Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1961 (68. évfolyam, 1-74. szám)

1961-02-15 / 12. szám

­­t Budapesti eső és melódia írta. GERLEI JÓZSEF PISTA ELŐREMENT, Am­i követte. Az eső verte be őket, nem jártak még ebben a presszóban. A hatalmas, vázaszerű hangulatlámpákkal jól ta­golt helyiségben, a kávé illata és a dohányfüst mé­lyén, egyetlen asztal volt csupán szabad. Mikor meglátták, sietni kezdtek felé, pedig nem jött nyomukban senki. Anni háttal ült a lámpának, hogy minden ár­nyékát arcába szórja. Szomorú volt, hajában né­hány esőcsepp csillogott, s ha hozzányúlt, nedves lett tőle a keze. Most ez is idegesítette. Az esőtől volt levert vagy mástól? — nem tudta volna meg­mondani. Voltak rossz napjai, különösen amióta Pistával járt. Mindig arra kellett gondolnia, hogy olyan valakit szeret, akinek valahogyan rossz a lelkiisme­rete. Ebből csak annyi volt igaz, hogy Pista érezte, természete nem simul eléggé Anni fénylő, jeges tisztaságához, ahhoz a teljes egyértelműséghez, melyet szeretett volna, de sosem tudott magában megközelíteni. — Egészen jó kis hely — mondta Pista, s a kis asztal fölött egymáshoz dörzsölte tenyerét. “Jaj, csak erről szokna le egyszer!” — sóhaj­tott magában Anni, s eszébe jutottak Pista többi mozdulatai is: hol gyerekes igyekezetről beszéltek, hol meg üresnek látszottak, mintha nem tartoz­nának ahhoz a törzshöz, melyen ez a rövidre nyírt szőke fej nyugszik. Kétségbeesve látta, sosem fogja tudni kiirtani őket. Ez a kézdörzsölés is — mennyi túlságos igye­kezet volt benne, milyen ügyetlen támadás az ő rosszkedve ellen, s talán hogy feledtesse: félórája a buszon, mikor az eső elől lejöttek a Hármasha­­tárhegyről, egy lányt bámult, s mikor Anni ész­revette, úgy tett, mintha a lány feje fölött kimond­hatatlanul érdekelné az Opera-rúzs reklámja, s ártatlanul megjegyezte: — Nézd, legközelebb ilyet kapsz tőlem! Szerette volna felképelni. A PRESSZÓ KIRAKATABLAKÁN NEM HÚZ­TÁK EL MÉG A FÜGGÖNYT. Kinn egy sötét óbu­dai utca kúszott az esőben. Egy világos ház por­tálja csillogott benne, új volt, akár az a ház, mely­ben ezt a presszót nyitották. Pista két duplát rendelt, majd a felszolgáló után szólt: — Egy tátrát is kérünk! — S rátette kezét Anniéra: a tátra a lány kedvence volt. Anni ránézett, s nem tudta, megköszönje-e, hogy úgy bánik vele, mint egy beteggel. A zongoránál egy nő ült, inkább háziasszony­nak nézte volna az ember, s nehezen hitte el neki, hogy “szeretni kell, ennyi az egész”, mintha bizony a háziasszonyok nem ismernék a szerelmet. — Csak ne énekelne! — sóhajtott tehetetlenül Pista. De a nő énekelt, s szemének, orrának és sötét lyukhoz hasonló torkának meghosszabbított vonala éppen az ő asztalukat metszette. Mintha csak Pis­tának énekelt volna. A szomszéd asztalnál egy fiatal pár ült. A lánynak csak hátát látták, s kacér nyakát, melyről a haj csigavonalban volt felfésülve, s fején arany­szőke tornyocskát alkotott. Csigaház álomból és hajból — Pista legalább is annak találta. Éppen fizettek. A lány felállt, kihúzta magát, s míg ka­bátjáért hátranyúlt, zöld szemét Pistára vetette. Pistát trópusi meleg öntötte el. A lány valami állatra emlékeztette, vadmacskára vagy párducra, melynek lustán villámló írisze­s aranyló bőre meg­telt vad, kábító napfénnyel. A lány nyomában