Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1966 (73. évfolyam, 1-50. szám)
1966-10-16 / 40. szám
Csakugyan ember! Irta: Gárdonyi Géza AZ ÖREGÚR EGY CSENDES VIDÉKI KLASTROMBAN ÉLDEGÉLT már negyven esztendeje. Egy nagy tágas kerti szoba volt az övé, mert hát olyasmivel foglalkozott mindig, hogy kis cellában nem fért meg vele. Szent ember volt, a kalapok szinte maguktól leemelkedtek, ahol ő megjelent. A nép is azt rebesgette, hogy csodákat művel. Hát bizony csodaszámba is ment sok minden munkája. Hol festett, hos szobrot faragott, hol olyan pépet kotyvasztott, amellyel világítani lehet, hol meg olyan gépecskét szerkesztett, amelynek a tölcsérébe ha valaki beleénekelt, alól kijött a kottája. Az öreg pátert, nem is nehezítették a klastromban semmi más munkával, csak amit maga választott magának. Hiszen öröm és csoda volt, akármit alkotott. Dehát azért misézgetett is az öreg, és nem egyszer helyettesítette a szomszéd falu vén plébánosát. Prédikátornak is kitűnő volt, bár nem igen változatos. Mindig csak a hitetlenségről prédikált. — Mikor az egész világ csodáknak a sokasága, maga az emberi test is minden porcikájában felfoghatatlan csoda . . . Mindig az emberi hitetlenség gyötörte. Dehát amint mondom, nem a prédikálásban nyilvánult az ő zsenialitása, hanem mindenféle más művészetben, mindenféle gépészetben, az órásságtól az apró villamos motorokig. Ezekben volt ő páratlanul leleményes. EGYSZER A KAPUS FRÁTER KÖSZVÉNYRŐL PANASZKODIK NEKI: ahányszor ajtót kell nyitnia, akárcsak kést vetnének a térdekalácsába. Az öregúr gondolkodik. Még aznap megcsinálja az ajtóreteszt úgy, hogy a kapus a cellájában ülve nyithat és zárhat. Csak éppen hogy az ajtajában kell megjelennie, ha idegen lép be, mosolyogva fogadnia, s egy kézmozdulattal rámutatnia a lépcsőre. De még ettől is megszabadította az öreg páter. A manó tudja hogyan és miből, — viaszból, lószőrből, rugókból, — megformálta a kapust. Csuhát adott rá, és odaültette székre a gép-embert a kapus szoba ajtaja elé. A gép-ember lábát rejtett sinecske kapcsolta össze az ajtóval. Ha az ajtó megnyílt, a gépkapus fölkelt, meghajolt, mosolygott, a lépcsőre mutatott. Aztán mihelyt a kapu bezárult, visszaereszkedett a székre, és mozdulatlanul nézte az olvasóját. A GÉPEMBERNEK CSODÁJÁRA JÁRTAK A KÖRNYÉKRŐL. Senki se hitte első pillantásra, hogy nem igazi ember, annyira egyezett még az arca színe is az élők színével. Mert nem viasz volt ám az arca, hanem festett bőr, festett szattyán, és azért nem fényes, mint a viaszfigurák arca. Dehogyis fényes: olyan hervadt, ráncosképű volt az éppen, mint Jakab fráter, a kapus barát. Egy napon megnézte a gépembert a herceg is, aki a klastromunknak patronosa, — noha éppenséggel nem vallásos ember. Dehát az ő baja. — Szeretnék ilyen figurát a szalonomba, — mondotta. De redengótosat, és olyat, hogy néhány lépést járni is tudjon. A nyáron külföldi tudósok jönnek hozzám, filozófusok, összeülnek majd egykét tudományos tanácskozásra. Azokat szeretném vele megtréfálni. Hát hogy járna is ... Az öreg páter gondolkodott: — Lehet olyat is, — mondotta — És ha még szólhatna is... Hiszen manapság már a fonográffal lehetne valamzis élőszót is illeszteni a gépemberbe. És az igen mulatságos lenne, ha a filozófusok beszédébe