Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1966 (73. évfolyam, 1-50. szám)
1966-11-13 / 44. szám
A MAGYAR SZABADSÁGHARC ALATT az elszakított területi magyarság helyzete országonkint különbözőképen alakult. Moszkva leghűbb csatlósa, a prágai cseh kormányzat azonnal katonai, karhatalmi és közigazgatási intézkedéseket foganatosított, hogy a felvidéki magyarságot és szlovákságot elszigetelje és sakkban tartsa. A moszkovita Anna Paukeréktől már megszabadult bukaresti román kommunista kormányzat a magyar szabadságharc legkritikusabb napjaiban ingadozó, várakozó magatartást tanúsított, de november 4.-e után elsőként jelentkezett Moszkvában, hogy az erdélyi magyarság felszámolását célzó politikájához Moszkva hozzájárulását megkapja. Tito belgrádi kommunista rendszerét a magyar szabadságharc igen kínos helyzetbe hozta, mert egyrészt bebizonyosodott, hogy a moszkovita kommunizmussal szembefordult magyarságnak a kommunizmus titói változata sem kell, másrészt bebizonyosodott az is, hogy a titói álarc mögött ugyanaz a kommunista zsarnokság húzódik meg, mint a kommunizmus moszkvai variációjában. Belgrád is felvonultatta a határra hadseregét, mozgósította politikai rendőrségét, fokozott éberséggel figyelte és regisztrálta a délvidéki magyarság reakcióját, de legfőbb igyekezete arra irányult, hogy igazolja magatartását a délvidéki magyarság előtt s hogy a magyarországi és jugoszláviai helyzet összehasonlításával ismét Belgrád felé fordítsa a szabadságharc napjaiban Budapest felé fordult délvidéki magyarság tekintetét. ❖ HOGY TITÓ KOMMUNISTA KORMÁNYZATÁNAK a magyar szabadságharc alatti magatartását megérthessük, röviden át kell tekintenünk az ú.n. titóizmus kialakulását és fejlődését. Belgrád és Moszkva között 1948-ban bekövetkezett szakítás hátterében Tito egyéni hiúsága és becsvágya mellett döntő szerepet játszott a szerb lelkiségre oly jellemző hatalomvágy, mely miként a múltban, 1945 után is túltekintett a maga népi, állami keretein . Belgrádot már nemcsak az egész Balkán, de a dunai térség hatalmi gócává kívánta kiépíteni. A bulgár kommunistákkal kötött bledi megállapodást követően Tito budapesti, varsói és bukaresti útja során kibontakozó terv késztette 1948 tavaszán Sztálint, hogy Titónak álljt parancsoljon. 1948 június 28-án a kommunista pártok közösségéből kitaszított jugoszláv kommunista párt a maga igazolására és védekezésére csak ekkor alakította ki azt a politikai programmot, melyet elsősorban a nyugati sajtó nevezett el titóizmusnak. Eszerint a: A szocializmus (kommunizmus) felé többféle út vezet s ez útnak alkalmazkodnia kell az egyes államok sajátos adottságaihoz és szükségleteihez. b. A szocialista (kommunista) rendszer, elfogadása nem jelentheti az állami függetlenség feladását, valamely ország politikai és gazdasági érdekeinek Moszkva érdekei alá rendelését. ' ’ ' , C. Az egyes államok kommunista pártjai nem avatkozhatnak be egymás belügyeibe s mint egyenrangú feleknek kell egymás mellett állniok. Hogy Tito és rendszere 1948 és 1953 között a Szovjetunió politkai, katonai és gazdasági nyomása, saját népe nagy többségének elégedetlensége ellenére fenntarthatta magát, sőt Jugoszlávia politikai és gazdasági adottságait, messze meghaladó módon még a világpolitikában is szerephez jutott, azt kizárólag a nyugati hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok politikai, katonai és gazdasági támogatásának köszönhette. E támogatást az