Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1962 (69. évfolyam, 11-51. szám)
1962-11-18 / 45. szám
8. oldal EMERSON "Representative Men” című művében, hét tanulmány keretében mutat be hét nagy férfiút, akik azt, ami naggyá tette őket, szinte megtestesítik és annak örök lényegét mindenkivel megértetik. Plátó, a filozófus, Swedenborg, a misztikus, Shakespeare, a költő, stb. Hosszú életem alatt több lángésszel találkoztam és én is összeállíthatnék az Emersonéhez hasonló sorozatot. Az én "Representative Men”-jeim APPONYI ALBERT gróf, a szónok és államférfiú, BABITS MIHÁLY, a költő, bár kívüle nem egy más igazi poétát is ismertem, DOROTHY CANFIELD, az amerikai írónők legnemesebbje és PAULER ÁKOS, az egyetemi tanár, akinél tökéletesebb professzorral sem Magyarországon, sem külföldön nem sodort össze a sors, noha olyan nagyságoknak is hallhattam nagyszerű előadásait, mint Wilamovitz-Moellendorff, Heinrich Wölfflin, Driesch, Boze (Indiából), Lichtenberger a Sorbonneról, Csaparéde, a világhírű gyermekpszichológus, stb. PAULER ÁKOS 1915-ben került Kolozsvárról Budapestre, ahol a filozófia birodalmában egy csapásra megszüntette Alexander Bernát egyeduralmát. Az 1916/17-ik tanévben, amikor logika-kollégiumot tartott, szemem láttára igazolódott be az a kérlelhetetlen törvény, hogy a jobb leigázza a jót. Alexander azt képzelte, hogy senki sem érhet az ő nyomába. Hiszen ő kísérelte meg a lehetetlent, amikor vasszorgalommal lefordította a Kritik der reinen Vernunft-ot. Kant volt a vesszőparipája egész életén át. Ha Spinozáról vagy Nietzscheről hirdetett előadást, akkor is állandóan Kantról beszélt. A budapesti szalonokban Shakespeareről megjelent írásai miatt rajongták körül, általában sokat írt filozófiai kérdésekről, a Pallas Nagy Lexikonba és a folyóiratokba. Szellemes, olykor kedélyeskedő szabad előadásait mindenkor zsúfolt tanteremben jegyezte le a meglehetősen műveletlen ifjúság, melyet a tudós professzor fölényesen lenézett. S e felülmúlhatatlannak képzelt tanártól egyszerre mindenki átpártolt a hosszú fekete kabátos, komolyarcú, negyven körüli filozófushoz, akitől többet lehetett tanulni és még a logikáról is olyan művészi kerek egységekben beszélt minden óráján, hogy azt se tudtuk, mit csodáljunk jobban: eredetiségét, ami kétszeres erény a logika terén, koncentráló képességét, emberi méltóságát vagy egyetemes tudását. Hódításának másik két titka feddhetetlensége és nagy nyugalma volt. Akkoriban kezdte el tárgyalni a filozófia történetét is, a Sokrates előtti bölcsek rendszereinek elemzésével. Ez még a logika-kollégiumnál is hatalmasabb lelki élmény volt. A tudományos körök 1916-ban világszerte Leibnitz halálának kétszáz éves évfordulójáról emlékeztek meg. A budapesti egyetem tanárai is vetekedtek egymással Leibnitzről szóló előadásaikkal. Beöthy Zsolt esztétikáját vizsgálta, egy magántanár mathematikai teljesítményeit. Az Akadémián emlékünnep volt a nagy közvetítő "Kulturtraeger” tiszteletére s a róla szóló értekezéseket e magas tudományos fórum jubileumi füzetben adta ki. A legmélyebben szántó, legtartalmasabb tanulmány természetesen Paulertől származott. A szemináriumban Plátóval foglalkozott Aristotelesszel párhuzamban. Nekem a Respublica VII. fejezetéről kellett írnom. A görög művelődés célkitűzéseivel, melyeket szerinte még ma sem