beleszólana. Ezer aranyat adok a klastromnak, ha sikerül. Az öreg páter gondolkodott: — Lehet olyat is, — mondotta. Még aznap belefogott, és összemesterkedett egy olyan gépembert, aminő még nem volt a világon. A gépember járt. Csak tíz lépést ment, az igaz. De az is elég volt arra, hogy valamely teremnek a sarkából vagy ablakából az asztalhoz menjen, s ott leüljön. A tagjait gumiszalagok mozgatták. A szeme héját, szemöldökét is. De még ez se minden: apró fonográf lapocskák töltötték meg az embernek a mellét, fejét, torkát, s egy elrejtett írógépféle billentyűs szerkezet olyan szavakat mondatott az emberrel, aminekkel belebeleszólhatott akármiféle disputába. Aki nem tudta, hogy gép, komolyan összedisputálhatott vele. A GÉPEMBER OLYANNYIRA CSODÁS VOLT, hogy mielőtt elvitték volna a hercegnek, a prior nagy társaságot hívott össze, persze jobbára papokat, hogy azok is láthassák, csodálhassák, akik a herceg küszöbét nem léphetik át. Egy hírlapíró is volt a meghívottak között. A gépember, Bredengótba öltözött, angolosan beretvált arcú méltóságos úri figura, — előlépett a sarokból. Meghajolt és mosolyogva szólt: — Tessék rendelkezni velem. Csalódásig híven szólott, szinte érezni lehetett a leheletét, amint kimondta: velem. A vendégek szinte elirtózva bámultak. Az öregúr kiszólt a hátulsó ablakfülkéből, ahol az elkárpitozott klaviatúra állott: — Méltóztassanak kérdéseket intézni hozzá. Vagy véleményeket mondani a szemébe. Órahosszat ezer kérdést intéztek a gépemberhez. Minden kérdésre meg tudott felelni. Persze csak röviden, egy szóval vagy két szóval, három szó volt legfeljebb, amit mondott. A hírlapíró még aznap cikket írt a helyi lapba a zseniális alkotásról. A páter olvasta a cikket. Soha a neve nyomtatást nem látott, csak a klastromi sematizmusban. Sohse láttam annyira örülni embert újságcikken. NOHÁT PERSZE MINK IS ÜNNEPELTÜK. A vacsorán pohárköszöntőket mondtunk rá. A klastrom büszkeségének neveztük. A jó öreg boldog volt, szinte megmámorosodott a dicsőségétől. Este ahogy felmegy a szobájába, örömmel és megelégedéssel szemléli az alkotását. Az ablak nyitva volt, s a nyári telihold szinte nappali fénynyel sugárzott be a szobába. — Mért ne lehetne ennek is lelke, mint nekem, — mondotta a páter. — Hiszen az emberi test is csak gép. A szeme üveglencsék, az izmai csak másféle gumiszalagok, és hát az agyvelőnk nem milliónyi kis fonogramm jár-e? Letérdelt az imádkozó zsámolyára, és hangos szóval könyörgött: — Istenem, jó égi Istenem, kihez annyit imádkoztam, adj csak egy percre is lelket neki! Hiszen a nép úgyis azt regéli rólam, hogy csodatevő szent vagyok! Csak ezt a kis csodát add meg nekem! Uram, életemben egyszer egy kis kis csodát, ezt az egy kis csodát, hogy egy percre igazi ember legyen, és egy gondolatot, emberi véleményt, egy szót mondjon magáról. S akkor boldogan halok meg. Abban a pillanatban felugrott a műember. Három lépést előre lépett. A balkezét csípőre tette és az ajkát biggyesztve mosolygott a megrémült páterre. — Micsoda naivság: velem akarod elhitetni, hogy te alkottál? ... (1. folytatás) Most is ez történt vele. Az István kórháznál sokan szálltak fel a villamosra. Új utasok ültek a négyes ülésbe is, ahol meghúzódott. Már beszélgetve szálltak fel, bizonyosan várakozás közben