Egyesült Államok külpolitikai vezetése az alábbi két, nagyon is vitatható meggondolással indokolta: a. A szovjet tömbből kivált, semleges, a maga függetlenségét Moszkvával szemben is megvédeni kész Jugoszlávia a nyugat számára lényeges stratégiai előnyt biztosít. b. A kommunista síkon megmaradó Jugoszlávia példája a vasfüggönyön túl a többi állam kommunista vezetését is hasonló akciókra késztetheti s ezzel a szovjet tömb fokozatosan felbomlik. Éppen ez utóbbi szempont miatt a nyugat óvakodott attól, hogy a támogatása ellenében Belgrádtól a kommunista rendszer legcsekélyebb enyhítését, vagy módosítását követelje, így a titóizmus sohasem lépett a lassú demokratizálódás útjára, mindig megmaradt a kritikát, ellenvéleményt nem tűrő rideg kommunista pártdiktatúra vonalán. Sztálin halálát (1953) követően Belgrád és Moszkva viszonyában radikális változás állott be. 1953 nyarán Tito pártjának már-már bomladozó kádereit egy újabb egyházellenes hullámmal aktiválta . 1953 őszén, a trieszti válság során, annak nyugatellenes beállítottságát újból kihangsúlyozta. Moszkva uj urai megnyugvással vették tudomásul Titónak ezt a gesztusát s elérkezettnek vélték az időt, hogy a titóizmust is bekapcsolják a maguk formailag ij, lényegében azonban változatlan politikai és hatalmi célkitűzéseik szolgálatába. a. Egyrészt, mert úgy vélték, hogy a titóizmus sokkal alkalmasabb módszer a kommunizmus ázsiai és afrikai térhódítására, mint volt a koreai nyílt támadás. b. Másrészt azt remélték, hogy a titóizmus egyben alkalmas formula lesz a már kommunista uralom alá kényszerített országokban jelentkező s egyre erősbödő belső nyugtalanság és elégedetlenség levezetésére. Így következett be 1955 májusában Bulgaria és Kruscsev belgádi látogatása, Moszkva és Belgrád újabb kézfogása. Sztálin megbélyegzése (1956 február) és Tito diadalmenetnek számító szovjetoroszországi látogatása után (1956 május) immár úgy látszott, hogy a titóizmus Moszkva hivatalos politikájává vált. Ez események hatása alatt, a vasfüggöny mögött, elsősorban a mindig nyugathoz tartozó Lengyelországban és Magyarországon egyszerre aktiválódtak azok az eddig elfojtott szellemi erők, hogy Moszkvával szemben legalább ez új irányzat által kilátásba helyezett engedményeket mielőbb megvalósíthassák. Ha figyelembe vesszük még azt a körülményt is, hogy Dulles, az Egyesült Államok külügyi államtitkára az 1952-es választási harc során Buffalóban tartott beszédében meghirdetett felszabadítási programját feladva a genfi konferenciát követően 1955 novemberében Brioni szigetén magáévá tette a fellazítás "titói” értelmezését, mely a teheráni és a jaltai egyezmények szellemében korántsem kívánta kiszakítani Moszkva politikai és gazdasági érdekszférájából a “titóista függetlenséget” nyert államokat. S ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a nyugati világsajtó — itt az Egyesült Államokban a Lippman-Sulzberger- Alsoptrio — mily hatalmas propagandát fejtett ki 1956 tavasza óta ez elgondolás népszerűsítésére, megállapíthatjuk, hogy minden jel arra vallott, hogy a középeurópai népek jogos s való szabadságtörekvéseinek ez újabb kijátszását célzó Kruscsev-Titó elgondolás a Nyugat asszisztálása mellett programszerűen, lesz végrehajtható. EKKOR AZONBAN EGY NEM VÁRT ESEMÉNY TÖRTÉNT: A PLZENI VÉRES FELKELÉS. Moszkvában megdöbbenve ismerték fel a veszélyt, hogy a titóista átállítás menetrendjét könynyen felboríthatja egy eddig