Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1972 (79. évfolyam, 1-50. szám)

1972-12-10 / 48. szám

HONTALAN MAGYAR KULTÚRA Petőfi május 30-án indul el Szatmárról, s a nagy­­majtényi síkon, egykori vándorszínészkedésének szín­helyein, Székelyhidon és Diószegen, aztán Biharon és Nagyváradon keresztül június 1.-én megérkezik Szalontára. „Bihar helység mellett van a földvár maradványa, melybe hír szerint Mén-Marót zárkózott feleségeivel Árpád elöl. Szép asszonyok, szép asszonyok! a hely, hol ti egykor mosolyogtatok, most puszta, kietlen, el­hagyott ... csak egy akasztófa ágaskodik a begyepese­dett sánc tetején. — A helységen innen van a domb, melyet bihari hágónak neveznek, s melyről fölséges körülnézés esik le a messzenyúló rónákra, miknek szé­lére fáradtan ugyan, de mégis eljön a délibáb kelet felől; délre pedig a hegy alatt fekszik Nagyvárad. Szép kellemes nagy város, de nem értem rá megvizs­gálni, mert siettem ki ide Szalontára”, írja Úti leve­lében. Petőfi első nagyszalontai látogatása irodalomtör­téneti esemény. Nem azért, mintha a városnak vala­milyen különös nevezetességei volnának. A kötelező geográfiai adatokon kívül Fényes Elek csak annyit mond róla, hogy benne ,,a nagy tűz után igen számos vörös cserép fedelű házak láthatók” (e nagy tűzről Arany rajzol megrázó képet Petőfihez írott, 1847. áp­rilis 21.-én kelt levelében); hogy „szemügye a lakosok­nak sertéstenyésztésre van fordítva", hogy „mezősé­­geiken híres görög dinnye terem” („Hej­te Sándor beli özön dinnye van nálunk, és mily édesek — írja Arany nem sokkal Petőfi látogatása után, augusztus 11.-én. — Nekem máris van jegyezve egy pár száz, pedig ez még csak az eleje. S ha te a nyílt dinnyét tartod legjobbnak, úgy nem ettél jó dinnyét. Itt meg­tanulhatnád, mit hínok jó dinnyének, most fog élni a jövő héten legjobban. S ami több, ez igen könnyű étel, szerelmesek is megehetik gyomorterhelés veszélye nélkül.") Na és persze a csonka torony, amelyet a szalontai napok alatt Petőfi is megénekel, sőt le is rajzol. Mindezek azonban csak a külsőségek. A szalon­­tai kilenc nap eseményei a kis bogárhátú jegyzőlak­ban játszódnak le: két költő talál itt egymásra, han­golódik össze érzelmileg-eszmeileg a legtökéleteseb­ben. „Tudod-e” — olvassuk Petőfi június 7.-éről, Nagyszalontáról keltezett hetedik Úti levelében —, „mért siettem ide, s mért vagyok itt már egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s­e jó barátom Arany János, Toldi szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy hiába beszélek; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd. S e költeményt egy egyszerű falusi jegyző írta, e kis szobácskában, melynek­ hossza öt, széle pedig két lépés, ami tulajdonkép­penden van. A múzsák nem konzer­vatív kisasszonyok, ők haladnak a korral, s minthogy a század jelszava: «éljen a nép!» a múzsák is leszáll­tak az arisztokratikus Helikonról, s a kunyhókban telepedtek meg. Boldog én, hogy szinte kunyhóban születtem! Életem legszebb napjai közé sorozom e hetet, melyet töltöttem új barátom családi körében. Egy­felől a komoly vidámságú családapa, más­felől a vidám komolyságú családanya, s előttünk a két fecsegő, vir­gonc gyermek, egy szőke leányka s egy barna kisfiú ... ilyen koszorú