Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1961 (68. évfolyam, 1-74. szám)
1961-02-15 / 12. szám
t Budapesti eső és melódia írta. GERLEI JÓZSEF PISTA ELŐREMENT, Ami követte. Az eső verte be őket, nem jártak még ebben a presszóban. A hatalmas, vázaszerű hangulatlámpákkal jól tagolt helyiségben, a kávé illata és a dohányfüst mélyén, egyetlen asztal volt csupán szabad. Mikor meglátták, sietni kezdtek felé, pedig nem jött nyomukban senki. Anni háttal ült a lámpának, hogy minden árnyékát arcába szórja. Szomorú volt, hajában néhány esőcsepp csillogott, s ha hozzányúlt, nedves lett tőle a keze. Most ez is idegesítette. Az esőtől volt levert vagy mástól? — nem tudta volna megmondani. Voltak rossz napjai, különösen amióta Pistával járt. Mindig arra kellett gondolnia, hogy olyan valakit szeret, akinek valahogyan rossz a lelkiismerete. Ebből csak annyi volt igaz, hogy Pista érezte, természete nem simul eléggé Anni fénylő, jeges tisztaságához, ahhoz a teljes egyértelműséghez, melyet szeretett volna, de sosem tudott magában megközelíteni. — Egészen jó kis hely — mondta Pista, s a kis asztal fölött egymáshoz dörzsölte tenyerét. “Jaj, csak erről szokna le egyszer!” — sóhajtott magában Anni, s eszébe jutottak Pista többi mozdulatai is: hol gyerekes igyekezetről beszéltek, hol meg üresnek látszottak, mintha nem tartoznának ahhoz a törzshöz, melyen ez a rövidre nyírt szőke fej nyugszik. Kétségbeesve látta, sosem fogja tudni kiirtani őket. Ez a kézdörzsölés is — mennyi túlságos igyekezet volt benne, milyen ügyetlen támadás az ő rosszkedve ellen, s talán hogy feledtesse: félórája a buszon, mikor az eső elől lejöttek a Hármashatárhegyről, egy lányt bámult, s mikor Anni észrevette, úgy tett, mintha a lány feje fölött kimondhatatlanul érdekelné az Opera-rúzs reklámja, s ártatlanul megjegyezte: — Nézd, legközelebb ilyet kapsz tőlem! Szerette volna felképelni. A PRESSZÓ KIRAKATABLAKÁN NEM HÚZTÁK EL MÉG A FÜGGÖNYT. Kinn egy sötét óbudai utca kúszott az esőben. Egy világos ház portálja csillogott benne, új volt, akár az a ház, melyben ezt a presszót nyitották. Pista két duplát rendelt, majd a felszolgáló után szólt: — Egy tátrát is kérünk! — S rátette kezét Anniéra: a tátra a lány kedvence volt. Anni ránézett, s nem tudta, megköszönje-e, hogy úgy bánik vele, mint egy beteggel. A zongoránál egy nő ült, inkább háziasszonynak nézte volna az ember, s nehezen hitte el neki, hogy “szeretni kell, ennyi az egész”, mintha bizony a háziasszonyok nem ismernék a szerelmet. — Csak ne énekelne! — sóhajtott tehetetlenül Pista. De a nő énekelt, s szemének, orrának és sötét lyukhoz hasonló torkának meghosszabbított vonala éppen az ő asztalukat metszette. Mintha csak Pistának énekelt volna. A szomszéd asztalnál egy fiatal pár ült. A lánynak csak hátát látták, s kacér nyakát, melyről a haj csigavonalban volt felfésülve, s fején aranyszőke tornyocskát alkotott. Csigaház álomból és hajból — Pista legalább is annak találta. Éppen fizettek. A lány felállt, kihúzta magát, s míg kabátjáért hátranyúlt, zöld szemét Pistára vetette. Pistát trópusi meleg öntötte el. A lány valami állatra emlékeztette, vadmacskára vagy párducra, melynek lustán villámló íriszes aranyló bőre megtelt vad, kábító napfénnyel. A lány nyomában