Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1957 (64. évfolyam, 1-31. szám)

1957-01-06 / 1. szám

A bujdosó könyv és a szabadságharcos találkozója Clevelandban Amint már jelentettük, vasárnap este rendezte meg Cleve­landban, a keletoldalon, az emigráns magyar könyv és a magyar szabadságharcos találkozóját a clevelandi önsegélyző és Köz­művelődési Egyesület és a Magyar Harcosok Bajtársi Közössé­gének helyi csoportja közös rendezésében. A műsort az amerikai és magyar Himnusz vezette be, énekelte Mózsy Istvánná, Tokay Lászlóné szavalatával készítette elő a találkozó hangulatát. Fa­ther Takács Gábor, a Vasárnap főszerkesztője beszélt a bujdosó könyv jelentőségéről az emigrációban. Mózsy Istvánná kitűnő előadásban interpretálta Mózsy István díjnyertes Déli Harang­szó Himnuszát, amelynek szövegét Marschalkó Lajos írta és Esz­­terhás István Bujdosó Magyarok Éneke című költeményét, ame­lyet ugyancsak Mózsy István hírneves zongoraművészünk és zeneszerzőnk zenésített meg. Áprily Ferenc, a magyar szabad­ságharc katonája beszélt lebilincselő előadásában a szabadság­­harc dicső napjairól. Majd három magyar szabadságharcost interjúvolt meg Borosdy Gyula. Végül Mózsy István mesteri zongorajátékában gyönyörködött a közönség. Kovács Gyula, a Magyar Felszabadító Bizottság alelnöke adott ezután részletes tájékoztatást a Felszabadító Bizottság munká­járól. Ismertette a bizottsági munka különböző ágazatait és az elért eredmények mellett felsorolta, hogy milyen feladatok vár­nak még a bizottságra, amelynek politikai függetlenségét kü­lönösen hangsúlyozta előadásában. A műsor magas színvonalú művész számai, érdekes közlései valósággal lebilincselték a könyvvásár közönségét, amely hosszú ideig együttmaradt még az előadó művészekkel, valamint a könyvvásáron megjelent szabadságharcosokkal. A kitűnő ered­ménnyel végződő könyvvásárt a két rendező egyesület háziasz­­szonyai által készített és felszolgált tea fejezte be. Teázás alatt a könyvvásár kiállított emigráns könyvei között válogatott a megjelent könyvbarátok sokasága. A könyvvásár rendezéséért dicséret illeti Wégling Istvánt, aki a két rendező egyesület meg­bízásából végezte munkáját. Dr. Jakabffy Elemér bánsági magyar vezető halála Temesvárról érkezett magánlevélből csak most értesültünk arról, hogy az erdélyi és bánsági magyarságnak a két világhá­ború közti időben nemzetközi vonalakon is ismert vezetőembere, dr. Jakabffy Elemér, egykori budapesti magyar, majd bukaresti román parlamenti tag, a romániai Országos Magyar Párt elnöke, a “Magyar Kisebbség” című folyóirat szerkesztő-kiadója, számos nemzeti kisebbségi vonatkozású mű szerzője, elhalálozott. Egyik tagja volt a híres lugosi magyar triónak, dr. Wilfer Józseffel és dr. Sulyok Istvánnal együtt. Mint a Magyar Tudományos Aka­démia tagja, dr. Páll Györggyel együtt írta utolsó művét, mely “A bánsági magyarság 20 éve Romániában” címmel 1939-ben Budapesten jelent meg. Régi küzdőtársai dr. Ambrózy Andor, dr. Ungár Adolf, dr. Veterány Viktor, dr. Kakuk János és Martzy Mihály tanár sincsenek már életben az egykori bánsági vezetők közül. Nyolc évi deportálás után