Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1972 (79. évfolyam, 1-50. szám)
1972-12-10 / 48. szám
HONTALAN MAGYAR KULTÚRA Petőfi május 30-án indul el Szatmárról, s a nagymajtényi síkon, egykori vándorszínészkedésének színhelyein, Székelyhidon és Diószegen, aztán Biharon és Nagyváradon keresztül június 1.-én megérkezik Szalontára. „Bihar helység mellett van a földvár maradványa, melybe hír szerint Mén-Marót zárkózott feleségeivel Árpád elöl. Szép asszonyok, szép asszonyok! a hely, hol ti egykor mosolyogtatok, most puszta, kietlen, elhagyott ... csak egy akasztófa ágaskodik a begyepesedett sánc tetején. — A helységen innen van a domb, melyet bihari hágónak neveznek, s melyről fölséges körülnézés esik le a messzenyúló rónákra, miknek szélére fáradtan ugyan, de mégis eljön a délibáb kelet felől; délre pedig a hegy alatt fekszik Nagyvárad. Szép kellemes nagy város, de nem értem rá megvizsgálni, mert siettem ki ide Szalontára”, írja Úti levelében. Petőfi első nagyszalontai látogatása irodalomtörténeti esemény. Nem azért, mintha a városnak valamilyen különös nevezetességei volnának. A kötelező geográfiai adatokon kívül Fényes Elek csak annyit mond róla, hogy benne ,,a nagy tűz után igen számos vörös cserép fedelű házak láthatók” (e nagy tűzről Arany rajzol megrázó képet Petőfihez írott, 1847. április 21.-én kelt levelében); hogy „szemügye a lakosoknak sertéstenyésztésre van fordítva", hogy „mezőségeiken híres görög dinnye terem” („Hejte Sándor beli özön dinnye van nálunk, és mily édesek — írja Arany nem sokkal Petőfi látogatása után, augusztus 11.-én. — Nekem máris van jegyezve egy pár száz, pedig ez még csak az eleje. S ha te a nyílt dinnyét tartod legjobbnak, úgy nem ettél jó dinnyét. Itt megtanulhatnád, mit hínok jó dinnyének, most fog élni a jövő héten legjobban. S ami több, ez igen könnyű étel, szerelmesek is megehetik gyomorterhelés veszélye nélkül.") Na és persze a csonka torony, amelyet a szalontai napok alatt Petőfi is megénekel, sőt le is rajzol. Mindezek azonban csak a külsőségek. A szalontai kilenc nap eseményei a kis bogárhátú jegyzőlakban játszódnak le: két költő talál itt egymásra, hangolódik össze érzelmileg-eszmeileg a legtökéletesebben. „Tudod-e” — olvassuk Petőfi június 7.-éről, Nagyszalontáról keltezett hetedik Úti levelében —, „mért siettem ide, s mért vagyok itt már egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, se jó barátom Arany János, Toldi szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy hiába beszélek; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd. S e költeményt egy egyszerű falusi jegyző írta, e kis szobácskában, melynek hossza öt, széle pedig két lépés, ami tulajdonképpenden van. A múzsák nem konzervatív kisasszonyok, ők haladnak a korral, s minthogy a század jelszava: «éljen a nép!» a múzsák is leszálltak az arisztokratikus Helikonról, s a kunyhókban telepedtek meg. Boldog én, hogy szinte kunyhóban születtem! Életem legszebb napjai közé sorozom e hetet, melyet töltöttem új barátom családi körében. Egyfelől a komoly vidámságú családapa, másfelől a vidám komolyságú családanya, s előttünk a két fecsegő, virgonc gyermek, egy szőke leányka s egy barna kisfiú ... ilyen koszorú övezi szívemet, és boldog vagyok, csak az fáj, hogy a napokban már elhagyom, el kell hagynom őket, kiket annyira szeretek, mint ha ikertestvéreim volnának.” A szalontai világban teljesen otthon érzi magát Petőfi. Újra otthon van az Alföldön, s magától értetődő természetességgel fakad fel belőle újból — egy Júliához írott levél után — a második szerelmi vallomás: „Szeretem a pusztát, ott érzem magamat igazán szabadnak. Szemeim ott járnak, ahol nekik tetszik. Nem korlátoztatnak, Nem állnak körülem mogorva sziklák, mint Fenyegető rémek, A csörgő patakot hányva-vetve, mintha Láncot csörgetnének." A család varázsa kitörölhetetlenül fogta meg Aranyéknál a szerelme beteljesülésének küszöbén álló Petőfit. „... Számtalanszor gondolok rátok szeretteim — írja Aranynak Pestre való visszaérkezése után, június 18.