merítettek ki és valósítottak meg teljesen, új világot tárt elénk. A középiskolai tanterv a század elején a római és német civilizációt fontosabbnak tartotta, mint a görögöt. Már javában folyt a vita a humanisztikus gimnázium létjogosultságáról, mert csak az exakt tudományágaknak volt becsülete. A korszellem anyagiassága lekicsinyelte a történettudományt, nyelvészetet s általában mindazt, ami az emberiség szellemtörténetébe tartozik. Jólrosszul átvergődtünk a négyéves görög tananyagon, mert modern nyelvszakra nem lehetett beiratkozni görög érettségi nélkül, de legfeljebb Homéros mámorosított meg bennünket. A régiségtan tanítása unalmas volt, gimnáziumi tanáraink legfeljebb Acquincumig jutottak el. A letűnt korok és népek iránt csak azok érdeklődtek, akik külföldi utakról álmodoztak, amit a háború lehetetlenné tett. Az egyetemen tudtuk meg Riedl Frigyestől, aki Péterfy Jenővel járt Görögországban és megírta a Magyarok Rómában című remek tanulmányt, hogy mi mindent mulasztottunk. Nem tudtuk azt sem, hogy Európában a franciák vallják magukat a görög programm igazi követőinek, a görög álmok folytatóinak. Velük született ízlésük révén ők élik át újra a görög lélek harmóniáját, "amelyben az értelem és az érzés nem hadakoztak egymással" (Edith Hamilton). Paul Valéry Eupalinos-a szakasztott olyan, mint a valódi plátói dialógusok, Gide, vagy Debussy művészete sokkal görögösebb, mint a Goethe- Winckelmann által idealizált, nem valószerű elképzelés. Az angol szaktudományról pedig senki sem tudott Babitson kívül. De Pauler bele tudta élni magát a görög világba. Későbbi értékelmélete, mely már csak a halála után Dékány István által sajtó alá rendezett Metafizikában látott napvilágot, már a huszas években bimbózott bűvösen lángoló szavaiban, amikor a szépség klimaxáról beszélt, melynek csúcspontja talán csak egy pillanatig tart." Zárkózottsága felcsigázta hallgatóinak érdeklődését. Nem sokat tudtunk magánéletéről, csak annyit, hogy Liszt a kedvence, akiről ő írta a legszebb tanulmányt, ami csak a tengernyi Liszt irodalomban valaha megjelent. Még jobban a szívünkbe zártuk azért, hogy szerette a zenét és értett hozzá. Később az is kiszivárgott, hogy a még nem befutott, ifjú írónemzedéket olykor vendégül látja Országház utcai lakásán és a Tormay Cécile "Napkelet” című folyóirata és íróköre érdekelte. A csodalakás fogadószobájának küszöbét negyedéves koromban léptem át. Pontosan kifejezte lakója egyéniségét. Komor bőrgarnitúra a sarokban, a bejárattal szemben. Mellette a szomszéd szobába ajtó. A boltozatos ablakok világossága két, a mennyezetig érő hatalmas könyvállványra esett, amelyet azonban nem mertem végigpillantani, amíg nagy professzoromra vártam. Nem késett sokáig. Elfogadottságomat csakhamar eloszlatta. Tudta, hogy doktorátusomra készültem és egyik melléktárgyamnak a filozófiát választottam, melyet négy év óta szenvedélyesen műveltem. Megfigyelte, hogy előadásaira szorgalmasan ellátogattam, hogy szemináriumában Plátóról és Leibnitzről írtam dolgozatot. Megkérdezte, hogy mi mindent olvastam már el és mely rendszerek érdekelnek legjobban, aztán ő hozta fel a Symposiont, Phaidrost, később Aristotelest. Életem egyik legszebb félórája volt. Most csak nekem osztogatta tudásának kimeríthetetlen kincseit. Folyt az ajkáról az aranyat érő szó, elhallgattam