Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1962 (69. évfolyam, 11-51. szám)

1962-11-18 / 45. szám

8. oldal EMERSON "Representative Men” című­ művé­ben, hét tanulmány keretében mutat be hét nagy fér­fiút, akik azt, ami naggyá tette őket, szinte megtes­tesítik és annak örök lényegét mindenkivel megértetik. Plátó, a filozófus, Swedenborg, a misztikus, Shakes­peare, a költő, stb. Hosszú életem alatt több lángésszel találkoztam és én is összeállíthatnék az Emersonéhez hasonló so­rozatot. Az én "Representative Men”-jeim APPONYI ALBERT gróf, a szónok és államférfiú, BABITS MI­HÁLY, a költő, bár kívüle nem egy más igazi poétát is ismertem, DOROTHY CANFIELD, az amerikai írónők legnemesebbje és PAULER ÁKOS, az egyetemi tanár, akinél tökéletesebb professzorral sem Magyar­­országon, sem külföldön nem sodort össze a sors, noha olyan nagyságoknak is hallhattam nagyszerű előadá­sait, mint Wilamovitz-Moellendorff, Heinrich Wölf­­flin, Driesch, Boze (Indiából), Lichtenberger a Sor­­bonneról, Csaparéde, a világhírű gyermekpszichológus, stb. PAULER ÁKOS 1915-ben került Kolozsvárról Budapestre, ahol a filozófia birodalmában egy csa­pásra megszüntette Alexander Bernát egyeduralmát. Az 1916/17-ik tanévben, amikor logika-kollégiumot tartott, szemem láttára igazolódott be az a kérlelhetet­len törvény, hogy a jobb leigázza a jót. Alexander azt képzelte, hogy senki sem érhet az ő nyomába. Hiszen ő kísérelte meg a lehetetlent, amikor vasszorgalommal lefordította a Kritik der reinen Vernunft-ot. Kant volt a vesszőparipája egész életén át. Ha Spinozáról vagy Nietzscheről hirdetett előadást, akkor is állandóan Kantról beszélt. A budapesti szalonokban Shakespeare­­ről megjelent írásai miatt rajongták körül, általában sokat írt filozófiai kérdésekről, a Pallas Nagy Lexi­konba és a folyóiratokba. Szellemes, olykor kedélyes­­kedő szabad előadásait mindenkor zsúfolt tanterem­ben jegyezte le a meglehetősen műveletlen ifjúság, me­lyet a tudós professzor fölényesen lenézett. S e felül­­múlhatatlannak képzelt tanártól egyszerre mindenki átpártolt a hosszú fekete kabátos, komolyarcú, negy­ven körüli filozófushoz, akitől többet lehetett tanulni és még a logikáról is olyan művészi kerek egységek­ben beszélt minden óráján,­ hogy azt se tudtuk, mit cso­dáljunk jobban: eredetiségét, ami kétszeres erény a lo­gika terén, koncentráló képességét, emberi méltóságát vagy egyetemes tudását. Hódításának másik két titka feddhetetlensége és nagy nyugalma volt. Akkoriban kezdte el tárgyalni a filozófia történetét is, a Sokrates előtti bölcsek rendszereinek elemzésével. Ez még a logika-kollégiumnál is hatalmasabb lelki élmény volt. A tudományos körök 1916-ban világszerte Leib­nitz halálának kétszáz éves évfordulójáról emlékeztek meg. A budapesti egyetem tanárai is vetekedtek egy­mással Leibnitzről szóló előadásaikkal. Beöthy Zsolt esztétikáját vizsgálta, egy magántanár mathematikai teljesítményeit. Az Akadémián emlékünnep volt a nagy közvetítő "Kulturtraeger” tiszteletére s a róla szóló értekezéseket e magas tudományos fórum jubileumi füzetben adta ki. A legmélyebben szántó, legtartalma­sabb tanulmány természetesen Paulertől származott. A szemináriumban Plátóval foglalkozott Aristote­­lesszel párhuzamban. Nekem a Respublica VII. feje­zetéről kellett írnom. A görög művelődés célkitűzései­vel, melyeket szerinte még