Temesvárra visszaérkezett dr. Fodor József római katolikus lelkész, a Katolikus Népszövetség bán­sági volt főtitkára. Pogány László, az egykori “Temesvári Hírlap” főszerkesztő­tulajdonosa, a bánsági Magyar Párt tagja, szintén az elhalálo­­zottak közt van. Ha észnél vagyunk írta: KACSÓ DÉNES GYULÁVAL TANULÓTÁRSAK VOLTUNK. Én köz­gazdász, Gyula jogász volt s fiatalos fejjel mindket­ten a családalapítás gondolatával foglalkoztunk. Én Erzsikének, Gyula Máriának udvarolt s mindkét há­zasságnak akadályaként a kenyérkérdés nyomult elő­térbe. Mert a diákembernek itt is, ott is leesik valami, úgy él mint a madár, de akinek felesége van már, annak ugyancsak nehéz az élet. Megpróbálkoztunk szilárdabb alapokra helyezked­ni. Alkalmazást kaptunk egy biztosítónál. A biztosító azonban a kenyérkeresetet illetőleg nem mutatkozott biztosnak. A megkérdezésünk nélkül hamarosan be­olvadt egy másik biztosítóba s minket sok mással együtt a szárnyunkra bocsátottak. Újra csak madáréletet éltünk, mint annyi más ma­gunkfajta. A Trianon által okozott nyomorúság, ke­­nyörtelenség szerűjén szemelgettük a lehetőségeket. Együtt a diplomás mérnökökkel, akik boldogok vol­tak, ha villamoskalauzként kereshették meg a min­dennapi kenyerüket, a jogot végzettek napszámosok voltak és sokan vártuk a téli havazások beköszönté­sét, hogy hólapátolással annyit kereshessünk, ameny­­nyivel ruhát, cipőt vásárolhatunk majd az ócskasze­ren, Jézus piacán. Semmi biztató nem mutatkozott a jövőt illetően, nem volt ami a tanulásra serkentsen, a végbizonyít­vány megszerzésére ösztönözzön. Gyula jövendőbelijének, Máriának apja lakatos volt. Amikor már egyre ritkábban emlegettük a há­zassági terveinket, egyik nap beszólított minket a Mária apja a műhely irodájába. Hosszú fontolgatás után kezdett beszédhez: — Né, Gyula! Már rég forgatom fejemben­­a gon­dolatot. Megismertük egymást s azt is látom, hogy szeretik egymást, szereti Máriát. Ammondó volnék, hogy álljon be hozzám inasnak. Egy esztendő múltán felszabadítom, az üzemet átadom. Akkor aztán meg­tarthatják az esküvőt. Nem rossz ez a mesterség, ke­resek annyit vele, mint három diplomás . . . — Na, öcsém! — fordult hozzám. — Magát is fel­venném, de csak egy lányom s egy üzemem van . . . Mit szól hozzá? Szó szót követett s Gyula a következő héten már a műhelyben kalapált, reszelt. Közben a tanulmá­nyait sem hanyagolta el. Én meg bejutottam egy napilaphoz fordit­ásnak s éltük reménykedve tovább a madáréletet. EGY ESZTENDŐ ELMÚLTÁVAL Gyula végzett a tanulmányaival, kitanulta a mesterséget s jóindulat közbejöttével letette a mesteri vizsgát is. Aztán egész csődület volt az utcán, amikor az öregúr nevét viselő tábla helyett uj tábla került a műhely ajtaja felé: DR. GERGELY GYULA lakatosmester Büszke voltam Gyulára. Közben én is tapostam a magam útját. Házasságom kútba esett és igy teljes szívvel örvendezhettem a Gyula házasságának. Meg­hívásokat szereztem az uj házasok részére az úgy­nevezett jótársaságokba s csaknem a fejem tetejére állottam, amikor Gyula bemutatkozott s láttam a megdöbbent arcokat: — Dr. Gergely Gyula lakatosmester . . . Mert Gyula a világért