Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1972 (79. évfolyam, 1-50. szám)

1972-12-03 / 47. szám

A­ JO 1­73 Louis szat­art 2213 N LINCOLN AV2 CHICAGO ILL 60614 Amerika egyetlen katolikus 1972. — Vd. 79. ÉVF. DEC. 3. — VASÁRNAP — 47. SZ. magyar hetilapja Catholic Hungarians9 Sunday The only Catholic Hungarian Weekly Newspaper in the United States Egyes szóm óra: 20 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: Price of one copy: 20 cent 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefon: (216) 799-2600 MINDSZENTY JÓZSEF bíboros: It Ha nincs Isten, jaj az embernek" Ahogy ma a világ áll, köddé foszlik előtte az egész kinyilatkoztatás. A köddéfoszlott kinyilatkoz­tatás átfejlődik egy nagy lelki űrré. A száj folyton jár, de a beszédnek nincs tartalma és a lélek pedig szinte hiábavaló, egészen üres. Még a hívőknél is előfordul, hogy válogatósak a hitigazságokban. Ami a pillanatnyi helyzetünknek tetszik, azzal a hit­igazsággal élünk, a többit pedig félretoljuk utunk­ból. A kinyilatkoztatásnak minden szava, sőt min­den betűje fölbecsülhetetlen értékű. Már mondot­tam egy alkalommal, hogy nagy Szent Teréz, az egyháznak a tanítója azt mondotta, hogy a szer­tartásnak minden betűjéért kész volna odaadni az életét. A szertartásnak, a liturgiának a betűi pedig a kinyilatkoztatásból vannak, úgy, hogy a kinyi­latkoztatásra vonatkozik ez a kijelentés. Ahogy egy legkisebb emberi közületben, a családban a legfontosabb a szeretet egymás iránt, így van Isten és ember között, a lényeg a szeretet. A sorrend fontos, mert a világ ekörül vigyáz, ma mindenki emberszeretetről beszél. Nem is szeretet­ről, csak emberiességről. Másodiknak említi, hol már el is hagyja, az Isten szeretetét. Ez a sorrend teljes hibás kezelése és jaj az emberiségnek, amelyet ön­magáért szeretnek és nem az Istenért és az Istenből szeretnék. Nagyon fontos az evangéliumban az is, hogy hogyan kell szeretni­ Istent is és embert is. Az Istent szeretni kell az evangélium szerint teljes szívből, teljes elméből, teljes lélekből, minden erőből. Tehát nem a szívünk egy kis szögletecské­jéből, hanem teljességéből kell ezt a szeretetet tel­jesíteni. És az embert Istenért kell szeretni. Látjuk a fél világon, hogy, akik Istent nem szeretik, azok megrakják szenvedéssel az embereket: tele vannak a börtönök, eddig ismeretlen gyűjtőtáborokat nyit­nak. Ma is van 56 belőlük. És az erőszak, a hata­lom tombol az emberben. Ha nincs Isten, jaj az embernek. Azután , hogy kell szeretni a felebará­tot? Nem önzően, hogy én vagyok az első személy, hanem úgy, mint önmagadat, úgy kell szeretni az embert. Tegyük ezt és akkor, ha van szeretett Iste­nünk és van szeretett felebarátunk és ez a felebaráti szeretet egyetemes, általános, akkor az örök életünk felől legyünk nyugodtak Isten végtelen izgalmából. Amen. Adalékok a diktatúra humanista* természetéhez írta: Sárkány György Újabban a diktatúrák állandóan hangoztatják, hogy a humanista szocializmust építik. Ez nem más, mint­­az az eddig is alkalmazott trükk, hogy ha va­lamivel támadják őket, akkor ezt a jelszót, amivel támadják őket, magukra öltik, mint valami álcát és addig használják, míg mindenki megunja és abbahagyja emlegetését. Aztán kisajátítva tetszeleg­nek benne: így lett a Kádár kormány „forradalmi" munkás és paraszt kormány, miután az 1956-os for­radalom vérbefojtására éppenséggel Kádár hívta vissza a ruszkikat. És így lesz napjainkban a krem­lini vállfajú kommunizmus „humanista szocializmus", miután oly sok millió embert irtottak ki, hogy a véres és embertelen múlt mindenkiben borzadályt kelt és mindenki szemükre veti a meggyilkolt mil­liókat. Hogy tehát ezt feledtessék, most beöltöztek a „humanista” álcába és onnan szónokolnak a hiszé­kenyek­­kedvéért és a tudatlanokra számítva. • Az író nevét a nagy lábujjára kötik !