Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1961 (68. évfolyam, 1-74. szám)

1961-03-29 / 24. szám

— A RERUM NOVARUM-ban XIII. LEÓ pápa igen nagy részt szán arra, hogy az állam rendeltetését, feladatait figyelmeztetően körvona­lazza. És talán a RERUM NOVARUM egyetlen fejezete sem volt annyira prófécia-szerű, mint a­­mit 70 évvel ezelőtt az államról mondott. És amit az államról mondott, sohasem volt olyan végze­tesen időszerű, mint éppen napjainkban. Az eltelt 70 esztendő alatt ez volt az a kérdés, amelyben legkevésbé hallgatta meg a világi politika Róma szavait. Éppen ezért ebben a kérdésben követte el a leg­szörnyűbb tévelygéseket az ember 1891 óta. A RERUM NOVARUM megállapította, hogy az ál­lamhatalom az Istentől származik s arra intett, hogy ezért a jó Isten mintájára kell gyakorolni, aki az egyesekről és az egyetemességről egyaránt atyai szeretettel gondoskodik. Tehát az állam nem a hatalomért van, hanem az alattvalókért s ezt — figyelmeztetett XIII. Leó pápa — a természetes bölcselet és a kereszténység egyaránt vallják. Ettől a rendeltetésétől, feladatától és tartal­mától a 70 év alatt létrejött sok állam messze el­távolodott, és a 70 esztendő alatt olyan sok olyan modern Leviathan államot létesítettek, amelyek nem védelmezői a gyengének és nem építői a köz­jónak, hanem elsőszámú ellenségei saját polgá­raiknak, és legmohóbb kizsákmányolói minden alattvalójuknak. A Rerum Novarum, előre látta ezt a ve­szélyt. Amikor XIII. Leó pápa a XIX. század est­jén és a XX. század hajnalán a krisztusi tanítá­sokat a társadalom mutatkozó bajaira és sebeire alkalmazta, ezért foglalkozott olyan hosszasan az állam jövőbeli feladatával. A RERUM NOVARUM tanításait nem hall­gatták meg és bekövetkezett az, amitől XIII. Leó pápa óvott: az ipari korszak szegénységét osztály­uralomra izgatta a marxizmus elavult tanításait hangoztató párt, erőszakosságot hirdetett és pro­letárdiktatúrát szervezett. Hetven év elteltével a megvalósított proletárdiktatúrák alattvalói óhaj­­tozva gondolnak vissza arra az időre, amikor a Rerum Novarum megjelent, és am­ikor az alkot­mányos monarchiák és ifjú köztársaságok ha­ladott emberei olyan szabadságot élveztek, amely­re ma 70 év múlva a proletárdiktatúrák alattvaló­ja irigykedve emlékezik. A proletárdiktatúrák bevallott célja nem is az, hogy a munkások osz­tályának uralmát biztosítsa, hanem egyszerűen csak egy párt szolgálatára létesítik az államszer­vezetet, és aki olyan véleményt mer nyilvánítani amely a párt programjával ellentétes, olyan mű­vet mer alkotni, amely a párt uralmára veszélyes, vagy olyan gazdasági tevékenységet mer végezni, amely a pártra nem­ hasznos, az szembe találja magát a párt által alkotott, és pórázon vezetett Leviathan-állammal. És ez az állam, a marxi pár­tok által létesített állam, bizony, valóban és irgal­matlanul elnyeli úgy a polgárt, mint a családot, az iskolákat, az egyház bátor vezetőit, pásztorait és mindenekelőtt és mindezzel együtt az emberi közjólétet is. Ennek a Leviathan-államnak nincs más célja, csak a hatalom. Ez az állam fennen vallja, hogy a párt hatalmi szerve és a párt­erőszak végrehajtója, hogy a rendőr hatalom égetésével és erőszakával biztosítja a marxista, kommunista uralmat. Ez az állam, amelyet úgy építettek fel, hogy a magántőke, a magántulajdon, a magán­vállalkozás, a kapitalizmus ellen izgattak, amikor a szerencsétlen elbódított munkások verejtékével és vérével