figyelembe nem vett tényező: maga a nép. A szovjet kommunista párt Molotov csoportja nyomban akcióba lépett, hogy a titóizálás folyamatát leállítsák. Kruscsev, hogy saját pozícióját is mentse, Jugoszláviába repült, hogy e veszély elhárítására Tito személyes közreműködését is megnyerje. A bellyei, majd brionni tárgyalások után mindketten a Krímbe repültek, ahol a csatlós államok kommunista pártjainak vezetőit is bevonták tanácskozásukba. Úgy döntöttek, hogy a már folyamatba tett átállítást nem visszakoztatják, csupán lelassítják. Kelet-Németországban, Lengyelországban és Csehszlovákiában Moszkva kizárólagosan magának tartotta fenn e folyamat ellenőrzését és irányítását, míg Magyarországon, Romániában és Bulgáriában Tito kapott szerepet. De Moszkva itt is kikötötte, hogy ez átállítás helyi vezetését Moszkva régi, kipróbált embereire kell bízni. E kompromisszum eredményeképen vett részt Gerő Ernő már a krim megbeszéléseken, majd tett hivatalos látogatást Belgrádban a magyar szabadságharc előestéjén. E kompromisszummal azonban a titóizmus elvesztette hitelét a magyarság szemében, mert nyilvánvalóvá vált, hogy tényleges és lényeges engedményekre aligha számíthat. Varsóban Gomulka "hatalomba helyezése” Kruscsev és Molotov drámai asszisztálása” mellett még simán ment végbe, de a Belgrádból éppen visszatérő Gerőt a lengyelországi fordulat hatása alatt már lázban égő Budapest fogadta. Gerő Ernő a százezernyi tüntető tömeg láttára, mely ez egyszer nem a kommunista párt mindenható urainak parancsára sereglett a parlament elé, egyszerre kiesett "titóista” szerepéből s kirobbantotta a magyarság szabadságharcát. Tito november 11-i pólai beszédében Gerőt ezért el is marasztalta. Elmarasztalta azért is, mert a szovjet haderőt vette igénybe a kirobbant felkelés letörésére. Ezzel a titóizmust is kompromittálta, mert bebizonyosodott, hogy a magyarságra a titóizmus is csak a szovjet haderő beavatkozásával kényszeríthető. De az orosz csapatok igénybevételével Gerő utóda, a valóban titóista hírben álló Nagy Imre is kompromittálta magát. Belgrád éppen ezért Nagy Imre misszióját eleve kilátástalannak minősítette s ezért kísérletet sem tett arra, hogy az október eleji krími megállapodások értelmében belenyúljon a magyar eseményekbe. Tito egyszerűen visszavonult Brioni szigetére s Nagy Imrét sorsára hagyta. Teljes cselekvési szabadságot adott Moszkvának. Tette ezt annak tudatában, hogy az Egyesült Államok nem fognak közbelépni. S tette ezt azért is, mert megítélése szerint Nagy Imre az események során oly engedményeket tett a nem kommunista erőknek, melyek messze meghaladták a titóizmus megengedte határokat s már magát a kommunista rendszer fennmaradását veszélyeztették. Ily körülmények közt Tito sem látott más megoldást a kommunizmus megmentése érdekében, mint a szovjet haderő újabb bevetését s a magyar szabadságharc irgalmatlan vérbefojtását. Tito kormányának határtalan cinizmusát látva a New York Times vezércikkírója “Aftermath of Treachery” cikkében (1956 nov. 17) nyíltan fel is vetette a kérdést, vájjon Tito oly gyengének ítélte saját pozícióját, hogy egy demokratikus Magyarországtól a jugoszláviai kommunizmus jövőjét is féltette. S ez valóban így volt. Tito teljes mértékben tisztában volt országa centrifugális törekvésű népeinek hangulatával. Nemcsak attól félt, hogy a vihar átcsap a délvidéki területekre. De még inkább attól, hogy a horvátság is megmozdul. Tisztában