ma sem merítettek ki és valósítottak meg teljesen, új világot tárt elénk. A kö­zépiskolai tanterv a század elején a római és német civilizációt fontosabbnak tartotta, mint a görögöt. Már javában folyt a vita a humanisztikus gimnázium lét­­jogosultságáról, mert csak az exakt tudományágaknak volt becsülete. A korszellem anyagiassága lekicsinyelte a történettudományt, nyelvészetet s általában mind­azt, ami az emberiség szellemtörténetébe tartozik. Jól­­rosszul átvergődtünk a négyéves görög tananyagon, mert modern nyelvszakra nem lehetett beiratkozni gö­rög érettségi nélkül, de legfeljebb Homéros mámoro­­sított meg bennünket. A régiségtan tanítása unalmas volt, gimnáziumi tanáraink legfeljebb Acquincumig ju­­t­­ottak el. A letűnt korok és népek iránt csak azok ér­deklődtek, akik külföldi utakról álmodoztak, amit a háború lehetetlenné tett. Az egyetemen tudtuk meg Riedl Frigyestől, aki Péterfy Jenővel járt Görögor­szágban és megírta a Magyarok Rómában című re­mek tanulmányt, hogy mi mindent mulasztottunk. Nem tudtuk azt sem, hogy Európában a franciák vallják magukat a görög programm igazi követőinek, a görög álmok folytatóinak. Velük született ízlésük révén ők élik át újra a görög lélek harmóniáját, "amelyben az értelem és az érzés nem hadakoztak egymással" (Edith Hamilton). Paul Valéry Eupalinos-a szakasztott o­­lyan, mint a valódi plátói dialógusok, Gide, vagy De­bussy művészete sokkal görögösebb, mint a Goethe- Winckelmann által idealizált, nem­ valószerű elképze­lés. Az angol szaktudományról pedig senki sem tudott Babitson kívül. De Pauler bele tudta élni magát a görög világba. Későbbi értékelmélete, mely már csak a halála után Dékány István által sajtó alá rendezett Metafizikában látott napvilágot, már a huszas évek­ben bimbózott bűvösen lángoló szavaiban, amikor a szépség klimaxáról beszélt, melynek csúcspontja talán csak egy pillanatig tart." Zárkózottsága felcsigázta hallgatóinak érdeklődé­sét. Nem sokat tudtunk magánéletéről, csak annyit, hogy Liszt a kedvence, akiről ő írta a legszebb tanul­mányt, ami csak a tengernyi Liszt irodalomban valaha megjelent. Még jobban a szívünkbe zártuk azért, hogy szerette a zenét és értett hozzá. Később az is kiszi­várgott, hogy a még nem befutott, ifjú írónemzedéket olykor vendégül látja Országház utcai lakásán és a Tormay Cécile "Napkelet” című folyóirata és íróköre érdekelte. A csodalakás fogadószobájának küszöbét negyed­éves koromban léptem át. Pontosan kifejezte lakója egyéniségét. Komor bőrgarnitúra a sarokban, a be­járattal szemben. Mellette a szomszéd szobába ajtó. A boltozatos ablakok világossága két, a mennyezetig érő hatalmas könyvállványra esett, amelyet azonban nem mertem végigpillantani, amíg nagy professzoromra vártam. Nem késett sokáig. Elfogadottságomat csak­hamar eloszlatta. Tudta, hogy doktorátusomra készül­tem és egyik melléktárgyamnak a filozófiát választot­tam, melyet négy év óta szenvedélyesen műveltem. Megfigyelte, hogy előadásaira szorgalmasan ellátogat­tam, hogy szemináriumában Plátóról és Leibnitzről írtam dolgozatot. Megkérdezte, hogy mi mindent ol­vastam már el és mely rendszerek érdekelnek legjob­ban, aztán ő hozta fel a Symposiont, Phaidrost, ké­sőbb Aristotelest. Életem egyik legszebb félórája volt. Most csak nekem osztogatta tudásának kimeríthetet­len kincseit. Folyt az ajkáról az aranyat érő