Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1961 (68. évfolyam, 1-74. szám)
1961-03-29 / 24. szám
— A RERUM NOVARUM-ban XIII. LEÓ pápa igen nagy részt szán arra, hogy az állam rendeltetését, feladatait figyelmeztetően körvonalazza. És talán a RERUM NOVARUM egyetlen fejezete sem volt annyira prófécia-szerű, mint amit 70 évvel ezelőtt az államról mondott. És amit az államról mondott, sohasem volt olyan végzetesen időszerű, mint éppen napjainkban. Az eltelt 70 esztendő alatt ez volt az a kérdés, amelyben legkevésbé hallgatta meg a világi politika Róma szavait. Éppen ezért ebben a kérdésben követte el a legszörnyűbb tévelygéseket az ember 1891 óta. A RERUM NOVARUM megállapította, hogy az államhatalom az Istentől származik s arra intett, hogy ezért a jó Isten mintájára kell gyakorolni, aki az egyesekről és az egyetemességről egyaránt atyai szeretettel gondoskodik. Tehát az állam nem a hatalomért van, hanem az alattvalókért s ezt — figyelmeztetett XIII. Leó pápa — a természetes bölcselet és a kereszténység egyaránt vallják. Ettől a rendeltetésétől, feladatától és tartalmától a 70 év alatt létrejött sok állam messze eltávolodott, és a 70 esztendő alatt olyan sok olyan modern Leviathan államot létesítettek, amelyek nem védelmezői a gyengének és nem építői a közjónak, hanem elsőszámú ellenségei saját polgáraiknak, és legmohóbb kizsákmányolói minden alattvalójuknak. A Rerum Novarum, előre látta ezt a veszélyt. Amikor XIII. Leó pápa a XIX. század estjén és a XX. század hajnalán a krisztusi tanításokat a társadalom mutatkozó bajaira és sebeire alkalmazta, ezért foglalkozott olyan hosszasan az állam jövőbeli feladatával. A RERUM NOVARUM tanításait nem hallgatták meg és bekövetkezett az, amitől XIII. Leó pápa óvott: az ipari korszak szegénységét osztályuralomra izgatta a marxizmus elavult tanításait hangoztató párt, erőszakosságot hirdetett és proletárdiktatúrát szervezett. Hetven év elteltével a megvalósított proletárdiktatúrák alattvalói óhajtozva gondolnak vissza arra az időre, amikor a Rerum Novarum megjelent, és amikor az alkotmányos monarchiák és ifjú köztársaságok haladott emberei olyan szabadságot élveztek, amelyre ma 70 év múlva a proletárdiktatúrák alattvalója irigykedve emlékezik. A proletárdiktatúrák bevallott célja nem is az, hogy a munkások osztályának uralmát biztosítsa, hanem egyszerűen csak egy párt szolgálatára létesítik az államszervezetet, és aki olyan véleményt mer nyilvánítani amely a párt programjával ellentétes, olyan művet mer alkotni, amely a párt uralmára veszélyes, vagy olyan gazdasági tevékenységet mer végezni, amely a pártra nem hasznos, az szembe találja magát a párt által alkotott, és pórázon vezetett Leviathan-állammal. És ez az állam, a marxi pártok által létesített állam, bizony, valóban és irgalmatlanul elnyeli úgy a polgárt, mint a családot, az iskolákat, az egyház bátor vezetőit, pásztorait és mindenekelőtt és mindezzel együtt az emberi közjólétet is. Ennek a Leviathan-államnak nincs más célja, csak a hatalom. Ez az állam fennen vallja, hogy a párt hatalmi szerve és a párterőszak végrehajtója, hogy a rendőr hatalom égetésével és erőszakával biztosítja a marxista, kommunista uralmat. Ez az állam, amelyet úgy építettek fel, hogy a magántőke, a magántulajdon, a magánvállalkozás, a kapitalizmus ellen izgattak, amikor a szerencsétlen elbódított munkások verejtékével és vérével