övezi szívemet, és boldog vagyok, csak az fáj, hogy a napokban már elhagyom, el kell hagy­nom őket, kiket annyira szeretek, mint ha ikertestvé­reim volnának.” A szalontai világban teljesen otthon érzi magát Petőfi. Újra otthon van az Alföldön, s magától érte­tődő természetességgel fakad fel belőle újból — egy Júliához írott levél után — a második szerelmi vallo­más: „Szeretem a pusztát, ott érzem magamat igazán szabadnak. Szemeim ott járnak, ahol nekik tetszik. Nem korlátoztatnak, Nem állnak körülem mogorva sziklák, mint Fenyegető rémek, A csörgő patakot hányva-vetve, mintha Láncot csörgetnének." A család varázsa kitörölhetetlenül fogta meg Aranyéknál a szerelme beteljesülésének küszöbén álló Petőfit. „... Számtalanszor gondolok rátok szeretteim — írja Aranynak Pestre való visszaérkezése után, jú­nius 18.-án —, és azt gondolom, vajha oly boldog lenne az én családi életem, mint a tiétek, mert annál boldogabb már nem lehet. Csókold össze-vissza ne­vemben komámasszonyt, gyermekeidet és magadat. Lacinak pedig mondd meg, hogy ne sírjon, mert egy­szer csak azt veszi észre, hogy ott termek s még na­gyobbat vágok a fenekére, mint a minap, akkor aztán sírhat...” Hogy Arany Laci, a Délibábok hőse későbbi neves írója a kedvence volt, azt a neki írt, kedves­­kedően­ dévajul játékos verséből is kiérezhetjük, de azt is megérthetjük belőle, miért rajongott érte az akkor még csak hároméves gyermek. Pereg a mese — igazi alföldi történet — az ürge­öntő emberről, játszi könnyedséggel, s olyan lebi­lincselő mozgalmassággal, hogy az akkor hároméves Arany Laci óta minden gyermek szájtáró áhítattal hallgatja. Petőfi —­­ez a költemény tökéletesen bizo­nyítja — Arany családjában maga is igazi gyermekké tudott válni, olyannyira, hogy Arany később épp e napok élményeire hivatkozva joggal cáfolja Vahot Imre állítását: „Akkor írta Laci fiamnak a verset, ki akkor há­rom éves volt, s kit igen szeretett, nagyokat ütvén a fenekére, az ő módja szerint. A gyermekeim is igen szerették, s nem áll, amit Vahot ír valahol, hogy Pe­tőfivel a gyermekek egymást ijesztgették, mint mumus­sal, mert ő igen kedves tudott lenni azok irányában, ha akart.” És Aranyné? — Még az erdődi eljegyzés utáni napon, augusztus 6.-án kelt verses levelében sem fe­ledkezik meg róla, s az évődő-komolykodó hangvétel­ből érezzük, a család többi tagjával együtt őt is a szivébe zárta: „Drága komámasszony, kegyedet kérem meg alássan, Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha Még ezután sem fog írni az ilyen-amolyan, írjon mindenről hosszan, de kivált ha kegyedről ír röviden, haragulni fogok majd hosszú haraggal." Emlékezzünk csak! Petőfi már az első levélváltás után ezt írta Aranynak: „Én olyan ember vagyok, hogy amely házba bemegyek, szeretem magamat ha­nyatt vágni a lábán ..." S a szeretett kölcsönös, hogy is lehetne másként? Arany június 25.