Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1972 (79. évfolyam, 1-50. szám)
1972-12-03 / 47. szám
A JO 173 Louis szatart 2213 N LINCOLN AV2 CHICAGO ILL 60614 Amerika egyetlen katolikus 1972. — Vd. 79. ÉVF. DEC. 3. — VASÁRNAP — 47. SZ. magyar hetilapja Catholic Hungarians9 Sunday The only Catholic Hungarian Weekly Newspaper in the United States Egyes szóm óra: 20 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: Price of one copy: 20 cent 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefon: (216) 799-2600 MINDSZENTY JÓZSEF bíboros: It Ha nincs Isten, jaj az embernek" Ahogy ma a világ áll, köddé foszlik előtte az egész kinyilatkoztatás. A köddéfoszlott kinyilatkoztatás átfejlődik egy nagy lelki űrré. A száj folyton jár, de a beszédnek nincs tartalma és a lélek pedig szinte hiábavaló, egészen üres. Még a hívőknél is előfordul, hogy válogatósak a hitigazságokban. Ami a pillanatnyi helyzetünknek tetszik, azzal a hitigazsággal élünk, a többit pedig félretoljuk utunkból. A kinyilatkoztatásnak minden szava, sőt minden betűje fölbecsülhetetlen értékű. Már mondottam egy alkalommal, hogy nagy Szent Teréz, az egyháznak a tanítója azt mondotta, hogy a szertartásnak minden betűjéért kész volna odaadni az életét. A szertartásnak, a liturgiának a betűi pedig a kinyilatkoztatásból vannak, úgy, hogy a kinyilatkoztatásra vonatkozik ez a kijelentés. Ahogy egy legkisebb emberi közületben, a családban a legfontosabb a szeretet egymás iránt, így van Isten és ember között, a lényeg a szeretet. A sorrend fontos, mert a világ ekörül vigyáz, ma mindenki emberszeretetről beszél. Nem is szeretetről, csak emberiességről. Másodiknak említi, hol már el is hagyja, az Isten szeretetét. Ez a sorrend teljes hibás kezelése és jaj az emberiségnek, amelyet önmagáért szeretnek és nem az Istenért és az Istenből szeretnék. Nagyon fontos az evangéliumban az is, hogy hogyan kell szeretni Istent is és embert is. Az Istent szeretni kell az evangélium szerint teljes szívből, teljes elméből, teljes lélekből, minden erőből. Tehát nem a szívünk egy kis szögletecskéjéből, hanem teljességéből kell ezt a szeretetet teljesíteni. És az embert Istenért kell szeretni. Látjuk a fél világon, hogy, akik Istent nem szeretik, azok megrakják szenvedéssel az embereket: tele vannak a börtönök, eddig ismeretlen gyűjtőtáborokat nyitnak. Ma is van 56 belőlük. És az erőszak, a hatalom tombol az emberben. Ha nincs Isten, jaj az embernek. Azután , hogy kell szeretni a felebarátot? Nem önzően, hogy én vagyok az első személy, hanem úgy, mint önmagadat, úgy kell szeretni az embert. Tegyük ezt és akkor, ha van szeretett Istenünk és van szeretett felebarátunk és ez a felebaráti szeretet egyetemes, általános, akkor az örök életünk felől legyünk nyugodtak Isten végtelen izgalmából. Amen. Adalékok a diktatúra humanista* természetéhez írta: Sárkány György Újabban a diktatúrák állandóan hangoztatják, hogy a humanista szocializmust építik. Ez nem más, mintaz az eddig is alkalmazott trükk, hogy ha valamivel támadják őket, akkor ezt a jelszót, amivel támadják őket, magukra öltik, mint valami álcát és addig használják, míg mindenki megunja és abbahagyja emlegetését. Aztán kisajátítva tetszelegnek benne: így lett a Kádár kormány „forradalmi" munkás és paraszt kormány, miután az 1956-os forradalom vérbefojtására éppenséggel Kádár hívta vissza a ruszkikat. És így lesz napjainkban a kremlini vállfajú kommunizmus „humanista szocializmus", miután oly sok millió embert irtottak ki, hogy a véres és embertelen múlt mindenkiben borzadályt kelt és mindenki szemükre veti a meggyilkolt milliókat. Hogy tehát ezt feledtessék, most beöltöztek a „humanista” álcába és onnan szónokolnak a hiszékenyekkedvéért és a tudatlanokra számítva. • Az író nevét a nagy lábujjára kötik !