rúgták össze a patkót. Őt is be akarták vonni a vitába, ugy értette a szavukból, hogy az éjszaka valami lövöldözés volt bent a városban. Amiből ő a telepen semmit se hallott. Az egyik vitatkozó, sárgaarcú, görhes, görges ember rongyos és sárgaporos munkaruhában zökkent le a padra. Bakancsa olyan volt, mintha sárga hó fedte volna be. Ordított. — Csak legalább kiirtották volna valamennyi ingyenélő pártcsibészét. Hiába néz rám, tőlem futhat a rendőrségre is és felejlenthet akár az ÁVH-n is. Engem már elintézett a szilikózis. Tudja maga, milyen nyavalya a szilikózis? Az üzemben a por megőrli a tüdőnket. És ezért mindössze kapunk tíz százalék veszélyességi pótlékot és napi félliter tejet. Ez védi a tüdőnket. Jó, mi? Hát mi a porcellánban nem gyulladunk be. Dögrováson vagyunk úgy is, hát nem lehet bennünket begyullasztani. Hördülve, ugatva köhögött. Nagyot köpött. Akkorát köpött a csizmája közé, mint egy régi, ezüst kétpengős. Köpést és pénzt régen látott ilyet. — Csak komáljon ki a porcellánba. Ott valamennyien ebben köpködünk. Szilikózisban. De nehogy azt higyje, a párt törődik velünk. Pedig most a párt a gyáros. A régi világban harminc kiló volt a kötelező, most mázsás szajrét hurcolnak a formahordozók fel-le a lépcsőkön. És már kihirdették, hogy újból felemelik a normát. Mázsa húszra. Egy korongos azelőtt tizennégy darabot öntött, ma van, akinek huszonnyolcat kell. És lábbal kell hajtani a korongot. Alattunk az alagút kemence, egy szál gatyában melózunk egész nap, másként nem bírjuk el a meleget. De ez azelőtt nem így volt! Akiket maguk munkásnyúzóknak becéztek, azok nem voltak olyan disznó nagy frejerek, mint maguk. Link kis pártcsirkefogók! A villamoson mostanában napirenden volt a vitatkozás. De ez mégis sok volt. A szomszéd, akihez a porcellángyári beszélt, tömzsi, vörösképű, fekete, nyitottbajuszú ember volt. Ünnepélyes kabátban, kicsattanó jó egészségben és olyan kellemes, frissen bizsergő borbélyszaggal, ami egész biztosan párttagot jelentett, mert manapság az ilyesmi nagyon drága. Felháborodottan tolta fel homlokáról a meleg, fekete prémsüveget. Alig tudott szóhoz jutni a felháborodásról. — Ajánlom, hogy fogja be a száját! — habogta. — Szép melós maga! Szégyelje magát! Megérdemelné, hogy azonnal lekapják! Még azt a világot sem ismeri, amelyben él. Buta! Kérdezze meg csak az elvtársat itt szemben magával, hogy nem sokkal jobb ma mindenkinek a sorsa, mint amilyen azelőtt volt? Rámutatott. Visszaadta az ünnepélyes, kabátos, köpcös elvtárs firtató nézését. Azzal a vigyorodó pillantással, amelynek a hatását jól ismerte. A köpcös előbb megütődve, azután undorral nézett rá. És elfordult tőle. A porcellángyárihoz szólt újból: — Az épülő szocializmus országában mindenki helyet változtathatott... — Hülyének néz maga engem? — görbítette oldalt hosszú nyakát a porcellángyári. És gúnyosan nyerített. — Mindenkit elzavartak régi helyéről, hogy maguk válogathassanak, mint tót a vadkörtében. A jobb lakásokban, meg a mások ingjeiben. Közben nekünk semmi sem jutott, csak még rosszabb lakás és még rosszabb ing. És a norma, a magasabb, a mindig magasabb norma. Szégyellek a fiaim szemébe nézni, hogy milyen világot hoztam rájuk! A köpcös már nem bírta tovább, sem ünnepélyességgel, sem tekintéllyel. — Ilyet