-én kelt levele, amelynek elején tele van aggodalmaskodással Petőfinek az elutazás utáni alföldi úti kellemetlenségei (a rossz időjárás, konflik­tusa a fuvarossal) miatt, elárulja, milyen szorosakká váltak azok a lelki kötelékek, amelyek családját e né­hány nap alatt Petőfihez fűzték: „Hogy gyakran visszaemlékszel azon egyszerűen töltött kilenc napra, kimondhatatlanul jól esik nekünk. De hát mi, pajtás. Nincs egy kedves falatunk, melyet megennénk neved említése nélkül. Ha most itt volna Petőfi! ha láthatná! ha ehetnék belőle! Ezt így tette Petőfi, azt amúgy, ez kedves volt neki stb., stb. az mindig úgy megy. Bel szeretnék, ha a mi fiúnk vol­nál! Ha hozzánk járnál legalább a vakációra!” Persze Petőfi számára a Nagyszalontán töltött napok nemcsak a gondtalan feloldódás, a játékos szó­rakozás napjai voltak. Sor került itt arra is, hogy Arannyal megvitassák a múlt, jelen és jövő megannyi problémáját, újból végigbeszéljék, a levelek után most már élőszóban a költészetről vallott nézeteiket. Petőfi itt, Arany János falujában is meghallotta a múlt jövő­nek szóló üzenetét s meg is örökítette az A CSONKA TORON­Y-ban: „Vén torony áll a rónaság felett... Letűnt századba visz a képzelet. Kevélynek néztek hajdan e falak, Mert ormukon szent jelt tartottanak. A szabadság zászlója volt e szent jel. Csak játszott a viaskodó szelekkel. Piros szárnyát hívólag lengeté, S kiben vér volt, elszántan jött elé. Gyűlt a toronyba a sok ifjú bajnok, Harc-öltözetnek csillogása rajtok, De fegyvereknél sokkal fényesebben Sugárzott a hősbátorság szemekben. „Markunkban a kard, s benne lesz, amíg Szemfényünk, vagy rabláncunk megtörik!” Ezt harsogák, s mely ekkor kinn zúgott, A mennydörgés e zaj visszhangja volt. — A sírba dőlt egy századév ezóta Nincs a toronynak többé lobogója, A szabadsági zászló lebukott, Ti is alusztok, dicső bajnokok Kik szabadon inkább elestetek, Semhogy rabszolgaságban éljetek. A torony áll még egyes-egyedül, Ez is maholnap már halomra dűl. Idétlen rom, mogorva, puszta vár, Falai között senki sem tanyáz, Csak a holt század fekszik odabent, Szemfödele a hosszú, méla csend.” Az akkor málladozó s ma Arany János Emlék­múzeummá átalakított Csonka torony Petőfi szemében a szabad emberek szabadságáért hozott áldozatának a példáját jelentette. Nyilván Aranytól ismerte a Bocskay István által szabadsággal felruházott hajdú­város múltjának szabadságharcos hagyományait, s ezek ébresztését — épp a Károlyi grófok Szatmár kör­nyéki örökségének ellensúlyozására — oly fontosnak tartotta. Az csak természetes, hogy Petőfi és Arany között a szalontai napok alatt az irodalom kérdései is sző­nyegre kerültek. Azt is sejthetjük, miről volt szó: Arany épp négy nappal Petőfi váratlan betoppanása előtt tett postára egy hosszú levelet, amelyben az im­már sokadszor megismételt szives hívás mellett („Fo­gadd nem szíves üdvözletét ki azzal dicsekszik, hogy ha egyszer véletlenül betoppannál, arcképed után meg­ismerne. Fogadtam vele. Ugyan tégy próbát.”) fel­háborodottan tört ki a konzervatív irodalmi sajtó kri­tikái és ízetlen csipkelődései miatt. Petőfi ezt a levelet persze már nem kapta meg, de nyilvánvaló, hogy Arany újra elmondta véleményét a Budapesti Híradó cikkéről: ......