létrejött, a legszörnyűbb kapitalizmust teremtette meg, az államkapitalizmust, amely azt a szociális hatalmat, hogy munkát és a munkáért járó fizetést ad, egyesítette a diktatórikus államhatalom fegyveres erőszakával. Ez azt jelenti, hogy azok, akik az államhatalom élén, a párt szervezeteinek a vezető helyén állnak, élet és halál korlátlan urai lettek. Ezek a pártarisztokraták semmi mást nem vesznek számba, csak azt, ami a párt hatalmi érdekeit tekintve célszerű. Így szűntek meg a ma oly óhajtozva visszakívánt emberi szabadságjogok, az emberi méltóság, a munka becsülete és tisztessége és nem maradt más, csak az államkapitalista hatalom és vele szemben a teljesen kiszolgáltatott, a pártarisztokraták szemében alakítható és felhasználandó ember massza. A kommunista, diktatórikus államhatalom természetesen nem törődik a közjóval. A hatalom az első, és a dolgoztatott tömegek jóléte is csak abban a szükséges minimumban határozandó meg, amelyet a maximális hatalom gyakorlása még megkövetel. De ez az állam, amely nem törődik a közjóval, amely felrúgta a szociális igazságot, amely a munkásembert hatalmi célok anyagának tekinti, amely elnyelte a polgárt, a családot, amely nem az emberek közössége, hanem egy párt zárt, hatalmi szervezete, amely tagadja az Istent és így a hatalmat sem a krisztusi, felebaráti elvekhez méri, amely nem kíván erős polgárokat nevelni, hanem az állami érdekek által megkívánt gyengéket csupán, amely a pártarisztokratáknak mindent enged, és a párttal szembenállóktól mindent elvesz, amely tagadja az ember lelkét, és egy téveszme történelmi igazolásáért az egész világot kész megrontani, szörnyű büntetést hord magában, magában hordja a maga bünhödését, de azoknak a bünhödését is, akik eltűrték, hogy szerencsétlen embertársaik milliói ilyen államkapitalista, marxista diktatúrákba kényszerüljenek és ott rabszolgákként dolgozzanak. 70 év alatt, a világ társadalmának szerves kialakulása napjaiban, amikor az emberi közlekedés és gondolatközlés eszközeinek robbanásszerű fejlődése egymás szomszédságába lökte a különböző államokat, úgynevezett keresztény államok nem gondoltak a RERUM NOVARUM tanításaira és területi, gazdasági, nemzeti, faji, majd osztályháborúságok vívása közben engedték, hogy az államnak ilyen szörnyű Leviathan példányai kialakuljanak. De még ennél is tovább menve, ma is, 70 év után, a nemzetközi szervezetben az ember ugyanazokat a hibákat hajlandó ismét elkövetni, amelyek eredetileg a Leviathan — államokhoz vezettek. A NN-ben olyan államokat fogadtak el tagokként, amelyek ilyen Leviathan életet élnek, azaz nem a közjó, hanem a közjó elleni párthatalom a céljuk. Ma nemzetközi jogai az embernek nincsenek, hanem csak az államoknak és ha valamely embert szerencsétlen sorsa olyan államba rendelt, amely államkapitalista diktatúra lett, még a nemzetközi fórumokon sem találhat igazságot, védelmet, fellebbezést, mert az az államhatalom, amely első számú ellensége, jogosult ott szólásra. Az elnyomottak és kiraboltak, az állandóan kizsákmányoltak nevében is. Leviathan szörnyet készítenének a világállamból is? A bűnhődés el fogja érni ezeket az államokat, a mögöttük lebzselő és csak a párturalommal, állami kizsákmányolással és pártjóléttel törődő csoportokat is, de azokat is, akik nem törődve megtámadott embertársaikkal, közömbösen tűrték a Leviathan államok létrejöttét és most elfogadják, hogy