-án —, és azt gondolom, vajha oly boldog lenne az én családi életem, mint a tiétek, mert annál boldogabb már nem lehet. Csókold össze-vissza nevemben komámasszonyt, gyermekeidet és magadat. Lacinak pedig mondd meg, hogy ne sírjon, mert egyszer csak azt veszi észre, hogy ott termek s még nagyobbat vágok a fenekére, mint a minap, akkor aztán sírhat...” Hogy Arany Laci, a Délibábok hőse későbbi neves írója a kedvence volt, azt a neki írt, kedveskedően dévajul játékos verséből is kiérezhetjük, de azt is megérthetjük belőle, miért rajongott érte az akkor még csak hároméves gyermek. Pereg a mese — igazi alföldi történet — az ürgeöntő emberről, játszi könnyedséggel, s olyan lebilincselő mozgalmassággal, hogy az akkor hároméves Arany Laci óta minden gyermek szájtáró áhítattal hallgatja. Petőfi —ez a költemény tökéletesen bizonyítja — Arany családjában maga is igazi gyermekké tudott válni, olyannyira, hogy Arany később épp e napok élményeire hivatkozva joggal cáfolja Vahot Imre állítását: „Akkor írta Laci fiamnak a verset, ki akkor három éves volt, s kit igen szeretett, nagyokat ütvén a fenekére, az ő módja szerint. A gyermekeim is igen szerették, s nem áll, amit Vahot ír valahol, hogy Petőfivel a gyermekek egymást ijesztgették, mint mumussal, mert ő igen kedves tudott lenni azok irányában, ha akart.” És Aranyné? — Még az erdődi eljegyzés utáni napon, augusztus 6.-án kelt verses levelében sem feledkezik meg róla, s az évődő-komolykodó hangvételből érezzük, a család többi tagjával együtt őt is a szivébe zárta: „Drága komámasszony, kegyedet kérem meg alássan, Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha Még ezután sem fog írni az ilyen-amolyan, írjon mindenről hosszan, de kivált ha kegyedről ír röviden, haragulni fogok majd hosszú haraggal." Emlékezzünk csak! Petőfi már az első levélváltás után ezt írta Aranynak: „Én olyan ember vagyok, hogy amely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a lábán ..." S a szeretett kölcsönös, hogy is lehetne másként? Arany június 25.-én kelt levele, amelynek elején tele van aggodalmaskodással Petőfinek az elutazás utáni alföldi úti kellemetlenségei (a rossz időjárás, konfliktusa a fuvarossal) miatt, elárulja, milyen szorosakká váltak azok a lelki kötelékek, amelyek családját e néhány nap alatt Petőfihez fűzték: „Hogy gyakran visszaemlékszel azon egyszerűen töltött kilenc napra, kimondhatatlanul jól esik nekünk. De hát mi, pajtás. Nincs egy kedves falatunk, melyet megennénk neved említése nélkül. Ha most itt volna Petőfi! ha láthatná! ha ehetnék belőle! Ezt így tette Petőfi, azt amúgy, ez kedves volt neki stb., stb. az mindig úgy megy. Bel szeretnék, ha a mi fiúnk volnál! Ha hozzánk járnál legalább a vakációra!” Persze Petőfi számára a Nagyszalontán töltött napok nemcsak a gondtalan feloldódás, a játékos szórakozás napjai voltak. Sor került itt arra is, hogy Arannyal megvitassák a múlt, jelen és jövő megannyi problémáját, újból végigbeszéljék, a levelek után most már élőszóban a költészetről vallott nézeteiket. Petőfi itt, Arany János falujában is meghallotta a múlt jövőnek szóló üzenetét s meg is örökítette az A CSONKA TORONY-ban: „Vén torony áll a rónaság felett... Letűnt századba visz a képzelet. Kevélynek néztek hajdan e falak, Mert ormukon szent jelt tartottanak. A szabadság zászlója volt e szent jel. Csak játszott a viaskodó szelekkel. Piros szárnyát hívólag lengeté, S kiben vér volt, elszántan jött elé. Gyűlt a toronyba a sok ifjú bajnok, Harc-öltözetnek csillogása rajtok, De fegyvereknél sokkal fényesebben Sugárzott a hősbátorság szemekben. „Markunkban a kard, s benne lesz, amíg Szemfényünk, vagy rabláncunk megtörik!” Ezt harsogák, s mely ekkor