És ez nem is rossz számítás. Persze, azért nem mindenkit tudnak megrémíteni, amint nem mindenkit tudnak megvenni sem. Így nem tudják elnémítani az orosz írókat, akik életük kockáztatásával tartják fent a szabad irodalmat, amely csak kéziratokban tud megjelenni. És nem tudják elnémítani s megnyerni a száműzött, a népükért élő-haló írókat sem. Szolzsenitzin igazolja mindezt a Nobel-díj elfogadására írott beszédében, amely nem hangozhatott el szabad földön, de kijutott a szabad földre és itt, kint, megjelenhetett. Ez az írói hivatásához méltó lelki nagyság mondotta, hogy a kényszermunkatáborok sötétségében és fagyában hányan pusztultak el orosz írók: .. . „ahol nekem megadatott, hogy életben maradjak, míg mások, esetleg nagyobb és erősebb tehetséggel, mint amit én kaptam, elpusztultak. Ezek közül egynéhánnyal magam is találkoztam a Gulag-szigetvilágban. itt van a javító táborok igazgatási központja, amelyeket szétszórtak a szigetecskék sokaságán. És a besúgás és bizalmatlanság malomkövei között őrlődve nem beszélhettem valamennyivel. Voltak, akikről csak hallottam és voltak mások, akikről csak sejtésem volt. Voltak, akik úgy zuhantak ebbe a feneketlen mélységbe, hogy már ismert írói nevük volt, akikről már legalább tudtunk, de hányan voltak, akikről sohasem hallottunk, akiknek a neve sohasem jutott el a nyilvánosság elé. És tulajdonképpen egyetlen egynek sem sikerült onnan visszatérni. Egy egész nemzeti irodalom maradt ott, a feledésbe taszítva nemcsak sírdomb nélkül, hanem még csak alsóruhát sem kaptak, mezítelenül, csupán egy papírlapra írt számmal ellátva, amelyet a nagy lábujjukra kötöttek. Az orosz irodalom itt volt, azonban kopár, lakatlan földnek látszott messziről. Ahol árnyat nyújtó, békés faóriások nőhettek volna erdőséggé, ott a fadöntések után csak egy vagy két fa maradt meg — véletlenül.’’ • Galanskov a magyar szabadságharc után kezdte harcát a diktatúra ellen Ez lett a sorsa Juri Timofejevics Galanskovnak, a fiatal orosz költőnek, aki 33 éves korában zuhant vissza a javító táborok sötétségébe és fagyába — holtan. Galanskov egyike vollt azoknak a fiatal orosz irodalmároknak, akik a magyar szabadságharc után és annak hatására megindították a „PHOENIX" kiadványokat. 1961-ben a „PHÖNIX 61” számú, gépírással sokszorosított kiadványban emelte fel először szavát, ebben a kézirat-újságban. A szovjet államvédelem azonnal letartóztatta és elmegyógyintézeti kezelésre a bolondokházába vitték. Azonban az ideggyógyászati kezelés nem törte meg és az 1966-ban kiadott „PHÖNIX 66" című kéziratos kiadványban megtámadta a párt írókegyencét, a nagy Mikhail A. Szolochovot. Szolochov akkor a kéziratos irodalom ellen foglalt állást igen élesen és hogy a diktatúra államvédelmi megtorlásait igazolja, kijelentette, hogy ez a kéziratos irodalom ,,hazaáruló” . . . „Szolochov polgártárs", írta a géppel írt lapban Galanskov, „ön többé már nem méltó erre a szóra, hogy író. Egykor átlagos regényíró volt, azonban azóta és már régen megszűnt még ennek is lenni. Most már nem más, mint alacsonyrendű demagóg • ■ ■ ” • Hét évi rabmunka gyomorfekéllyel A diktatúra nem tűrhette, hogy egyik kegyencét ilyen hangon leckéztessék meg és Galanskovot nem sokkal a gépírással sokszorosított cikk megjelenése után ismét letartóztatták. Most végzetesebb útra küldötték. 