Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1957 (64. évfolyam, 1-31. szám)
1957-01-06 / 1. szám
A bujdosó könyv és a szabadságharcos találkozója Clevelandban Amint már jelentettük, vasárnap este rendezte meg Clevelandban, a keletoldalon, az emigráns magyar könyv és a magyar szabadságharcos találkozóját a clevelandi önsegélyző és Közművelődési Egyesület és a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének helyi csoportja közös rendezésében. A műsort az amerikai és magyar Himnusz vezette be, énekelte Mózsy Istvánná, Tokay Lászlóné szavalatával készítette elő a találkozó hangulatát. Father Takács Gábor, a Vasárnap főszerkesztője beszélt a bujdosó könyv jelentőségéről az emigrációban. Mózsy Istvánná kitűnő előadásban interpretálta Mózsy István díjnyertes Déli Harangszó Himnuszát, amelynek szövegét Marschalkó Lajos írta és Eszterhás István Bujdosó Magyarok Éneke című költeményét, amelyet ugyancsak Mózsy István hírneves zongoraművészünk és zeneszerzőnk zenésített meg. Áprily Ferenc, a magyar szabadságharc katonája beszélt lebilincselő előadásában a szabadságharc dicső napjairól. Majd három magyar szabadságharcost interjúvolt meg Borosdy Gyula. Végül Mózsy István mesteri zongorajátékában gyönyörködött a közönség. Kovács Gyula, a Magyar Felszabadító Bizottság alelnöke adott ezután részletes tájékoztatást a Felszabadító Bizottság munkájáról. Ismertette a bizottsági munka különböző ágazatait és az elért eredmények mellett felsorolta, hogy milyen feladatok várnak még a bizottságra, amelynek politikai függetlenségét különösen hangsúlyozta előadásában. A műsor magas színvonalú művész számai, érdekes közlései valósággal lebilincselték a könyvvásár közönségét, amely hosszú ideig együttmaradt még az előadó művészekkel, valamint a könyvvásáron megjelent szabadságharcosokkal. A kitűnő eredménnyel végződő könyvvásárt a két rendező egyesület háziaszszonyai által készített és felszolgált tea fejezte be. Teázás alatt a könyvvásár kiállított emigráns könyvei között válogatott a megjelent könyvbarátok sokasága. A könyvvásár rendezéséért dicséret illeti Wégling Istvánt, aki a két rendező egyesület megbízásából végezte munkáját. Dr. Jakabffy Elemér bánsági magyar vezető halála Temesvárról érkezett magánlevélből csak most értesültünk arról, hogy az erdélyi és bánsági magyarságnak a két világháború közti időben nemzetközi vonalakon is ismert vezetőembere, dr. Jakabffy Elemér, egykori budapesti magyar, majd bukaresti román parlamenti tag, a romániai Országos Magyar Párt elnöke, a “Magyar Kisebbség” című folyóirat szerkesztő-kiadója, számos nemzeti kisebbségi vonatkozású mű szerzője, elhalálozott. Egyik tagja volt a híres lugosi magyar triónak, dr. Wilfer Józseffel és dr. Sulyok Istvánnal együtt. Mint a Magyar Tudományos Akadémia tagja, dr. Páll Györggyel együtt írta utolsó művét, mely “A bánsági magyarság 20 éve Romániában” címmel 1939-ben Budapesten jelent meg. Régi küzdőtársai dr. Ambrózy Andor, dr. Ungár Adolf, dr. Veterány Viktor, dr. Kakuk János és Martzy Mihály tanár sincsenek már életben az egykori bánsági vezetők közül. Nyolc évi deportálás után Temesvárra visszaérkezett dr. Fodor József római katolikus lelkész, a Katolikus Népszövetség bánsági volt főtitkára. Pogány László, az egykori “Temesvári Hírlap” főszerkesztőtulajdonosa, a bánsági Magyar Párt tagja, szintén az elhalálozottak közt van. Ha észnél vagyunk írta: KACSÓ DÉNES GYULÁVAL TANULÓTÁRSAK VOLTUNK. Én közgazdász, Gyula jogász volt s fiatalos fejjel mindketten a családalapítás gondolatával foglalkoztunk. Én Erzsikének, Gyula Máriának udvarolt s mindkét házasságnak akadályaként a kenyérkérdés nyomult előtérbe. Mert a diákembernek itt is, ott is leesik valami, úgy él mint a