írjon bírálatot az ebadra, ha tud, elhallga­tom, ha még annál igazságtalanabb lesz is, de az ily komisz packázást, iskolagyermekes kipoétázást nem szenvedhetem . . . Azok az arisztokrata urak talán ilye­ténkép gondolkoznak. Tegyünk úgy avval a falusi emberrel, mint a kis kutyával; előbb csipkedjük a sző­rét, ha akkor fogat vicsorít, húzzunk végig horpaszán egy doronggal, majd elül. Nem úgy, tekintetes nagy­ságos uraim, nem úgy­ írjanak önök halavány köreik számára halavány poézist, szépet, homályost és hide­get, mint az őszi köd, majd Petőfi, meg Tompa, meg talán saját kicsinységem is fogunk írni, mit, meglehet, az, ki tót dajkától francia vagy sváb tejet szopott, sem érteni, sem érezni nem fog, de amit azon néhány politikai nulla, azon még fejetlen zéró, melyekhez nem több csak egy vonás: 1. (mi pl. kardvonás is lehet) kívántatik, hogy politikai milliókká emeltessék, ez a számtalan nagy szám, mondom, magáénak, szívvé­réből szakadottnak vall ...” Aki a levélben inkriminált gúnyverseket, a Petőfi — Arany költői levélváltásra írott két izetlen paró­diát (Óda az ökörszemhez és Viszon­óda Sármány­kához) nem ismeri, az is kiérzi ebből a levélrészletből a plebejus indulatot és öntudatot, amely Aranyban talán mélyebben rejtőzött, de alkalomadtán — nem­csak közvetetten, a Toldi parabolának is beillő tör­ténetében, hanem közvetlenül is — kirobbant. Nem tudjuk, olvasta-e Petőfi már előbb a Honderű május 18.-i számában bevezetővel megjelent két „versezetet", de Arany bizonyára Szalontára érkező barátja kezébe nyomta. Aztán szóba kerülhetett A FAKÓ LEÁNY ÉS A PEJ LEGÉNY-en felbuzdult Arany sikertelen no­vellakísérlete, a Toldi ekkor már tervezett folytatása , amelyekről, nem bírva kivárni Petőfi megérkezését, mind szót ejtett a május 27.-i levélben. A két barátot annyira kielégíti egymás társasága, hogy Petőfi nem is szívesen fogadta mások látogatását. Márpedig Szalontán Arany ismerősei sereglettek az ő látására. Ez volt talán az egyetlen zavaró momentum egész ittartózkodása alatt, de ezt a kortársak nem felej­tették el feljegyezni: „Petőfi megjelenése a szalontai jegyző lakásban” — összegezi számos kortárs emlékeit a századfordulón Gyöngyössy László — ,­nagy riadalmat keltett a vá­rosban. Természetes, hogy a város értelmesebb emberei közül többen is szerettek volna megismerkedni a nép­szerű költővel, így Rozvány György ügyvéd is ellá­togatott barátjához, hogy egyúttal Petőfivel is be­szélgethessen. Aranyt és Petőfit együtt találta, de mikor a házigazda bemutatta őket egymásnak, Petőfi hideg főhajtással a másik szobába menekült. Hasonló­képpen járt vele Ozsváth Ferenc, a sarkadi ref. pap, aki igen nagy tisztelője volt a költőnek. Szalontán ke­resztül utazva, világért se mulasztotta volna el az al­kalmat, hogy Petőfivel ne találkozzék. Aranynak ked­ves, jó ismerőse lévén, bekopogtatott nála, és Petőfi után tudakozódott. Arany megint rossz véget sejtvén a dolognak, megmondta ugyan, hogy Petőfi a kis kertben sétál, de maga nem ment ki vendégével a nagy jelenetre. Petőfi valami versén gondolkodva járt fel-alá a kertben. Ozsváth meghajtva magát, elmondta, hogy kicsoda. Petőfi ránézett és kurtán viszonozta az üdvözlést, s tovább sétálgatott, otthagyva az álmél­­kodó papot. Az effélének kis városban hamar szele szokott támadni. Általános volt erről a beszélgetés és nagy a zúgolódás. Arany úgy iparkodott barátját mente­getni, hogy pennája után élő ember, sokat dolgozik, s nem igen ér rá barátkozni. Ebben igaza is volt félig. Nehezen ismerkedett már természeténél fogva is, heves indulatában tolakodásnak nézte, ami vagy igaz szívű tisztelet vagy váratlan