Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1966 (73. évfolyam, 1-50. szám)

1966-11-13 / 44. szám

A MAGYAR SZABADSÁGHARC ALATT az elszakított területi magyarság helyzete országonkint különbözőképen alakult. Moszkva leghűbb csatlósa, a prágai cseh kormányzat azonnal katonai, karhatalmi és közigazgatási intézkedéseket foganatosított, hogy a felvidéki magyarságot és szlovákságot elszigetelje és sakkban tartsa. A moszkovita Anna Paukeréktől már megszabadult bukaresti román kommunista kormány­zat a magyar szabadságharc legkritikusabb napjaiban ingadozó, várakozó magatartást tanúsított, de novem­ber 4.-e után elsőként jelentkezett Moszkvában, hogy az erdélyi magyarság felszámolását célzó politikájához Moszkva hozzájárulását megkapja. Tito belgrádi kom­munista rendszerét a magyar szabadságharc igen kínos helyzetbe hozta, mert egyrészt bebizonyosodott, hogy a moszkovita kommunizmussal szembefordult magyar­ságnak a kommunizmus titói változata sem kell, más­részt bebizonyosodott az is, hogy a titói álarc mögött ugyanaz a kommunista zsarnokság húzódik meg, mint a kommunizmus moszkvai variációjában. Belgrád is felvonultatta a határra hadseregét, mozgósította poli­tikai rendőrségét, fokozott éberséggel figyelte és re­gisztrálta a délvidéki magyarság reakcióját, de legfőbb igyekezete arra irányult, hogy igazolja magatartását a délvidéki magyarság előtt s hogy a magyarországi és jugoszláviai helyzet összehasonlításával ismét Belgrád felé fordítsa a szabadságharc napjaiban Bu­dapest felé fordult délvidéki magyarság tekintetét. ❖ HOGY TITÓ KOMMUNISTA KORMÁNY­ZATÁNAK a magyar szabadságharc alatti maga­tartását megérthessük, röviden át kell tekintenünk az ú.n. titóizmus kialakulását és fejlődését. Belgrád és Moszkva között 1948-ban bekövet­kezett szakítás hátterében Tito egyéni hiúsága és becsvágya mellett döntő szerepet játszott a szerb lel­kiségre oly jellemző hatalomvágy, mely miként a múltban, 1945 után is túltekintett a maga népi, állami keretein . Belgrádot már nemcsak az egész Balkán, de a dunai térség hatalmi gócává kívánta kiépíteni. A bulgár kommunistákkal kötött bledi megállapodást követően Tito budapesti, varsói és bukaresti útja során kibontakozó terv késztette 1948 tavaszán Sztálint, hogy Titónak álljt parancsoljon. 1948 június 28-án a kommunista pártok közös­ségéből kitaszított jugoszláv kommunista párt a maga igazolására és védekezésére csak ekkor alakította ki azt a politikai programmot, melyet elsősorban a nyu­gati sajtó nevezett el titóizmusnak. Eszerint a: A szocializmus (kommunizmus) felé többféle út vezet s ez útnak alkalmazkodnia kell az egyes államok sajátos adottságaihoz és szük­ségleteihez. b. A szocialista (kommunista) rendszer, elfoga­dása nem jelentheti az állami függetlenség feladását, valamely ország politikai és gazda­sági érdekeinek Moszkva érdekei alá rende­lését. ' ’ ' , C. Az egyes államok kommunista pártjai nem avatkozhatnak be egymás belügyeibe s mint egyenrangú feleknek kell egymás mellett­­ állniok. Hogy Tito és rendszere 1948 és 1953 között a Szovjetunió politkai, katonai és gazdasági nyomása, saját népe nagy többségének elégedetlensége ellenére fenntarthatta magát, sőt Jugoszlávia politikai és gaz­dasági adottságait, messze meghaladó módon még a világpolitikában is szerephez jutott, azt kizárólag a nyugati hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok politikai, katonai és gazdasági támogatásának köszön­hette. E támogatást az