volna estig. De nem mertem tovább háborgatni. A szóbelin, miután Petz Gedeon egy óra hosszat nyaggatott a német irodalomtörténetből, méghozzá annak kevésbé érdekes thémáiról, egészen felüdültem, amikor szeretett és csodált professzorom, a fakultás legnagyobb bölcse kezdett kérdezgetni. Észrevétlenül a Symposion felé irányított és a kopott, szürke vizsgaterem hosszú asztala fölött szokatlan varázzsal lebegtek Diotima örök szavai: ... a látható szépségekkel kezdve mindig magasabbra kell hágni, a személyes, a testi szépségtől a szellemi felé, majd ahhoz a megismeréshez, mely kizárólag magával a szépséggel foglalkozik, hogy megtudhassuk lényegét. És ha az életnek e minden másnál különb fokához érkeztünk, csak akkor tudjuk meg, hogy érdemes volt élni, mert szemlélhettük magát a szépséget, amelynek ragyogása aranyat, pompát és minden egyebet elhomályosít. . . amelyet nem fertőzött meg emberi gyarlóság, . . . amely a halhatatlansághoz vezet. Pauler Ákostól tanultuk meg a rendszeres gondolkozást, a tömör és helyes kifejezések kiválasztását, az áttekintés, az összefüggések törvényeit, (a korrelációkról szóló tana sok haszonnal járt gyakorlati életünk viszontagságai között is) és azt, ami az európai felsőoktatás fő célja: a tudományos kutatás módszerét. Minden növendékét meg tudta ihletni, tehetségest, tehetségtelent egyaránt. És milyen nagy érdeme volt az is, abban a korban, amikor tobzódott a szószátyárkodás, hogy tőle sohasem hallottunk egyetlenegy felesleges szót sem; okfejtései, bizonyításai napnál fényesebben győzték meg minden hallgatóját. Előadásának gördülékenysége, fegyelmezettsége (soha jegyzeteket nem használt) még akkor is csodaszámba ment, ha feltételeztük, hogy minden órájára gondosan készült, minden előadását átgondolta, lemérte, az előzőhöz kapcsolta. Noha a világtól elvonultan, a szellemi szépségek örök tengerpartján honolt, hallgatóit mindenkor részesítette lelki birodalmának kincseiben és nagylelkűen mutatta meg annak határtalan távlatait. És mégis nem mindezekért volt az én életemben minden idők és nemzetek legkiválóbb egyetemi tanára, hanem azért, mert nemcsak oktatta, hanem nevelte is az ifjúságot. Bár ékesszólásával, új filozófiai rendszer megalkotásával, német nyelvű munkái révén a nemzetközi filozófiai irodalomba való bevonulásával is felülmúlta kortársait, mégsem ez, hanem az volt legnagyobb érdeme, hogy nemes példájával utat mutatott az igaz ösvény felé. Az első világháború előtt és alatt a pozitivizmus és agnoszticizmus félelmetes bujasággal virult Budapesten, noha Prohászka lánglelke már harcolt a sárkány ellen. “A tudomány hatalom” volt az egyetemen az egyedüli jelszó és ezt az összeomlásig csakugyan egyetlen hatalomnak hitték. Minden egyetem mögött, minden korban valamely láthatatlan szellemóriás uralkodik. A leghangosabban beszélő halott a háborús hangulathoz jól illő, erőszakos Nietzsche volt. A német szakosok Goethét követték, aki egy híres epigrammájában fejezte ki legszellemesebben az akkor általánosan elfogadott álláspontot. Akinek van tudománya és művészete, annak van vallása is, aki ezeket nem műveli, annak legyen vallása. Az intelligens emberek nem tartották a vallást a műveltséggel összeférhetőnek. A német materialisták: Haeckel, Bölsche, W. Ostwald, stb. mérge is gyorsan terjedt. Bölsche vetített képekkel