létrejött, a legszörnyűbb kapitalizmust teremtette meg, az államkapitalizmust, amely azt a szociális hatalmat, hogy munkát és a munkáért járó fizetést ad, egyesítette a diktatórikus állam­­hatalom fegyveres erőszakával. Ez azt jelenti, hogy azok, akik az államhatalom élén, a párt szerveze­teinek a vezető helyén állnak, élet és halál kor­látlan urai lettek. Ezek a pártarisztokraták semmi mást nem vesznek számba, csak azt, ami a párt hatalmi érdekeit tekintve célszerű. Így szűntek meg a ma oly óhajtozva visszakívánt emberi sza­badságjogok, az emberi méltóság, a munka becsü­lete és tisztessége és nem maradt más, csak az ál­lamkapitalista hatalom és vele szemben a teljesen kiszolgáltatott, a pártarisztokraták szemében ala­kítható és felhasználandó ember­ massza. A kommunista, diktatórikus államhatalom természetesen nem törődik a közjóval. A hatalom az első, és a dolgoztatott tömegek jóléte is csak abban a szükséges minimumban határozandó meg, amelyet a maximális hatalom gyakorlása még megkövetel. De ez az állam, amely nem törődik a közjóval, amely felrúgta a szociális igazságot, amely a mun­kásembert hatalmi célok anyagának tekinti, amely elnyelte a polgárt, a családot, amely nem az em­berek közössége, hanem egy párt zárt, hatalmi szervezete, amely tagadja az Istent és így a hatal­mat sem a krisztusi, felebaráti elvekhez méri, a­­mely nem kíván erős polgárokat nevelni, hanem az állami érdekek által megkívánt gyengéket csu­pán, amely a pártarisztokratáknak mindent en­ged, és a párttal szembenállóktól mindent elvesz, amely tagadja az ember lelkét, és egy téveszme történelmi igazolásáért az egész világot kész meg­rontani, szörnyű büntetést hord magában, magá­ban hordja a maga bünhödését, de azoknak a bünhödését is, akik eltűrték, hogy szerencsétlen embertársaik milliói ilyen államkapitalista, mar­xista diktatúrákba kényszerüljenek és ott rabszol­gákként dolgozzanak. 70 év alatt, a világ társadalmának szerves kialakulása napjaiban, amikor az emberi közle­kedés és gondolatközlés eszközeinek robbanássze­rű fejlődése egymás szomszédságába lökte a kü­lönböző államokat, úgynevezett keresztény álla­mok nem gondoltak a RERUM NOVARUM taní­tásaira és területi, gazdasági, nemzeti, faji, majd osztályháborúságok vívása közben engedték, hogy az államnak ilyen szörnyű Leviathan példányai kialakuljanak. De még ennél is tovább menve, ma is, 70 év után, a nemzetközi szervezetben az em­ber ugyanazokat a hibákat hajlandó ismét elkö­vetni, amelyek eredetileg a Leviathan — államok­hoz vezettek. A NN-ben olyan államokat fogadtak el tagokként, amelyek ilyen Leviathan életet élnek, azaz nem a közjó, hanem a közjó­ elleni párthata­lom a céljuk. Ma nemzetközi jogai az embernek nincsenek, hanem csak az államoknak és ha va­lamely embert szerencsétlen sorsa olyan államba rendelt, amely államkapitalista diktatúra lett, még a nemzetközi fórumokon sem találhat igaz­ságot, védelmet, fellebbezést, mert az az államha­talom, amely első számú ellensége, jogosult ott szólásra. Az elnyomottak és kiraboltak, az állan­dóan kizsákmányoltak nevében is. Leviathan ször­nyet készítenének a világ­államból is? A bűnhődés el fogja érni ezeket az államokat, a mögöttük lebzselő és csak a párt­uralommal, állami kizsákmányolással és pártjóléttel törődő csoportokat is, de azokat is, akik nem törődve megtámadott embertársaikkal, közömbösen tűrték­ a Leviathan államok létrejöttét és most elfogad­ják, hogy