Egyesült Államok külpolitikai vezetése az alábbi két, nagyon is vitatható meggon­dolással indokolta: a. A szovjet­ tömbből kivált, semleges, a maga függetlenségét Moszkvával szemben is meg­védeni kész Jugoszlávia a nyugat számára lényeges stratégiai előnyt biztosít. b. A kommunista síkon megmaradó Jugoszlávia példája a vasfüggönyön túl a többi állam kommunista vezetését is hasonló akciókra késztetheti s ezzel a szovjet tömb fokozatosan felbomlik. Éppen ez utóbbi szempont miatt a nyugat óva­kodott attól, hogy a támogatása ellenében Belgrádtól a kommunista rendszer legcsekélyebb enyhítését, vagy módosítását követelje, így a titóizmus sohasem lépett a lassú demokratizálódás útjára, mindig meg­maradt a kritikát, ellenvéleményt nem tűrő rideg kommunista pártdiktatúra vonalán. Sztálin halálát (1953) követően Belgrád és Moszkva viszonyában radikális változás állott be. 1953 nyarán Tito pártjának már-már bomladozó ká­dereit egy újabb egyházellenes hullámmal aktiválta . 1953 őszén, a trieszti válság során, annak nyugatelle­­nes beállítottságát újból kihangsúlyozta. Moszkva uj urai megnyugvással vették tudomá­sul Titónak ezt a gesztusát s elérkezettnek vélték az időt, hogy a titóizmust is bekapcsolják a maguk for­mailag ij, lényegében azonban változatlan politikai és hatalmi célkitűzéseik szolgálatába. a. Egyrészt, mert úgy vélték, hogy a titóizmus sokkal alkalmasabb módszer a kommunizmus ázsiai és afrikai térhódítására, mint volt a koreai nyílt támadás. b. Másrészt azt remélték, hogy a titóizmus egy­ben alkalmas formula lesz a már kommunista uralom alá kényszerített országokban jelent­kező s egyre erősbödő belső nyugtalanság és elégedetlenség levezetésére. Így következett be 1955 májusában Bulgaria és Kruscsev bel­gádi látogatása, Moszkva és Belgrád újabb kézfogása. Sztálin megbélyegzése (1956 február) és Tito diadalmenetnek számító szovjetoroszországi látogatá­sa után (1956 május) immár úgy látszott, hogy a titóizmus Moszkva hivatalos politikájává vált. Ez események hatása alatt, a vasfüggöny mögött, elsősorban a mindig nyugathoz tartozó Lengyelor­szágban és Magyarországon egyszerre aktiválódtak azok az eddig elfojtott szellemi erők, hogy Moszkvá­val szemben legalább ez új irányzat által kilátásba helyezett engedményeket mielőbb megvalósíthassák. Ha figyelembe vesszük még azt a körülményt is, hogy Dulles, az Egyesült Államok külügyi államtit­kára az 1952-es választási harc során Buffalóban tar­tott beszédében meghirdetett felszabadítási program­ját feladva a genfi konferenciát követően 1955 no­vemberében Brioni szigetén magáévá tette a fellazítás "titói” értelmezését, mely a teheráni és a jaltai egyez­mények szellemében korántsem kívánta kiszakítani Moszkva politikai és gazdasági érdek­szférájából a “titóista függetlenséget” nyert államokat. S ha figye­lembe vesszük azt a tényt, hogy a nyugati világsajtó — itt az Egyesült Államokban a Lippman-Sulzberger- Alsop­trio — mily hatalmas propagandát fejtett ki 1956 tavasza óta ez elgondolás népszerűsítésére, meg­állapíthatjuk, hogy minden jel arra vallott, hogy a középeurópai népek jogos s való szabadságtörekvé­seinek ez újabb kijátszását célzó Kruscsev-Titó elgon­dolás a Nyugat asszisztálása mellett programszerűen, lesz végrehajtható. EKKOR AZONBAN EGY NEM VÁRT ESE­MÉNY TÖRTÉNT: A PLZENI VÉRES FEL­KELÉS. Moszkvában megdöbbenve ismerték fel a veszélyt, hogy a titóista átállítás menetrendjét köny­­nyen felboríthatja egy eddig figyelembe nem