1968-ban bíróság elé került, ahol szovjet ellenességgel vádolták. Ártatlannak mondotta magát és emellett kitartott végig, az egész tárgyalás alatt. Ügyvédje kivételes bátorságot tanúsított, mert a következőket merte elmondani az ítélet kihirdetése előtt: — Nagyon kérem a bíróságot, ne feledje el, hogy Galanskov, a vádlott, igen beteg ember. Gyomorfekélye van, amely igen előrehaladott állapotú, súlyos és nagy fájdalmakat okoz. Ezt egy orvosi bizottság állapította meg és írásos bizonyítványuk ott van a per irataihoz csatolva . . . Azonban a bíróságot ez nem zavarta és Galanskovot súlyos gyomorfekélyével hét évi rabmunkára ítélték, amelyet a Potma táborban kellett letöltenie. A tábor címe ez volt: Zh Kh 385—17a, Potma, Mordovian, USSR. Rabmunkaként ujjatlan kesztyűk varrását parancsolták rá. • Az anya egy üveg mézét a „humanista diktatúra” nem tűri Galanskov, amint megérkezett Potmába, látta, hogy a halálba küldötték és megkezdte a kétségbeesett harcot, hogy kiszabaduljon a halálos fogóból. A mindennapi halleves és a sárszerű, nehéz kenyér súlyosbították betegségét és látta, tudta, sokáig nem bírja ki a gyomra. Amikor a Potma 17a-táborba helyezték, Galanskov édesanyja vállalta a hosszú utat és meglátogatta a fiát. Egy üveg mézet vitt neki, hogy ezzel táplálhassa magát és gyomrát is kímélhesse, gyógyíthassa vele. A büntető tábor parancsnoka azonban közölte Galanskov anyjával, hogy mézet nem vihet be a fogolynak. Tilos. Amikor az anya könyörgött, a táborparancsnok kijelentette: — Fia nem beteg, hanem egyszerűen javíthatatlan huligán, aki nem szeret dolgozni. Galanskov azonban már olyan beteg volt, hogy anyjának panaszolta, fájdalmai miatt nem tudja megvarrni azt a normát, amit megkövetelnek tőle és ez helyzetét tovább rontja. Különösen a reggelek kibírhatatlanul fájdalmasak, mondotta. Családja ezután valósággal kálváriát járt. Egyik hatóságtól a másikig. A kérés az volt, hogy részesítsék orvosi kezelésben. Mindegyik hatóság röviden válaszolt, közölték velük, hogy Juri Timofejevics Galanskov egészséges és jól van . . . • A humanista diktatúra udvari költője Jevgenej Jevtusenko Anyja ismét vállalta az utat, csak azért, hogy a potmai tábor orvossal tudjon beszélni. Azt hitte kéréssel, könyörgéssel rá tudja venni, hogy segítsen a fián. A büntetőtábor orvosát Sakhnak hívták. Ezt mondotta a könyörgő anyának: — Nincs a fiának semmi baja. Hanem költő és túl nagyra tartja magát . . . Ezután Galanskov családja és barátai összefogtak és felkeresték Jevgenej Jevtusenkot a szovjetkegyenc költőt. Kérték, hogy szóljon egy jó szót Galanskovnak, költőtársának az érdekében. Csak annyit, hogy a bajbajutott költőtárs orvosi segélyt kapjon. Jevtusenko a látogatás alatt igen bájos és főként derűs volt. De sajnálta, nem tehet semmit, mentegetőzött, mert Csilébe kell sürgősen utaznia, ahol Jevtusenko irodalmi estet rendeznek tiszteletére ... Így hát nem lehetett megakadályozni azt, amit a diktatúra elhatározott és kimondott a „bírói” ítéletben: Galanskovnak nem szabad kijönni élve a táborból. Szeptemberben csempészték ki utolsó SOS üzenetét, amely ezt mondotta: — Haldoklom. Ezek mindent elkövetnek, hogy halálomat siettessék . . . • Átfúródás és hashártyagyulladás Végül is bekövetkezett, amire a diktatúra számított: a vérző fekély átfúródott. Galanskovot azonban még ekkor sem vitték kórházba. Azután hashártyagyulladást kapott. Ekkor már tudták, hogy menthetetlen. Erre bevitték a kórházba és egy gyakorlatlan fogolytársával megoperáltatták. A család közben, mikor üzenetéből értesült válságos állapotáról, lázas kapkodással igyekezett akár az utolsó pillanatban is segítségére sietni. Először azt kérték, engedjék a család költségein egy táboron kívüli kórházba vinni. Nem engedélyezték. Állapota nem olyan súlyos, hogy ez indokolt lenne, válaszolták. Azután azt kérték, hogy engedjék meg a család által fizetett orvosnak, hogy meglátogassa és megvizsgálja. Ezt nem utasították el, de nem is engedélyezték. Húzták az időt, mondván, hogy van a táborban, aki megoperálja, ha szükséges. Végül váratlanul engedélyezték, mégis, a családnak és a család által felkért orvosnak, hogy Patmába utazzanak és bemenjenek a táborba. Mikor azonban megérkeztek a tábor kapujához, a tábor kapujában közölték velük, hogy közben Jurij Timofeje(Folytatás a nyolcadik oldalon.) Eszterhás