kíváncsiság volt... Mindezt a szalontaiak kevélységnek, illetlenségnek mondogat­ták, s kárörömmel szólták meg érte, mikor később fe­leségét, kis gyermekét dajkájával Aranyékra bizta Az émlényektől elárasztott Petőfi szalontai termé­kenységére gondolva meg kell értenünk elzárkózását a látogatók elől, akikben inkább az „ártatlan kíváncsi­ság" működött. Hiszen ha voltak is Szalontán és kör­nyékén Arany és Petőfi költészetének „igaz szívű tisztelői” , s nem kételkedünk abban, hogy mind Rozvány György, mind Ozsváth Ferenc ezek közül valók voltak —, a „kárömömmel megszólás” még hosszú évtizedek múlva is inkább pusztán szenzáció­leső kíváncsiságot sugall. A szalontai kilenc nap úgy repül el, hogy észre sem veszik. Petőfinek indulnia kell Pestre. (Jövő évben lesz 150 éve annak, hogy a nagy magyar költő, Petőfi Sándor született.) Petőfi Sándor látogatása Arany Jánosnál írta: Dávid Gyula Moszkva és a Vatikán (Folytatás az első oldalról) torokat és kifejezte óhaját, hogy az egyházi és ál­lami vezetők harmonikus együttműködése a nép ja­vát fogja szolgálni. A vatikáni sajtóiroda vezetője, Alessandrini professzor bejelentette, hogy a varsói kormány megbízottait is várják a tárgyalások foly­tatására. Ebből néhányan arra következtettek, hogy valamilyen formában a diplomáciai kapcsolat is helyreáll Varsó és a Szentszék között. Mások sze­rint a lengyel egyházi vezetők óvták a Vatikánt az elsietett lépésektől. Hangoztatták, hogy eddig egyetlen keleteurópai kommunista kormány sem jött azzal a szándékkal tárgyalni Rómába, hogy jogilag rendezze az állam és egyház viszonyát. Minden eddigi megállapodás a Szentszék és kommunista kormány között nem bizonyult többnek, mint kom­munista taktikának, amellyel a további egyházüldö­zést leplezte. A Vatikán viszont szeretné minél előbb a hivatalos kapcsolatot Varsóval valamilyen formában helyreállítani, hogy a pápa régi vágyát elérhesse és ellátogathasson Lengyelországba. Má­sok viszont arra figyelmeztetnek, hogy Varsóban komoly ellentétek mutatkoznak a kommunista párt vezetőségén belül az egyházpolitikát illetőleg. Gie­­rek és társai hajlandók bizonyos engedményeket tenni. Az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Skar­­zsinsky és társai viszont a két fél közti feszültségek fokozását és az ideológiai harc kiélezését sürgetik, amit Moszkva ismételten követel. MOSZKVA ÚJABB LÉPÉSE Akik jól ismerik a kommunisták egyházpolitikai taktikáit, tudják, hogy Moszkva éveken keresztül sürgette az Odera-Neisse területek egyházjogi ren­dezését, hogy ezen keresztül a Vatikánnal elismer­tesse a második világháború után teremtett poli­tikai helyzetet. A nyáron ezt a kérdést a Szentszék megoldotta. Négy hónap múltán Moszkva litván püspököt menesztett Rómába, hogy rávegyék a Va­tikánt, hogy ismerje el Lengyelország keleti hatá­rát is és az oroszok diktálta határ által kettészelt három lengyel egyházmegye jogi hovatartozását is rendezze. Vagyis a Lengyelországban maradt része­ket csatolja lengyel egyházmegyékhez és ezúton vessen véget a határ által megosztott egyházmegyék létének. Vagyis tegyen még egy lépést a Vatikán a második világháború után szovjet erőszakkal lét­rehozott status quo véglegesítésére. A lengyeleket közelről érinti ez a moszkvai