lép­delő, tartózkodó ízléssel öltözött fiúnak azonban nem sok jót jövendölt: roppant becsületes ábrá­zata volt — el sem lehetett képzelni, hogy a lány más legyen neki, mint a választottja. — Csupa test — mondta a lány után Anni, míg kávéjába kortyolt. — Sajnálom a fiút. — Csak ne sajnáld, megérdemli, ha nem tud­ja, hova teszi a szemét! — Talán a látszat csal — kockáztatta meg Pista. — Ugyan! Mit gondolsz, miből öltözik ilyen jól ez a lány? Pista nem tudta. — Na látod! — mondta szomorú diadallal Anni. — Ettől a fiútól nem fogad el semmit, mert el akarja vele vetetni magát. De elfogad mástól. — Mástól? — ocsúdott fel ártatlanságából Pista. — Micsoda gyerek vagy! — hatódott meg hir­telen Anni, s arra gondolt, hogy minden férfi os­toba, orruknál fogva lehet vezetni őket, s neki ta­lán az a kötelessége, hogy ezt az ostoba nagy gye­reket az efféle csapdáktól megóvja. AZ ABLAK MELLETT FELHANGZOTT HÁ­ROM HÜLYEFIÚ-FRIZURÁS CSŐNADRÁGOS FIÚ artikulátlan nevetése. Előrehajolva összedug­ták fejüket három talpas pohár fölött, lábukat pe­dig csámpásan összerakták az asztal alatt, mintha egyetlen gyökér virágai volnának. Mögöttük az ut­ca kőkockái úgy csillogtak, mint síkos pikkelyek egy óriás hal testén. Egy percre úgy rémlett, a presszó is ennek a halnak hátán úszik valahová. De hová? . . . — Micsoda idő! — dünnyögte Pista, s azt gon­dolta: “Micsoda akvárium!” Valóban, miért ülnek itt ennyien, mit akarnak, s miért éppen ezek az emberek verődtek itt össze? üres akvárium, tátogó halakkal . . . Könyökükkel csaknem érik egymást — mégis fuldokolnak a közönyben. Szinte tapint­­hatóan érezte most élete ürességét. Régóta tudta, hogy semmihez sincs kedve a világon, fél éve Anni élteti, az az illúzió, mely hozzáfűzi — most azon­ban ez is ízetlen részekre foszlott ebben az esőben. Mi vár rá ezután? Egy másik Anni, aztán egy har­madik? Egyikhez sem volt már kedve. Átkozottul bánta, hogy itt pocsékolja idejét — de bárhova megy, ugyanez várja. Mikor rádöbbent, hogy ostoba gondolatai az esőtől vannak, magában fölnevetett, de aztán azt kérdezte: nem ezek azok a drága percek, mikor a sors megengedi neki, hogy belenézzen kártyáiba?... Arra ocsúdott, hogy egy karcsú, fekete nőt néz, aki barátnőjével most kígyózott kifelé az asztalok között. — Ez már inkább — jegyezte meg Anni. — De a haja. — Te is hordhatnád így a hajad. — Én? — szörnyedt el Anni, s hátradőlt, hogy jól megnézze Pistát. — Látod, most ismerlek meg! Üres vagy te is, mint a többiek! Egy hajviselet levesz a lábatokról. Láttam, a zöld szemű is tet­szett, pedig ízléstelen volt. — Miféle zöld szemű? — nyomta mellére ke­zét Pista; ez a mozdulata is üres volt, s meggyő­ződés nélküli. — üres vagy, üres — hajtogatta Anni, s tor­kát összeszorította a sírás. “Hiszen éppen ez járt az eszemben: üres akvá­rium, üres élet . ..” akarta mondani Pista. Ehe­lyett így szólt: — Más egy hajviselet, s más az, aki viseli. Na tessék! — most meg hazudik is, maga is tudja, hogy hazudik. A fekete, nő nagyon tetszett neki azzal a hajjal: egyetlen nagy, laza­ hullám volt az egész, igaz, hogy túlságosan nagy, szeszélyes hullám, s egyetlen célja volt, hogy feltűnő legyen, mégis . . . A zugivók rejtett diadalával állapította meg magában, hogy van ízlése a szeszélyes, költői szép­ségek iránt. Az is