vett tényező: maga a nép. A szovjet kommunista párt Molotov csoportja nyomban akcióba lépett, hogy a titóizálás folyamatát leállítsák. Kruscsev, hogy saját pozícióját is mentse, Jugoszláviába repült, hogy e veszély elhárítására Tito személyes közreműködését is megnyerje. A bellyei, majd brionni tárgyalások után mindketten a Krímbe repültek, ahol a csatlós államok kommunista párt­jainak vezetőit is bevonták tanácskozásukba. Úgy döntöttek, hogy a már folyamatba tett átállítást nem visszakoztatják, csupán lelassítják. Kelet-Németor­­szágban, Lengyelországban és Csehszlovákiában Moszkva kizárólagosan magának tartotta fenn e fo­lyamat ellenőrzését és irányítását, míg Magyarorszá­gon, Romániában és Bulgáriában Tito kapott szere­pet. De Moszkva itt is kikötötte, hogy ez átállítás helyi vezetését Moszkva régi, kipróbált embereire kell bízni. E kompromisszum eredményeképen vett részt Gerő Ernő már a krim­ megbeszéléseken, majd tett hiva­talos látogatást Belgrádban a magyar szabadságharc előestéjén. E kompromisszummal azonban a titóizmus elvesz­tette hitelét a magyarság szemében, mert nyilvánva­lóvá vált, hogy tényleges és lényeges engedményekre aligha számíthat. Varsóban Gomulka "hatalomba helyezése” Krus­csev és Molotov drámai asszisztálása” mellett még simán ment végbe, de a Belgrádból éppen visszatérő Gerőt a lengyelországi fordulat hatása alatt már láz­ban égő Budapest fogadta. Gerő Ernő a százezernyi tüntető tömeg láttára, mely ez egyszer nem a kom­munista párt mindenható urainak parancsára sereglett a parlament elé, egyszerre kiesett "titóista” szerepéből s kirobbantotta a magyarság szabadságharcát. Tito november 11-i pólai beszédében Gerőt ezért el is marasztalta. Elmarasztalta azért is, mert a szovjet haderőt vette igénybe a kirobbant felkelés letörésére. Ezzel a titóizmust is kompromittálta, mert bebizonyo­sodott, hogy a magyarságra a titóizmus is csak a szovjet haderő beavatkozásával kényszeríthető. De az orosz csapatok igénybevételével Gerő utóda, a való­ban titóista hírben álló Nagy Imre is kompromittálta magát. Belgrád éppen ezért Nagy Imre misszióját eleve kilátástalannak minősítette s ezért kísérletet sem tett arra, hogy az október eleji krími megállapo­dások értelmében belenyúljon a magyar eseményekbe. Tito egyszerűen visszavonult Brioni szigetére s Nagy Imrét sorsára hagyta. Teljes cselekvési szabadságot adott Moszkvának. Tette ezt annak tudatában, hogy az Egyesült Államok nem fognak közbelépni. S tette ezt azért is, mert megítélése szerint Nagy Imre az események során oly engedményeket tett a nem kom­munista erőknek, melyek messze meghaladták a titóiz­mus megengedte határokat s már magát a kommunista rendszer fennmaradását veszélyeztették. Ily körülmények közt Tito sem látott más meg­oldást a kommunizmus megmentése érdekében, mint a szovjet haderő újabb bevetését s a magyar szabad­ságharc irgalmatlan vérbefojtását. Tito kormányának határtalan cinizmusát látva a New York Times vezér­cikkírója “Aftermath of Treachery” cikkében (1956 nov. 17) nyíltan fel is vetette a kérdést, vájjon Tito oly gyengének ítélte saját pozícióját, hogy egy de­mokratikus Magyarországtól a jugoszláviai kommu­nizmus jövőjét is féltette. S ez valóban így volt. Tito teljes mértékben tisztában volt országa centrifugális törekvésű népeinek hangulatával. Nemcsak attól félt, hogy a vihar átcsap a délvidéki területekre. De még inkább attól, hogy a horvátság is megmozdul. Tisz­tában volt azzal, hogy