ezeket a Leviathan államokat nemzet­közi elismerésben részesítsék, és a nemzetközi szervezetben, a NN-ben nem az embert, hanem ezeket a szörny­ államokat tegyék a jogok alanyai­vá. Mert a kialakuló világ­közösségre ugyanazok az elvek érvényesek, mint amelyek az állam tár­sadalmi szerkezetére, rendeltetésére és feladataira vonatkoztak. A cél itt sem lehet más, mint az em­berek jóléte, szellemi szabadsága és erkölcsi emel­kedettsége. És hogyan lehet ezt megvalósítani, amikor a Szovjetunió, valamint a helytartói által kormányzott vasfüggöny gyarmatok az államka­pitalizmus rabszolgasorsában zsákmányolják ki az állam minden polgárát, aki nem tartozik a párt­kiváltságosok közé. Az emberi méltóságot ennél­fogva nem ismerheti el, a szellemi szabadságot nem engedélyezheti, az erkölcsi süllyedés állami program. Az a nemzetközi szervezet, amely eze­ket az államokat elismerte tagjainak, a veszély és bűnhődés robbanását hordozza magában, hiszen amint az államok belső életében bebizonyosodott, úgy bizonyosodik be majd a nemzetközi szervezet életében: “Senki sem sértheti meg büntetlenül az emberi méltóságot, amelyről az Isten maga nagy tisztelettel intézkedik, s nem akadályozhatja meg a törekvést arra a tökéletességre, amely a mennyei örök életnek megfelel. Sőt az ember nem is en­gedheti meg, hogy vele ebből a szempontból meg nem felelően bánjanak s lelkének rabságát nem szívelheti, mert itt nem jogokról van szó, amelyek­kel az ember szabadon rendelkezik, hanem köte­lességekről az Isten iránt, amelyeket szentül kell betölteni.” És az ember nem is engedi meg. A bünhődés az emberi lélekben már írva van és sötét riada­lommal készül a Leviathan-állam ellen és az ellen a nemzetközi szervezet ellen, amely ezeket a Le­­viathanokat a szervesen alakuló nemzetközi társa­dalomba társainak felvette. (E. I.) 1891-1961 Rerum Novarum 9. NEM OSZTÁLYURALOM, HANEM A KÖZJÓ AZ ÁLLAM CÉLJA / * ) Majorságunk írta. TÖRÖK ISTVÁN A TAVASZ nálunk Blackievel kezdődött. A vi­déket még hó borította Blackiet pedig takarók, hogy meg ne dermedjen amíg hazavisszük ... A természet visszakanyarodott a jégkorszakba; abban az esztendő­ben decembertől kezdve hólepel fedte a vidéket s a fák zúzmaró könnyeket sírtak a tavasz után. Péterkénk kutyák utáni, olthatatlan vágya ol­vasztotta fel szivünk jégkérgét, azt amelyet előzetes tapasztalatok fagya körített a szivünkre. Gyakorlat­ban ez azt jelentette, hogy amerikai bevándorlásunk korai tapasztalatlanságát kihasználva aprócska gye­rekeink elláttak minket kiscsirkékkel, nyuszikkal és más két-és négylábú ragadozókkal, amelyeket “in­gyen” kaptak, csak az eledelüket kellett megfizetni, vagy nálunk okosabb szomszédaink sóztak rájuk. SOKAT BETEGESKEDŐ és az égiekkel kacér­kodó kisbabánk már öklömnyi korában is ha kutyát látott hangosan lelkesedett” Bau-vau”, amely közért­hető nyelv azután elfajult ‘‘tutyá”-vá s a fejlődés leg­­magasabb-jelenlegi-fokán “Kuta” lett belőle. Általá­ban csak “Dogie”­, amit semmiképen sem lehet sely­­píteni. Néhány keserves, lázas, Péterkével átvirrasztott éj után feladtuk a reményt, hogy fiukánk lemond a kutyáról. Történetesen egy “Cocker Spaniel"-t hir­dettek az újságban. A hirdetést éppolyan lelkes, de már iskoláskorban levő fiaink olvasási gyakorlás köz­ben fedezték fel az újságban s meggondolatlanul Pé­ter füle hallatára közölték velünk. Természetesen hiá­ba érveltünk, Péterke győzött. Mivel a nagyvizen innen még