volt azzal, hogy Jugoszláviában nemcsak a kommunista párt, de magának az államnak a léte is kockán forgott. . , , A magyar szabadságharc tragikuma szomszéd államaink nyíltan ellenséges,, csendesen lapuló, de ugrásra kész, avagy legjobb esetben közömbös magatartása volt. S e magatartást nemcsak ez államok kommunista rendszerének fenntartására, irányuló leártakarat, de Magyarország testéből közösen kihakdított zsákmány féltése is determinálta. Mert valamennyien tisztában voltak azzal, hogy országaik területén élő magyar tömegek természetszerűleg Budapesttől fogják várni emberi és népi szabadságjogaik biztosítását, a tőlük immár kétszer megtagadott önrendelkezési elv megvalósítását. S Prágához hasonlóan Belgrád is jól tudta, hogy a magyarság e törekvésében természetes szövetségre talál majd az ugyancsak elnyomott horvátságban. A zágrábi egyetem diákságának november 4.-i fújtott tüntetése ezt a veszélyt igazolta. AZ OROSZ HADERŐ BRUTÁLIS NOVEMBER 4.-I TÁMADÁSÁT a jugoszláv közvélemény előtt napokig elhallgatva, Tito kormánya elsőnek ismerte el az oroszok által hatalomba ültetett Kádár kormányt. A jugoszláv propaganda hosszú heteken keresztül arra törekedett, hogy Kádár Jánost, mint a titóista ideológia megbízható képviselőjét állítsa a világ közvéleménye elé. A Kádár kormányzat megszilárdítása érdekében Jugoszlávia az első hetekben két millió dollárnyi áruhitelt bocsátott Magyarország rendelkezésére. A szovjet csapatok terrorja elől Jugoszláviába menekülők első hullámát néhány a magyarság oldalára állt orosz csapattöredékkel együtt a jugoszláv kormányzat izzgalom nélkül visszadobta a határon. Majd, amikor az egyre, tömegesebben érkező menekültek jelenlétét már nem lehetett továbbra is elhallgatni, Jugoszlávia hosszú heteken át lehetővé tette, hogy az újjászervezett magyarországi politikai rendőrség megbízottai átszűrjék a menekültek sorait. A menekültek szabad mozgását a továbbiakban sem engedélyezték. A menekülteket zárt táborokban helyezték el, többnyire távol a magyar határtól, hogy a határzóna magyar és horvát lakosságával ne érintkezhessenek. 1956 november 29-én a jugoszláv kormányzat megállapodást kötött a Kádár kormánnyal a menekültek "önkéntes” hazaszállítására. De az első ily szállítmányokat teljesen elzárták a sajtó és diplomáciai testület tagjai elől. Jugoszlávia egyik legcinikusabb ténykedése ezen a téren a budapesti jugoszláv követségre menekült s ott menedékjogot kért Nagy Imre és társainak kiszolgáltatása volt. Hogy a nemzetközi szokásjoggal ellentétben álló lépését Jugoszlávia a külvilág felé leplezte, november 21-én formális garanciát kapott a Kádár kormánytól, hogy Nagy Imre és társai szabadon hazatérhetnek. De az orosz csapatok ily garanciát nem adtak. S így ezek nyugodtan letartóztathatták a jugoszláv követség épületét elhagyó csoportot, Jugoszlávia formális tiltakozása hasonlóképen csak a külvilágnak szólt. * A DÉLVIDÉKI MAGYARSÁGNAk a hangulatát a magyar szabadságharc dicsőséges napjaiban, majd a tragikus bukást követő hetekben legjobban a New York Times 1956 nov. 9.-i és 10.-i híradása tükrözik vissza. Aggodalom és elkeseredés olvasható ki szemeikből, nemcsak a hazai események tragikus alakulása miatt, de a Jugoszláviába sodródott menekültek bizonytalan sorsa miatt is. Hosszú évek után különben ekkor utalt újból a nemzetközi sajtó arra a tényre, hogy Jugoszláviának a magyar határmenti területein tekintélyes számú, zárt településben élő magyarság él. Délvidék magyarság október 23.