ezeket a Leviathan államokat nemzetközi elismerésben részesítsék, és a nemzetközi szervezetben, a NN-ben nem az embert, hanem ezeket a szörny államokat tegyék a jogok alanyaivá. Mert a kialakuló világközösségre ugyanazok az elvek érvényesek, mint amelyek az állam társadalmi szerkezetére, rendeltetésére és feladataira vonatkoztak. A cél itt sem lehet más, mint az emberek jóléte, szellemi szabadsága és erkölcsi emelkedettsége. És hogyan lehet ezt megvalósítani, amikor a Szovjetunió, valamint a helytartói által kormányzott vasfüggöny gyarmatok az államkapitalizmus rabszolgasorsában zsákmányolják ki az állam minden polgárát, aki nem tartozik a pártkiváltságosok közé. Az emberi méltóságot ennélfogva nem ismerheti el, a szellemi szabadságot nem engedélyezheti, az erkölcsi süllyedés állami program. Az a nemzetközi szervezet, amely ezeket az államokat elismerte tagjainak, a veszély és bűnhődés robbanását hordozza magában, hiszen amint az államok belső életében bebizonyosodott, úgy bizonyosodik be majd a nemzetközi szervezet életében: “Senki sem sértheti meg büntetlenül az emberi méltóságot, amelyről az Isten maga nagy tisztelettel intézkedik, s nem akadályozhatja meg a törekvést arra a tökéletességre, amely a mennyei örök életnek megfelel. Sőt az ember nem is engedheti meg, hogy vele ebből a szempontból meg nem felelően bánjanak s lelkének rabságát nem szívelheti, mert itt nem jogokról van szó, amelyekkel az ember szabadon rendelkezik, hanem kötelességekről az Isten iránt, amelyeket szentül kell betölteni.” És az ember nem is engedi meg. A bünhődés az emberi lélekben már írva van és sötét riadalommal készül a Leviathan-állam ellen és az ellen a nemzetközi szervezet ellen, amely ezeket a Leviathanokat a szervesen alakuló nemzetközi társadalomba társainak felvette. (E. I.) 1891-1961 Rerum Novarum 9. NEM OSZTÁLYURALOM, HANEM A KÖZJÓ AZ ÁLLAM CÉLJA / * ) Majorságunk írta. TÖRÖK ISTVÁN A TAVASZ nálunk Blackievel kezdődött. A vidéket még hó borította Blackiet pedig takarók, hogy meg ne dermedjen amíg hazavisszük ... A természet visszakanyarodott a jégkorszakba; abban az esztendőben decembertől kezdve hólepel fedte a vidéket s a fák zúzmaró könnyeket sírtak a tavasz után. Péterkénk kutyák utáni, olthatatlan vágya olvasztotta fel szivünk jégkérgét, azt amelyet előzetes tapasztalatok fagya körített a szivünkre. Gyakorlatban ez azt jelentette, hogy amerikai bevándorlásunk korai tapasztalatlanságát kihasználva aprócska gyerekeink elláttak minket kiscsirkékkel, nyuszikkal és más két-és négylábú ragadozókkal, amelyeket “ingyen” kaptak, csak az eledelüket kellett megfizetni, vagy nálunk okosabb szomszédaink sóztak rájuk. SOKAT BETEGESKEDŐ és az égiekkel kacérkodó kisbabánk már öklömnyi korában is ha kutyát látott hangosan lelkesedett” Bau-vau”, amely közérthető nyelv azután elfajult ‘‘tutyá”-vá s a fejlődés legmagasabb-jelenlegi-fokán “Kuta” lett belőle. Általában csak “Dogie”, amit semmiképen sem lehet selypíteni. Néhány keserves, lázas, Péterkével átvirrasztott éj után feladtuk a reményt, hogy fiukánk lemond a kutyáról. Történetesen egy “Cocker Spaniel"-t hirdettek az újságban. A hirdetést éppolyan lelkes, de már iskoláskorban levő fiaink olvasási gyakorlás közben fedezték fel az újságban s meggondolatlanul Péter füle hallatára közölték velünk. Természetesen hiába érveltünk, Péterke győzött. Mivel a nagyvizen innen még