú, majdnem gyer­mek, az elmúlt két hónap alatt többet látott, többet élt és többet szenvedett, mint a legtöbb ember ezen a nyomorúságos földön. “Molotov koktél”-t hajított szovjet tankokra, bujkált a titkosrendőrök elől, ötven mérföldet gyalogolt éjen, sáron és jégen át, míg végre megpillan­totta az “ígéret földjét” — és egy sorozat gép­pisztoly golyób is küldötte utána halálos lehel­letét, mire megcsókolhatta a “szabad földet”. Elmesélte, hogy a keserves időkben sosem tu­dott sírni. Először akkor fakadt sírva, amikor Európa ködbeveszett mögötte és a gépmadár, amely ebbe a világba, a mi új hazánkba hozta, ott körözött a Szabadság Szobor fölött. A gép szárnyairól tengerbe hullott a nyomorúság, szenvedés és a karácsony fényében úszó világ­város lámpái új reményt sugároztak feléje. A feltámadás reményét az advent után oly hir­telen nagypéntekbe zuhant életébe . . . ÖTVENHÉT MAGYAR érkezett Farrellbe az óesztendő végén. Még soha semmiben, még a templomépítés lázában sem olvadt ennyire egy­be az egyházközségi sereg és soha nem figyelt ennyire ránk a környék, a város lakossága, még talán soha nem vártak fiatal apák annyira gyermeket, olyan aggódó szeretettel nem fi­gyelték a rádiót a híradások alkalmával sehol és semmikor, mint ezekben a napokban, amikor földönfutóvá tett és hontalanná lett testvé­reinkre vártunk. A templomunk kicsiny, de me­leg betlehemi fény sugárzik mostanában belőle szerte a világba. Fenyőfáktól árnyas oltárról, az Isteni Kisded szeretete öleli át ,a hozzánk­­j­övöket. Imára nyitott és szótlanná merevedett ajakkal sorakoztak a betlehemi oltár előtt a most jött magyarok, de ez a némaság, hiszem, többet mondott az égnek minden virágos imá­nál. A TÖRTÉNET, amelyet a mi közösségünk át­élt, mostanában lassan mindennapi az ameri­kai életben. Most, amikor százezeres tömegek döngetik a lelkiismeret kapuját, senkinek nem újdonság már a menekültek érkezése. Nekünk mégis új, kedves, páratlan élmény volt, hiszen először esett meg az egyházközség életében, hogy egyszerre annyi hívővel gyarapodtunk, mint néhány aprócska magyar egyház összlé­lekszáma. Egyszerre ölelhetett át egyházközsé­günk és a hívek szeretete ennyi hontalanná, ár­vává válott lelket és ugyanakkor ez a szeretet új életet öntött a kétségbeesett, reménytelen, semmibe hulló menekültekbe. A sharoni vasútállomásra a délelőtti órákban futott be magyarjainkkal a vonat. Még két má­sik csoport is volt a szerelvényen. Clevelandba és Youngstownba, a szomszédos két nagy vá­rosba vitt új amerikás magyar testvéreket. Ér­dekes volt megfigyelni az ablakokon kitekintő­ket. Akik kiszálltak, kis csomagjaikat felkapva, gyorsan igyekeztek a lépcsőkhöz, akik tovább­utaztak, láthatólag szorongó érzéssel intettek búcsút azoknak, akik “hazaérkeztek”. — Ezek már megérkeztek valahova, a továbbutazóknak még egy-két óra van hátra, hogy befussanak életük új állomására. Azt hiszem, sokaknak ez a néhány tucatnyi perc hosszabb volt, mint az elmúlt hetek sok órája. A mieink, a hozzánk jövők egyszeriben eltűntek a várakozók töme­gében. Mindenkinek jutott ölelő kar, segítő kéz, ezernyi kérdés. A rádió és televízió, meg újság­­riporterek kérdések tömegét zúdították a ma­gyar menekültekre és milliónyi fül és szem le­hetett tanúja annak, hogy a “vér nem válott vízzé”, a magyar közösség tudata megmaradt a sharon-farrelli magyarokban. A BARÁTI KÉZSZORÍTÁS melegét hozta el az állomásra annak a három városnak polgár­­mestere is, amelyekből az egyházközség hívei Farrellbe, a templomba járnak. Mindhárom polgármester szerető szívvel köszöntötte a vá­rosok új polgárait és szinte az egész közösségük nevében ígérhették támogatásukat a magyarok problémáinak megoldásában. — Father Dénes, az egyházközség lelkipásztora ott állt a befutó vonat mellett, a hópelyhek körülrepdesték ar­cát és szemét könny fátyolozta, ő nem akarta elfogadni azt az elismerést, amelyet ferences rendtársa küldött neki, s amelynek fültanuja lehettem: azt a köszönetét, amelyet a Camp Kilmer menekült­tábor vezetősége fejezett ki: ő volt az első, aki kifejezetten sokgyermekes csa­ládokat kért s ezzel példát mutatott sokaknak, akik magányosokat, legényembereket s felnőt­teket kértek, hogy minél kisebb gonddal, minél többet helyezzenek el. Father Dénes nem törő­dött a gonddal, amelyet a sokgyermekesek el­helyezése, útnak indítása jelent. Lelkében az