madár, de akinek felesége van már, annak ugyancsak nehéz az élet. Megpróbálkoztunk szilárdabb alapokra helyezkedni. Alkalmazást kaptunk egy biztosítónál. A biztosító azonban a kenyérkeresetet illetőleg nem mutatkozott biztosnak. A megkérdezésünk nélkül hamarosan beolvadt egy másik biztosítóba s minket sok mással együtt a szárnyunkra bocsátottak. Újra csak madáréletet éltünk, mint annyi más magunkfajta. A Trianon által okozott nyomorúság, kenyörtelenség szerűjén szemelgettük a lehetőségeket. Együtt a diplomás mérnökökkel, akik boldogok voltak, ha villamoskalauzként kereshették meg a mindennapi kenyerüket, a jogot végzettek napszámosok voltak és sokan vártuk a téli havazások beköszöntését, hogy hólapátolással annyit kereshessünk, amenynyivel ruhát, cipőt vásárolhatunk majd az ócskaszeren, Jézus piacán. Semmi biztató nem mutatkozott a jövőt illetően, nem volt ami a tanulásra serkentsen, a végbizonyítvány megszerzésére ösztönözzön. Gyula jövendőbelijének, Máriának apja lakatos volt. Amikor már egyre ritkábban emlegettük a házassági terveinket, egyik nap beszólított minket a Mária apja a műhely irodájába. Hosszú fontolgatás után kezdett beszédhez: — Né, Gyula! Már rég forgatom fejembena gondolatot. Megismertük egymást s azt is látom, hogy szeretik egymást, szereti Máriát. Ammondó volnék, hogy álljon be hozzám inasnak. Egy esztendő múltán felszabadítom, az üzemet átadom. Akkor aztán megtarthatják az esküvőt. Nem rossz ez a mesterség, keresek annyit vele, mint három diplomás . . . — Na, öcsém! — fordult hozzám. — Magát is felvenném, de csak egy lányom s egy üzemem van . . . Mit szól hozzá? Szó szót követett s Gyula a következő héten már a műhelyben kalapált, reszelt. Közben a tanulmányait sem hanyagolta el. Én meg bejutottam egy napilaphoz forditásnak s éltük reménykedve tovább a madáréletet. EGY ESZTENDŐ ELMÚLTÁVAL Gyula végzett a tanulmányaival, kitanulta a mesterséget s jóindulat közbejöttével letette a mesteri vizsgát is. Aztán egész csődület volt az utcán, amikor az öregúr nevét viselő tábla helyett uj tábla került a műhely ajtaja felé: DR. GERGELY GYULA lakatosmester Büszke voltam Gyulára. Közben én is tapostam a magam útját. Házasságom kútba esett és igy teljes szívvel örvendezhettem a Gyula házasságának. Meghívásokat szereztem az uj házasok részére az úgynevezett jótársaságokba s csaknem a fejem tetejére állottam, amikor Gyula bemutatkozott s láttam a megdöbbent arcokat: — Dr. Gergely Gyula lakatosmester . . . Mert Gyula a világért sem hagyta volna el a foglalkozásának a megemlítését. Egy ideig megdöbbenést láttam az arcokon, később csodálkoztak, majd beletörődtek. Mindenki érezte, hogy uj világ küszöbéhez érkeztünk, melyen egyesek már át is léptek és semmivel sem lettek kevesebbek, mint voltak. Gyula évről-évre vagyonosodott. Gyermekei születtek, a kislányok részére házat épített, kettőt, gondolt a maga öregségére is, tollasodott, mint a tavaszi csirke. Vállalkozásai sikerültek, megszerették világos, tiszta költségvetéseit, értelmes ellenmondását. Apósa, az öreg lakatos nem egyszer kockáztatta meg szerényen: — Nocsak! Egy kis értelmiség a mi iparunkkal is boldogul . . . GYULA ÉS KÖZTEM ,a viszony olyan szívélyes maradt, mint volt. Gyakran megfordultam a házuknál s bármikor mentem, mindég szívesen fogadtak. Nem volt olyan születésnap, névnap, hogy ne kaptam volna meghívást s ezért volt olyan nagyon nagy a megdöbbenésem egy alkalommal, amikor a házuk előtt elhaladva, az egész lakást kivilágítva láttam. — Mi van itt . . .? Megfeledkeztek volna rólam? Hirtelenében még a családi perpatvar is eszembe jutott, melynek elintézését illetően mint a család belső barátja, meg kell próbálkoznom. De három emelet! Soha nem voltam nagy lépcsőjáró. A