tarkított természetrajzi előadást is tartott Budapesten, melyre Heinrich professzor ingyen jegyekkel vezényelt ki bennünket. (Nekem tetszett, mert a Magas Tátrából is volt egy felvétel zergékkel). Divatba jött Auguste Comte, majd Herbert Spencer és a szociológia. Pauler Ákos sohasem tanította a materialista felfogást, még akkor sem, amikor Kilián Csaba O.F.M. a Civitas Dei 1956. évfolyamában megjelent, alapos és mély tanulmánya: "Pauler Ákos Isten-keresése a lét és érték vonalán” szerint, a korszellem hatása alatt, maga is csak az ész birodalmában tartózkodott. De lehet, hogy már akkor kezdte kutatni az Abszolutum létét, ha regressziós elméletét kifejtő, "Bevezetés a filozófiába" című műve csak sokkal később is jelent meg. Az első világháború két utolsó évében, amikor oly olcsó lett az emberélet, balsors üldözte nemzetünket és jóformán minden földi boldogság és eszmény porbadőlt, a lelkek a láthatatlan világ felé kezdtek fordulni. 1918-tól kezdve, a vereség, a társadalmi zűrzavar, a román megszállás, az ország megcsonkítása oly sok nyomort, csalódást és szenvedést hozott, hogy az ész világa megbukott. A logika nem volt támasz többé, hiszen semmi sem volt már logikus. Budapest műveit osztálya, az éhínségtől, rettegésektől és teljes kilátástalanságtól úgy kimerült, hogy nem bírta ki a látható világ szörnyűségeit és a misztikus világ felé fordult, melynek létezését egy századon át hetykén tagadta. A lélek belső világegyetemébe menekült, hogy legalább valahol megpihenhessen. A teozófusok tábora máról holnapra feltűnően megnövekedett és még a kommunista ideológia által megmételyezettek is a középkori német misztikusokat tanulmányozták, mert a kudarc megingatta materialista világnézetüket. Mindenki kapkodott és kiutat keresett a lelki összeroppanásból, egyedül a katolikus réteg tudta, hogy csak a kereszt tövében lehet megtalálni a régóta elvesztett lelki egyensúlyt. Pauler Ákos ebben a szomorú korszakban fáklyát gyújtott és ment előre a sötétségben. Ő már megtalálta a VÉGSŐ ELŐFELTÉTELT, az ABSZOLÚT PRINCÍPIUMOT, a melynek nincs további feltétele s így más valamiből már nem igazolható. A dogmatizmus éppúgy hiányzott belőle, mint Sokratesből. Tekintélyével sohasem élt vissza, az ifjú lelkek ellenmondásait meg tudta érteni. A "Bevezetés a filozófiában (164. o.) azonban határozottan kimondja, hogy nem volt s a jövőben sem léphet fel oly filozófiai rendszer, mely ne venne fel valamiféle végső, függetlenül megálló Abszolutumot, nevezze azt bár Istennek, anyagnak, erőnek vagy szellemnek, vagy 'tények összeségének’, mint a pozitivizmus s általában az empirizmus teszi. Gondolkodni már annyit tesz, mint valami Abszolutum létére építeni.” Mikor etikát adott elő, akkor is azt magyarázta, hogy még a gonosztevők sem élhetnek etikai felfogás nélkül, a rablóbanda összetartása is abszolút etikai elven épül fel. Mikor aztán az értékelméletet tárgyalta, még világosabban tanította, hogy csak az önértékek, az igazság, jóság és szépség az a hármas alapérték, melyet már nem lehet visszavezetni semmi másra. A tudomány, a művészet, a vallás az Abszolutum felé vezető utak és minden eredménye annál értékesebb, minél közvetlenebbül szolgálja az önértékek megvalósulását. Az önértékek között az igazság foglalja el az első helyet, hiszen a jó és szép is azáltal értékes, hogy