Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)

1973-04-01 / 13. szám

HONTALAN MAGYAR KULTÚRA­ ­ •­ Dr. Varga László: ’’Naivan egyedül vagyunk, barátaim ’? sóhajtott fel Eckhardt Tibor az Amerikai Coor­dinating Committee 1972-es tavaszi, newyorki ülésén. Mintha egy félévszázad külügyi tapasztalatát foglalta volna össze, ebben a nagyon mélyről jött megállapí­tásában. 1. Igazi területe a külpolitika volt, erre született. A magyar Talleyrand lett volna, ha az ország hely­zete lehetőséget adott volna tehetsége kibontására. Messzebb látott, mint bárki kortársai közül. Kb. 22 évvel ezelőtt, New Yorkban egy Londonban megje­lent cikket mutatott, amit a 30-as években írt és a­­melyben megjósolta a második világháború kitörését. Azt is, hogy a háborút Németország elveszíti, de ami meglepő, határozottan jelezte, hogy az igazi győz­tes a Szovjetunió lesz. Az előrelátása, a jövő sejtése volt legnagyobb ereje. „Amikor elhagytam Erdélyt” mondta a Jogász Szövetség rendezésében tartott ragyogó előadásában (Utat kerestem, találtam, tévesztettem) „tudtam, hogy többet nem térek vissza.” (Az előadást dr. Balla Borisz egyetemi tanárnak kellett volna bevezetni, de a vizs­gák miatt képtelen volt eljönni, de költőien szép be­vezetőjét dr. Weber Tibor felolvasta.) Ugyancsak többször mondotta nekünk: „Amikor Magyarországot 1941-ben elhagytam, éreztem, hogy többet nem térek haza”. Külpolitikai téren szinte tévedhetetlen volt. 1956 október 23.-án (a Szabad Európánál dolgoztam) newyorki időszámítás szerint délután 2 óra felé egy amerikai titkárnő rohan az asztalomhoz és lihegve mondja: a magyar diákok masíroznak és tüntetnek. Áttüzesedtem. Önkéntelenül az­­ első telefon­hívásom Eckhardt Tibornak szólt, közöltem vele a hírt. „Ó, Istenem, mondta, le fogják kaszabolni őket, a Szovjet nem fogja tűrni.” És az amerikaiak, kérdeztem? Pár másodperc után kiondta: „Nem hinném, hogy tényle­ges segítséget adnak”. A forradalom alatt azonban voltak időszakok, amikor fel-felcsillant benne egy hal­vány remény, hogy a Szovjetnek talán megjön az esze és hosszútávra épít és nem csak a szuronyokra. A magyar függetlenségért és szabadságért élt. Ezért dolgozott haláláig. Senkit nem ismertem kor­társai közül, akiben annyira égett volna hazánk ügye, mint benne. A magyar kérdésben bármikor hozzáfor­dultunk azonnal segített, tanácsot adott, soha, de soha nem mondott nem-et, nem késlekedett, nem húzó­dozott. 2. Mindig tudta, mit kell tenni és hogyan. Sokat ol­vasott, “analizált, ezért mindig tájékozott volt. Isten különös kegye volt, hogy halála pillanatáig megőrizte szellemi frissességét. És milyen szerény volt! Aki iga­zán ismerte, tudta, hogy m­inden dicséret zavarta, sőt sokszor gyerekesen úgy tett, mintha nem is hallaná. „A politikához két dolog kell” mondta egyszer „a tehetség minus hiúság, ez Bismarck mondása, de iga­za van”. És folytatta: „A hiú ember életveszélyes a közéletben, mert állandó elismerést igényel és saját hiúságát szolgálja és nem az ügyet”. Majd hozzátette: „A közéletben ugyanilyen veszélyes a gőgös és gyű­lölködő típus. A gőgös lényegében üres, mert ha belül gazdag volna, akkor szerény lenne. A gyűlöl­ködő pedig beteg, ezek csak károkat okoznak”. Majd egyszer nevetve mondta: „Aki pedig mindig magáról beszél az előre jelzi, hogy a halála után már azt sem tudják, hogy élt.” A magyar ügy leghűbb apostola volt. Mindenki példát vehetett szorgalmáról, felkészültségéről, lelke­sedéséről. 1952 tavaszán Bakách-Bessenyey György (aki akkor a Nemzeti Bizottmány Külügyi Bizottsá­gának volt elnöke és sajnos hűtlenül elfelejtettük ezt a kitűnő magyart) megkért, hogy készítsek egy be­adványt az ENSZ Kényszermunkával foglalkozó Kü­lön Bizottságához. Elkészítettem, beadtuk és a Külön Bizottság meghívta a Nemzeti Bizottmányt, hogy a kérésünket személyesen adjuk elő. Varga Béla Eck­hardt Tibort bízta meg az ügy előadásával, engem meg az ügy előkészítésével. Munkában és pihenésben lehet jól megismerni az embert. Eckhardt Tibor úgy készült erre a napra, mint egy vizsgára. Részletekbe menő, alapos munkát kívánt és adott. Ma már sokan elfelejtették, hogy