sem hagyta volna el a fog­lalkozásának a megemlítését. Egy ideig megdöbbe­nést láttam az arcokon, később csodálkoztak, majd beletörődtek. Mindenki érezte, hogy uj világ küszö­béhez érkeztünk, melyen egyesek már át is léptek és semmivel sem lettek kevesebbek, mint voltak. Gyula évről-évre vagyonosodott. Gyermekei szü­lettek, a kislányok részére házat épített, kettőt, gon­dolt a maga öregségére is, tollasodott, mint a tavaszi csirke. Vállalkozásai sikerültek, megszerették világos, tiszta költségvetéseit, értelmes ellenmondását. Apósa, az öreg lakatos nem egyszer kockáztatta meg szeré­nyen: — Nocsak! Egy kis értelmiség a mi iparunkkal is boldogul . . . GYULA ÉS KÖZTEM ,a viszony olyan szívélyes ma­radt, mint volt. Gyakran megfordultam a házuknál s bármikor mentem, mindég szívesen fogadtak. Nem volt olyan születésnap, névnap, hogy ne kaptam volna meghívást s ezért volt olyan nagyon nagy a megdöb­benésem egy alkalommal, amikor a házuk előtt el­haladva, az egész lakást kivilágítva láttam. — Mi van itt . . .? Megfeledkeztek volna rólam? Hirtelenében még a családi perpatvar is eszembe jutott, melynek elinté­zését illetően mint a család belső barátja, meg kell próbálkoznom. De három emelet! Soha nem voltam nagy lépcsőjáró. A felvonó fel­találóját a legokosabb emberek közé soroltam s ha módomban lett volna, a Szivrend nagykeresztjét ado­mányoztam volna neki. Mert a sok lépcső ugyancsak igénybe veszi az emberi szivet. De ezzel a háztulaj­donosok nem törődnek, helybe hozza a lakó a bért, amelyik lakbér után a háztulajdonosnak kell mennie, annak a lakónak kifelé áll a szekere rúd­ja . . . Három emelet s nincs lift . . . Már-már nekiindultam a lépcsőnek, amikor mentő gondolatom támadt: felkiáltok ... Átmentem az utca másik oldalára s rövid neki­­készülődés után a harmadik emelet felé kiáltottam: — Gyula . . .! Vártam, figyeltem, senki sem jelentkezett a kivi­lágított ablakoknál. — Gyula . . . ! — kiáltottam még hangosabban, amint csak kitelt tőlem. Hm . . . Ott valami baj van . . .! Felszuszogtam a harmadik emeletre. Becsengettem. A szobalány jött az ajtóhoz s először óvatosan ki­kémlelve, az ismerőst üdvözlő mosolygással köszönt: — Valami baj van maguknál . . .? — kérdeztem. — Vagy vendégeskednek . . . ? — Csak magam vagyok. Az úr a családdal a szín­házba ment ... — adott felvilágosítást a lány. — Már azt gondoltam, hogy valami baj van ... — indokoltam szuszogva a sietésemet. — Mindegyik szo­bában ég a lámpa . . . — Ágyazok kérem ! — félek egyedül . . . — Zárja csak be jól az ajtót s nem kell félnie. Adja át az üdvözletemet! — intettem köszöntést és elin­dultam lassan le a lépcsőkön. — A macska rúgja meg ... — bosszankodtam ma­gamra — ezt az utat is megtakaríthattam volna. AMIKOR MEG LEÉRTEM A KAPUHOZ s láttam a közben bezárt kaput, kibuggyant belőlem a ház­mesterek iránt érzett ellenszenv is. — S ezt a kiadást is . . . — kotortam elő a kapu­pénzt. Mert a háziúr nemcsak hogy liftet nem épit, de a házmester díjazását is ki-bejáró lakókra hárítja . . . Csengettem. A házmester jött, szuszogott, csoszogott a papucsá­ban a kapu felé s kapunyitás előtt elém tolta