szó, el­hallgattam volna estig. De nem mertem tovább hábor­gatni. A szóbelin, miután Petz Gedeon egy óra hosszat nyaggatott a német irodalomtörténetből, még­hozzá annak kevésbé érdekes thémáiról, egészen felüdültem, amikor szeretett és csodált professzorom, a fakultás legnagyobb bölcse kezdett kérdezgetni. Észrevétlenül a Symposion felé irányított és a kopott, szürke vizs­gaterem hosszú asztala fölött szokatlan varázzsal le­begtek Diotima örök szavai: ... a látható szépségek­kel kezdve mindig magasabbra kell hágni, a szemé­lyes, a testi szépségtől a szellemi felé, majd ahhoz a megismeréshez, mely kizárólag magával a szépséggel foglalkozik, hogy megtudhassuk lényegét. És ha az életnek e minden másnál különb fokához érkeztünk, csak akkor tudjuk meg, hogy érdemes volt élni, mert szemlélhettük magát a szépséget, amelynek ragyogása aranyat, pompát és minden egyebet elhomályosít. . . amelyet nem fertőzött meg emberi gyarlóság, . . . a­­mely a halhatatlansághoz vezet. Pauler Ákostól tanultuk meg a rendszeres gon­dolkozást, a tömör és helyes kifejezések kiválasztását, az áttekintés, az összefüggések törvényeit, (a korre­lációkról szóló tana sok haszonnal járt gyakorlati éle­tünk viszontagságai között is) és azt, ami az európai felső­oktatás fő célja: a tudományos kutatás módszerét. Minden növendékét meg tudta ihletni, tehetségest, tehetségtelent egyaránt. És milyen nagy érdeme volt az is, abban a korban, amikor tobzódott a szószátyár­kodás, hogy tőle sohasem hallottunk egyetlenegy felesleges szót sem; okfejtései, bizonyításai napnál fé­nyesebben győzték meg minden hallgatóját. Előadásá­nak gördülékenysége, fegyelmezettsége (soha jegyze­teket nem használt) még akkor is csodaszámba ment, ha feltételeztük, hogy minden órájára gondosan ké­szült, minden előadását átgondolta, lemérte, az előző­­höz kapcsolta. Noha a világtól elvonultan, a szellemi szépségek örök tengerpartján honolt, hallgatóit min­denkor részesítette lelki birodalmának kincseiben és nagylelkűen mutatta meg annak határtalan távlatait. És mégis nem mindezekért volt az én életemben minden idők és nemzetek legkiválóbb egyetemi taná­ra, hanem azért, mert nemcsak oktatta, hanem nevelte is az ifjúságot. Bár ékesszólásával, új filozófiai rend­szer megalkotásával, német nyelvű munkái révén a nemzetközi filozófiai irodalomba való bevonulásával is felülmúlta kortársait, mégsem ez, hanem az volt leg­nagyobb érdeme, hogy nemes példájával utat muta­tott az igaz ösvény felé. Az első világháború előtt és alatt a pozitivizmus és agnoszticizmus félelmetes bujasággal virult Buda­pesten, noha Prohászka lánglelke már harcolt a sár­kány ellen. “A tudomány hatalom” volt az egyetemen az egyedüli jelszó és ezt az összeomlásig csakugyan egyetlen hatalomnak hitték. Minden egyetem mögött, minden korban valamely láthatatlan szellemóriás ural­kodik. A leghangosabban beszélő halott a háborús hangulathoz jól illő, erőszakos Nietzsche volt. A né­met szakosok Goethét követték, aki egy híres epig­rammájában fejezte ki legszellemesebben az akkor ál­talánosan elfogadott álláspontot. Akinek van tudo­mánya és művészete, annak van vallása is, aki ezeket nem műveli, annak legyen vallása. Az intelligens em­berek nem tartották a vallást a műveltséggel össze­­férhetőnek. A német materialisták: Haeckel, Bölsche, W. Ostwald, stb. mérge is gyorsan terjedt. Bölsche