kutyához nem volt szerencsénk, — legfeljebb kutyának sem való évekhez — kigurultunk a kutyásokhoz. A spánielből ugyan csak a füle volt igazi, de azért megvettük a kis korcsot. Az alku hevében nem figyeltünk a kutyás odavetett egyik megjegyzésére, hogy az Apaállat egy “German Shepherd” azaz magyarul farkaskutya lehetett. Ha valaha újra kutyabajunk lesz, akkor óvatosabbak leszünk az efajta közléseknél. NÉVADÁSKOR MI BOGÁRRA SZAVAZTUNK, de Péterke az első pillanattól kezdve ‘‘Blackie”-nek tisztelte a nedvesorru, csillogó szőrű, csöpp kölyök kutyát. Újra ő győzött, a magyar puszta meghajolt a préri előtt s Bogárból Blackie lett. Télutón főképen hideg lévén a pincében helyeztük el kiskutyánkat. A családszaporulat természetesen szegény kisanyánkat terhelte még több munkával. Ő gondozta, fürösztötte, sétáltatta s mi “férfinép” örültünk annak, hogy van egy játékos, kedves kutyuskánk. (Lám milyen jó így a munkamegosztás?) Hála a tanítgatásnak Bigékre “szobatiszta” lett. Ha fölengedtük a szobákba mindennel és mindenkivel játszott. Apró ügyességeket művelt, mint például papucsok szétrágása, kis karcolások a harisnyán, s oda 98 cent, és hasonlók. Aztán a homokjából kellett előhalásznunk különféle háztartási dolgokat és így tovább. Ha “véletlenül”- és hányszor-nyitva maradt a pinceajtó Blackie az emeletet is összekóborolta. Hogyan gurult fölfelé a lépcsőn még ma sem értjük teljesen, mert olyan gömgölyű volt mint egy labda, korcs lábai szinte elvesztek a pocakjában. KORÁN KEZDŐDTEK a húsvéti örömök is. Egyik napon a Lacikánk állított be egy bolti kirándulásból és nagy vígan közölte, hogy az engedélyezett rajzos könyvecske helyett inkább egy kiscsirkét hozott. — Nem került semmibe sem — mondotta — csak a magot kellett megvenni 15 centért, — úgyis van már egy kis kutyánk ez a csirke már nem számít. Vissza nem küldhettük, így a pipi lekerült Blackie mellé, hogy ne unatkozzon egyik sem. Úgylátszik a növési energiájára hathatott a kis pipi-pajtás csipogása mert gyorsabb növekedésnek eredett. Viszont a csirke unatkozott ezért rövidesen kapott három társat a többi, hasonlóan logikusan gondolkodó fiunk jóvoltából. Egy ismerős gazdálkodó, aki a tojást hozza hetenként, meglepte a gyerekeket egy korán kelt és árván maradt kiskacsával. MAJORSÁGUNK GYORSAN FEJLŐDÖTT. Hamarosan kicsi lett a számukra elkerített hely és egyre nagyobb területet kellett ‘‘parcelláznunk” az állatkák számára. Ugy látszik nem szerették a kicsinyítő képzőt és szorgalmasan nőttek. Az édes, sárgapihés csipogó csibékből csirkék lettek s a kacsafiókából kiskacsa. A csirkék hamarosan próbálgatni kezdték fehéredő szárnyacskáikat és a nap jelentős hányada azzal telt el, hogy körvadászatot rendeztünk rájuk. (Sajnos, Amerikában, legalább is ezen a vidéken ismeretlen a rosta fogalma, ezért nem helyezhettük rács alá őket). Különben sem lett volna értelme a zárogatásnak, mert Blackie mindinkább farkaskutya arányokat mutatott, mindennek nekiment és felborogatott. Csak a feje a hosszú lelógó fülek, emlékeztettek az anyjára, de a teste egyre nőtt s dobozkája előbb faládává szélesedett, aztán ólat eszkábáltunk össze a számára. Sajnos nem tudtunk megegyezni abban sem, hogy kihelyezhetjük-e az udvarra, mert a családi többség még mindig féltette a meghűléstől, hiszen életkorban még csak három hónapos múlt, de már nagyobbra nőtt mint egy jól kifejlett puli. Péterkénk örömét