felvonó feltalálóját a legokosabb emberek közé soroltam s ha módomban lett volna, a Szivrend nagykeresztjét adományoztam volna neki. Mert a sok lépcső ugyancsak igénybe veszi az emberi szivet. De ezzel a háztulajdonosok nem törődnek, helybe hozza a lakó a bért, amelyik lakbér után a háztulajdonosnak kell mennie, annak a lakónak kifelé áll a szekere rúdja . . . Három emelet s nincs lift . . . Már-már nekiindultam a lépcsőnek, amikor mentő gondolatom támadt: felkiáltok ... Átmentem az utca másik oldalára s rövid nekikészülődés után a harmadik emelet felé kiáltottam: — Gyula . . .! Vártam, figyeltem, senki sem jelentkezett a kivilágított ablakoknál. — Gyula . . . ! — kiáltottam még hangosabban, amint csak kitelt tőlem. Hm . . . Ott valami baj van . . .! Felszuszogtam a harmadik emeletre. Becsengettem. A szobalány jött az ajtóhoz s először óvatosan kikémlelve, az ismerőst üdvözlő mosolygással köszönt: — Valami baj van maguknál . . .? — kérdeztem. — Vagy vendégeskednek . . . ? — Csak magam vagyok. Az úr a családdal a színházba ment ... — adott felvilágosítást a lány. — Már azt gondoltam, hogy valami baj van ... — indokoltam szuszogva a sietésemet. — Mindegyik szobában ég a lámpa . . . — Ágyazok kérem ! — félek egyedül . . . — Zárja csak be jól az ajtót s nem kell félnie. Adja át az üdvözletemet! — intettem köszöntést és elindultam lassan le a lépcsőkön. — A macska rúgja meg ... — bosszankodtam magamra — ezt az utat is megtakaríthattam volna. AMIKOR MEG LEÉRTEM A KAPUHOZ s láttam a közben bezárt kaput, kibuggyant belőlem a házmesterek iránt érzett ellenszenv is. — S ezt a kiadást is . . . — kotortam elő a kapupénzt. Mert a háziúr nemcsak hogy liftet nem épit, de a házmester díjazását is ki-bejáró lakókra hárítja . . . Csengettem. A házmester jött, szuszogott, csoszogott a papucsában a kapu felé s kapunyitás előtt elém tolta hatalmas tenyerét. Kétszeresét adtam a szokásos összegnek, legyen az ember úr, ha nehezére esik is, meg aztán ne szerezzen az ember olcsó örömöt, ha megteheti? Mert örömöt szereztem az öregnek, magasra dobta a nagy kapukulcsot s hangtalan kacagással kapta el a levegőben. Aztán kinyitotta a kaput. Ott állt a rendőr. — Miért kiabált az utcán jóval 9 óra után? — szólt rám. — Közcsendháborítást követett el . . . — vette elő a noteszt. — Kérem, hiszen látja, hogy most jövök ki a házból ... — kockáztattam meg. — De mielőtt bement volna! Láttam, hogy a helyzet tiszta. Messziről figyelt s mostanáig várt. Közben azt is tisztázta, hogy nem vagyok lakó, tehát ki kell jönnöm. Láttam, hogy kőkemény ember, maga a paragrafus. Ennek az embernek hiába mondom, hogy azért kiáltoztam, mert a szívemet akartam kímélni . . . Ebben az emberben nincs szánalom . . . — Nézze biztos úr! Az egész utcában most ketten vagyunk keresztények: maga és én. Mi sem férünk meg egymástól....? A rendőr felkapta a fejét, gondolkozott. Láttam, hogy melléfogás történt részemről, keresi most a mondottak értelmét, állítgatja a paragrafusokat. — Alászolgálja . . .! — érintettem meg köszöntésként a ceruzát szorongató kezét s olyan gyorsan álltam odébb, mintha atompuskából lőttek volna ki. Szaporáztam lépteimet s megállapodtam abban, hogy jó, ha észnél vagyunk . . .! * GYÓNI GÉZA: Vezess haza minket! Dicsőséges Jobb, Szent István keze, Rád néz a részben Árpád nemzete. Ki megmozdultál minden zivatarban, Ma sem maradhatsz mozdulatlan. Mikor ránk törtek orvul, rettentően Utat mutattál minden útvesztőben. Földünk és fajtánk zsarolói ellen Ott voltál minden küzdelemben. A muhi pusztán és Mohács alatt Hogy e nemzetnek magva nem szakadt, S szét nem szórták, mint pelyvát a szelek, Dicsőséges Jobb, hála Neked! Ránk borultán a vak sötétnek, Mi rabságunkban is te légy szövétnek, S