az értékességüket kifejező tételek igazak. Viszont a szépség előfeltétele a jóság, mert a jóság mindenekelőtt igazságtiszteletet és szeretetet jelent (106. paragrafus) s így a szépség is csak etikai előzetes feltételezések alapján jelenhet meg. Tolstoj szerint is csak annak a műalkotásnak van létjogosultsága, mely a jóra ösztönzi az emberiséget, mely lelkileg előre viszi. Pauler sokszor rámutatott véges elménkre. Ha akármennyit utazunk is, földünknek "csak egy segmentumát látjuk.” És a föld nem túlságosan magasrangú bolygója naprendszerünknek és a naprendszer ki tudja, hány más rendszernek van alávetve. "A művészetben csak igen gyarló analógiákban megtörve látjuk meg az Abszolutumot, de a szépség mint végső érték az Abszolutum egyik aszpektusa, mely az Abszolutum végtelenségét csillogtatja meg a szépséget megcsodáló emberek előtt.’’ A rossz lényegileg rendellenesség, anarchia. Az Úr országában abszolút rend uralkodik, azért kell azt könyörögnünk Tőle, hogy “jöjjön el a Te országod.” Pauler a háború utáni világnézeti káoszban a helyes ösvényre terelt bennünket. Egy református hallgatója mélyen megrendült, mikor katolikus rokonaitól azt hallotta, hogy látták a nagy professzort a Mátyás templomban, térdreborulva, teljesen elmerülve, a világról megfeledkezve. Schütz Antal, a nagytudományú piarista dogmatikus, aki Pauler tanszékét örökölte és méltó utódja volt, a legnagyobb csodálat és kegyelet hangján búcsúztatta 1933-ban bekövetkezett halála után. Cukorbaj ragadta el 57 éves korában, közvetlenül a Nobel díjjal jutalmazott inszulin-kezelés közkinccsé tétele előtt, mely még hosszú ideig megmenthette volna a tanulóifjúság szempontjából felbecsülhetetlen értékű életét. Aránylag rövid életéből 18 évet szentelt a budapesti egyetem hallgatóinak nevelésére. Aki valaha hallhatta, hacsak néhány előadását is, el fogja ismerni, hogy alig lehet nálánál tökéletesebb egyetemi tanárt elképzelni, mert tanított, nevelt, maradandó műveket irt, de mindenekelőtt példaképünk volt. Áldott emlékét nemcsak elsőrangú könyvei őrzik meg, hanem lelki befolyásának továbbgyűrűzése is, melynek kiterjedését mi még nem láthatjuk. Legkiválóbb tanítványa báró Brandenstein Béla, (akinek németül megírt Iphigenia című drámáját a szemináriumban nagyon megcsodáltuk) a nagy mester nyomdokaiban halad és az ő művei is belekerültek a nemzetközi filozófiai irodalomba, melynek Pauler rendszere oly ritka új drágaköve. PAULER ÁKOS írta: FRIDECZKY JÓZSEFNÉ. A válságok nem önállóak és ezért nem zárhatók le. (Folytatás az első oldalról.) szomszéd bartaságát, — azt a gazdasági támogatást, amit elvont Vörös-Kinától, odaadta Indiánk, Vörös-Kina szomszédjának. Vörös-Kina hiába tárta fel a gazdasági bukás különböző, siralmas következményeit, Kruscsev nem volt hajlandó segíteni Peking bajain, de segített India építésében. A SEMLEGES NEHRU nem túlságosan rokonszenves a kommunizmussal szembenállók táborában. Azonban meg kell hagyni, hogy Nehru jól látta, hová fejlődött a Szovjetunió és a Vörös-Kína közötti viszony. Nehru nem habozott, ázsiai irgalmatlansággal megjátszotta a kínálkozó lehetőséget Vörös- Kína ellen. Nehru nagyon jól tudta, hogy Vörös-Kína nem számíthat semminemű támogatásra a Nyugattól, főként az Egyesült Államoktól. Ebből következően számította ki Nehru, hogy ha Indiának sikerül