nem rontotta az a tény sem, hogy Blackie farkas ősei nem szerették az emberpalántákat és nem szokták meg a szelidebb játékokat. Kettőjük szórakozásának mindig Péterke lett az áldozata. Arcát összenyalta, karját, lábszárát összekarmolta, ruháját eltépte az ‘‘ülebecske”. EGY-EGY NAPOSABB DÉLELŐTTÖN Anyácska kihurcolta a majorságot az udvarra és ideje azzal telt el hogy őrizte a jószágot. Kutyánk, csibéink, kacsánk jobban kedvelték a szomszédok telkét mint a mi serkedő fűmagunkat s ebből eszmecserék keletkeztek, mindinkább fenyegetvén a környék békéjét. A csirkék taréja is nőni kezdett. (Olvastam valami eljárásról amellyel a baromfitenyésztők kikeléskor egy ezred pontosságig megállapítják a baromfiak nemét és mivel több fóka, akarom mondani tyuk — szükséges mint eszkimó — olt bocsánat-kakas, a tavaszi ajándékozásra szánt csirkék, 99,999,999 százaléka kakas). Nem hallottam hogy valaha, bárki a vidéken egyetlen egyszer is tyúkcsirkét kapott volna a tavaszi nagy ajándékozási láz idején. A mi csibéink is kivétel nélkül kakasok voltak, hajnalban ébresztő órát pótoltak, gyorsan nőttek, mindig kapartak s főkép folyton verekedtek. Hol egymással, hol a kutyával és nagy és férfias egyetértéssel, közösen üldözték a kiskacsát. Természetesen Péter is a “férfiakkal” tartott. A FENYEGETŐ HELYZET MIATT családi nagytanácsot kellett tartanunk. Amikor a kicsi ágyacskájában, a csirkék a fészekben, s Blackie az ólládájában már javában aludt és bár a kacsánk “emberesedő” hápogását próbálgatta meg, mi összegyűltünk, hogy megbeszéljük mit tegyünk állatállományunkkal? Azt már előre láttuk, hogyha így marad tovább nemsokára nemcsak hogy kiszorulunk a házunkból, de az udvarról, sőt azelőtt barátságos, de mostanában mind gyakrabban hátat fordítgató szomszédaink jóvoltából az utcából is. (Régi tapasztalatunk, hogy az emberek általában csak a saját gyerekeiket szeretik, amikor “tűrni” kell, az idegen gyereke, jószága meg éppen ellenszenves, boldog gyermekkorom édes emléke, hogy akkori szomszédunk milyen rokonszenvesen emlegette, mikor jó apám nem hallotta. “Kitekerném a nyakad, ha az én fiam lennél”). Nem remélhettük, hogy tágas udvaru, megfelelő nagy házat leljünk valahol majorságunk és családunk számára, így a döntést egyhangúan hoztuk: az állatoknak menni kell! AZ ELSŐ PROBLÉMÁT, BLACKIE menesztését elég hamar megoldottuk. Távbeszélőn felhívtunk egy ismerős gazdálkodót és megkérdeztük, akarna-e egy nagyszerű, nagyreményű vadászkutyát? Mi hangsúlyt ügyesen a ‘‘remény”-re helyeztük és a “nagy”ot elnyeltük, mint annak idején a kutyatenyésztő a farkaskutya elődöket. Blackset még házhoz is szállítottuk. A csirkék — immár — rántanivaló, finom falatokat sejtető virgonc kakasok léte körül heves vita dúlt. Mi, férfiak (fiaink és én) úgy gondoltuk, hogy húsvéti ebédet kellene készíteni belőlük. Igen, de ki ölje meg ezeket a jószágokat? Anyácska nem vállalta, hogy kivégezze az egynapos koruk óta nevelt és kukorékoló szörnyekké növekedett legbomokat. (Őbenne volt minden reményünk, ugyanis ő az egyetlen a családban, aki valaha is vállalkozott arra, hogy lemészároljon egy nyulat is, amelyet boldogult emigráns korunkban cserekereskedelem során szereztünk a Fekete Erdőben. A távbeszélő segítségével ezt is megoldottuk. Kosztba adjuk őket egy tanyára és- ez volt a lényeg- előlegbe kapunk négy fiatal kakast. A család is jóllakik- módosítottuk az öreg