kinn zúgott, A mennydörgés e zaj visszhangja volt. — A sírba dőlt egy századév ezóta Nincs a toronynak többé lobogója, A szabadsági zászló lebukott, Ti is alusztok, dicső bajnokok Kik szabadon inkább elestetek, Semhogy rabszolgaságban éljetek. A torony áll még egyes-egyedül, Ez is maholnap már halomra dűl. Idétlen rom, mogorva, puszta vár, Falai között senki sem tanyáz, Csak a holt század fekszik odabent, Szemfödele a hosszú, méla csend.” Az akkor málladozó s ma Arany János Emlékmúzeummá átalakított Csonka torony Petőfi szemében a szabad emberek szabadságáért hozott áldozatának a példáját jelentette. Nyilván Aranytól ismerte a Bocskay István által szabadsággal felruházott hajdúváros múltjának szabadságharcos hagyományait, s ezek ébresztését — épp a Károlyi grófok Szatmár környéki örökségének ellensúlyozására — oly fontosnak tartotta. Az csak természetes, hogy Petőfi és Arany között a szalontai napok alatt az irodalom kérdései is szőnyegre kerültek. Azt is sejthetjük, miről volt szó: Arany épp négy nappal Petőfi váratlan betoppanása előtt tett postára egy hosszú levelet, amelyben az immár sokadszor megismételt szives hívás mellett („Fogadd nem szíves üdvözletét ki azzal dicsekszik, hogy ha egyszer véletlenül betoppannál, arcképed után megismerne. Fogadtam vele. Ugyan tégy próbát.”) felháborodottan tört ki a konzervatív irodalmi sajtó kritikái és ízetlen csipkelődései miatt. Petőfi ezt a levelet persze már nem kapta meg, de nyilvánvaló, hogy Arany újra elmondta véleményét a Budapesti Híradó cikkéről: ......írjon bírálatot az ebadra, ha tud, elhallgatom, ha még annál igazságtalanabb lesz is, de az ily komisz packázást, iskolagyermekes kipoétázást nem szenvedhetem . . . Azok az arisztokrata urak talán ilyeténkép gondolkoznak. Tegyünk úgy avval a falusi emberrel, mint a kis kutyával; előbb csipkedjük a szőrét, ha akkor fogat vicsorít, húzzunk végig horpaszán egy doronggal, majd elül. Nem úgy, tekintetes nagyságos uraim, nem úgy írjanak önök halavány köreik számára halavány poézist, szépet, homályost és hideget, mint az őszi köd, majd Petőfi, meg Tompa, meg talán saját kicsinységem is fogunk írni, mit, meglehet, az, ki tót dajkától francia vagy sváb tejet szopott, sem érteni, sem érezni nem fog, de amit azon néhány politikai nulla, azon még fejetlen zéró, melyekhez nem több csak egy vonás: 1. (mi pl. kardvonás is lehet) kívántatik, hogy politikai milliókká emeltessék, ez a számtalan nagy szám, mondom, magáénak, szívvéréből szakadottnak vall ...” Aki a levélben inkriminált gúnyverseket, a Petőfi — Arany költői levélváltásra írott két izetlen paródiát (Óda az ökörszemhez és Viszonóda Sármánykához) nem ismeri, az is kiérzi ebből a levélrészletből a plebejus indulatot és öntudatot, amely Aranyban talán mélyebben rejtőzött, de alkalomadtán — nemcsak közvetetten, a Toldi parabolának is beillő történetében, hanem közvetlenül is — kirobbant. Nem tudjuk, olvasta-e Petőfi már előbb a Honderű május 18.-i számában bevezetővel megjelent két „versezetet", de Arany bizonyára Szalontára érkező barátja kezébe nyomta. Aztán szóba kerülhetett A FAKÓ LEÁNY ÉS A PEJ LEGÉNY-en felbuzdult Arany sikertelen novellakísérlete, a Toldi ekkor már tervezett folytatása , amelyekről, nem bírva kivárni Petőfi megérkezését, mind szót ejtett a május 27.