É­s ez nem is rossz számítás. Persze, azért nem mindenkit tudnak megrémíteni, amint nem minden­kit tudnak megvenni sem. Így nem tudják elnémí­tani az orosz írókat, akik életük kockáztatásával tartják fent a szabad irodalmat, amely csak kéz­iratokban tud megjelenni. És nem tudják elnémítani s megnyerni a száműzött, a népükért élő-haló író­kat sem. Szolzsenitzin igazolja mindezt a Nobel-díj el­fogadására írott beszédében, amely nem hangozha­tott el szabad földön, de kijutott a szabad földre és itt, kint, megjelenhetett. Ez az írói hivatásához méltó lelki nagyság mondotta, hogy a kényszer­munkatáborok sötétségében és fagyában hányan pusztultak el orosz írók: .. . „ahol nekem megadatott, hogy életben ma­radjak, míg mások, esetleg nagyobb és erősebb te­hetséggel, mint amit én kaptam, elpusztultak. Ezek közül egynéhánnyal magam is találkoz­tam a Gulag-szigetvilágban. itt van a javító táborok igazgatási központja, amelyeket szétszórtak a szi­getecskék sokaságán. És a besúgás és bizalmatlan­ság malomkövei között őrlődve nem beszélhettem valamennyivel. Voltak, akikről csak hallottam és voltak mások, akikről csak sejtésem volt. Voltak, akik úgy zuhantak ebbe a feneketlen mélységbe, hogy már ismert írói nevük volt, akikről már leg­alább tudtunk, de hányan voltak, akikről sohasem hallottunk, akiknek a neve sohasem jutott el a nyil­vánosság elé. És tulajdonképpen egyetlen egynek sem sikerült onnan visszatérni. Egy egész nemzeti irodalom maradt ott, a feledésbe taszítva nemcsak sírdomb nélkül, hanem még csak alsóruhát sem kaptak, me­zítelenül, csupán egy papírlapra írt számmal ellátva, amelyet a nagy lábujjukra kötöttek. Az orosz iroda­lom itt volt, azonban kopár, lakatlan földnek látszott messziről. Ahol árnyat nyújtó, békés faóriások nő­hettek volna erdőséggé, ott a fadöntések után csak egy vagy két fa maradt meg — véletlenül.’’ • Galanskov a magyar szabadságharc után kezdte harcát a diktatúra ellen Ez lett a sorsa Juri Timofejevics Galanskovnak, a fiatal orosz költőnek, aki 33 éves korában zuhant vissza a javító táborok sötétségébe és fagyába — holtan. Galanskov egyike vollt azoknak a fiatal orosz irodalmároknak, akik a magyar szabadságharc után és annak hatására megindították a „PHOENIX" kiadványokat. 1961-ben a „PHÖNIX 61” számú, gépírással sokszorosított kiadványban emelte fel először szavát, ebben a kézirat-újságban. A szovjet államvédelem azonnal letartóztatta és elmegyógy­intézeti kezelésre a bolondokházába vitték. Azon­ban az ideggyógyászati kezelés nem törte meg és az 1966-ban kiadott „PHÖNIX 66" című kéziratos kiadványban megtámadta a párt írókegyencét, a nagy Mikhail A. Szolochovot. Szolochov akkor a kéziratos irodalom ellen foglalt állást igen élesen és hogy a diktatúra államvédelmi megtorlásait iga­zolja, kijelentette, hogy ez a kéziratos irodalom ,,hazaáruló” . . . „Szolochov polgártárs", írta a géppel írt lapban Galanskov, „ön többé már nem méltó erre a szóra, hogy író. Egykor átlagos regényíró volt, azonban azóta és már régen megszűnt még ennek is lenni. Most már nem más, mint alacsonyrendű dema­góg • ■ ■ ” • Hét évi rabmunka gyomorfekéllyel A diktatúra nem tűrhette, hogy egyik kegyen­­cét ilyen hangon leckéztessék meg és Galanskovot nem sokkal a gépírással sokszorosított cikk megje­lenése után ismét letartóztatták. Most végzetesebb útra küldötték. 