látván versét: „A lágerbeliek üzenete tengerentúlra”, még 1949-ben írta, amikor maga az egyik ausztriai táborban élt. Másodszor akkor jelent meg ez a költeménye, amikor 1958 novemberében az AMERIKAI MAGYAR KATOLIKUS LIGA jelentette, hogy még 3300 magyar menekült jöhetne be Amerikába, ha mi, magyarok, megadnánk nekik az amerikai bevándorláshoz szükséges lakás- és kereseti biztosítékokat. Ekkor írta a VASÁRNAP (1958. november 12.): ,A Katolikus Liga a «Vasárnap» hasábjain ismételten kérte az amerikai egyesületek, valamint az amerikai magyarság megértését és támogatását, hogy tegye lehetővé az Európában rekedt táborokban sivár körülmények között élő magyar menekültek bevándorlását. Ha minden magyar egyesület csak egynéhány magyar menekült támogatását, illetőleg elhelyezését vállalja, úgy a magyar menekültek legnagyobb része elhelyezést találna. A Katolikus Liga kérésének alátámasztására közöljük Eszterhás Istvánnak, a «Vasárnap» szerkesztőjének a költeményét «A LÁGERBELIEK ÜZENETE TENGERENTÚLRA». Keresztényi és magyar kötelesség elesett véreinken segíteni annál is inkább, mert az assurance biztosítása nem jár anyagi áldozatokkal.” 1972-re ismét megteltek magyar nyomorúsággal az európai menekülttáborok. A Szabadságharcos Szövetség nevében Stirling György ismét riasztja az amerikai magyarokat: ismét szükség van arra, hogy mi, amerikai magyarok, kinyújtsuk a lágernyomorúságba süllyedt magyarok felé emelő és segítő kezünket. Amint ezt mondja állandóan a Katolikus Liga is. Hogy az amerikai magyar lelkiismerethez szóljunk, újból közöljük a lágerbeliek üzenetét tengerentúlra, ahogyan azt — maga is hat évig lágerlakó — Eszterhás István versbefoglalta. A lágerbeliek üzenete tengerentúlra írta: ESZTERHÁS ISTVÁN KEDVES BARÁTOM, az ügyes emberek Már mind követtek, Már mind elmentek, Szépen integettek, De a sok rossz barak, hideg lágerek, öregek, gyermekek, jeles betegek, Csontja-bőre a magyarnak ittrekedt, Veszni ittrekedt, Veszni itt rekedt. MERT MARJÁT MAROKKAL mérni lehetett, Jól húzó legények Már rég elmentek, Tengeren átkeltek. Sírtak, nevettek, zászlókat lengettek, Hálát hajbókoltak és köszönetet, A lágeréleten nem segíthetnek. Nekifeszültek Az új életnek. S TI. BARÁTAIM, a bölcsek s vezérek, Buzgón siettetek, Listát kértetek, Bajból kiléptetek, Pénzt s állást nyertetek, S hogy ne fojtson a sóhajtozó lélek, Aki érzékenyebb, gumimellényt vett, Egymást tépitek, S minket feledtek. NE BÚSULJ KIROSTÁLT, itthagyott szerzet, Majd most megteszed, Te is megteszed, A forró szerepet Európában most majd átalveszed, Magyar szabadságért jó lesz most a véred, Mindig is így volt a magyar történet, Ha sok vér kellett, Ha sok vér kellett. NEMCSAK AZ ÜGYESEK, hanem az esettek, Halni elmentek, Ha sok vér kellett, örök rebellisek, Rice betűvetők, kétkezi emberek. Füstös gyáriak, szikkadt meretek, A pusztába kivert szegénylegények Halni mind mentek, Ha sok vér kellett. ÁLDOZATBAN HIVŐ, fénysátras szentek Jézus segítssel Régen ők mentek, Halni letérdeltek. De bűnös vámosok szintúgy elmentek, Hajdúk, betyárok, dúlok és kehesek, Zsoldosok, francosok, bestelelkűek, Zordan mind mentek, Ha sok vér kellett. IGAZ KIRÁLYOK, hercegi vezérek, Biz, ők is mentek, Példát tetéztek, De az együgyűek, Írástudatlan, hályogos emberek, A huligánok, lelki szegények, Nemcsak a vitézlő, a penészlő rend Hajni mind elment, Ha sok vér kellett. KOPJÁRA, ÁGYÚRA, TANKRA kik mentek? A hősök mentek, Bátran hogy mentek! De gyávák is mentek, Kötéllel fogott katonlegények, Anyjukat jajgatták, térdük reszketett, Szívükben dobolt a páni rémület És mégis mentek. Mert sok vér kellett. A MAGYAR FAJTA vészre vérnek termett, Magyar történet, Halni hogy kellett, Féltek vagy nevettek, Akár szilajodtak, akár szerettek, Hadra készültek vagy búzát vetettek. (Folytatás a második oldalon)