kik megbűnhődtük minden bűneinket, Dicsőséges Jobb, vezess haza minket! * (1950-ben, majd 1955-ben, amikor a “szocialista” törvényességet már szajkózták, Vácott bebádogoztatta a börtönparancsnok az ablakokat. Csak egy arasznyi résen át szüremlett be a levegő, s a tüdőbetegek száma megkétszereződött. Még ma is ott a bádoglemez a néma ablakokon. Hozzátok szólnak e versen át a magyar tízezrek, százezrek, kik megjárták AZ ÉLETBŐL csak ennyi fény maradt: Csillagos ég, tenyérnyi napsugár . . . Ezt vártuk nap-nap homályos falak Üregéből esténként-délután. S elvették ezt is, a tenyérnyi napot . . . Bebádogoztak minden ablakot. TÁGULT SZEMEKKEL, kék tengerét látom Nápolynak, s fénylő partjai felett Még vár a Vezúv, pipál és a tájon Barnára lesült boldog emberek, Lássátok! Éjben élünk, mint a vakok . . . Bebádogoztak minden ablakot. TIZEN fekszünk egy fullasztó szűk lukba’ A szánk kapkodja be a levegőt, Tátognunk némán — s érzed — nincs erőd Mint partra vetett halak kopoltyúja Szívni az étel s ürülék szagot. Bebádogoztak minden ablakot. AZ ALPESEKNEK fenyves illatából, Mig csokrot küld a hús nyugati szél, És lelket öblít fenn a tiszta távol, A mosolygó hegyek hó szaga kisér. Itt tegnap társam tüdőbajt kapott. Bebádogoztak minden ablakot. CSENDET HASÍT a sétahajó kürtje. A falon sikló leánykacagás Nem visszhangzik már zengőn a fülünkbe, S az ezersipu nyár nem orgonáz. Süket a cellánk, minden hang halott. Bebádogoztak minden ablakot. ► NIXON ALELNÖK NYILATKOZATA CAMP KILMERRŐL. — Camp Khmerben, ahol a magyar szabadságharc menekültjeit helyezik el, amíg megfelelő letelepedési alkalomra találnak, látogatást tett Nixon alelnök, miután visszaérkezett az ausztriai menekülttáborokban tett körútjáról. Az alelnök nyilatkozatot tett, melyben a következőket állapította meg: A Camp Kilmer napi 500 menekültet tud kibocsátani. A menekültek mindössze 2 százaléka maradt eddig több mint két hétig a táborban. Olyan a börtönök poklát, felétek kiáltanak. A mi szavunk elakad a határokon, talnan nem értik meg a milliók, akiknek szánja a költő. Idegen költőtestvéreink! — Fordítsátok le népeitek nyelvére ezt a verset, hogy eljusson üzenetünk mindenkihez. Legyen Memento számotokra e vers. A költő.) TÚL BARCELONA kertjeit szitálva Egy barna asszony meleg hangja bug És alkonyatba pendül a gitárja, Hol táncoktól tarka még az út. . . S fülünkben folynak az ólmos napok. Bebádogoztak minden ablakot. TAPINTANÁNK a bársonyos egekbe, Ujjunk hegyéből kiserken a vér . . . Mint koporsóba, be vagyunk szegezve, Csak daróc szúr, vagy poloska, ha ér. Simogatnánk a sugaras napot S bebádogoztak minden ablakot. LONDONBAN bál van, sima termen siklik A sok selyembe öltözött leány . . . Puha hajuknak hamvassága izzik Lágy bútoroknak tükrös hajlatán. Nyugat táncol. — Tán végkép eladott?! S bebádogoztak minden ablakot. NYELVÜNKET most a friss tavasz zamatja, Most nyögve nyeljük nyirkos kortyait Az alvadt bűznek, hol minden falatra Émelygő gyomrod felfordul itt. De lenyeljük e végső falatot. Bebádogoztak minden ablakot. AZ ÉHSÉGMARTA testünket telt álom Lakatja jól — és Ínyenc ételek Izét kínálja Párizs — szinte látom Hogy kúszik el a neonfény felett A néma Rém s nem lesz több hajnalod . . . Bebádogoztak minden ablakot, helyre kerülnek a menekültek, ahol elhelyezkedési lehetőséget találnak és a szakszervezetek, az AFL-CIO igazán minden elismerésre méltó támogatást nyújt ebben a kérdésben. Az önkéntes szervezetek működése azonban még nem olyan kielégítő, mint amilyennek kellene lennie. Különadó a menekült probléma miatt nem lesz, erre nincs szükség, mert a társadalmi gyűjtés fedezi a szükséges kiadásokat — mondotta az alelnök a Camp Khmerben tett látogatása során. Bebádogoznak minden ablakot... A RÁDIÓK csak üvöltsék rekedten A szabadságot s az ember jogát. Itt érzi csak befalazott testem A milliókkal Sztálin ostorát . . . S Váctól Pekingig zúgják a rabok: Ha nem vigyáznak, az egész világon Bebádogoznak minden ablakot! 