vetített képekkel tarkított természetrajzi előadást is tartott Budapesten, melyre Heinrich professzor ingyen jegyekkel vezényelt ki bennünket. (Nekem tetszett, mert a Magas Tátrából is volt egy felvétel zergék­­­kel). Divatba jött Auguste Comte, majd Herbert Spencer és a szociológia. Pauler Ákos sohasem tanította a materialista fel­fogást, még akkor sem, amikor Kilián Csaba O.F.M. a Civitas Dei 1956. évfolyamában megjelent, alapos és mély tanulmánya: "Pauler Ákos Isten-keresése a lét és érték vonalán” szerint, a korszellem hatása alatt, maga is csak az ész birodalmában tartózkodott. De lehet, hogy már akkor kezdte kutatni az Abszolutum létét, ha regressziós elméletét kifejtő, "Bevezetés a filozófiába" című műve csak sokkal később is jelent meg. Az első világháború két utolsó évében, amikor oly olcsó lett az emberélet, balsors üldözte nemzetün­ket és jóformán minden földi boldogság és eszmény porbadőlt, a lelkek a láthatatlan világ felé kezdtek fordulni. 1918-tól kezdve, a vereség, a társadalmi zűr­zavar, a román megszállás, az ország megcsonkítása oly sok nyomort, csalódást és szenvedést hozott, hogy az ész világa megbukott. A logika nem volt támasz többé, hiszen semmi sem volt már logikus. Budapest műveit osztálya, az éhínségtől, rettegésektől és teljes kilátástalanságtól úgy kimerült, hogy nem bírta ki a látható világ szörnyűségeit és a misztikus világ felé fordult, melynek létezését egy századon át hetykén tagadta. A lélek belső világegyetemébe menekült, hogy legalább valahol megpihenhessen. A teozófusok tá­bora máról­ holnapra feltűnően megnövekedett és még a kommunista ideológia által megmételyezettek is a középkori német misztikusokat tanulmányozták, mert a kudarc megingatta materialista világnézetüket. Min­denki kapkodott és kiutat keresett a lelki összerop­panásból, egyedül a katolikus réteg tudta, hogy csak a kereszt tövében lehet megtalálni a régóta elvesztett lelki egyensúlyt. Pauler Ákos ebben a szomorú korszakban fáklyát gyújtott és ment előre a sötétségben. Ő már megta­lálta a VÉGSŐ ELŐFELTÉTELT, az ABSZOLÚT PRINCÍPIUMOT, a melynek nincs további feltétele s így más valamiből már nem igazolható. A dogma­­tizmus éppúgy hiányzott belőle, mint Sokratesből. Te­kintélyével sohasem élt vissza, az ifjú lelkek ellenmon­dásait meg tudta érteni. A "Bevezetés a filozófiá­­ban (164. o.) azonban határozottan kimondja, hogy nem volt s a jövőben sem léphet fel oly filozófiai rendszer, mely ne venne fel valamiféle végső, függetlenül meg­álló Abszolutumot, nevezze azt bár Istennek, anyag­nak, erőnek vagy szellemnek, vagy 'tények összesé­gének’, mint a pozitivizmus s általában az empirizmus teszi. Gondolkodni már annyit tesz, mint valami Ab­­­szolutum létére építeni.” Mikor etikát adott elő, akkor is azt magyarázta, hogy még a gonosztevők sem élhetnek etikai felfogás nélkül, a rablóbanda összetartása is abszolút etikai elven épül fel. Mikor aztán az értékelméletet tárgyalta, még vi­lágosabban tanította, hogy csak az önértékek, az igaz­ság, jóság és szépség az a hármas alapérték, melyet már nem lehet visszavezetni semmi másra. A tudo­mány, a művészet, a vallás az Abszolutum felé vezető utak és minden eredmény­e annál értékesebb, minél közvetlenebbül szolgálja az önértékek megvalósulását. Az önértékek között az igazság foglalja el az első helyet, hiszen a jó és szép is azáltal