hatal­mas tenyerét. Kétszeresét adtam a szokásos összegnek, legyen az ember úr, ha nehezére esik is, meg aztán ne szerezzen az ember olcsó örömöt, h­a megteheti? Mert örömöt szereztem az öregnek, magasra dobta a nagy kapu­kulcsot s hangtalan kacagással kapta el a levegőben. Aztán kinyitotta a kaput. Ott állt a­­ rendőr. — Miért kiabált az utcán jóval 9 óra után? — szólt rám. — Közcsendháborítást követett el . . . — vette elő a noteszt. — Kérem, hiszen látja, hogy most jövök ki a ház­ból ... — kockáztattam meg. — De mielőtt bement volna! Láttam, hogy a helyzet tiszta. Messziről figyelt s mostanáig várt. Közben azt is tisztázta, hogy nem vagyok lakó, tehát ki kell jönnöm. Láttam, hogy kőkemény ember, maga a paragrafus. Ennek az em­bernek hiába mondom, hogy azért kiáltoztam, mert a szívemet akartam kímélni . . . Ebben az emberben nincs szánalom . . . — Nézze biztos úr! Az egész utcában most ketten vagyunk keresztények: maga és én. Mi sem férünk meg egymástól....? A rendőr felkapta a fejét, gondolkozott. Láttam, hogy melléfogás történt részemről, keresi most a mondottak értelmét, állítgatja a paragrafusokat. — Alászolgálja . . .! — érintettem meg köszöntés­ként a ceruzát szorongató kezét s olyan gyorsan áll­tam odébb, mintha atompuskából lőttek volna ki. Szaporáztam lépteimet s megállapodtam abban, hogy jó, ha észnél vagyunk . . .! * GYÓNI GÉZA: Vezess haza minket! Dicsőséges Jobb, Szent István keze, Rád néz a részben Árpád nemzete. Ki megmozdultál minden zivatarban, Ma sem maradhatsz mozdulatlan. Mikor ránk törtek orvul, rettentően Utat mutattál minden útvesztőben. Földünk és fajtánk zsarolói ellen Ott voltál minden küzdelemben. A muhi pusztán és Mohács alatt Hogy e nemzetnek magva nem szakadt, S szét nem szórták, mint pelyvát a szelek, Dicsőséges Jobb, hála Neked! Ránk borultán a vak sötétnek, Mi rabságunkban is te légy szövétnek, S kik megbűnhődtük minden bűneinket, Dicsőséges Jobb, vezess haza minket!­ ­ * (1950-ben, majd 1955-ben, amikor a “szo­cialista” törvényességet már szajkózták, Vá­­­­cott bebádogoztatta a börtönparancsnok az ablakokat. Csak egy arasznyi résen át szürem­­­lett be a levegő, s a tüdőbetegek száma meg­kétszereződött. Még ma is ott a bádoglemez a néma ablakokon. Hozzátok szólnak e versen át a magyar tízezrek, százezrek, kik megjárták AZ ÉLETBŐL csak ennyi fény maradt: Csillagos ég, tenyérnyi napsugár . . . Ezt vártuk nap-nap homályos falak Üregéből esténként-délután. S elvették ezt is, a tenyérnyi napot . . . Bebádogoztak minden ablakot. TÁGULT SZEMEKKEL, kék tengerét látom Nápolynak, s fénylő partjai felett Még vár a Vezúv, pipál és a tájon Barnára lesült boldog emberek, Lássátok! Éjben élünk, mint a vakok . . . Bebádogoztak minden ablakot. TIZEN fekszünk egy fullasztó szűk lukba’ A szánk kapkodja be a levegőt, Tátognunk némán — s érzed — nincs erőd Mint partra vetett halak kopoltyú­ja Szívni az étel s ürülék szagot. Bebádogoztak minden ablakot. AZ ALPESEKNEK fenyves illatából, Mig csokrot küld a hús nyugati szél, És lelket öblít fenn a tiszta távol, A mosolygó hegyek hó szaga kisér. Itt tegnap társam tüdőbajt kapott. Bebádogoztak