1956 november 21. TOLLAS TIBOR Felelősség a Clevelandba érkező szabadságharcos diákokért Az Egyesült Államok elnöke karácsonyi üzenetében azt írta azoknak a magyar menekülteknek, akik egykor vissza akarnak térni a szabad Magyarországba: “Amerika mindent meg fog tenni, hogy haza segítsen benneteket.” A magyar nép nem kaphatott volna szebb ajándékot Amerika elnökétől. Tudja, amit mi is oly erősen éreztünk, a szabad országnak elengedhetetlen szüksége lesz minden magyarra. Azokra is, akik a menekülés útján ilyen messze, az USA-ba kerültek el. Különösképpen pedig azokra a magyar fiatalokra kell vigyáznunk, akik egyedül, családjuktól elszakítva bolyonganak a világban. A Clevelandban lévő 4 cserkészcsapatból és clevelandi Magyar Akadémikusok baráti köréből alakult “Ifjúsági Akció Bizottság” menekültügyi szolgálata a 15—18 éves korcsoportba tartozó középiskolai diákok és a 18—25 éves egyetemisták minél nagyobb számban történő clevelandi letelepítését tűzte ki céljául. Cleveland magyarsága a Vasárnap hasábjain néhány héttel ezelőtt közzétett kérelmünkre igaz magyar szívvel válaszolt: egyik kitűnő magyar üzletemberünk lehetővé tette — aki nevét nem engedi közölni — az általa felajánlott helyiség berendezését, elsőrangú felszerelését. így tudtuk megvalósítani az első lépést: az átmenő diákszállást, ahol a megérkezett csoportokból a fiúkat 2—3 napra elhelyezzük. Itt mondunk köszönetet mindenkinek, aki segített és ugyancsak itt köszönjük meg a Debrecen, a Friedl és a Róth éttermek, valamint a Korona kávéház tulajdonosainak a nagylelkűen felajánlott ingyen étkeztetést. Most azonban a következő és talán sokkal fontosabb lépéshez kérjük Cleveland magyarságának segítségét. A 15—17 éves fiatal diákoknak családban van a helyük, megható, ahogy papát, mamát és testvért kérnek, keresnek az otthonhagyottak helyett. Szülőket keresünk, magyarul beszélő és keresztény szellemű szülőket, családokat kérünk ezeknek a fiataloknak. Ne engedje városunk magyarsága széthullani, elporladni a magyar nép Amerikába jutott reménységét. Otthont, családi légkört és megértő, szeretetteljes vezetést kérnek a magyar fiatalok. Kérjük azokat a magyar családokat, akik hajlandók magukhoz fogadni egy menekült diák fiút vagy leányt, vagy akik barátaik, ismerőseik körében ilyenről tudnak, jelentsék be ezt a szándékukat az alábbi telefonszámokon: Beodray Ferencné, ME 1-3840 minden este 8—10 között; ifj. Szappanos Istvánné, CE 1-8724, minden este 8—10 között; Átmenő Diákszállás, AT 1-3293 hétfőtől péntekig este 7—9 között. A bejelentés alapján hetenkint kétszer “bianco assurance”-kat küldünk a Catholic Resettlement Council (NCWC) és más Agency-ken keresztül a Camp Khmerben saját kiküldötteink által vezetett u. n. Student Desk-nek, akik a kiválasztást intézik. Menekültügyi szolgálatunk a mai napig ezen az útán az első két héten 24 diákot hozott és helyezett el Clevelandban. Az átmenő diákszállásnak szüksége lenne rádióra, ruhás szekrényekre (locker), társas játékokra és jó magyar könyvekre. Felajánlásokat kérjük a diákszállás telefonján bejelenteni. Azoktól a magyaroktól pedig, akik diákot nem tudnak befogadni, kérnénk, hogy járuljanak hozzá a diákok étkeztetéséhez. Fenti éttermek tulajdonosainál befizetett pénzösszeggel szabad ebédjegyeket válthatnak meg. A költő szavait idézve, úgy érezzük, hogy “E fiúkért valaki felelős”. A clevelandi fiatalság, cserkészek és egyetemisták városunk magyar szívű lakosságával együtt, reméljük, vállalni tudja ezt a felelősséget.