írás szava él: Kisdedeké a mennyek országa. ÍGY AZTÁN gyereksírástól volt­­hangos az állomás, kaptunk négyhónapos bébit, héthóna­pos csecsemőt és kilenchónapos aprószentet is. De az egyházközség becsületére vált, hogy a csecsemők pillanatok alatt gépkocsiban voltak szüleikkel együtt s még nem ért véget a foga­dás rövid szertartása, már vitatkoztak a hívek, kihez jussanak a kicsik, ha több lett volna is, mind helyhez juthatott volna. (Folytatás a következő hasábon) i&aamaji TIZENÖT CSALÁD, ötvenhét lélek otthonhoz jutott Farrell Szentháromság Egyházközségében tízperces autózás alatt, míg megérkeztek a templomhoz. Az egyik helyi autóbusz vállalat ingyen küldött autóbuszt a menekültek szállítására. Amíg a ma­gyarok megérkeztek a templomhoz, még a plébániai garázs is megtelt holmikkal, amelyeket az uj otthonok berendezésére szántak s a nagyterem egyik oldalánál hegyben tornyosultak a ruhaneműk.­­ Nekünk álomnak tűnt ez a lelkes fogadtatás és azt hiszem, a magyar menekülteknek is úgy tetszett. Ennyi és ilyen fokú sze­­retetet nem érezhették, mióta az anyai élet elhagyták. A hit és a nemzeti összetartozás tudata, még azokat is túlárasztotta, akik a magyar nyelvet már nem is értik s talán nagyanyjuk mon­dotta utoljára ki azt a szót: haza, Magyarország . . . TIZENÖT CSALÁD, ötvenhét hontalan hazaérkezett . . . A svéd jogászok Magyarországért A svéd jogászvilág kitűnőségei november 27-én memorandu­mot adtak át a miniszterelnöknek. Ebben azt követelik, hogy a svéd kormány sürgesse az ENSZ-t vagy más illetékes nemzet­közi szervet, hogy ez vizsgálja meg: megtartották és megtart­­ják-e Magyarországon a nemzetközi egyezményeket akkor, mi­kor idegen hadsereg hadat visel egy ország területén? Hogy bán­nak a sebesültekkel, a betegekkel, a foglyokkal, a fegyvertelen, és védtelen polgári lakossággal? Egy államhatalomnak sincs joga arra, hogy a maga kényelmének és hatalmának biztosítá­sára megsértse a népjogokat. A memorandumot az ügyvédek Szövetsége, a Jogászszövetség, az Ügyészegyesület, a Jogászok Jogbiztonsági Egyesülete, szóval az egész svéd jogászvilág vezetői írták alá. SVÉD NÉPKONYHA BUDAPESTEN A Magyar Hírek jelenti: A Radda Barnen Budapesten 10,000 gyermek számára ebédet ad. Egyelőre a 12 éven aluliaknak. Az ehhez szükséges élelmiszerkészlet már Budapesten van és egy hónapra elegendő. Az akciót ki akarja terjeszteni 30,000 gyer­mekré. A svédeknek magyar személyzet segédkezik, legnagyobb részt azok, akik már 1946-ban is részt vettek a svéd akcióban. Az első élelmiszerszállitmány 12 teherautóból állt s ez most üre­sen útban van visszafelé, hogy újból megrakodjon. Ez a segély kiosztásának egyetlen megnyugtató módja, így a magyar nép kapja a segélyt és nem a kommunista hatóságok. (Folytatás az első hasábról) null­ok. Mentsen meg Cleveland magyarsága minél többet ezek­ből a nagyvilágban bolyongó magyar gyerekekből. Hadd marad­hassanak magyarok és hadd mehessenek vissza — úgy, ahogy Eisenhower elnökünk is mondotta — a szabad Magyarországra, szüleikhez. Aki hajlandó családjába 15—18 éves diákgyereket befogadni, kérjük, jelentse be szándékát az alábbi telefonokon: Beodray Ferencné, ME 1-3840 (West), Szappanos Istvánné, CE 1-8724 (East). FOTÓAMATŐRÖK RÉGI ÓHAJA hogy minden felvételükkel az igazi eredetileg kívánt rész a képen egyedül érvényesüljön, csak úgy teljesíthető, ha minden egyes negatív nagyításnál a neki megfelelő pozitív beállítást nyer, még levelezőlap nagyságnál is. Szebb, értékesebb képek többszörös örömet váltanak ki, s amellett az ára is mérsékelt. Negatívként az első 2 darab lap 25 cent, további: 10 cent. Próbarendelést az alábbi címre kérem: INDIVIDUAL PHOTO FINISHING 1037 BeecH Avenue Cincinnati 5, Ohio A Gyermek a templomban Ünnepet ültek és sokaság széledt a Magasságbeli házából. Az Anya szive nyugtalanul kereste Szerettét — és nem lelte . . . Rátalált, amint bölcseknek magyarázta az igazság titkát.. Ott állt a Gyermek, szeme messzenézve csillogott, a nagyszakállu és kérgesszivü mindenttudók között. Azok kérdezték és mintha gúny csendült volna hangjukban, fölényes mosollyal biztatták a szóra, de ajkáról a szelídség fohászával válaszolt. “Te gyermek, mit tudsz te Istenről?” — csendült a kérdés. “Atyámról?” — s kezét szivére tette s ezzel mindent megmondott. Az Anya kereste és rátalált. Azóta aki keresi mindig rátalál. Csőke Sándor

Next