lépdelő, tartózkodó ízléssel öltözött fiúnak azonban nem sok jót jövendölt: roppant becsületes ábrázata volt — el sem lehetett képzelni, hogy a lány más legyen neki, mint a választottja. — Csupa test — mondta a lány után Anni, míg kávéjába kortyolt. — Sajnálom a fiút. — Csak ne sajnáld, megérdemli, ha nem tudja, hova teszi a szemét! — Talán a látszat csal — kockáztatta meg Pista. — Ugyan! Mit gondolsz, miből öltözik ilyen jól ez a lány? Pista nem tudta. — Na látod! — mondta szomorú diadallal Anni. — Ettől a fiútól nem fogad el semmit, mert el akarja vele vetetni magát. De elfogad mástól. — Mástól? — ocsúdott fel ártatlanságából Pista. — Micsoda gyerek vagy! — hatódott meg hirtelen Anni, s arra gondolt, hogy minden férfi ostoba, orruknál fogva lehet vezetni őket, s neki talán az a kötelessége, hogy ezt az ostoba nagy gyereket az efféle csapdáktól megóvja. AZ ABLAK MELLETT FELHANGZOTT HÁROM HÜLYEFIÚ-FRIZURÁS CSŐNADRÁGOS FIÚ artikulátlan nevetése. Előrehajolva összedugták fejüket három talpas pohár fölött, lábukat pedig csámpásan összerakták az asztal alatt, mintha egyetlen gyökér virágai volnának. Mögöttük az utca kőkockái úgy csillogtak, mint síkos pikkelyek egy óriás hal testén. Egy percre úgy rémlett, a presszó is ennek a halnak hátán úszik valahová. De hová? . . . — Micsoda idő! — dünnyögte Pista, s azt gondolta: “Micsoda akvárium!” Valóban, miért ülnek itt ennyien, mit akarnak, s miért éppen ezek az emberek verődtek itt össze? üres akvárium, tátogó halakkal . . . Könyökükkel csaknem érik egymást — mégis fuldokolnak a közönyben. Szinte tapinthatóan érezte most élete ürességét. Régóta tudta, hogy semmihez sincs kedve a világon, fél éve Anni élteti, az az illúzió, mely hozzáfűzi — most azonban ez is ízetlen részekre foszlott ebben az esőben. Mi vár rá ezután? Egy másik Anni, aztán egy harmadik? Egyikhez sem volt már kedve. Átkozottul bánta, hogy itt pocsékolja idejét — de bárhova megy, ugyanez várja. Mikor rádöbbent, hogy ostoba gondolatai az esőtől vannak, magában fölnevetett, de aztán azt kérdezte: nem ezek azok a drága percek, mikor a sors megengedi neki, hogy belenézzen kártyáiba?... Arra ocsúdott, hogy egy karcsú, fekete nőt néz, aki barátnőjével most kígyózott kifelé az asztalok között. — Ez már inkább — jegyezte meg Anni. — De a haja. — Te is hordhatnád így a hajad. — Én? — szörnyedt el Anni, s hátradőlt, hogy jól megnézze Pistát. — Látod, most ismerlek meg! Üres vagy te is, mint a többiek! Egy hajviselet levesz a lábatokról. Láttam, a zöld szemű is tetszett, pedig ízléstelen volt. — Miféle zöld szemű? — nyomta mellére kezét Pista; ez a mozdulata is üres volt, s meggyőződés nélküli. — üres vagy, üres — hajtogatta Anni, s torkát összeszorította a sírás. “Hiszen éppen ez járt az eszemben: üres akvárium, üres élet . ..” akarta mondani Pista. Ehelyett így szólt: — Más egy hajviselet, s más az, aki viseli. Na tessék! — most meg hazudik is, maga is tudja, hogy hazudik. A fekete, nő nagyon tetszett neki azzal a hajjal: egyetlen nagy, laza hullám volt az egész, igaz, hogy túlságosan nagy, szeszélyes hullám, s egyetlen célja volt, hogy feltűnő legyen, mégis . . . A zugivók rejtett diadalával állapította meg magában, hogy van ízlése a szeszélyes, költői szépségek iránt. Az is