1968-ban bíróság elé került, ahol szovjet ellen­esség­gel vádolták. Ártatlannak mondot­ta magát és emellett kitartott végig, az egész tár­gyalás alatt. Ügyvédje kivételes bátorságot tanú­sított, mert a következőket merte elmondani az íté­let kihirdetése előtt: — Nagyon kérem a bíróságot, ne feledje el, hogy Galanskov, a vádlott, igen beteg ember. Gyo­morfekélye van, amely igen előrehaladott állapotú, súlyos és nagy fájdalmakat okoz. Ezt egy orvosi bizottság állapította meg és írásos bizonyítványuk ott van a per irataihoz csatolva . . . Azonban a bíróságot ez nem zavarta és Ga­lanskovot súlyos gyomorfekélyével hét évi rabmun­kára ítélték, amelyet a Potma táborban kellett le­töltenie. A tábor címe ez volt: Zh Kh 385—17a, Potma, Mordovian, USSR. Rabmunkaként ujjat­lan kesztyűk varrását parancsolták rá. • Az anya egy üveg mézét a „humanista diktatúra” nem tűri Galanskov, amint megérkezett Potmába, látta, hogy a halálba küldötték és megkezdte a kétségbe­esett harcot, hogy kiszabaduljon a halálos fogó­ból. A mindennapi halleves és a sárszerű, nehéz kenyér súlyosbították betegségét és látta, tudta, sokáig nem bírja ki a gyomra. Amikor a Potma 17a-táborba helyezték, Galanskov édesanyja vál­lalta a hosszú utat és meglátogatta a fiát. Egy üveg mézet vitt neki, hogy ezzel táplálhassa magát és gyomrát is kímélhesse, gyógyíthassa vele. A büntető tábor parancsnoka azonban közölte Galanskov anyjával, hogy mézet nem vihet be a fogolynak. Tilos. Amikor az anya könyörgött, a tábor­parancs­nok kijelentette: — Fia nem beteg, hanem egyszerűen javítha­tatlan huligán, aki nem szeret dolgozni. Galanskov azonban már olyan beteg volt, hogy anyjának panaszolta, fájdalmai miatt nem tudja megvarrni azt a normát, amit megkövetelnek tőle és ez helyzetét tovább rontja. Különösen a regge­lek kibírhatatlanul fájdalmasak, mondotta. Családja ezután valósággal kálváriát járt. Egyik hatóságtól a másikig. A kérés az volt, hogy részesít­sék orvosi kezelésben. Mindegyik hatóság röviden válaszolt, közölték velük, hogy Juri Timofejevics Galanskov egészséges és jól van . . . • A humanista diktatúra udvari költője Jevgenej Jevtusenko Anyja ismét vállalta az utat, csak azért, hogy a potmai tábor­ orvossal tudjon beszélni. Azt hit­te kéréssel, könyörgéssel rá tudja venni, hogy se­gítsen a fián. A büntetőtábor orvosát Sakhnak hív­ták. Ezt mondotta a könyörgő anyának: — Nincs a fiának semmi baja. Hanem költő és túl nagyra tartja magát . . . Ezután Galanskov családja és barátai össze­fogtak és felkeresték Jevgenej Jevtusenkot a szovjet­­kegyenc költőt. Kérték, hogy szóljon egy jó szót Galanskovnak, költőtársának az érdekében. Csak annyit, hogy a bajbajutott költőtárs orvosi segélyt kapjon. Jevtusenko a látogatás alatt igen bájos és fő­ként derűs volt. De sajnálta, nem tehet semmit, mentegetőzött, mert Csilé­be kell sürgősen utaznia, ahol Jevtusenko irodalmi estet rendeznek tisztele­tére ... Így hát nem lehetett megakadályozni azt, amit a diktatúra elhatározott és kimondott a „bírói” íté­letben: Galanskovnak nem szabad kijönni élve a tá­borból. Szeptemberben csempészték ki utolsó SOS üzenetét, amely ezt mondotta: — Haldoklom. Ezek mindent elkövetnek, hogy halálomat siettessék . . . • Átfúródás és hashártyagyulladás Végül is bekövetkezett, amire a diktatúra szá­mított: a vérző fekély átfúródott. Galanskovot azon­ban még ekkor sem vitték kórházba. Azután has­­hártyagyulladást kapott. Ekkor már tudták, hogy menthetetlen. Erre bevitték a kórházba és egy gyakorlatlan fogolytársával megoperáltatták. A család közben, mikor üzenetéből értesült vál­ságos állapotáról, lázas kapkodással igyekezett akár az utolsó pillanatban is segítségére sietni. Először azt kérték, engedjék a család költségein egy tábo­ron kívüli kórházba vinni. Nem engedélyezték. Állapota nem olyan súlyos, hogy ez indokolt lenne, válaszolták. Azután azt kérték, hogy engedjék meg a család által fizetett orvosnak, hogy meglátogassa és megvizsgálja. Ezt nem utasították el, de nem is engedélyezték. Húzták az időt, mondván, hogy van a táborban, aki megoperálja, ha szükséges. Végül váratlanul engedélyezték, mégis, a családnak és a család által felkért orvosnak, hogy Patmába utazzanak és bemenjenek a táborba. Mikor azon­ban megérkeztek a tábor kapujához, a tábor kapu­jában közölték velük, hogy közben Jurij Timofeje­­(Folytatás a nyolcadik oldalon.) Eszterhás