értékes, hogy az értékességüket kifejező tételek igazak. Viszont a szép­ség előfeltétele a jóság, mert a jóság mindenekelőtt igazságtiszteletet és szeretetet jelent (106. paragrafus) s így a szépség is csak etikai előzetes feltételezések alapján jelenhet meg. Tolstoj szerint is csak annak a műalkotásnak van létjogosultsága, mely a jóra ösztönzi az emberiséget, mely lelkileg előre viszi. Pauler sokszor rámutatott véges elménkre. Ha akármennyit utazunk is, földünknek "csak egy seg­­mentumát látjuk.” És a föld nem túlságosan magas­­rangú bolygója naprendszerünknek és a naprendszer ki tudja, hány más rendszernek van alávetve. "A művészetben csak igen gyarló analógiákban megtörve látjuk meg az Abszolutumot, de a szépség mint végső érték az Abszolutum egyik aszpektusa, mely az Abszolutum végtelenségét csillogtatja meg a szépséget megcsodáló emberek előtt.’’ A rossz lényegileg rendellenesség, anarchia. Az Úr országában abszolút rend uralkodik, azért kell azt könyörögnünk Tőle, hogy “jöjjön el a Te országod.” Pauler a háború utáni világnézeti káoszban a helyes ösvényre terelt bennünket. Egy református hallgatója mélyen megrendült, mikor katolikus rokonaitól azt hallotta, hogy látták a nagy professzort a Mátyás templomban, térdreborulva, teljesen elmerülve, a világ­ról megfeledkezve. Schütz Antal, a nagytudományú piarista dogma­tikus, aki Pauler tanszékét örökölte és méltó utódja volt, a legnagyobb csodálat és kegyelet hangján bú­csúztatta 1933-ban bekövetkezett halála után. Cukor­baj ragadta el 57 éves korában, közvetlenül a Nobel díjjal jutalmazott inszulin-kezelés közkinccsé tétele előtt, mely még hosszú ideig megmenthette volna a tanulóifjúság szempontjából felbecsülhetetlen értékű életét. Aránylag rövid életéből 18 évet szentelt a bu­dapesti egyetem hallgatóinak nevelésére. Aki valaha hallhatta, hacsak néhány előadását is, el fogja ismerni, hogy alig lehet nálánál tökéletesebb egyetemi tanárt elképzelni, mert tanított, nevelt, ma­radandó műveket irt, de mindenekelőtt példaképünk volt. Áldott emlékét nemcsak elsőrangú könyvei őrzik meg, hanem lelki befolyásának továbbgyűrűzése is, melynek kiterjedését mi még nem láthatjuk. Legkiválóbb tanítványa báró Brandenstein Béla, (akinek németül megírt Iphigenia című drámáját a szemináriumban nagyon megcsodáltuk) a nagy mester nyomdokaiban halad és az ő művei is belekerültek a nemzetközi filozófiai irodalomba, melynek Pauler rend­szere oly ritka új drágaköve. PAULER ÁKOS írta: FRIDECZKY JÓZSEFNÉ. A válságok nem önállóak és ezért nem zárhatók le. (Folytatás az első oldalról.) szomszéd bartaságát, — azt a gazdasági támogatást, amit el­vont Vörös-Kinától, odaadta Indiánk, Vörös-Kina szomszéd­jának. Vörös-Kina hiába tárta fel a gazdasági bukás külön­böző, siralmas következményeit, Kruscsev nem volt hajlandó segíteni Peking bajain, de segített India építésében. A SEMLEGES NEHRU nem túlságosan rokonszenves a kommunizmussal szembenállók táborában. Azonban meg kell hagyni, hogy Nehru jól látta, hová fejlődött a Szovjetunió és a Vörös-Kína közötti viszony. Nehru nem habozott, ázsiai ir­­galmatlansággal megjátszotta a kínálkozó lehetőséget Vörös- Kína ellen. Nehru nagyon jól tudta, hogy Vörös-Kína nem számíthat semminemű támogatásra a Nyugattól, főként az Egyesült Államoktól. Ebből következően számította ki Nehru, hogy ha Indiának sikerül megkapni