kutyához nem volt szerencsénk, — legfeljebb kutyának sem való évek­hez — kigurultunk a kutyásokhoz. A spánielből ugyan csak a füle volt igazi, de azért megvettük a kis kor­csot. Az alku hevében nem figyeltünk a kutyás oda­vetett egyik megjegyzésére, hogy az Apaállat egy “German Shepherd” azaz magyarul farkaskutya le­hetett. Ha valaha újra kutyabajunk lesz, akkor óva­tosabbak leszünk az efajta közléseknél. NÉVADÁSKOR MI BOGÁRRA SZAVAZ­TUNK, de Péterke az első pillanattól kezdve ‘‘Blackie”-nek tisztelte a nedvesorru, csillogó szőrű, csöpp kölyök kutyát. Újra ő győzött, a magyar puszta meghajolt a préri előtt s Bogárból Blackie lett. Télutó­n főképen hideg lévén a pincében helyez­tük el kiskutyánkat. A családszaporulat természetesen szegény kisanyánkat terhelte még több munkával. Ő gondozta, fürösztötte, sétáltatta s mi “férfinép” örül­tünk annak, hogy van egy játékos, kedves kutyus­­kánk. (Lám milyen jó így a munkamegosztás?) Hála a tanítgatásnak Bigékre “szobatiszta” lett. Ha fölen­gedtük a szobákba mindennel és mindenkivel játszott. Apró ügyességeket művelt, mint például papucsok szétrágása, kis karcolások a harisnyán, s oda 98 cent, és hasonlók. Aztán a homokjából kellett előha­lásznunk különféle háztartási dolgokat és így tovább. Ha “véletlenül”- és hányszor-nyitva maradt a pince­ajtó Blackie az emeletet is összekóborolta. Hogyan gurult fölfelé a lépcsőn még ma sem értjük teljesen, mert olyan gömgölyű volt mint egy labda, korcs lábai szinte elvesztek a pocakjában. KORÁN KEZDŐDTEK a húsvéti örömök is. Egyik napon a Lacikánk állított be egy bolti kirán­dulásból és nagy vígan közölte, hogy az engedélyezett rajzos könyvecske helyett inkább egy kiscsirkét hozott. — Nem került semmibe sem — mondotta — csak a magot kellett megvenni 15 centért, — úgyis van már egy kis kutyánk ez a csirke már nem számít. Vissza nem küldhettük, így a pipi lekerült Blackie mellé, hogy ne unatkozzon egyik sem. Úgy­­látszik a növési energiájára hathatott a kis pipi-paj­tás csipogása mert gyorsabb növekedésnek eredett. Viszont a csirke unatkozott ezért rövidesen kapott három társat a többi, hasonlóan logikusan gondolkodó fiunk jóvoltából. Egy ismerős gazdálkodó, aki a tojást hozza hetenként, meglepte a gyerekeket egy korán kelt és árván maradt kiskacsával. MAJORSÁGUNK GYORSAN FEJLŐDÖTT. Hamarosan kicsi lett a számukra elkerített hely és egyre nagyobb területet kellett ‘‘parcelláznunk” az állatkák számára. Ugy látszik nem szerették a kicsinyí­tő képzőt és szorgalmasan nőttek. Az édes, sárgapihés csipogó csibékből csirkék lettek s a kacsafiókából kis­kacsa. A csirkék hamarosan próbálgatni kezdték fe­­héredő szárnyacskáikat és a nap jelentős hányada azzal telt el, hogy körvadászatot rendeztünk rájuk. (Sajnos, Amerikában, legalább is ezen a vidéken is­meretlen a rosta fogalma, ezért nem helyezhettük rács alá őket). Különben sem lett volna értelme a zárogatásnak, mert Blackie mindinkább farkaskutya arányokat mu­tatott, mindennek nekiment és felborogatott. Csak a feje a hosszú lelógó fülek, emlékeztettek az anyjára, de a teste egyre nőtt s dobozkája előbb faládává szé­lesedett, aztán ólat eszkábáltunk össze a számára. Saj­nos nem tudtunk megegyezni abban sem, hogy kihe­lyezhetjük-e az udvarra, mert a családi többség még mindig féltette a meghűléstől, hiszen életkorban még­ csak három hónapos múlt, de már nagyobbra nőtt mint egy jól kifejlett puli. Péterkénk örömét nem