Jugoszláviában nemcsak a kom­munista párt, de magának az államnak a léte is kockán forgott. . , , A magyar szabadságharc tragikuma szomszéd ál­lamaink nyíltan ellenséges,, csendesen lapuló, de ugrásra kész, avagy legjobb esetben közömbös maga­tartása volt. S e magatartást nemcsak ez államok kommunista rendszerének fenntartására, irányuló leártakarat, de Magyarország testéből közösen kiha­­kdított zsákmány féltése is determinálta. Mert vala­mennyien tisztában voltak azzal, hogy országaik te­rületén élő magyar tömegek természetszerűleg Buda­pesttől fogják várni emberi és népi szabadságjogaik biztosítását, a tőlük immár kétszer megtagadott ön­rendelkezési elv megvalósítását. S Prágához hason­lóan Belgrád is jól tudta, hogy a magyarság e törek­vésében természetes szövetségre talál majd az ugyan­csak elnyomott horvátságban. A zágrábi egyetem diákságának november 4.-i fújtott tüntetése ezt a ve­szélyt igazolta. AZ OROSZ HADERŐ BRUTÁLIS NOVEM­BER 4.-I TÁMADÁSÁT a jugoszláv közvélemény előtt napokig elhallgatva, Tito kormánya elsőnek is­merte el az oroszok által hatalomba ültetett Kádár kormányt. A jugoszláv propaganda hosszú heteken keresztül arra törekedett, hogy Kádár Jánost, mint a titóista ideológia megbízható képviselőjét állítsa a vi­lág közvéleménye elé. A Kádár kormányzat megszilárdítása érdekében Jugoszlávia az első hetekben két millió dollárnyi áru­hitelt bocsátott Magyarország rendelkezésére. A szovjet csapatok terrorja elől Jugoszláviába menekülők első hullámát néhány a magyarság oldalára állt orosz­­ csapattöredékkel együtt a jugoszláv kormányzat iz­­z­galom nélkül visszadobta a határon. Majd, amikor az egyre, tömegesebben érkező menek­ültek jelenlétét már nem lehetett továbbra is elhallgatni, Jugoszlávia hosszú heteken át lehetővé tette, hogy az újjászerve­zett magyarországi politikai rendőrség megbízottai átszűrjék a menekültek sorait. A menekültek szabad mozgását a továbbiakban sem engedélyezték. A menekülteket zárt táborokban helyezték el, többnyire távol a magyar határtól, hogy a határzóna magyar és horvát lakosságával ne érint­kezhessenek. 1956 november 29-én a jugoszláv kormányzat megállapodást kötött a Kádár kormánnyal a menekül­tek "önkéntes” hazaszállítására. De az első ily szállít­mányokat teljesen elzárták a sajtó és diplomáciai tes­tület tagjai elől. Jugoszlávia egyik legcinikusabb ténykedése ezen a téren a budapesti jugoszláv követségre menekült s ott menedékjogot kért Nagy Imre és társainak ki­szolgáltatása volt. Hogy a nemzetközi szokásjoggal ellentétben álló lépését Jugoszlávia a külvilág felé leplezte, november 21-én formális garanciát kapott a Kádár kormánytól, hogy Nagy Imre és társai szaba­don hazatérhetnek. De az orosz csapatok ily garan­ciát nem adtak. S így ezek nyugodtan letartóztathat­ták a jugoszláv követség épületét elhagyó csoportot, Jugoszlávia formális tiltakozása hasonlóképen csak a külvilágnak szólt. * A DÉLVIDÉKI MAGYARSÁGNAk a hangu­latát a magyar szabadságharc dicsőséges napjaiban, majd a tragikus bukást követő hetekben legjobban a New York Times 1956 nov. 9.-i és 10.-i híradása tük­rözik vissza. Aggodalom és elkeseredés olvasható ki szemeikből, nemcsak a hazai események tragikus ala­kulása miatt, de a Jugoszláviába sodródott menekültek bizonytalan sorsa miatt is. Hosszú évek után kü­lönben ekkor utalt újból a nemzetközi sajtó arra a tényre, hogy Jugoszláviának a magyar határmenti területein tekintélyes számú, zárt településben élő magyarság él. Délvidék magyarság október 23.