Kruscsevtől azt a támo­gatást, aminek a nyújtására Kruscsev képes, akkor Kína telje­sen támogatás nélkül marad. Ugyanakkor, amíg India elveszi Moszkvától azt a támogatást, amit a másik kommunista állam, Vörös-Kína igényelt magának, közben mint semleges, a Nyu­gattól is kaphat ráadást. VÖRÖS-KÍNA NEHÉZ HELYZETBE JUTOTT, mikor mindez ilyenformán ki is alakult. Nehru ismerte az ázsiai “ba­­rátkozás” összes fogásait, tehát nagyon vigyázott arra is, hogy a Vörös-Kína felé mutatott barátságos magatartás ellen Peking kifogást ne támaszthasson. Vörös­ Kína nem tudott olyan nem­zetközi vitába keveredni, amelyben India ne állott volna mellé. Peking válaszul olyan tervet készített, amellyel kritikus pillanatban választás elé tudja majd állítani Kruscsevet. Krus­csev nyíltan nem tagadhatta meg Vörös-Kínát. Az ideológiai tömb-látszaton kívül ezt lehetetlenné tette Vörös-Kína mérhe­tetlen, tengernyi ember-ereje. A kínai százmilliók nemcsak azt jelenthetik, hogy hány millió katonát adhat Kína a Szovjet­uniónak háború esetén, de azt is jelenthetik, hogy hány millió emberrel hajthat végre egy békés vagy fegyveres szibériai elö­­zönlést Peking? A kubai válság végre elhozta a pekingi tervezők által várt, kellő pillanatot. Az indiai bemelegítő játékok már úgyis meg­történtek. Vörös­ Kína tehát kirobbantotta a fegyveres konflik­tust és ez a fegyveres konfliktus a maga nyers és köntörfalazást nem tűrő módján feltette a kérdést Kruscsevnek, a kommunista tömb vezetőjének: Vájjon az eddig szubvencionált, eltartott kedves, Nehru és Khrisna Menen Indiája kedvéért megtagad­­hatja-e a háborúságba kerülő kommunista hitvestárs, Mao Cse­­tung és Csu En-laj Kínájának a támogatását a Kremlin zsar­noka? A KUBAI VÁLSÁG TEHÁT ILYEN KÖVETKEZ­MÉNNYEL IS JÁR. Azok az izgatott tanácskozások, amelyek során, e héten a keleteurópai helytartók oly sürgős idézést kap­tak a Kremlinbe, arra mutatnak, hogy a kubai krízis ideje alatt kirobbantott kínai kihívás rendkívül közelről érinti Kruscsevet, és a pártban kiépített kruscsevi rendszert. Lehet, hogy a kínai lépés igen hasznos lesz Peking szempontjából, a kommunista párt zsarnokai ismerik az erőszak értékét és nem egyszer el is ismerték az erőszak által teremtett helyzetet egymás között. De ez a kínai nemzetközi lépés, amely a kommunista tömb belső egyenetlenkedéséből indult el, következményeiben visszahat a kommunista tömb belső életére is, és ebben az esetben már nem bizonyos, hogy Peking és a pekingi zsarnokok a kommunista jövő szempontjából eredményesnek mondhatják-e majd azt, amit elkezdtek, amikor a kubai válság idején Kruscsev háta mögött feltették a legnagyobb és legnehezebb ideológiai kér­dést: az elsőség vitája miatt megtagadhatja-e Moszkva a másik kommunista hatalmat? NEM KELL ANNAK KÜLÖNÖS JÓSTEHETSÉGGEL RENDELKEZNI, aki a magyarországi és a bulgáriai tiszto­gatások elemzése után most arra figyelmeztet, hogy Kruscsev ezt a belső ideológiai ellentétet és vitát igyekszik majd minél hamarabb lezárni. Hogy ez miként történik, azt viszont nem lehet sejteni sem, mert az erőszak minden változata a krem­­liniek rendelkezésére áll. Még az is, hogy Kínát jelenlegi fel­készületlen, félig érett állapotában olyan háborúba rántják be, amely a Kremlin és nem Peking érdeke. Mi azonban nem hisszük, hogy ezt a vitát egyáltalán le lehet zárni. Ez sem önmagában lévő kérdés