már mégsem mondhat! — kezdte fenyegető, nagy hangon és a porcellángyári karjához kapott. De az egyszerre felállt, félrelökött az útból és áttörtetett mindenkin, a végállomás előtt egy megállóval, a már mozgó villamosról leugrott. A köpcös utána sietett. Dühtől vörösen. De a perronon meggondolta magát és csak a végállomásnál szállt le. Karikalábú és nagyon emelt fejű ember volt. A MOZI REGGEL undorítóan szemetes, piszkos és hideg. És végeérhetetlenül nagynak látszik. Máskor, amikor előkészítette a vizes rocskát, a szemeteslapátot, a seprőt, a mozi reménytelensége lesújtotta. De ma a fiára gondolt és ha a fiára tudott gondolni, akkor az meleggé tette a hideg mozit, örömmé a szutykot, szemetet és világossabbá az egész szürke, elborult világot. Ha hibázott is, amikor otthagyta őket, elfutva a csatatérről, amikor harcolni kellett volna értük, a fiú megbocsát és látni akarja. Juliska így írja: “A te fiad”. Béla már tizennyolc éves, Amerikában egyetemista! Nemzetközi jogász akar lenni. És így, ha ő nem is tehet érte semmit, a fia majd tehet értük. Egyetemista, de közben dolgozik is. Derék, jó fiú. És mindezt abban az Amerikában érte el, amely olyan hatalmas, hogy az ember belül egy kis riadalmat érez, ha arra gondol, hogyan tud ott boldogulni a gyerek és az asszony? Lám, Juliskának volt igaza, hogy nem hozta haza a gyereket. És egyszer majd csak megengedi a Mindenható, hogy az ő csodálatos fia, amikor már kész, nemzetközi jogász lesz, hazajöhet minden veszély nélkül és láthatja őt. Érzi, tudja, ha egyszer láthatná őt is, meg Juliskát is, akkor megnyugodnék. Mindhalálig. Többé nem kívánná fájós torkát erőltetni, nem égetné a hiányzó vese és a mindenesti hátfájás és lappangó láz sem bántaná. Éjszaka nem ordítana többé, még álmában sem járna az Andrássyúton. Akkor már nem is vágyódnék másra, csak csendre és végső pihenésre. Hiszen belső békéjét a fia viszszaadná. Nem jutott el a söprögetéssel a fenntartott helyig sem, amikor a félhomályos nézőtér egyszerre kivilágosodott. Elképedve és a söprögetés mozdulatában előre görnyedve bámult a bejárat felé. Ilyesmi még nem történt, mióta itt van. Fiatal emberek zúdultak be. Szinte gyerekek. Ázott esőkabátban, de sokan ázott kiskabátban, kihajtott apacsgallérban és még többen svájci sapkában. Tiltakozvawfffinesedett ki. Ezt nem lehet. Árendási igazgató elvtárs majd még kirúgja, ha megtudja, hogy délelőtt... Amint jöttek a rongyos, vörös futószőnyegen, az egyik ezt mondotta hangosan: — Ez még a legjobb hely. Itt senki sem keres bennünket! Nem szólt. Csak Állott és nézte őket összehúzott szemmel. Ismerte az emberi arcokat. 17-20 éves fiuk. De vonásaikon öreg elszántság. Komoly, szinte gyilkos akarat. És egyiknél, másiknál fegyver is van. Hiába rejtegetik, hiába dugdossák. Pisztolyok, puskák, sőt géppisztoly is. No, nem mindegyiknél, talán minden ötödiknél, tizediknél. És most már megszólal. Kissé rémülten: — Kérem... — kezdte rekedt, fátyolos hangján. — Jól van, bácsi! — mondotta a fiatalok élén jövő fiú. Szélesvállú, szélesarcú és fekete üstökü. De még a foga is feltűnően széles, amikor ránevet. — Üljön csak le oda a legelső sorba, hogy szem előtt legyen. Innen addig nem mehet el, amig mi itt maradunk. És telefonnak se menjen a közelibe, ha jót