megkapni Kruscsevtől azt a támogatást, aminek a nyújtására Kruscsev képes, akkor Kína teljesen támogatás nélkül marad. Ugyanakkor, amíg India elveszi Moszkvától azt a támogatást, amit a másik kommunista állam, Vörös-Kína igényelt magának, közben mint semleges, a Nyugattól is kaphat ráadást. VÖRÖS-KÍNA NEHÉZ HELYZETBE JUTOTT, mikor mindez ilyenformán ki is alakult. Nehru ismerte az ázsiai “barátkozás” összes fogásait, tehát nagyon vigyázott arra is, hogy a Vörös-Kína felé mutatott barátságos magatartás ellen Peking kifogást ne támaszthasson. Vörös Kína nem tudott olyan nemzetközi vitába keveredni, amelyben India ne állott volna mellé. Peking válaszul olyan tervet készített, amellyel kritikus pillanatban választás elé tudja majd állítani Kruscsevet. Kruscsev nyíltan nem tagadhatta meg Vörös-Kínát. Az ideológiai tömb-látszaton kívül ezt lehetetlenné tette Vörös-Kína mérhetetlen, tengernyi ember-ereje. A kínai százmilliók nemcsak azt jelenthetik, hogy hány millió katonát adhat Kína a Szovjetuniónak háború esetén, de azt is jelenthetik, hogy hány millió emberrel hajthat végre egy békés vagy fegyveres szibériai elözönlést Peking? A kubai válság végre elhozta a pekingi tervezők által várt, kellő pillanatot. Az indiai bemelegítő játékok már úgyis megtörténtek. Vörös Kína tehát kirobbantotta a fegyveres konfliktust és ez a fegyveres konfliktus a maga nyers és köntörfalazást nem tűrő módján feltette a kérdést Kruscsevnek, a kommunista tömb vezetőjének: Vájjon az eddig szubvencionált, eltartott kedves, Nehru és Khrisna Menen Indiája kedvéért megtagadhatja-e a háborúságba kerülő kommunista hitvestárs, Mao Csetung és Csu En-laj Kínájának a támogatását a Kremlin zsarnoka? A KUBAI VÁLSÁG TEHÁT ILYEN KÖVETKEZMÉNNYEL IS JÁR. Azok az izgatott tanácskozások, amelyek során, e héten a keleteurópai helytartók oly sürgős idézést kaptak a Kremlinbe, arra mutatnak, hogy a kubai krízis ideje alatt kirobbantott kínai kihívás rendkívül közelről érinti Kruscsevet, és a pártban kiépített kruscsevi rendszert. Lehet, hogy a kínai lépés igen hasznos lesz Peking szempontjából, a kommunista párt zsarnokai ismerik az erőszak értékét és nem egyszer el is ismerték az erőszak által teremtett helyzetet egymás között. De ez a kínai nemzetközi lépés, amely a kommunista tömb belső egyenetlenkedéséből indult el, következményeiben visszahat a kommunista tömb belső életére is, és ebben az esetben már nem bizonyos, hogy Peking és a pekingi zsarnokok a kommunista jövő szempontjából eredményesnek mondhatják-e majd azt, amit elkezdtek, amikor a kubai válság idején Kruscsev háta mögött feltették a legnagyobb és legnehezebb ideológiai kérdést: az elsőség vitája miatt megtagadhatja-e Moszkva a másik kommunista hatalmat? NEM KELL ANNAK KÜLÖNÖS JÓSTEHETSÉGGEL RENDELKEZNI, aki a magyarországi és a bulgáriai tisztogatások elemzése után most arra figyelmeztet, hogy Kruscsev ezt a belső ideológiai ellentétet és vitát igyekszik majd minél hamarabb lezárni. Hogy ez miként történik, azt viszont nem lehet sejteni sem, mert az erőszak minden változata a kremliniek rendelkezésére áll. Még az is, hogy Kínát jelenlegi felkészületlen, félig érett állapotában olyan háborúba rántják be, amely a Kremlin és nem Peking érdeke. Mi azonban nem hisszük, hogy ezt a vitát egyáltalán le lehet zárni. Ez sem önmagában lévő