minden ablakot. CSENDET HASÍT a sétahajó kürtje. A falon sikló leánykacagás Nem visszhangzik már zengőn a fülünkbe, S az ezersipu nyár nem orgonáz. Süket a cellánk, minden hang halott. Bebádogoztak minden ablakot. ► NIXON ALELNÖK NYILATKOZATA CAMP­­ KILMERRŐL. — Camp Khmerben, ahol a ma­­­gyar szabadságharc menekültjeit helyezik el,­­ amíg megfelelő letelepedési alkalomra találnak,­­ látogatást tett Nixon alelnök, miután visszaér­kezett az ausztriai menekült­táborokban tett körútjáról. Az alelnök nyilatkozatot tett, mely­ben a következőket állapította meg: A Camp Kilmer napi 500 menekültet tud kibocsátani. A menekültek mindössze 2 százaléka maradt eddig több mint két hétig a táborban. Olyan a börtönök poklát, felétek kiáltanak. A mi sza­vunk elakad a határokon, talnan nem értik meg a milliók, akiknek szánja a költő. Idegen költőtestvéreink! — Fordítsátok le népeitek nyelvére ezt a verset, hogy eljusson üzenetünk mindenkihez. Legyen Memento számotokra e vers. A költő.) TÚL BARCELONA kertjeit szitálva Egy barna asszony meleg hangja bug És alkonyatba pendül a gitárja, Hol táncoktól tarka még az út. . . S fülünkben folynak az ólmos napok. Bebádogoztak minden ablakot. TAPINTANÁNK a bársonyos egekbe, Ujjunk hegyéből kiserken a vér . . . Mint koporsóba, be vagyunk szegezve, Csak daróc szúr, vagy poloska, ha ér. Simogatnánk a sugaras napot S bebádogoztak minden ablakot. LONDONBAN bál van, sima termen siklik A sok selyembe öltözött leány . . . Puha hajuknak hamvassága izzik Lágy bútoroknak tükrös hajlatán. Nyugat táncol. — Tán végkép eladott?! S bebádogoztak minden ablakot. NYELVÜNKET most a friss tavasz zamatja, Most nyögve nyeljük nyirkos kortyait Az alvadt bűznek, hol minden falatra Émelygő gyomrod felfordul itt. De lenyeljük e végső falatot. Bebádogoztak minden ablakot. AZ ÉHSÉGMARTA testünket telt álom Lakatja jól — és Ínyenc ételek Izét kínálja Párizs — szinte látom Hogy kúszik el a neonfény felett A néma Rém s nem lesz több hajnalod . . . Bebádogoztak minden ablakot, helyre kerülnek a menekültek, ahol elhelyezke­dési­ lehetőséget találnak és a szakszervezetek, az AFL-CIO igazán minden elismerésre méltó támogatást nyújt ebben a kérdésben. Az ön­kéntes szervezetek működése azonban még nem olyan kielégítő, mint amilyennek kellene len­nie. Külön­adó a menekült probléma miatt nem lesz, erre nincs szükség, mert a társadalmi gyűjtés fedezi a szükséges kiadásokat — mon­dotta az alelnök a Camp Khmerben tett láto­gatása során. Bebádogoznak minden ablakot... A RÁDIÓK csak üvöltsék rekedten A szabadságot s az ember jogát. Itt érzi csak befalazott testem A milliókkal Sztálin ostorát . . . S Váctól Pekingig zúgják a rabok: Ha nem vigyáznak, az egész világon Bebádogoznak minden ablakot! 