kö­vetelés, mert az új lengyel—szovjet határ által kettévágott három lengyel egyházmegyéből a nép nem települt át maradéktalanul a Németországtól elcsatolt Odera-Neisse területre. A Szovjetunióhoz csatolt lengyelek lelkigondozásáról eddig sem a lengyel püspökök sem Róma nem gondoskodhatott. Maguk a lengyelek sem tudják, milyen lelkipásztori munka folyik ezen a területen. Néhány világi pap és több ferences szerzetes látja el a visszamaradt ka­tolikusokat, de Moszkva eddig semmi lehetőséget nem adott az utánpótlásra. Nem kétséges, hogy leg­újabb követelésével nem csak az egykori lengyel területeket kívánja végleg bekebelezni, hanem a lengyeleket is fel akarja számolni. Azt a tudatot is ki akarja irtani belőlük, hogy az igazságtalan határ ellenére is lengyel egyházmegyékhez tartoz­nak. Ki nem látja, hogy amióta Moszkva megköze­lítette a Vatikánt, azóta mindent elkövet, hogy azt világpolitikai céljainak szolgálatába állítsa, ugyan­akkor vigyáz arra, hogy a kapcsolatokból az Egy­háznak csak minimális és rövid időre szabott átme­neti látszat előnyei származzanak. Ezzel a taktikával áll szoros összefüggésben a prágai kormánynak adott utasítása is, hogy ve­gyék fel újra a Vatikánnal a tárgyalásokat. Talán ezzel is közelebb jutnak Moszkva említett céljához. A Vatikán közleménye szerint novemberben Rómá­ban járt a prágai és a pozsonyi Állami Egyházügyi Hivatal vezetője és eldőlt, hogy decemberben foly­tatják a tárgyalást. Eddig annyira nem érdekelte Csehszlovákiát a Vatikánnal való tárgyalás, hogy még azt sem volt hajlandó megmondani, vájjon mikor szándékozik erről beszélni. Mihelyt Moszkva előállt a Vatikánban fent említett követelésével, ha­marosan megjelentek Rómában a csehszlovák kül­döttek is... Ezeréves magyar kereszténység A torontói jubileumi év történelmi előadás-sorozata kere­tében Dr. Vlossák Rudolf tartott értekezést a torontói Katoli­kus Férfiak Társulata novemberi gyűlésén, melynek tárgya a XII. század magyar nemzeti és egyháztörténelme volt. Dr. Vlossák a tőle megszokott alapossággal dolgozta fel a nehéz témát. Szinte élőképekké varázsota elénk a csaknem elfelejtett XII. századot, a Könyves Kálmántól III. Béla királyig terjedő kort, melyről Anonymus, a névtelen királyi jegyző hagyott ránk értékes feljegyzéseket. Ez az időszak a keresztes hadjáratok és szentföldi zarán­doklatok százada volt. Hazánkban is letelepednek a cisztercita és premontrei szerzetesek, meghonosodik a lovagi kultúra, ki­fejlődik a rendi államszerkezet. Könyves Kálmán (1095—1116) királysága erős, központi hatalommá lett, egyúttal Horvátország és Dalmácia királya is. A magyar arany külföldön is elismert, értékes pénz volt. A büntető­jogot megenyhíti. II. Orbán pápa jó viszonyt keresett Kálmán királlyal. A tudós Könyves Kálmán a boszorkány­égetés megtiltásával jóval megelőzte korát. III. Béla király (1172—1196) a görög császári udvarban nevelkedett, nagyműveltségű uralkodó lett belőle. Gazdag, ha­talmas, jól szervezett országot hagyott hátra, melyet külpolitikai­lag is jelentőssé tett. Az előadást követő hozzászólók közül Király István S. J. atya megjegyezte, hogy a legújabb kutatások szerint a Szent korona tanának megfogalmazása Könyves Kálmán idejéből vette eredetét. " M. P. L.

Next