eszébe ötlött, hogy ez az érzék, melynek Anni olyan nagy ellensége, talán az egyet­len, ami változatossá, tartalmassá teszi az életét. Anni nem egyszer bebizonyította, hogy páratlan drágakő — mégis, mi kell ahhoz, hogy egy férfi teljesen boldog legyen? Elég a hűség és az önzet­lenség? S mi lesz azzal a emésztő hiányérzettel, mely a zöld szemek és a szeszélyes hajviseletek lát­tán elfogja? Most, vallotta csak be magának, hogy mikor arra a becsületes ábrázatú fiúra azt mond­ta: sajnálom — voltaképpen azt akarta mondani: irigylem. Valahonnan felbukkant benne egy verssor, kemény dió volt, sosem tudta feltörni: “Mert szép a lemondás . . .” Ez az, amihez ő nem ért, akárcsak azok a hülye-frizurás alakok ott az ablaknál. Mi lesz velük, akik már nem tudnak semmiről lemon­dani? Nem érzi bűnösnek magát — úgy látszik, így született. Annira nézett, s szomorúsága mögött meglátta a jövendő évek csalódásait, azt az ijesztő bizony­talanságot, melybe belesodorja, ha feleségül veszi.. A ZONGORÁNÁL A NO A Melodie d’amourt kalapálta: “Su-su-susognám . . .” Egyszerre úgy tetszett, az esőnek és Anni rossz­kedvének valami előre kitervelt értelme volt, mely itt a mélyben várakozott rájuk. Annyi esetleges­ségen át valami lényegeshez jutottak, mely kőként ült meg Pista természete mélyén. Nem beszéltek, de minden szónál élesebben tudták, hogy mindket­ten ezt a követ tapogatják. A legszörnyűbb az volt, hogy el akarták távolítani, de nem is sejtették, mi­hez nyúljanak. Közel s távol egyetlen orvost sem ismertek, hogy kioperálja — hiszen az égből is csak eső esett. . . — Menjünk — pattant fel Anni. Pista futtában fizetett. A nő a zongora mögül részvéttel teli mosolyt váltott vele. A zongora összes fogaival harsogta utánuk: “Melodie d’amour . . .” Kim­ Anni felhajtotta gallérját. Nem volt mit tennie, belekarolt a fiúba, de foga vacogott — belső didergés rázta. Elindultak a megálló felé. FÖLÖTTÜK A PRESSZÓ NEONFÉNYÉBEN jól lehetett látni az eső éles, hegyes szálkáit, s mö­göttük a presszó nevét: Melódia. Mintha könnyek áztatták volna. 1­891 - 1­961 Rerum Novarum 5. MINDEN EMBERI KÍSÉRLET HIÁBAVALÓ VOLT, MERT AZ EGYHÁZAT MELLŐZTÉK. Azt akarni tehát, hogy az állam hatalma a családi szentélybe is behatoljon, nagy és végze­tes tévedés. Igaz ugyan, hogy rendjén van, ha a végső nyomorban, midőn a családok gyámol­talanul sintődnek nehézségeik közt, az állami segély lép közbe; s épen úgy, ha ott, hol a ház falai közt a kölcsönös jogokat fölforgatják, az állam védelmezi meg kinek-kinek jogát, mert ez nem annyit tesz, mint elrabolni a polgárok jo­gait, hanem inkább megvédeni és biztosítani azokat, de itt meg is kell állania a nyilvános hatalomnak; átlépni e határokat a természet tiltja. Az atyai hatalmat az állam sem el nem törölheti, sem el nem foglalhatja, mert magával az emberi élettel egy kútfőből származik. A gyer­mekek az atyának mintegy részei és személyé­nek sokszorosításai s nem lépnek be közvetlenül, hanem csak közvetve a család által a polgári társadalomba. Épen ez oknál fogva a gyerme­kek, mivel ők az apának mintegy részei, mielőtt a szabad rendelkezési jogra szert tennének, a szülők gondozása alatt állanak. Midőn tehát a szocialisták a szülők gondviselését mellőzve, az állam gondviselését sürgetik, a természetjog ellen vétenek s a