-át követően lélegzetét visszafojtva követte a magyar szabadságharc eseményeit. Mindenki a rádiót figyelte. Közvetlenül a magyarországi rádiók adását. S ebből nem is csináltak titkot. A szabadságharc kezdeti sikerei örömmel, s várakozással töltötte el lelküket. Sok fiatal lelkében felmerült a vágy, hogy átmenjen a határon "segíteni”, de a magyar-jugoszláv határzónát megszálló katonai alakulatok s a délvidéki magyarságot szemmel tartó helyi milícia s UDBA szervek minden ily kísérletet eleve lehetetlenné tettek. A délvidéki magyar nyelvű, de a kommunista párt által kézben tartott sajtó természetesen nem hallgathatta agyon a magyarországi eseményeket. A jugoszláviai vezető lapok tudósítóinak jelentése nyomán a délvidéki lapokban is megjelentek a budapesti és vidéki eseményeket leíró riportok. E riportok lényege természetesen a kommunista pártot és rendszert érintő veszteségek kiszínezése, felnagyítása volt. A délvidéki magyar nyelvű sajtó fő feladata ekkor nyilván az volt, hogy a rádióhírek nyomán fellelkesült, felbolygatott hangulatát a délvidéki magyarságnak lefékezze, benne kétségeket, fenntartásokat váltson ki. November 4.-e után e sajtóra egy újabb feladat várt, magyarázatot adni a délvidéki magyarság felé a jugoszláv kormányzat magatartásáról, az éveken át hirdetett politikai szólamok hirtelen cserbehagyásáról. Az újvidéki MAGYAR SZÓ politikai füzetek sorozatában ezért egymásután jelennek meg a magyar szabadságharccal foglalkozó kiadványok, Tito pólai beszédének Kardely képviselőházi beszédének teljes szövegével. Ezért verték nagy dobra Nagy Imre, letartóztatásával kapcsolatos jegyzékváltásokat s Tito pólai beszédének pravdai visszhangját. A jugoszláviai kommunista párt erőfeszítései azonban aligha tudták eloszlatni a délvidéki magyarság meggyőződését, hogy az újvidéki rádión át éveken Magyarország felé sugárzott propaganda, az újvidéki Magyar Menekültek Szervezetének Magyarország titói felszabadítását hirdető megnyilatkozásai csak üres szólamok voltak, hogy a jugoszláv kormányzat megnyilatkozásai és tettei között éppoly áthidalhatatlan űr tátong, mint a kommunista ideológia és a kommunista valóság között. A titóizmus a magyar szabadságharc alkalmával levetette álarcát s ez álarcot újból felvenni még Tito és Kardelj dialektikájával sem lehet. Annál kevésbbé, mert, amikor az "Új osztály” miatt már kegyvesztett Milovan Djilas a “THE NEW LEADERS” 1956 november 19-i számában megírta a magyar szabadságharc végső tanulságát, a kommunizmus bukásának kezdetét. Tito politikai rendőrsége még aznap újból börtönbe vetette a kommunizmus titói formájától is megcsömörlött Djilast, néhány év előtt még a jugoszláv kommunista párt második számú emberét. A DÉLVIDÉKI MAGYARSÁG MEGRENDÜLVE FOGADTA NOVEMBER 4 TRAGÉDIÁJÁT, de végső fokon kommunistaellenes meggyőződésében, magyar tudatában, az összmagyarság sorsközösségének újbóli felismerésében, magyar hitében és reményében megerősödve került ki e magyar szabadságharcból. Reánk szabadföldi magyarságra vár a feladat, hogy a délvidéki magyarság e hitét és reményét egykor valóra váltsuk. A szabadságharc és a délvidéki magyarság írta: HOMONNAY ELEMÉR KÖNYVISMERTETÉS Dr. Mihályi Gilbert: "Liturgia és Hitélet" "A nagyvilágban szétszórt Szent István népének alig lehet valami nagyobb szolgálatot tenni a hitéletének elmélyítésén való munkálkodásnál. Mivel azt a célt szolgálja