ron­totta az a tény sem, hogy Blackie farkas ősei nem szerették az emberpalántákat és nem szokták meg a szelidebb játékokat. Kettőjük szórakozásának mindig Péterke lett az áldozata. Arcát összenyalta, karját, lábszárát összekarmolta­, ruháját eltépte az ‘‘ülebecs­­ke”. EGY-EGY NAPOSABB DÉLELŐTTÖN A­­nyácska kihurcolta a majorságot az udvarra és ideje azzal telt el hogy őrizte a jószágot. Kutyánk, csibéink, kacsánk jobban kedvelték a szomszédok telkét mint a mi serkedő fűmagunkat s ebből eszmecserék keletkez­tek, mindinkább fenyegetvén a környék békéjét. A csirkék taréja is nőni kezdett. (Olvastam valami eljá­rásról amellyel a baromfitenyésztők kikeléskor egy ezred pontosságig megállapítják a baromfiak nemét és mivel több fóka, akarom mondani tyuk — szükséges mint eszkimó — olt bocsánat-kakas, a tavaszi aján­dékozásra szánt csirkék, 99,999,999 százaléka kakas). Nem hallottam hogy valaha, bárki a vidéken egyetlen egyszer is tyúk­csirkét kapott volna a tavaszi nagy ajándékozási láz idején. A mi csibéink is kivétel nélkül kakasok voltak, hajnalban ébresztő órát pótol­tak, gyorsan nőttek, mindig kapartak s főkép folyton verekedtek. Hol egymással, hol a kutyával és nagy és férfias egyetértéssel, közösen üldözték a kiskacsát. Természetesen Péter is a “férfiakkal” tartott. A FENYEGETŐ HELYZET MIATT családi nagytanácsot kellett tartanunk. Amikor a kicsi ágyacs­­kájában, a csirkék a fészekben, s Blackie az ól­ládá­­jában már javában aludt és bár a kacsánk “embere­­sedő” hápogását próbálgatta meg, mi összegyűltünk, hogy megbeszéljük mit tegyünk állatállományunkkal? Azt már előre láttuk, hogyha így marad tovább nemsokára nemcsak hogy kiszorulunk a házunkból, de az udvarról, sőt azelőtt barátságos, de mostanában mind gyakrabban hátat fordítgató szomszédaink jóvol­tából az utcából is. (Régi tapasztalatunk, hogy az em­berek általában csak a saját gyerekeiket szeretik, amikor “tűrni” kell, az idegen gyereke, jószága meg éppen ellenszenves, boldog gyermekkorom édes em­léke, hogy akkori szomszédunk milyen rokonszenve­sen emlegette, mikor jó apám nem hallotta. “Kiteker­ném a nyakad, ha az én fiam lennél”). Nem remél­hettük, hogy tágas udvaru, megfelelő nagy házat lel­jünk valahol majorságunk és családunk számára, így a döntést egyhangúan hoztuk: az állatoknak menni kell! AZ ELSŐ PROBLÉMÁT, BLACKIE menesz­tését elég hamar megoldottuk. Távbeszélőn felhívtunk egy ismerős gazdálkodót és megkérdeztük, akarna-e egy nagyszerű, nagyreményű vadászkutyát? Mi hang­súlyt ügyesen a ‘‘remény”-re helyeztük és a “nagy”­­ot elnyeltük, mint annak idején a kutyatenyésztő a farkaskutya elődöket. Blackset még házhoz is szállí­tottuk. A csirkék — immár — rántanivaló, finom falato­kat sejtető virgonc kakasok léte körül heves vita dúlt. Mi, férfiak (fiaink és én) úgy gondoltuk, hogy hús­véti ebédet kellene készíteni belőlük. Igen, de ki ölje meg ezeket a jószágokat? Anyácska nem vállalta, hogy kivégezze az egy­napos koruk óta nevelt és kukorékoló szörnyekké nö­vekedett legbom­okat. (Őbenne volt minden remé­nyünk, ugyanis ő az egyetlen a családban, aki valaha is vállalkozott arra, hogy lemészároljon egy nyulat is, amelyet boldogult emigráns korunkban cserekeres­kedelem során szereztünk a Fekete Erdőben­. A táv­beszélő segítségével ezt is megoldottuk. Kosztba adjuk őket egy tanyára és- ez volt a lényeg- előlegbe kapunk négy fiatal kakast. A család is jóllakik- módosítottuk az öreg