KRUSCSEV KISSÉ KIFUTOTT AZ IDŐBŐL. Az ideo­lógiai ellentétek feszültsége erre figyelmeztet. Érdekes ebből a szempontból az a mostanában hozzánk jutott beszámoló, amely elmondja, hogy a Duna-táj Tudományos Kutató Intézetének 1962-es ülésezésén az egyik előadás mit mondott a kommuniz­mus és a nacionalizmus birkózásáról. Dr. Eugene Lemberg, wiesbadeni egyetemi tanár arra figyelmeztetett, hogy a kom­munista tömböt ma már nem szabad ideológiai egységnek te­kinteni. A mai kommunista tömbben az ideológia különböző változatai kezdenek hatni és megmutatkozni. A tudósítás sze­rint ez a nacionalizmus felemelkedésének tudható be. A nacio­nalizmus, amelyet a kommunizmus le akart győzni, most jelent­kezik, — belülről —, a kommunizmus egységét megbontja és a megbontott részeket lassan átalakítja. A marxizmus és a leninizmus felhasználta a nacionalizmusnak azt a hibáját, hogy nemzetközi kérdésekben nem adott pozitív világszemléletet és anyagi, társadalmi kérdésekben nem ígért orvoslást. Mikor azonban a kommunizmus bebizonyította, hogy egységes zsar­nokság alá kényszeríti a nemzeteket és a gazdasági, társadalmi panaszok orvoslására csak a régi választ, az ellenvéleményt­­elnémító diktatúrát alkalmazza, az elnyomott népek nemzeti karakterük szerint álltak ellent és a kommunizmus ennek a nem­zeti egyéniségnek, a hatására bizonyos mértékig máris meg­bomlott. EZ A NÉHÁNY PÉLDA MIND AZT MUTATJA, amit bevezetőnkben mondottunk, hogy a mi korunkban többé nincs önálló válság, nincs lezárható válság, a kubai válság sem önálló eredetű, ennek következtében nem is lehet lezárni sem­miféle ígérettel. Csupán része annak a mind általánosabbá váló támadásnak, amellyel a saját politikai­­és fizikai egzisztenciá­jáért állandóan rettegő zsarnokság úgy akarja biztosítani po­litikai és fizikai létét, hogy mindenkit, aki nem ért vele egyet, finoman szólva, el akar hantolni. Amint ezt, a Vatikáni Zsinattal kapcsolatosan Moszkva ismét kijelentette. A "Komszomolszkaja Pravda” ezt mondotta:" "Nem számít, hogy milyen határozatokat hoznak a zsinati ta­nácsban, világos, hogy a katolikus egyház hanyatlóban van. Napjainkban a Vatikán élő holttest és semmi sem tudja feltá­masztani.” A kruscsevi és a sztálini zsarnokság között nincs is más különbség: Sztálin zsarnoki vérengzéssel meggyilkolta azokat, akiktől féltette a saját egzisz­tenciáját. Kruscsev ugyan meg­tagadja Sztálint,­­ azonban mindenkit el akar temetni. Mi látjuk, a kettő végcélját tekint­ve, ugyanaz. Az egyik gyil­kolt. A másik tapintatosan hall­gat a gyilkolásról, de arról biztosít bennünket, hogy el fog temetni ... A tapintat nem vo­natkozik a lényegre. A lénye­get fenntartja, hogy eltemet . . . (1962, XI. 8.) Keresünk HÁZI- ÉS KERTI MUNKÁRA alkalmas egyéneket és szakácsnőket, állandó, vagy ,,part-time” alkalmazásra. Jobb házakhoz. Érdeklődök jelentkezzenek: OK 1-3531 telefonszámon. TORONTÓBAN Ladányi Zoltánnál lehet előfizetni a „Vasárnap“-ra (808 Palmerston Avenue. Telefon: LEnox 4-1347.) Hirdetéseket ugyancsak nála lehet megrendelni a „Vasárnap“ számára. Példányonként a „Vasárnap“ leg­frissebb számai a Steve Cigar üzlet­ben (276 Spadina Avenue.) kapha­tók, a magyar katolikus templom mellett. OLVASSA ÉS TERJESSZE A KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJÁT! KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1962 november 18.

Next