akar. De ne féljen, nem maradunk sokáig ebben a bolhazsákban! — Kérem — kezdte újból, fátyolos, reszkető hangján. — Ez a mozi nem az enyém, hanem ... — Árendási elvtársé — nevetett a fiatalember és széles fogai villogtak. — Ismerem őt. De az övé sem, mert a párttól kapta szolgálatai elismeréseként. És a párté sem, mert azok meg valakitől ellopták, mert az nem szolgálta a pártot. Igaz-e? Na, csak üljön le szépen, bácsi, és ne tartsa olyan harciasan ezt a seprűt, ügy sem tud kiseprűzni minket innen. Egészséges nevetés harsant föl. Körülötte álltak ezek a fiatal gyerekemberek. Égtek, villogtak a fiatal szemek, izzott a sok csontos, sovány arc. Látta, ezeket csakugyan nehéz lenne kiseprűzni. Letette a seprűt és leült. Közben a fiuk is letelepedtek, volt, aki azonnal lefeküdt. Csak akkor lett csend, amikor ketten székre álltak, ugy látszik ezek voltak a vezetők. Egyik az előbbi feketesörényű fiatalember volt, Jancsinak hívták, a másik barnahajú, sápadt, keskenyarcú gyerekember volt. Jancsinál is fiatalabb. Haját simán hátrafésülte. Mikinek mondották. — Fújjátok ki magatokat — mondotta Jancsi és villogtak széles fogai. — Most már vannak fegyvereink. Megyünk a parlament elé a tüntetésre. — Most már nem bánnak el velünk olyan lénynyen! — mondotta egy mély hang és erre valamenynyien elégedetten nevettek. Csak egy gyerek tiltakozott. Szőke, hosszú, nagyhajú fiú volt. Nyakán nagymintás selyemsál. — Te Horváth! — mondotta aggódva, — elég volt a marhaságból. Már amibe az éjjel a rádió előtt belekeveredtünk. Örüljünk, hogy onnan épen elhoztuk a bőrünket. Csak nem akarjátok ezeket a fegyvereket a rendőrség ellen használni? Nem lesz jó vége! Jó lesz, ha idejében visszakozunk! A fekete sörényes fogai nem fértek a szájába. Kivicsorította őket. . .- A Halász, Szabó Misi és a többiek, akiket az éjszaka megöltek, visszakozhatnak, Szeles? Hát a hatodig egyetemi csoport sem fog visszakozni, amíg a ruszkik ki nem mennek és nem leszünk szabadok. — Rúgjátok ki ezt a görényt! — mondotta valaki álmos hangon és tömör beszéddel. Többen felpattantak a székekről és előre jöttek. Körülvették a szőke fiút. — Tán te párttag vagy? — kérdezte az egyik szeplős, nagyhangú fiú. Most a széken álló Miki beszélt. Hangosan mondotta: — Te, Szeles, ha te Gerő beszéde után, meg hogy lövet ránk a ruszkikkal, még mindig látsz más lehetőséget, jobb ha hazamegy. Nem kell ebből a zsivány bandából tovább egy sem. A Nyugat most már nem hagyhat magunkra! Most valamennyien feléledtek. Kiáltoztak, ügy van! Úgy van! Helyes! Ne törődjetek a gyávákkal! Most már mi is oda tudunk nekik sózni. Majd a nyugatiak segítenek! Látta, hogy a szőke fiú valóban fél. De azért nem hallgatott el. Izgatottan, majdnem sírva kiáltotta: — Bolondok! Nem látjátok, hogy csak a Szovjet mez! A nyugatiak csak alkusznak! A Szovjet meg közben mindenkit letipor! Horváth Jancsi türelmetlenül elne,"vette magát: — Eredj haza a mamádhoz, Szelles. Mi nem bújunk vissza az iskolapadok mögé. Csatcrlapon jelen kell lenni: Halász Tóni, Szabó Misi, Klemper Pista, Süveges Feri, Zalai Laci, Sághy Jóska, Wagner Tibi és Fehér Pubi az éjjel meghaltak fexiyvertelenül a szabadságért. Ez szabadságharc, Szelest. A szeplős előre ugrott. A szőkével szembe meredt. Mint két kakas, úgy horgadtak