közmondást- és a kakaskák is megmenekülnek amíg a tanyasiak más­képen nem döntenek. A kacsa sorsa is a tanya lett. Holmi őszi remé­nyekért felnevelik, meghizlalják, aztán majd megal­kuszunk. MIRE PÉTERKE és a többi aprószent feléb­redt csendes volt a ház. Kinn melegen sütött az első tavaszi nap. A frissen szétszórt fűmag igézően csillogott a felgereblyézett, majorságunk jóvoltából kikapart terü­leten. Szinte hívogatta az apró jószágot egy kis reg­gelire. Az egyik szomszédunk korai palántákat ültetge­­tett a kertjében. A melléjük szúrt karók szinte kiált­va hívták Blackie kutyánkat. Egy kiváncsi giliszta is ott bukdácsolt kertünk agyagos oldalában s nedves nyoma mintha arabusul kérdezte volna: “Hol vagy kiskacsa? . .­ .” Péterke hívására nem jött visszhang. Hiányzott a négyszólamú “kukuriku”, a kesergő “háp-háp” és nem vakkantott Blackie, a “Kuss Blackie Bau-Vau (A nemesi előnév Péter egyik tanyai kirándulásának magyar nyelvemléke). NEHEZEN VIGASZTALÓDOTT MEG A KICSI, de nekünk is hiányzott a zaj, a korai, tanyai lárma. Viszont a szomszédok újra viszonozni kezdték a reggeli ‘‘Hellonk'-at, szóval megindult a tavaszi élet, mint az előző csendes években volt. Béke és csend lebegett a tavaszi jégben .. . Most nincs majorságunk . . . ... de nem vagyok abban egészen biztos, hogy a felszabadulás sóhaja nemcsak olyan télutas tavaszvá­­rási sóvárgás volt. Félős, hogy majorságunk újra éled . . . Ezúttal kicsiben! PÉTERKÉNK FELFEDEZTE, hogy a csere­bogár pondrók, földigiliszták sokkal türelmesebbek mint Blackie és a pipik voltak. Nem karmolnak, nem harapnak, még csak el sem futnak . . . Nem lennék meglepve, ha egyik este megágyazna nekik a kis ágyában . . . . . . idén húsvételen nyulat hirdetnek az üzletek­ben. Teljesen ingyen adják őket. . .­­ csak a­ szénát kell megfizetni . .. 10. A TERMÉSZETJOG ÉS AZ ERŐSZAK Ebből következik az ünnepnapi munkaszü­net szükségessége. De ne értse ez alatt senki a henyélést, s annál kevésbé azon tétlenséget, melyben sokan csak a tobzódásra és pazarlásra való alkalmat látnak, hanem azon pihenést, me­lyet a vallás megszentel. A vallás által megszen­telt nyugalom elvonja az embert a mindennapi élet ügyes-bajos dolgaitól, hogy figyelmét az örökkévalóságra terelje s az Isten köteles tiszte­letére serkentse ... Az ünnepi munkaszünet ma­gyarázata és oka, hogy az Isten az ószövetség­ben külön törvényben megparancsolta: “Emlé­kezzél meg róla, hogy a szombatnapot megszen­teljed (2. Móz. 20, 8.) és a maga példájával ta­nított rá, mikor az ember teremtése után titok­zatosan megpihent: “megnyugodok a hetedik napon minden munkától, amelyet folytatott”. (1. Móz. 2, 2.) A külső javak oltalmát illetőleg az állam első feladata, kiragadni a szegény munkásokat azon kapzsi emberek zsarnoksága alól, kik tel­­hetetlenségükben az embert élettelen jószágnak nézik. Sem az igazságosság, sem az emberi érzés nem engedi a munka oly mértékű fokozását, mely a lelket eltompítja s a testet agyonsanyar­gatja. Valamint a természetnek, úgy a munka­­képességnek is megvannak határai, melyeket nem szabad átlépni. Növeli ugyan e képességet a gyakorlat, de csak akkor, ha koronként szüne­tel és pihen. A napi munkánál tehát gondos­kodni kell, hogy az több órára ne terjedjen, mint amennyit az erők elviselnek. Hogy pedig mennyi legyen a pihenés ideje, azt a munka természete, a helyi- és időviszonyok s a munkások testi ereje alapján kell megítélni. (Folytatjuk.)

Next