eszébe ötlött, hogy ez az érzék, melynek Anni olyan nagy ellensége, talán az egyetlen, ami változatossá, tartalmassá teszi az életét. Anni nem egyszer bebizonyította, hogy páratlan drágakő — mégis, mi kell ahhoz, hogy egy férfi teljesen boldog legyen? Elég a hűség és az önzetlenség? S mi lesz azzal a emésztő hiányérzettel, mely a zöld szemek és a szeszélyes hajviseletek láttán elfogja? Most, vallotta csak be magának, hogy mikor arra a becsületes ábrázatú fiúra azt mondta: sajnálom — voltaképpen azt akarta mondani: irigylem. Valahonnan felbukkant benne egy verssor, kemény dió volt, sosem tudta feltörni: “Mert szép a lemondás . . .” Ez az, amihez ő nem ért, akárcsak azok a hülye-frizurás alakok ott az ablaknál. Mi lesz velük, akik már nem tudnak semmiről lemondani? Nem érzi bűnösnek magát — úgy látszik, így született. Annira nézett, s szomorúsága mögött meglátta a jövendő évek csalódásait, azt az ijesztő bizonytalanságot, melybe belesodorja, ha feleségül veszi.. A ZONGORÁNÁL A NO A Melodie d’amourt kalapálta: “Su-su-susognám . . .” Egyszerre úgy tetszett, az esőnek és Anni rosszkedvének valami előre kitervelt értelme volt, mely itt a mélyben várakozott rájuk. Annyi esetlegességen át valami lényegeshez jutottak, mely kőként ült meg Pista természete mélyén. Nem beszéltek, de minden szónál élesebben tudták, hogy mindketten ezt a követ tapogatják. A legszörnyűbb az volt, hogy el akarták távolítani, de nem is sejtették, mihez nyúljanak. Közel s távol egyetlen orvost sem ismertek, hogy kioperálja — hiszen az égből is csak eső esett. . . — Menjünk — pattant fel Anni. Pista futtában fizetett. A nő a zongora mögül részvéttel teli mosolyt váltott vele. A zongora összes fogaival harsogta utánuk: “Melodie d’amour . . .” Kim Anni felhajtotta gallérját. Nem volt mit tennie, belekarolt a fiúba, de foga vacogott — belső didergés rázta. Elindultak a megálló felé. FÖLÖTTÜK A PRESSZÓ NEONFÉNYÉBEN jól lehetett látni az eső éles, hegyes szálkáit, s mögöttük a presszó nevét: Melódia. Mintha könnyek áztatták volna. 1891 - 1961 Rerum Novarum 5. MINDEN EMBERI KÍSÉRLET HIÁBAVALÓ VOLT, MERT AZ EGYHÁZAT MELLŐZTÉK. Azt akarni tehát, hogy az állam hatalma a családi szentélybe is behatoljon, nagy és végzetes tévedés. Igaz ugyan, hogy rendjén van, ha a végső nyomorban, midőn a családok gyámoltalanul sintődnek nehézségeik közt, az állami segély lép közbe; s épen úgy, ha ott, hol a ház falai közt a kölcsönös jogokat fölforgatják, az állam védelmezi meg kinek-kinek jogát, mert ez nem annyit tesz, mint elrabolni a polgárok jogait, hanem inkább megvédeni és biztosítani azokat, de itt meg is kell állania a nyilvános hatalomnak; átlépni e határokat a természet tiltja. Az atyai hatalmat az állam sem el nem törölheti, sem el nem foglalhatja, mert magával az emberi élettel egy kútfőből származik. A gyermekek az atyának mintegy részei és személyének sokszorosításai s nem lépnek be közvetlenül, hanem csak közvetve a család által a polgári társadalomba. Épen ez oknál fogva a gyermekek, mivel ők az apának mintegy részei, mielőtt a szabad rendelkezési jogra szert tennének, a szülők gondozása alatt állanak. Midőn tehát a szocialisták a szülők gondviselését mellőzve, az állam gondviselését sürgetik, a természetjog ellen