-i levélben. A két barátot annyira kielégíti egymás társasága, hogy Petőfi nem is szívesen fogadta mások látogatását. Márpedig Szalontán Arany ismerősei sereglettek az ő látására. Ez volt talán az egyetlen zavaró momentum egész ittartózkodása alatt, de ezt a kortársak nem felejtették el feljegyezni: „Petőfi megjelenése a szalontai jegyző lakásban” — összegezi számos kortárs emlékeit a századfordulón Gyöngyössy László — ,nagy riadalmat keltett a városban. Természetes, hogy a város értelmesebb emberei közül többen is szerettek volna megismerkedni a népszerű költővel, így Rozvány György ügyvéd is ellátogatott barátjához, hogy egyúttal Petőfivel is beszélgethessen. Aranyt és Petőfit együtt találta, de mikor a házigazda bemutatta őket egymásnak, Petőfi hideg főhajtással a másik szobába menekült. Hasonlóképpen járt vele Ozsváth Ferenc, a sarkadi ref. pap, aki igen nagy tisztelője volt a költőnek. Szalontán keresztül utazva, világért se mulasztotta volna el az alkalmat, hogy Petőfivel ne találkozzék. Aranynak kedves, jó ismerőse lévén, bekopogtatott nála, és Petőfi után tudakozódott. Arany megint rossz véget sejtvén a dolognak, megmondta ugyan, hogy Petőfi a kis kertben sétál, de maga nem ment ki vendégével a nagy jelenetre. Petőfi valami versén gondolkodva járt fel-alá a kertben. Ozsváth meghajtva magát, elmondta, hogy kicsoda. Petőfi ránézett és kurtán viszonozta az üdvözlést, s tovább sétálgatott, otthagyva az álmélkodó papot. Az effélének kis városban hamar szele szokott támadni. Általános volt erről a beszélgetés és nagy a zúgolódás. Arany úgy iparkodott barátját mentegetni, hogy pennája után élő ember, sokat dolgozik, s nem igen ér rá barátkozni. Ebben igaza is volt félig. Nehezen ismerkedett már természeténél fogva is, heves indulatában tolakodásnak nézte, ami vagy igaz szívű tisztelet vagy váratlan kíváncsiság volt... Mindezt a szalontaiak kevélységnek, illetlenségnek mondogatták, s kárörömmel szólták meg érte, mikor később feleségét, kis gyermekét dajkájával Aranyékra bizta Az émlényektől elárasztott Petőfi szalontai termékenységére gondolva meg kell értenünk elzárkózását a látogatók elől, akikben inkább az „ártatlan kíváncsiság" működött. Hiszen ha voltak is Szalontán és környékén Arany és Petőfi költészetének „igaz szívű tisztelői” , s nem kételkedünk abban, hogy mind Rozvány György, mind Ozsváth Ferenc ezek közül valók voltak —, a „kárömömmel megszólás” még hosszú évtizedek múlva is inkább pusztán szenzációleső kíváncsiságot sugall. A szalontai kilenc nap úgy repül el, hogy észre sem veszik. Petőfinek indulnia kell Pestre. (Jövő évben lesz 150 éve annak, hogy a nagy magyar költő, Petőfi Sándor született.) Petőfi Sándor látogatása Arany Jánosnál írta: Dávid Gyula Moszkva és a Vatikán (Folytatás az első oldalról) torokat és kifejezte óhaját, hogy az egyházi és állami vezetők harmonikus együttműködése a nép javát fogja szolgálni. A vatikáni sajtóiroda vezetője, Alessandrini professzor bejelentette, hogy a varsói kormány megbízottait is várják a tárgyalások folytatására. Ebből néhányan arra következtettek, hogy valamilyen formában a diplomáciai kapcsolat is helyreáll Varsó és a Szentszék között. Mások szerint a lengyel egyházi vezetők óvták a Vatikánt az elsietett lépésektől. Hangoztatták, hogy eddig egyetlen keleteurópai kommunista kormány sem jött azzal a szándékkal tárgyalni Rómába, hogy jogilag rendezze az állam és egyház viszonyát. Minden eddigi megállapodás a Szentszék és kommunista kormány között nem bizonyult többnek, mint kommunista taktikának, amellyel a további egyházüldözést leplezte. A Vatikán viszont szeretné minél előbb a hivatalos kapcsolatot Varsóval valamilyen formában helyreállítani, hogy a pápa régi vágyát elérhesse és ellátogathasson Lengyelországba. Mások viszont arra figyelmeztetnek, hogy Varsóban komoly ellentétek mutatkoznak a kommunista párt vezetőségén belül az egyházpolitikát illetőleg. Gierek és társai hajlandók bizonyos engedményeket tenni. Az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Skarzsinsky és társai viszont a két fél közti feszültségek fokozását és az ideológiai harc kiélezését sürgetik, amit Moszkva ismételten követel. MOSZKVA ÚJABB LÉPÉSE Akik jól ismerik a kommunisták egyházpolitikai taktikáit, tudják, hogy Moszkva éveken keresztül sürgette az Odera-Neisse területek egyházjogi rendezését, hogy ezen keresztül a Vatikánnal elismertesse a második világháború