családi szervezetet megbontják. Azonban ez nemcsak igazságtalanság vol­na, hanem ezenfelül megzavarna és fölforgatna minden rendet s nehéz és gyűlöletes szolgaságot hozna a polgárokra. Tág­ut nyitnék a kölcsönös irigységre, rágalmazásra és meghasonlásra, megszűnnék az egyesek tehetségét és szorgalmát sarkaló ösztönzés s ezzel együtt a gazdagság forrásai és kiapadnának; szóval az az egyenlő­ség nem lenne egyéb, mint az emberek egyenlő nyomora s különbség nélkül való szánalmas helyzete. A mondottakból kitűnik, hogy a szocializ­mus alaptétele, mely a birtokot közössé akarja tenni, mindenesetre elvetendő, mivel azoknak is árt, kiken segíteni akar,­­ s mivel az egyesek természetes jogaival ellenkezik s mivel az állam­­köteléket s a közbékét zavarja. Jegyezzük meg tehát magunknak, hogy midőn a nép helyzeté­nek javításáról van szó, a magántulajdon sértet­len fönntartását kell alapul vennünk. Ezek után ki fogjuk fejteni, hol kell keresni az annyira óhajtott orvoslást! Bízvást és teljes joggal bocsátkozunk épen Mi e kérdésnek tárgyalásába, mivel oly bonyo­dalomról van szó, melyből a kath. vallás és egyház segítsége nélkül nincs kiút. Mivel pedig a vallás megőrzése és azoknak az eszközöknek használata, amelyek az egyház hatalmában vannak, elsősorban a Mi föladatunk, hallgatás­sal kötelességet mulasztanánk. Igaz ugyan, hogy e fontos ügy mások közreműködését is megkö­veteli, értjük az államok fejedelmeit, az urakat és gazdagokat épúgy, mint a munkásokat, akik­nek sorsáról van itt elsősorban szó, de azt habo­zás nélkül kimondjuk, hogy minden emberi kí­sérlet hiábavaló lesz, ha az egyházat mellőzik. Az egyház ugyanis az, mely az evangéliumból merített tanaival a harcot vagy megszüntetheti, vagy legalább keserűségét enyhítheti, — az egyeseknek nemcsak elméjét kiművelni, hanem az ő törvényei által életüket s erkölcseiket szabá­lyozni törekszik; — az egyház az, mely sok hasznos intézménnyel javítja a szegények hely­zetét; — az egyház az, mely minden osztálynak iparkodását és erejét oda akarja irányítani, hogy a munkások helyzete lehető legalkalmasabb módon javuljon, aminek elérésére az állami tör­vények és tekintély igénybevételét is — a maga rendje és módja szerint — szükségesnek tartja. Elsősorban tekintettel kell lennünk az em­beri természetre, melynélfogva a polgári társa­dalomban az elsők az utolsókkal egy vonalon nem állhatnak. Hánytorgatják az egyenlőséget a szocialisták, de hiábavaló minden tusakodás a természet ellen. Az emberek u. i. természettől fogva sokban és nagyon különböznek egymás­tól; nem egyenlők elmebeli tehetségeik­, szor­galmuk-, egészségük­, erőiknél fogva s e ténye­zők különbözőségéből származik a társadalmi állapotok különfélesége is. Ez pedig mind az egyeseknek, mind a társadalomnak előnyére vá­lik; a közéletben ugyanis különböző munkák el­végzésére, különféle tehetségekre és foglalko­zásokra van szükség, amire az embereket több­nyire családi viszonyaik különfélesége vezérli. . . Ami a testi munkát illeti, az a paradicsomi állapotban sem hiányzott volna. De akkor lelki gyönyörűségül az akarat szabadon kívánta vol­na meg, most pedig a bűn büntetéséül fájdalom­mal ránk kényszeríti a szükség. “Átkozott a föld munkád alatt, fáradalmak árán egyél abból él­ted valamennyi napja alatt.’ (I. Móz. 3, 17.) S az egyéb földi bajoknak sem lesz soha sem vé­gük. Tűrnünk kell azokat, mint a bűnnek kemény és nehéz következményeit, amelyek az embert szükségképen élete végéig elkísérik. Szenvedés az ember sorsa. Bármit kíséreljenek meg az em­berek, a bajokat az emberi életből semmiféle erővel vagy mesterkedéssel egészen kiirtani nem tudják. Akik ilyesféle hatalommal dicsekesznek és a nyomorgó népnek minden szenvedés és baj nélkül való, szakadatlan örömmel és boldogság­gal teljes életet ígérnek, bűnös játékot űznek a néppel, amelynek vége nagyobb csapásokat hoz az eddigieknél. Legjobb az emberi dolgokat úgy venni, amint vannak s a bajokra az orvoslást egészen másutt keresni. Gyökeres hibát követnek el a társadalmi kérdés tárgyalásában azok is, kik a két társa­ wHnMt^BHaHt3Ht3tMiHmnHgw^rink­ag.e dalmi osztályt egymás ellenségének tartják, mintha a természet a gazdagokat és a szegénye­ket arra teremtette volna, hogy állandó harcban egymást irtsák. Ez annyira ellenkezik a józan ésszel, hogy ép az ellenkezője az igaz, valamint u. i. a testben a különféle tagok úgy illenek egy­máshoz, hogy kölcsönös viszonyukból a legszebb összhang támad: épen úgy intézkedett a termé­szet a polgári társadalomban is, hogy az a két osztály egyetértő kölcsönösségben álljon s állan­dó egyensúlyba helyezkedjék. Amúgy is egy­másra vannak utalva; sem a tőke munka nélkül, sem a munka tőke nélkül fenn nem állhat. Az egyetértés szépséget és rendet hoz létre, míg el­lenkezőleg az örökös harcot okvetetlenül csak általános elvadulás és zűrzavar követheti. E küzdelem megszüntetésére pedig, sőt gyökeres kiirtására a keresztény intézmények csodálatos és sokféle erővel rendelkeznek . . . Először is a vallás parancsai, amelyeknek magyarázója és őre az Egyház, nagyon is alkal­masak a szegények és a gazdagok megbékítésé­re és viszonyuk szabályozására, azáltal, hogy mindkét osztályt figyelmezteti kölcsönös köteles­ségeikre, különösen azokra, amelyek az igaz­ságosság követelményei . . . — Az elmúlt hét évtized eseményei igazolták, hogy amint Krisztus tanításai nem hangzottak törvényként a családban, a társadalomban, az ál­lamban vagy akár a nemzetközi társadalomban, az ember élete nyugtalanná, üldözötté, védtelenné és értéktelenné vált. Az általánossá váló erkölcste­lenség, amely lassan megtölti az egész világot, az emberek, a szenvedő milliók vágyakozását kelti fel egy erkölcsi világrendért. És ez bizonyítja mindazt, amit a Rerum Novarum mondott. De bizonyítja az is, hogy az az anyagelvű uralom, amely az erkölcs megtagadásán és a ha­talom imádatán alapul, kimondván, hogy a hata­lomnak nem lehet erkölcse, csak érdeke, tűzzel vassal az Egyházat akarja mindenáron meg­dönte­ni. Az istentagadás intézményesítése, amely éppen napjainkban folyik legdühödtebben a vasfüggöny mögött, ahol minden rendőri hatalom ennek a ré­mületből, bűntudatból, önzésből és hatalomvágy­ból eredő tagadásnak a szolgálatára áll, ki akarja küszöbölni a felebaráti gondolkozást a világ nem­zetek közötti ügyeiből éppen úgy, mint a család ügyeinek a viteléből. És ez a szerencsétlen és annyi vért ontó kísérlet, amely nyíltan osztályharcnak, tehát az ember ember elleni, pártos harcának mondja magát, nem elégedhet meg azzal, ha a krisztusi hit nem tudja érvényesíteni a felebaráti szeretet