-át követően lélegzetét visszafojtva követte a magyar szabadság­­harc eseményeit. Mindenki a rádiót figyelte. Közvet­lenül a magyarországi rádiók adását. S ebből nem is csináltak titkot. A szabadságharc kezdeti sikerei örömmel, s várakozással töltötte el lelküket. Sok fiatal lelkében felmerült a vágy, hogy átmenjen a határon "segíteni”, de a magyar-jugoszláv határzónát meg­szálló katonai alakulatok s a délvidéki magyarságot szemmel tartó helyi milícia s UDBA szervek minden ily kísérletet eleve lehetetlenné tettek. A délvidéki magyar nyelvű, de a kommunista párt által kézben tartott sajtó természetesen nem hallgathatta agyon a magyarországi eseményeket. A jugoszláviai vezető lapok tudósítóinak jelentése nyomán a délvidéki la­pokban is megjelentek a budapesti és vidéki esemé­nyeket leíró riportok. E riportok lényege természetesen a kommunista pártot és rendszert érintő veszteségek kiszínezése, felnagyítása volt. A délvidéki magyar nyelvű sajtó fő feladata ekkor nyilván az volt, hogy a­­ rádióhírek nyomán fellelkesült, felbolygatott hangu­latát a délvidéki magyarságnak lefékezze, benne két­ségeket, fenntartásokat váltson ki. November 4.-e után e sajtóra egy újabb feladat várt, magyarázatot adni a délvidéki magyarság felé a jugoszláv­ kormányzat magatartásáról, az éveken át hirdetett politikai szólamok hirtelen cserbehagyásáról. Az újvidéki MAGYAR SZÓ politikai füzetek soroza­tában ezért egymásután jelennek meg a magyar szabadságharccal foglalkozó kiadványok, Tito pólai beszédének Kardely képviselőházi beszédének teljes szövegével. Ezért verték nagy dobra Nagy Imre, le­tartóztatásával kapcsolatos jegyzékváltásokat s Tito pólai beszédének pravdai visszhangját. A jugoszláviai kommunista párt erőfeszítései azonban aligha tudták eloszlatni a délvidéki magyarság meggyőződését, hogy az újvidéki rádión át éveken Magyarország felé su­gárzott propaganda, az újvidéki Magyar Menekültek Szervezetének Magyarország titói felszabadítását hir­dető megnyilatkozásai csak üres szólamok voltak, hogy a jugoszláv kormányzat megnyilatkozásai és tet­tei között éppoly áthidalhatatlan űr tátong, mint a kommunista ideológia és a kommunista valóság kö­zött. A titóizmus a magyar szabadságharc alkalmával levetette álarcát s ez álarcot újból felvenni még Tito és Kardelj dialektikájával sem lehet. Annál kevésbbé, mert, amikor az "Új osztály” miatt már kegyvesztett Milovan Djilas a “THE NEW LEADERS” 1956 november 19-i számában megírta a magyar szabadságharc végső tanulságát, a kommu­nizmus bukásának kezdetét. Tito politikai rendőrsége még aznap újból börtönbe vetette a kommunizmus titói formájától is megcsömörlött Djilast, néhány év előtt még a jugoszláv kommunista párt második számú emberét. A DÉLVIDÉKI MAGYARSÁG MEGREN­DÜLVE FOGADTA NOVEMBER 4 TRAGÉDIÁ­JÁT, de végső fokon kommunistaellenes meggyőző­désében, magyar tudatában, az összmagyarság sors­közösségének újbóli felismerésében, magyar hitében és reményében megerősödve került ki e magyar szabadságharcból. Reánk szabadföldi magyarságra vár a feladat, hogy a délvidéki magyarság e hitét és reményét egykor valóra váltsuk. A szabadságharc és a délvidéki magyarság írta: HOMONNAY ELEMÉR KÖNYVISMERTETÉS Dr. Mihályi Gilbert: "Liturgia és Hitélet" "A nagyvilágban szétszórt Szent István népének alig lehet valami nagyobb szolgálatot tenni a hitéletének elmélyítésén való munkálkodásnál. Mivel azt a célt szolgálja