után teremtett politikai helyzetet. A nyáron ezt a kérdést a Szentszék megoldotta. Négy hónap múltán Moszkva litván püspököt menesztett Rómába, hogy rávegyék a Vatikánt, hogy ismerje el Lengyelország keleti határát is és az oroszok diktálta határ által kettészelt három lengyel egyházmegye jogi hovatartozását is rendezze. Vagyis a Lengyelországban maradt részeket csatolja lengyel egyházmegyékhez és ezúton vessen véget a határ által megosztott egyházmegyék létének. Vagyis tegyen még egy lépést a Vatikán a második világháború után szovjet erőszakkal létrehozott status quo véglegesítésére. A lengyeleket közelről érinti ez a moszkvai követelés, mert az új lengyel—szovjet határ által kettévágott három lengyel egyházmegyéből a nép nem települt át maradéktalanul a Németországtól elcsatolt Odera-Neisse területre. A Szovjetunióhoz csatolt lengyelek lelkigondozásáról eddig sem a lengyel püspökök sem Róma nem gondoskodhatott. Maguk a lengyelek sem tudják, milyen lelkipásztori munka folyik ezen a területen. Néhány világi pap és több ferences szerzetes látja el a visszamaradt katolikusokat, de Moszkva eddig semmi lehetőséget nem adott az utánpótlásra. Nem kétséges, hogy legújabb követelésével nem csak az egykori lengyel területeket kívánja végleg bekebelezni, hanem a lengyeleket is fel akarja számolni. Azt a tudatot is ki akarja irtani belőlük, hogy az igazságtalan határ ellenére is lengyel egyházmegyékhez tartoznak. Ki nem látja, hogy amióta Moszkva megközelítette a Vatikánt, azóta mindent elkövet, hogy azt világpolitikai céljainak szolgálatába állítsa, ugyanakkor vigyáz arra, hogy a kapcsolatokból az Egyháznak csak minimális és rövid időre szabott átmeneti látszat előnyei származzanak. Ezzel a taktikával áll szoros összefüggésben a prágai kormánynak adott utasítása is, hogy vegyék fel újra a Vatikánnal a tárgyalásokat. Talán ezzel is közelebb jutnak Moszkva említett céljához. A Vatikán közleménye szerint novemberben Rómában járt a prágai és a pozsonyi Állami Egyházügyi Hivatal vezetője és eldőlt, hogy decemberben folytatják a tárgyalást. Eddig annyira nem érdekelte Csehszlovákiát a Vatikánnal való tárgyalás, hogy még azt sem volt hajlandó megmondani, vájjon mikor szándékozik erről beszélni. Mihelyt Moszkva előállt a Vatikánban fent említett követelésével, hamarosan megjelentek Rómában a csehszlovák küldöttek is... Ezeréves magyar kereszténység A torontói jubileumi év történelmi előadás-sorozata keretében Dr. Vlossák Rudolf tartott értekezést a torontói Katolikus Férfiak Társulata novemberi gyűlésén, melynek tárgya a XII. század magyar nemzeti és egyháztörténelme volt. Dr. Vlossák a tőle megszokott alapossággal dolgozta fel a nehéz témát. Szinte élőképekké varázsota elénk a csaknem elfelejtett XII. századot, a Könyves Kálmántól III. Béla királyig terjedő kort, melyről Anonymus, a névtelen királyi jegyző hagyott ránk értékes feljegyzéseket. Ez az időszak a keresztes hadjáratok és szentföldi zarándoklatok százada volt. Hazánkban is letelepednek a cisztercita és premontrei szerzetesek, meghonosodik a lovagi kultúra, kifejlődik a rendi államszerkezet. Könyves Kálmán (1095—1116) királysága erős, központi hatalommá lett, egyúttal Horvátország és Dalmácia királya is. A magyar arany külföldön is elismert, értékes pénz volt. A büntetőjogot megenyhíti. II. Orbán pápa jó viszonyt keresett Kálmán királlyal. A tudós Könyves Kálmán a boszorkányégetés megtiltásával jóval megelőzte korát. III. Béla király (1172—1196) a görög császári udvarban nevelkedett, nagyműveltségű uralkodó lett belőle. Gazdag, hatalmas, jól szervezett országot hagyott hátra, melyet külpolitikailag is jelentőssé tett. Az előadást követő hozzászólók közül Király István S. J. atya megjegyezte, hogy a legújabb kutatások szerint a Szent korona tanának megfogalmazása Könyves Kálmán idejéből vette eredetét. " M. P. L.