egymás arcába. — Itt most nemcsak rólunk van szó — mondotta a szeplős bömbölve. — Hanem mindenkiről. Tán az öregeket hívjuk, hogy miután az ÁVH-sok, meg az ivánok elfenekeltek bennünket, jöjjenek és védjenek meg? Ha berezeltél, eredj haza! És kifeszített mellével meglökte Szelest. A fekete sörényes rájuk kiáltott. — Hagyjátok abba! Inkább kerítsetek egy zászlót, amin nincs rajta a gyalázatos, vörös tökfej. Az értesítés szerint a csoportok nemzeti zászlóval vonulnak fel. Tehát zászló kell, vörös tökfej nélkül. Senki sem vette észre, hogy a csizmás, bekecses takarító már régen felállt a helyéről és most közelebb lépett. Csak akkor néztek rá, amikor a hirtelen csendben megszólalt fátyolos hangján: — Van itt a padláson egy zászló — mondotta. Nézték, bajuszos, kopott parasztember, különös, beteges, rekedt hangú. — Van fent a padlásán egy régi, nemzeti szinű zászló. (Még az első napokban, amikor Árenldási elvtárs kitakaríttatta vele az egész házat, a padkástól a pincéig — hadd izzadjon az osztályellenség — akkor találta meg a zászlót eldugva, az egyik gerenda mögött. A régi időkből maradhatott ott, amikor a mozit nem “Felszabadulás” filmszínháznak, hanem Phönixnek hívták a ferencvárosi srácok nagyobb örömére.) Meglepődve vizsgálgatták. Idegenkedéssel. Láthatta, nem bíznak benne. Hárman is kísérték a padlásra. Lehozták a gerenda mögüli rejtekhelyről a régi zászlót, a poros, fekete viaszkosvászon tokba rejtett zászlót. Körülállták és kibontották. A fehérje egy kissé elsárgult, de szép, nagy lobogó volt. Angyalos címerű, koronás, kettős kereszttel, hármas halommal és a négy folyóval. Szeles idegesen felkiáltott és rémülten nevetett: — Na, még csak ez a reakciós zászló kell. Korona meg kereszt! Ha ezzel kimegyünk azonnal rátok fogják, hogy fasiszta ellenforradalmárok vagytok és reakcionáriusok. Nem lehetett látni, hogyan csaptak össze, de már birkóztak a szeplőssel. Horváth Jancsi lökte szét őket. Álltak egymás felé hajolva, fogásra görbülő marokkal. Szivállítóan fiatalok és indulatosak voltak. Piros-fehér szín hullámzott az arcukon. Mikor indultak sorjában kifelé a moziból, a szeplős fiú el akarta venni tőle a zászlót. Olyan volt a szeplős arca, amikor a zászlóért nyúlt, mintha minden szeplője megnőtt volna és mintha nyüzsögni kezdtek volna arcában a megnőtt szeplők. Nem adta oda a zászlót. — Ha megengedik — mondotta —■ ez az én zászlóm, majd én viszem. Nem adhatom át senkinek. Hazudott, mert a zászló nem volt az övé. De megrémült, hogy itthagyják. Egyszer már elfutott a csatanap elől. A többiek Horváth Jancsira néztek. A feketesörényű fiú végigtárta türelmetlen ujjakkal a haját, aztán elnevette magát. Mintha eltalálta volna a nagybajuszú, parasztcsizmás gondolatát. — Ez a nap — mondotta —■ mindenkié. A szabadság csatanapja. És csatanapon jelen kell lenni. Hozza a zászlót, bácsi! (Folytatjuk.) TÍZ ÉVE: Áldozat az Üllői utón ESZTERHÁS ISTVÁN. (“Az Áldozat az Üllői utón” ) Vasárnap 1956 november 18.) számában jelent meg, amikor a szabadságharcról nem tudtunk többet, csak amit az idegennyelvű híradásokból káprázó szemmel kiolvashattunk, ugy is írtam, a szabadságharc nagy fényességétől elkáprázott szemmel. Most, tíz év múlva szeretettel ajánlom a szabadságharcosoknak, akik akkor nem olvashatták.)