keresztény életelvét a nemzetközi életben nem elégszik még azzal sem, ha azt a fegyverek tüzével és vasával tilalmazza a rabnemzetek tár­sadalmában, lemegy egészen az emberi társada­lom családi sejtjéig, mert rémült és nagyon jól tudja, a krisztusi szeretet az emberi lélekben írott törvény és az osztályharc irgalmatlan szabályainak halhatatlan ellenzése. A Rerum Novarum tételeiben a felebaráti sze­retet éppen ezért nemcsak a hivő lélek vallomása, hanem ebből kisugárzó társadalmi program, sőt később politikai célkitűzés és ma a világrendet egyedül biztosító erkölcs hirdetése és követelése lett. Szeresd felebarátodat mint tenmagadat. De ebből következett, szeresd felebarátod igazságát, mint tenmagad jogát és szeresd felebarátod sza­badságát, mint tenmagad biztonságát. A hét évti­zed támadása a krisztusi hit igéi ellen arról győz­ték meg a ma már szinte mérhetetlen gyötrelmek alatt roskadozó emberiséget, hogy vagy elpusztítja önmagát az erkölcstelen, gyilkos gyűlölködésben, vagy pedig visszatér ahhoz, amit hetven évvel ez­előtt ajánlott XIII Leó pápa: “Az egyház ugyanis az, mely az evangéliumból merített tanaival a har­cot vagy megszüntetheti, vagy legalább keserűsé­gét enyhítheti . . .” E. I. MÜNNICH KÁDÁRÉK ÉS ERZSÉBET KIRÁLYNÉ SZOBRA ... A Münnich-Kádár uralom tovább folytatja a nyugati közvélemény megnyerése iránti akcióit. Legutóbb, amint Budapestről jelentik, kihirdették, hogy Erzsébet királyné szobrát helyreállítják és ismét felállítják Budapesten. Ez a cselekedet úgy szerepel Münnich-Kádárék ravaszkodásaiban, mint amellyel sok nyugati embert meggyőzhetnek arról, nem is lehet rossz az a kommunista kormányzat, amely királynék szobrát állítja fel . .. A hírben Münnich-Kádárék szemforgatva azt is jelentik, hogy a bronzszobrot hét évvel ezelőtt ellopták és csak most találták meg összezúzott ál­lapotban egy pincében. Valóban nagyon hiszékenynek kell lenni an­nak, aki ennek a rosszindulatú mesterkedésnek felül. A rendőrállamban kisebb tárgyat is nehéz ellopni, mint egy bronzszobrot. És ha mégis ellop­ták és összezúzták és egy pincébe elrejtették, ak­kor ezt senki más nem tehette, csak maga a kom­munista rendőrség. Ugyanaz, amelyik most felfe­dezte, mert valamelyik kommunista tervgyártó szerint a szobor felállítása hasznos lehet. És a szo­bor sem szabadságot sem ennivalót nem kér. A HIDEGHÁBORÚS FEGYVERSZÁLLÍTÁS... A nyugateurópai államok kereskedése a kom­munista érdekeltségű területekkel mind korlátla­nabbá bomlik ki. A legújabb jelentés szerint február 15-én Kuba fővárosában 120 kilowattos rádióadó kezdi meg műsorának a sugárzását. A Cayo la Rosá­ban, néhány mérföldnyire Havanán kívül felállított rádió­adó, egész Latin Amerika felé tud adni. Arra fogja felszólítani a többi latin­amerikai népet, döntsék meg kormányzatukat, kö­vessék a kubai színezetű forradalmat és szálljanak­ szembe a yenki imperializmussal. A rádió Amerika­­egész területén hallható lesz. Az új kubai rádió történetében a legszomorúbb az, hogy ezt a rádiót nem a Szovjetunióból kapta Kuba. A svájci Brown-Bovery cég szállította Kubá­ba Mannheimből, ahol készült, Nyugat-Németor­­szágból, ahol a svájci cég telepei dolgoznak. Az ötemeletes magas rádióstúdió felszerelését is svájci mérnökök végzik . .. Hidegháborús fegyverszállítás . . .

Next