közmondást- és a kakaskák is megmenekülnek amíg a tanyasiak másképen nem döntenek. A kacsa sorsa is a tanya lett. Holmi őszi reményekért felnevelik, meghizlalják, aztán majd megalkuszunk. MIRE PÉTERKE és a többi aprószent felébredt csendes volt a ház. Kinn melegen sütött az első tavaszi nap. A frissen szétszórt fűmag igézően csillogott a felgereblyézett, majorságunk jóvoltából kikapart területen. Szinte hívogatta az apró jószágot egy kis reggelire. Az egyik szomszédunk korai palántákat ültetgetett a kertjében. A melléjük szúrt karók szinte kiáltva hívták Blackie kutyánkat. Egy kiváncsi giliszta is ott bukdácsolt kertünk agyagos oldalában s nedves nyoma mintha arabusul kérdezte volna: “Hol vagy kiskacsa? . . .” Péterke hívására nem jött visszhang. Hiányzott a négyszólamú “kukuriku”, a kesergő “háp-háp” és nem vakkantott Blackie, a “Kuss Blackie Bau-Vau (A nemesi előnév Péter egyik tanyai kirándulásának magyar nyelvemléke). NEHEZEN VIGASZTALÓDOTT MEG A KICSI, de nekünk is hiányzott a zaj, a korai, tanyai lárma. Viszont a szomszédok újra viszonozni kezdték a reggeli ‘‘Hellonk'-at, szóval megindult a tavaszi élet, mint az előző csendes években volt. Béke és csend lebegett a tavaszi jégben .. . Most nincs majorságunk . . . ... de nem vagyok abban egészen biztos, hogy a felszabadulás sóhaja nemcsak olyan télutas tavaszvárási sóvárgás volt. Félős, hogy majorságunk újra éled . . . Ezúttal kicsiben! PÉTERKÉNK FELFEDEZTE, hogy a cserebogár pondrók, földigiliszták sokkal türelmesebbek mint Blackie és a pipik voltak. Nem karmolnak, nem harapnak, még csak el sem futnak . . . Nem lennék meglepve, ha egyik este megágyazna nekik a kis ágyában . . . . . . idén húsvételen nyulat hirdetnek az üzletekben. Teljesen ingyen adják őket. . . csak a szénát kell megfizetni . .. 10. A TERMÉSZETJOG ÉS AZ ERŐSZAK Ebből következik az ünnepnapi munkaszünet szükségessége. De ne értse ez alatt senki a henyélést, s annál kevésbé azon tétlenséget, melyben sokan csak a tobzódásra és pazarlásra való alkalmat látnak, hanem azon pihenést, melyet a vallás megszentel. A vallás által megszentelt nyugalom elvonja az embert a mindennapi élet ügyes-bajos dolgaitól, hogy figyelmét az örökkévalóságra terelje s az Isten köteles tiszteletére serkentse ... Az ünnepi munkaszünet magyarázata és oka, hogy az Isten az ószövetségben külön törvényben megparancsolta: “Emlékezzél meg róla, hogy a szombatnapot megszenteljed (2. Móz. 20, 8.) és a maga példájával tanított rá, mikor az ember teremtése után titokzatosan megpihent: “megnyugodok a hetedik napon minden munkától, amelyet folytatott”. (1. Móz. 2, 2.) A külső javak oltalmát illetőleg az állam első feladata, kiragadni a szegény munkásokat azon kapzsi emberek zsarnoksága alól, kik telhetetlenségükben az embert élettelen jószágnak nézik. Sem az igazságosság, sem az emberi érzés nem engedi a munka oly mértékű fokozását, mely a lelket eltompítja s a testet agyonsanyargatja. Valamint a természetnek, úgy a munkaképességnek is megvannak határai, melyeket nem szabad átlépni. Növeli ugyan e képességet a gyakorlat, de csak akkor, ha koronként szünetel és pihen. A napi munkánál tehát gondoskodni kell, hogy az több órára ne terjedjen, mint amennyit az erők elviselnek. Hogy pedig mennyi legyen a pihenés ideje, azt a munka természete, a helyi- és időviszonyok s a munkások testi ereje alapján kell megítélni. (Folytatjuk.)