1956 november 21. TOLLAS TIBOR Felelősség a Clevelandba érkező szabadságharcos diákokért Az Egyesült Államok elnöke karácsonyi üzenetében azt írta azoknak a magyar menekülteknek, akik egykor vissza akarnak térni a szabad Magyarországba: “Amerika mindent meg fog tenni, hogy haza segítsen benne­teket.” A magyar nép nem kaphatott volna szebb ajándékot Amerika elnökétől. Tudja, amit mi is oly erősen éreztünk, a szabad or­szágnak elengedhetetlen szüksége lesz minden magyarra. Azok­ra is, akik a menekülés útján ilyen messze, az USA-ba kerültek el. Különösképpen pedig azokra a magyar fiatalokra kell vigyáz­nunk, akik egyedül, családjuktól elszakítva bolyonganak a vi­lágban. A Clevelandban lévő 4 cserkészcsapatból és clevelandi Magyar Akadémikusok baráti köréből alakult “Ifjúsági Akció Bizottság” menekültügyi szolgálata a 15—18 éves korcsoportba tartozó kö­zépiskolai diákok és a 18—25 éves egyetemisták minél nagyobb számban történő clevelandi letelepítését tűzte ki céljául. Cleveland magyarsága a Vasárnap hasábjain néhány héttel ezelőtt közzétett kérelmünkre igaz magyar szívvel válaszolt: egyik kitűnő magyar üzletemberünk lehetővé tette — aki nevét nem engedi közölni — az általa felajánlott helyiség berendezé­sét, elsőrangú felszerelését. így tudtuk megvalósítani az első lépést: az átmenő diákszállást, ahol a megérkezett csoportokból a fiúkat 2—3 napra elhelyezzük. Itt mondunk köszönetet mindenkinek, aki segített és ugyan­csak itt köszönjük meg a Debrecen, a Friedl és a Róth éttermek, valamint a Korona kávéház tulajdonosainak a nagylelkűen fel­ajánlott ingyen étkeztetést. Most azonban a következő és talán sokkal fontosabb lépéshez kérjük Cleveland magyarságának segítségét. A 15—17 éves fiatal diákoknak családban van a helyük, megható, ahogy papát, mamát és testvért kérnek, keresnek az otthonhagyottak helyett. Szülőket keresünk, magyarul beszélő és keresztény szellemű szülőket, családokat kérünk ezeknek a fiataloknak. Ne engedje városunk magyarsága széthullani, elporladni a magyar nép Amerikába jutott reménységét. Otthont, családi légkört és megértő, szeretetteljes vezetést kérnek a magyar fiatalok. Kérjük azokat a magyar családokat, akik hajlandók maguk­hoz fogadni egy menekült diák fiút vagy leányt, vagy akik ba­rátaik, ismerőseik körében ilyenről tudnak, jelentsék be ezt a szándékukat az alábbi telefonszámokon: Beodray Ferencné, ME 1-3840 minden este 8—10 között; ifj. Szappanos Istvánné, CE 1-8724, minden este 8—10 között; Átmenő Diákszállás, AT 1-3293 hétfőtől péntekig este 7—9 között. A bejelentés alapján hetenkint kétszer “bianco assurance”-kat küldünk a Catholic Resettlement Council (NCWC) és más Agency-ken keresztül a Camp Khmerben saját kiküldötteink által vezetett u. n. Student Desk-nek, akik a kiválasztást intézik. Menekültügyi szolgálatunk a mai napig ezen az útán az első két héten 24 diákot hozott és helyezett el Clevelandban. Az átmenő diákszállásnak szüksége lenne rádióra, ruhás szek­rényekre (locker), társas játékokra és jó magyar könyvekre. Felajánlásokat kérjük a diákszállás telefonján bejelenteni. Azoktól a magyaroktól pedig, akik diákot nem tudnak be­fogadni, kérnénk, hogy járuljanak hozzá a diákok étkeztetésé­hez. Fenti éttermek tulajdonosainál befizetett pénzösszeggel szabad ebédjegyeket válthatnak meg. A költő szavait idézve, úgy érezzük, hogy “E fiúkért valaki felelős”. A clevelandi fiatalság, cserkészek és egyetemisták vá­rosunk magyar szívű lakosságával együtt, reméljük, vállalni tudja ezt a felelősséget.

Next