vétenek s a családi szervezetet megbontják. Azonban ez nemcsak igazságtalanság volna, hanem ezenfelül megzavarna és fölforgatna minden rendet s nehéz és gyűlöletes szolgaságot hozna a polgárokra. Tágut nyitnék a kölcsönös irigységre, rágalmazásra és meghasonlásra, megszűnnék az egyesek tehetségét és szorgalmát sarkaló ösztönzés s ezzel együtt a gazdagság forrásai és kiapadnának; szóval az az egyenlőség nem lenne egyéb, mint az emberek egyenlő nyomora s különbség nélkül való szánalmas helyzete. A mondottakból kitűnik, hogy a szocializmus alaptétele, mely a birtokot közössé akarja tenni, mindenesetre elvetendő, mivel azoknak is árt, kiken segíteni akar, s mivel az egyesek természetes jogaival ellenkezik s mivel az államköteléket s a közbékét zavarja. Jegyezzük meg tehát magunknak, hogy midőn a nép helyzetének javításáról van szó, a magántulajdon sértetlen fönntartását kell alapul vennünk. Ezek után ki fogjuk fejteni, hol kell keresni az annyira óhajtott orvoslást! Bízvást és teljes joggal bocsátkozunk épen Mi e kérdésnek tárgyalásába, mivel oly bonyodalomról van szó, melyből a kath. vallás és egyház segítsége nélkül nincs kiút. Mivel pedig a vallás megőrzése és azoknak az eszközöknek használata, amelyek az egyház hatalmában vannak, elsősorban a Mi föladatunk, hallgatással kötelességet mulasztanánk. Igaz ugyan, hogy e fontos ügy mások közreműködését is megköveteli, értjük az államok fejedelmeit, az urakat és gazdagokat épúgy, mint a munkásokat, akiknek sorsáról van itt elsősorban szó, de azt habozás nélkül kimondjuk, hogy minden emberi kísérlet hiábavaló lesz, ha az egyházat mellőzik. Az egyház ugyanis az, mely az evangéliumból merített tanaival a harcot vagy megszüntetheti, vagy legalább keserűségét enyhítheti, — az egyeseknek nemcsak elméjét kiművelni, hanem az ő törvényei által életüket s erkölcseiket szabályozni törekszik; — az egyház az, mely sok hasznos intézménnyel javítja a szegények helyzetét; — az egyház az, mely minden osztálynak iparkodását és erejét oda akarja irányítani, hogy a munkások helyzete lehető legalkalmasabb módon javuljon, aminek elérésére az állami törvények és tekintély igénybevételét is — a maga rendje és módja szerint — szükségesnek tartja. Elsősorban tekintettel kell lennünk az emberi természetre, melynélfogva a polgári társadalomban az elsők az utolsókkal egy vonalon nem állhatnak. Hánytorgatják az egyenlőséget a szocialisták, de hiábavaló minden tusakodás a természet ellen. Az emberek u. i. természettől fogva sokban és nagyon különböznek egymástól; nem egyenlők elmebeli tehetségeik, szorgalmuk-, egészségük, erőiknél fogva s e tényezők különbözőségéből származik a társadalmi állapotok különfélesége is. Ez pedig mind az egyeseknek, mind a társadalomnak előnyére válik; a közéletben ugyanis különböző munkák elvégzésére, különféle tehetségekre és foglalkozásokra van szükség, amire az embereket többnyire családi viszonyaik különfélesége vezérli. . . Ami a testi munkát illeti, az a paradicsomi állapotban sem hiányzott volna. De akkor lelki gyönyörűségül az akarat szabadon kívánta volna meg, most pedig a bűn büntetéséül fájdalommal ránk kényszeríti a szükség. “Átkozott a föld munkád alatt, fáradalmak árán egyél abból élted valamennyi napja alatt.’ (I. Móz. 3, 17.) S az egyéb földi bajoknak sem lesz soha sem végük. Tűrnünk kell azokat, mint a bűnnek kemény és nehéz következményeit, amelyek az embert szükségképen élete végéig elkísérik. Szenvedés az ember sorsa. Bármit kíséreljenek meg az emberek, a bajokat az emberi életből semmiféle erővel vagy mesterkedéssel egészen kiirtani nem tudják. Akik ilyesféle hatalommal dicsekesznek és a nyomorgó népnek minden szenvedés és baj nélkül való, szakadatlan örömmel és boldogsággal teljes életet ígérnek, bűnös játékot űznek a néppel, amelynek vége nagyobb csapásokat hoz az eddigieknél. Legjobb az emberi dolgokat úgy venni, amint vannak s a bajokra az orvoslást egészen másutt keresni. Gyökeres hibát követnek el a társadalmi kérdés tárgyalásában azok is, kik a két társa wHnMt^BHaHt3Ht3tMiHmnHgw^rinkag.e dalmi osztályt egymás ellenségének tartják, mintha a természet a gazdagokat és a szegényeket arra teremtette volna, hogy állandó harcban egymást irtsák. Ez annyira ellenkezik a józan ésszel, hogy ép az ellenkezője az igaz, valamint u. i. a testben a különféle tagok úgy illenek egymáshoz, hogy kölcsönös viszonyukból a legszebb összhang támad: épen úgy intézkedett a természet a polgári társadalomban is, hogy az a két osztály egyetértő kölcsönösségben álljon s állandó egyensúlyba helyezkedjék. Amúgy is egymásra vannak utalva; sem a tőke munka nélkül, sem a munka tőke nélkül fenn nem állhat. Az egyetértés szépséget és rendet hoz létre, míg ellenkezőleg az örökös harcot okvetetlenül csak általános elvadulás és zűrzavar követheti. E küzdelem megszüntetésére pedig, sőt gyökeres kiirtására a keresztény intézmények csodálatos és sokféle erővel rendelkeznek . . . Először is a vallás parancsai, amelyeknek magyarázója és őre az Egyház, nagyon is alkalmasak a szegények és a gazdagok megbékítésére és viszonyuk szabályozására, azáltal, hogy mindkét osztályt figyelmezteti kölcsönös kötelességeikre, különösen azokra, amelyek az igazságosság követelményei . . . — Az elmúlt hét évtized eseményei igazolták, hogy amint Krisztus tanításai nem hangzottak törvényként a családban, a társadalomban, az államban vagy akár a nemzetközi társadalomban, az ember élete nyugtalanná, üldözötté, védtelenné és értéktelenné vált. Az általánossá váló erkölcstelenség, amely lassan megtölti az egész világot, az emberek, a szenvedő milliók vágyakozását kelti fel egy erkölcsi világrendért. És ez bizonyítja mindazt, amit a Rerum Novarum mondott. De bizonyítja az is, hogy az az anyagelvű uralom, amely az erkölcs megtagadásán és a hatalom imádatán alapul, kimondván, hogy a hatalomnak nem lehet erkölcse, csak érdeke, tűzzel vassal az Egyházat akarja mindenáron megdönteni. Az istentagadás intézményesítése, amely éppen napjainkban folyik legdühödtebben a vasfüggöny mögött, ahol minden rendőri hatalom ennek a rémületből, bűntudatból, önzésből és hatalomvágyból eredő tagadásnak a szolgálatára áll, ki akarja küszöbölni a felebaráti gondolkozást a világ nemzetek közötti ügyeiből éppen úgy, mint a család ügyeinek a viteléből. És ez a szerencsétlen és annyi vért ontó kísérlet, amely nyíltan osztályharcnak, tehát az ember ember elleni, pártos harcának mondja magát, nem elégedhet meg azzal, ha a krisztusi hit nem tudja érvényesíteni a felebaráti