látván versét: „A lágerbeliek üzenete tenge­rentúlra”, még 1949-ben írta, amikor maga­­ az egyik auszt­riai táborban élt. Másodszor akkor jelent meg ez a költemé­nye, amikor 1958 novemberében az AMERIKAI MAGYAR KATOLIKUS LIGA jelentette, hogy még 3300 magyar me­nekült jöhetne be Amerikába, ha mi, magyarok, megadnánk nekik az amerikai bevándorláshoz szükséges lakás- és kere­seti biztosítékokat. Ekkor írta a VASÁRNAP (1958. novem­ber 12.): ,A Katolikus Liga a «Vasárnap» hasábjain ismé­telten kérte az amer­ikai egyesületek, valamint az amerikai magyarság megértését és támogatását, hogy tegye lehetővé az Európában rekedt táborokban sivár körülm­ények között élő magyar menekültek bevándorlását. Ha minden magyar egyesület csak egynéhány magyar menekült támogatását, illetőleg elhelyezését vállalja, úgy a magyar menekültek leg­nagyobb része elhelyezést találna. A Katolikus Liga kérésé­nek alátámasztására közöljük Eszterhás Istvá­nnak, a «Va­sárnap» szerkesztőjének a költeményét «A LÁGERBELIEK ÜZENETE TENGERENTÚLRA». Keresztényi és magyar kötelesség elesett véreinken segíteni annál is inkább, mert az assurance biztosítása nem jár anyagi áldozatokkal.” 1972-re ismét megteltek magyar nyomorúsággal az euró­pai menekült­táborok. A Szabadságharcos Szövetség nevé­ben Stirling György ismét riasztja az amerikai magyarokat: ismét szükség van arra, hogy mi, amerikai magyarok, ki­nyújtsuk a lágernyomorúságba süllyedt magyarok felé emelő és segítő kezünket. Amint ezt mondja állandóan a Katolikus Liga is. Hogy az amerikai magyar lelkiismerethez szóljunk, újból közöljük a lágerbeliek üzenetét tengerentúlra, ahogyan azt — maga is hat évig lágerlakó — Eszterhás István versbe­foglalta. A lágerbeliek üzenete tengerentúlra írta: ESZTERHÁS ISTVÁN KEDVES BARÁTOM, az ügyes emberek Már mind követtek, Már mind elmentek, Szépen integettek, De a sok rossz barak, hideg lágerek, öregek, gyermekek, jeles betegek, Csontja-bőre a magyarnak ittrekedt, Veszni ittrekedt, Veszni itt rekedt. MERT MARJÁT MAROKKAL mérni lehetett, Jól húzó legények Már rég elmentek, Tengeren átkeltek. Sírtak, nevettek, zászlókat lengettek, Hálát hajbókoltak és köszönetet, A lágeréleten nem segíthetnek. Nekifeszültek Az új életnek. S TI. BARÁTAIM, a bölcsek s vezérek, Buzgón siettetek, Listát kértetek, Bajból kiléptetek, Pénzt s állást nyertetek, S hogy ne fojtson a sóhajtozó lélek, Aki érzékenyebb, gumimellényt vett, Egymást tépitek, S minket feledtek. NE BÚSULJ KIROSTÁLT, itthagyott szerzet, Majd most megteszed, Te is megteszed, A forró szerepet­­ Európában most majd átalveszed, Magyar szabadságért jó lesz most a véred, Mindig is így volt a magyar történet, Ha sok vér kellett, Ha sok vér kellett. NEMCSAK AZ ÜGYESEK, hanem az esettek, Halni elmentek, Ha sok vér kellett, örök rebellisek, Rice betűvetők, kétkezi emberek. Füstös gyáriak, szikkadt meretek, A pusztába kivert szegénylegények Halni mind mentek, Ha sok vér kellett. ÁLDOZATBAN HIVŐ, fénysátras szentek Jézus segíts­sel Régen ők mentek, Halni letérdeltek. De bűnös vámosok szintúgy elmentek, Hajdúk, betyárok, dúlok és kehesek, Zsoldosok, francosok, bestelelkűek, Zordan mind mentek, Ha sok vér kellett. IGAZ KIRÁLYOK, hercegi vezérek, Biz, ők is mentek, Példát tetéztek, De az együgyűek, Írástudatlan, hályogos emberek, A huligánok, lelki szegények, Nemcsak a vitézlő, a penészlő rend Hajni mind elment, Ha sok vér kellett. KOPJÁRA, ÁGYÚRA, TANKRA kik mentek? A hősök mentek, Bátran hogy mentek! De gyávák is mentek, Kötéllel fogott katonlegények, Anyjukat jajgatták, térdük reszketett, Szívükben dobolt a páni rémület És mégis mentek. Mert sok vér kellett. A MAGYAR FAJTA vészre­ vérnek termett, Magyar történet, Halni hogy kellett, Féltek vagy nevettek, Akár szilajodtak, akár szerettek, Hadra készültek vagy búzát vetettek. (Folytatás a második oldalon)

Next