kérdés KRUSCSEV KISSÉ KIFUTOTT AZ IDŐBŐL. Az ideológiai ellentétek feszültsége erre figyelmeztet. Érdekes ebből a szempontból az a mostanában hozzánk jutott beszámoló, amely elmondja, hogy a Duna-táj Tudományos Kutató Intézetének 1962-es ülésezésén az egyik előadás mit mondott a kommunizmus és a nacionalizmus birkózásáról. Dr. Eugene Lemberg, wiesbadeni egyetemi tanár arra figyelmeztetett, hogy a kommunista tömböt ma már nem szabad ideológiai egységnek tekinteni. A mai kommunista tömbben az ideológia különböző változatai kezdenek hatni és megmutatkozni. A tudósítás szerint ez a nacionalizmus felemelkedésének tudható be. A nacionalizmus, amelyet a kommunizmus le akart győzni, most jelentkezik, — belülről —, a kommunizmus egységét megbontja és a megbontott részeket lassan átalakítja. A marxizmus és a leninizmus felhasználta a nacionalizmusnak azt a hibáját, hogy nemzetközi kérdésekben nem adott pozitív világszemléletet és anyagi, társadalmi kérdésekben nem ígért orvoslást. Mikor azonban a kommunizmus bebizonyította, hogy egységes zsarnokság alá kényszeríti a nemzeteket és a gazdasági, társadalmi panaszok orvoslására csak a régi választ, az ellenvéleménytelnémító diktatúrát alkalmazza, az elnyomott népek nemzeti karakterük szerint álltak ellent és a kommunizmus ennek a nemzeti egyéniségnek, a hatására bizonyos mértékig máris megbomlott. EZ A NÉHÁNY PÉLDA MIND AZT MUTATJA, amit bevezetőnkben mondottunk, hogy a mi korunkban többé nincs önálló válság, nincs lezárható válság, a kubai válság sem önálló eredetű, ennek következtében nem is lehet lezárni semmiféle ígérettel. Csupán része annak a mind általánosabbá váló támadásnak, amellyel a saját politikaiés fizikai egzisztenciájáért állandóan rettegő zsarnokság úgy akarja biztosítani politikai és fizikai létét, hogy mindenkit, aki nem ért vele egyet, finoman szólva, el akar hantolni. Amint ezt, a Vatikáni Zsinattal kapcsolatosan Moszkva ismét kijelentette. A "Komszomolszkaja Pravda” ezt mondotta:" "Nem számít, hogy milyen határozatokat hoznak a zsinati tanácsban, világos, hogy a katolikus egyház hanyatlóban van. Napjainkban a Vatikán élő holttest és semmi sem tudja feltámasztani.” A kruscsevi és a sztálini zsarnokság között nincs is más különbség: Sztálin zsarnoki vérengzéssel meggyilkolta azokat, akiktől féltette a saját egzisztenciáját. Kruscsev ugyan megtagadja Sztálint, azonban mindenkit el akar temetni. Mi látjuk, a kettő végcélját tekintve, ugyanaz. Az egyik gyilkolt. A másik tapintatosan hallgat a gyilkolásról, de arról biztosít bennünket, hogy el fog temetni ... A tapintat nem vonatkozik a lényegre. A lényeget fenntartja, hogy eltemet . . . (1962, XI. 8.) Keresünk HÁZI- ÉS KERTI MUNKÁRA alkalmas egyéneket és szakácsnőket, állandó, vagy ,,part-time” alkalmazásra. Jobb házakhoz. Érdeklődök jelentkezzenek: OK 1-3531 telefonszámon. TORONTÓBAN Ladányi Zoltánnál lehet előfizetni a „Vasárnap“-ra (808 Palmerston Avenue. Telefon: LEnox 4-1347.) Hirdetéseket ugyancsak nála lehet megrendelni a „Vasárnap“ számára. Példányonként a „Vasárnap“ legfrissebb számai a Steve Cigar üzletben (276 Spadina Avenue.) kaphatók, a magyar katolikus templom mellett. OLVASSA ÉS TERJESSZE A KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJÁT! KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1962 november 18.