főtisztelendő Mihályi Gilbert premontrei tanárnak a liturgiával foglalkozó időszerű írása, a Brüsszeli Magyar Ház vállalta annak meg­jelentetését és terjesztését annál is inkább, hiszen a II. vatikáni zsinat liturgikus döntvényének 19. cikkelye külön is kötelessé­gévé teszi a lelkipásztoroknak, hogy híveik liturgikus nevelé­sére kellő gondot fordítsanak. Ez a kis kötet nem arra való, hogy egyszer átolvassuk és utána félretegyük. Hanem tartalmánál fogva arra hivatott, hogy egyszeri alapos átolvasás után is keresztény életünk "kísérője” maradjon. Vagyis az az igénye, hogy többször ke­zünkbe vegyük, többször olvasgassuk, elmélkedve megértsük és mindennapos hitéletünkben megvalósítsuk, így dolgozzunk szétszórtan is a "Sacra Pannónia”, a Szent Magyarország eljövetelén!” A kiadónak, Dr. Déri Béla brüsszeli magyar lelkésznek ezekkel, az Előszóban írt szavaival bocsátjuk útra itt az Egye­sült Államokban Mihályi atyának, a Vasárnap munkatársának időszerű kiadványát. Megrendelhető a Vasárnap Könyvesboltjában $ 1.30-ért, amiben a porta is bennfoglaltatik. Az Árpád Akadémia A MAGYAR TÁRSASÁG közli: A Magyar Találkozót is kezdeményező Magyar Társaság életre hívta honszerző Árpád fejedelemről elnevezve az ÁRPÁD AKADÉMIÁT. Az Árpád Akadémia célja a magyar szellem kimagasló értékű alkotásainak és azok szerzőinek intézményes számbavé­tele, nyilvántartása, szakszerű kiértékelése, megörökítése és elismerésük előmozdítása. Az Árpád Akadémia feladata a ma­gyar szellem alkotó kedvének ébrentartása és fokozása. Az Árpád Akadémia tagjai, kimagasló értékű szellemi al­kotások magyar, vagy magukat magyarnak valló szerzői, akik: 1.) az évenként meghirdetett Árpád pályázaton arany, ezüst, vagy bronz Árpád érmet nyertek és a tagságot elfogad­ják, 2. ) azok az egész világon, szabadföldön szétszórtan élő, a magyar szellem kiválóságai, akik az Árpád pályázaton ugyan részt nem vettek, de a tudomány, az irodalom, vagy a művé­szet terén 1945 óta kimagasló értékű alkotással növelték a magyarság jó hírnevét és akik az ügyrendben meghatározott módon meghívást kapnak. Az ily módon meghívott tagok név­sorát az Árpád pályázatok eredménye kihirdetésével együtt a Magyar Találkozó keretében hozzák nyilvánosságra, amikor is az Árpád Akadémia teljes ülést tart, 3. ) azok a nem magyar származású egyének, akik tudo­mányos munkásságuk során magyar kérdésekkel tárgyilagosan foglalkoznak s ezáltal a magyar igazság érvényesülését mun­kásságukkal előmozdítják. Az Árpád Akadémia első évi rendes és egyben alakuló nyilvános ülését 1966 évi november hó 26-án, szombaton dél­ben tartja a Cleveland Sheraton Hotel különtermében. Ezen az ülésen — az igazgató tanács felkérésére — ft. dr. Gábriel Asztrik premontrei kanonok, egyetemi tanár, a francia becsü­letrend lovagja és az arany Árpád érem tulajdonosa elnököl. Az Árpád Akadémia első ülésének tárgya a tagok számba­ ****xxxx*xx***xxs»^^ ESKÜVŐI MEGHÍVÓK magán, üz­leti és egyesületi nyomtatványok. GUMMI BÉLYEGZŐK, (3 soros­ név, dm, 1 dollár). GÉPELÉST ÉS SOKSZOROSÍ­TÁST vállalok. Alacsony árak - Elsőrangú munka IMMER PRINTIN© SERVICI Tv­lgyessy-Em­mer László P.O. Box 144, Metudhea, N. J. 08&40 vétele és az Árpád Akadémia, valamint annak három főosz­tálya: a tudományos, az iro­dalmi és művészeti főosztály elnökeinek egy-egy évre tör­ténő megválasztása általános közfelkiáltással, vagy titkos szavazás útján. Az Árpád Akadémia ugyan­az­nap este díszvacsora kere­tében ünnepli megalakulását.

Next