főtisztelendő Mihályi Gilbert premontrei tanárnak a liturgiával foglalkozó időszerű írása, a Brüsszeli Magyar Ház vállalta annak megjelentetését és terjesztését annál is inkább, hiszen a II. vatikáni zsinat liturgikus döntvényének 19. cikkelye külön is kötelességévé teszi a lelkipásztoroknak, hogy híveik liturgikus nevelésére kellő gondot fordítsanak. Ez a kis kötet nem arra való, hogy egyszer átolvassuk és utána félretegyük. Hanem tartalmánál fogva arra hivatott, hogy egyszeri alapos átolvasás után is keresztény életünk "kísérője” maradjon. Vagyis az az igénye, hogy többször kezünkbe vegyük, többször olvasgassuk, elmélkedve megértsük és mindennapos hitéletünkben megvalósítsuk, így dolgozzunk szétszórtan is a "Sacra Pannónia”, a Szent Magyarország eljövetelén!” A kiadónak, Dr. Déri Béla brüsszeli magyar lelkésznek ezekkel, az Előszóban írt szavaival bocsátjuk útra itt az Egyesült Államokban Mihályi atyának, a Vasárnap munkatársának időszerű kiadványát. Megrendelhető a Vasárnap Könyvesboltjában $ 1.30-ért, amiben a porta is bennfoglaltatik. Az Árpád Akadémia A MAGYAR TÁRSASÁG közli: A Magyar Találkozót is kezdeményező Magyar Társaság életre hívta honszerző Árpád fejedelemről elnevezve az ÁRPÁD AKADÉMIÁT. Az Árpád Akadémia célja a magyar szellem kimagasló értékű alkotásainak és azok szerzőinek intézményes számbavétele, nyilvántartása, szakszerű kiértékelése, megörökítése és elismerésük előmozdítása. Az Árpád Akadémia feladata a magyar szellem alkotó kedvének ébrentartása és fokozása. Az Árpád Akadémia tagjai, kimagasló értékű szellemi alkotások magyar, vagy magukat magyarnak valló szerzői, akik: 1.) az évenként meghirdetett Árpád pályázaton arany, ezüst, vagy bronz Árpád érmet nyertek és a tagságot elfogadják, 2. ) azok az egész világon, szabadföldön szétszórtan élő, a magyar szellem kiválóságai, akik az Árpád pályázaton ugyan részt nem vettek, de a tudomány, az irodalom, vagy a művészet terén 1945 óta kimagasló értékű alkotással növelték a magyarság jó hírnevét és akik az ügyrendben meghatározott módon meghívást kapnak. Az ily módon meghívott tagok névsorát az Árpád pályázatok eredménye kihirdetésével együtt a Magyar Találkozó keretében hozzák nyilvánosságra, amikor is az Árpád Akadémia teljes ülést tart, 3. ) azok a nem magyar származású egyének, akik tudományos munkásságuk során magyar kérdésekkel tárgyilagosan foglalkoznak s ezáltal a magyar igazság érvényesülését munkásságukkal előmozdítják. Az Árpád Akadémia első évi rendes és egyben alakuló nyilvános ülését 1966 évi november hó 26-án, szombaton délben tartja a Cleveland Sheraton Hotel különtermében. Ezen az ülésen — az igazgató tanács felkérésére — ft. dr. Gábriel Asztrik premontrei kanonok, egyetemi tanár, a francia becsületrend lovagja és az arany Árpád érem tulajdonosa elnököl. Az Árpád Akadémia első ülésének tárgya a tagok számba ****xxxx*xx***xxs»^^ ESKÜVŐI MEGHÍVÓK magán, üzleti és egyesületi nyomtatványok. GUMMI BÉLYEGZŐK, (3 soros név, dm, 1 dollár). GÉPELÉST ÉS SOKSZOROSÍTÁST vállalok. Alacsony árak - Elsőrangú munka IMMER PRINTIN© SERVICI Tvlgyessy-Emmer László P.O. Box 144, Metudhea, N. J. 08&40 vétele és az Árpád Akadémia, valamint annak három főosztálya: a tudományos, az irodalmi és művészeti főosztály elnökeinek egy-egy évre történő megválasztása általános közfelkiáltással, vagy titkos szavazás útján. Az Árpád Akadémia ugyanaznap este díszvacsora keretében ünnepli megalakulását.