szeretet keresztény életelvét a nemzetközi életben nem elégszik még azzal sem, ha azt a fegyverek tüzével és vasával tilalmazza a rabnemzetek társadalmában, lemegy egészen az emberi társadalom családi sejtjéig, mert rémült és nagyon jól tudja, a krisztusi szeretet az emberi lélekben írott törvény és az osztályharc irgalmatlan szabályainak halhatatlan ellenzése. A Rerum Novarum tételeiben a felebaráti szeretet éppen ezért nemcsak a hivő lélek vallomása, hanem ebből kisugárzó társadalmi program, sőt később politikai célkitűzés és ma a világrendet egyedül biztosító erkölcs hirdetése és követelése lett. Szeresd felebarátodat mint tenmagadat. De ebből következett, szeresd felebarátod igazságát, mint tenmagad jogát és szeresd felebarátod szabadságát, mint tenmagad biztonságát. A hét évtized támadása a krisztusi hit igéi ellen arról győzték meg a ma már szinte mérhetetlen gyötrelmek alatt roskadozó emberiséget, hogy vagy elpusztítja önmagát az erkölcstelen, gyilkos gyűlölködésben, vagy pedig visszatér ahhoz, amit hetven évvel ezelőtt ajánlott XIII Leó pápa: “Az egyház ugyanis az, mely az evangéliumból merített tanaival a harcot vagy megszüntetheti, vagy legalább keserűségét enyhítheti . . .” E. I. MÜNNICH KÁDÁRÉK ÉS ERZSÉBET KIRÁLYNÉ SZOBRA ... A Münnich-Kádár uralom tovább folytatja a nyugati közvélemény megnyerése iránti akcióit. Legutóbb, amint Budapestről jelentik, kihirdették, hogy Erzsébet királyné szobrát helyreállítják és ismét felállítják Budapesten. Ez a cselekedet úgy szerepel Münnich-Kádárék ravaszkodásaiban, mint amellyel sok nyugati embert meggyőzhetnek arról, nem is lehet rossz az a kommunista kormányzat, amely királynék szobrát állítja fel . .. A hírben Münnich-Kádárék szemforgatva azt is jelentik, hogy a bronzszobrot hét évvel ezelőtt ellopták és csak most találták meg összezúzott állapotban egy pincében. Valóban nagyon hiszékenynek kell lenni annak, aki ennek a rosszindulatú mesterkedésnek felül. A rendőrállamban kisebb tárgyat is nehéz ellopni, mint egy bronzszobrot. És ha mégis ellopták és összezúzták és egy pincébe elrejtették, akkor ezt senki más nem tehette, csak maga a kommunista rendőrség. Ugyanaz, amelyik most felfedezte, mert valamelyik kommunista tervgyártó szerint a szobor felállítása hasznos lehet. És a szobor sem szabadságot sem ennivalót nem kér. A HIDEGHÁBORÚS FEGYVERSZÁLLÍTÁS... A nyugateurópai államok kereskedése a kommunista érdekeltségű területekkel mind korlátlanabbá bomlik ki. A legújabb jelentés szerint február 15-én Kuba fővárosában 120 kilowattos rádióadó kezdi meg műsorának a sugárzását. A Cayo la Rosában, néhány mérföldnyire Havanán kívül felállított rádióadó, egész Latin Amerika felé tud adni. Arra fogja felszólítani a többi latinamerikai népet, döntsék meg kormányzatukat, kövessék a kubai színezetű forradalmat és szálljanak szembe a yenki imperializmussal. A rádió Amerikaegész területén hallható lesz. Az új kubai rádió történetében a legszomorúbb az, hogy ezt a rádiót nem a Szovjetunióból kapta Kuba. A svájci Brown-Bovery cég szállította Kubába Mannheimből, ahol készült, Nyugat-Németországból, ahol a svájci cég telepei dolgoznak. Az ötemeletes magas rádióstúdió felszerelését is svájci mérnökök végzik . .. Hidegháborús fegyverszállítás . . .