ennek a munkának volt köszönhető, hogy a magyar kommunista rendszert az ENSZ Külön Bizottsága elítélte, és megállapította, hogy „a magyar munkás, mivel munkahelyét engedély nélkül nem hagyhatja el, kényszermunkát végez”. Még a Ráko­­siékat is meglepte ez a világ­ítélet és pár év múlva megszüntették a munka­helyhez kötöttséget jelentő tör­vényt. A Jogász Szövetség keretében több előadást tar­tott, gyakran Ő adta a témát is, így a legutolsót is, amin ő is részt vett. Kína helyzete a nemzetközi poli­tikában.. „Én a kínai tradíciókról akarok beszélni, főleg a családról, ami oly erős kötelék a kínai életben, amit hosszútávon Mao sem tud szétrobbantani” mondta. Szenvedélyesen szeretett előadni, érezte, hogy tudá­sát, tapasztalatát tovább kell adni. Kitűnő előadó volt, kerek, világos mondatokban beszélt. Meg volt az a képessége, mint Rooseveltnek, hogy a társadalom minden osztályához tudott beszélni. Hangja tiszta, de inkább éles, mint mély volt, jobban érvényesült elő­adásokban, mint nagy tömegek előtt. Amikor „Utat kerestem, találtam, tévesztettem” felejthetetlen elő­adásában sok addig nem hallott részleteket mondott el politikai életéből, megkérdeztük, hogy miért nem írja le őket. „Az igazság az” — mondotta — „hogy nem szeretek írni. Sokkal jobban szeretek előadni, de azért írom már.” 3. Mivel a nemzetközi vonatkozások, a külügy volt az igazi énje, a belpolitika nem volt valódi területe. Ezért nem is jutott kormányhoz, vagy kormányba. A belpolitikában türelmetlen volt, zavarták a kicsinyes, pártpolitikai szempontok, a tülekedés, a haszonlesés. Ellenfeleit megbecsülte, ha azok az ország független­ségéért és szabadságáért dolgoztak. A forradalom után többször együtt dolgozott Kéthly Annával. Amikor rövidlátók ezt szóvá tették ezt mondta: „A belpolitikai ellentétek a hazai választásokra tartoznak, idekint az ország szabadsága és függetlensége az egyetlen, amiért dolgoznunk kell, ebben Kéthly Anna jó munkát végez”. Amikor egyszer azt kérdezték tőle, hogy mi a prog­ramja Magyarország felszabadulása esetén, ezt mond­ta: „Nem szeretek szakácskönyvet írni, ha tudom, hogy nincs meg a nyersanyag, először függetlenség és szabadság kell, azután majd ráérünk politikai progra­mot adni.” A fiatal Eckhardtban sokan kifogásolták, hogy hirtelen, éles, támadó volt. Lehet, hogy így volt, de ebben volt ereje is. Gyorsan kiállt barátai, vagy meg­becsült magyarok mellett és ha a helyzet úgy hozta, ugyanilyen gyorsan döntött saját érdeke ellen is. A­­mikor nem tudott a Szabad Európával tovább együtt­működni, eckhardti eleganciával és élességgel, de még sem sértve meg senkit, vissza­adta a megélhetését je­lentő anyagi támogatást. Amikor Tollas Tibort, kom­munista hátszéllel otrombán támadták, elmentünk hozzá, azonnal megfogalmaztunk egy nyilatkozatot Tollas mellett, aláírta és közzétettük. Nem habozott segíteni, mint sokan mások, akik habatoltak, kegyes elveket mormoltak, bajuszukat rágcsálták és elhúzód­tak. „Soha ne hagyjátok cserben azokat, akik a ma­gyar ügyért harcolnak és mennél jobban támadják ő­­ket, annál erősebben álljatok ki mellettük. Csak gyáva ember hagyja cserben munkatársait”, mondotta. A humor erős oldala volt. Jóízűen és tiszta szív­ből tudott nevetni, néha a könnyei kijöttek, úgy kaca­gott. Csak tiszta lelkiismeretű ember tud ily derűs lenni. Politikai életében is gyakran jó eszköze volt a humor. 4. Az 1950-es években egy délután cseng a telefo­nom, Eckhardt Tibor hívott és mondja, hogy ha lehet menjek át hozzá egy félórán belül. Átmentem (ebben az időben a 76. utcában lakott, úgy emlékszem, a Fifth Ave. körül egy szépen berendezett egy szobás lakás­ban). Mikor beléptem, láttam egy alacsony, kövér, első pillanatra nem kellemes benyomást tevő embert és egy csinos hölgyet. „Klár Zoltán vagyok” mutatkozik be az illető, „feleségem”, mutat rá a hölgyre. Klár a bekötött „Társadalmunk" példányaival volt körülvéve és azokból olvasgatott az előre megjelölt helyekről. Mind Eckhardtot dicsérte és Klárból ömlött Eckhardt felé a dicséret, amit csak nagy szünetekkel lehetett hallgatni. „Én már akkor megírtam, hogy te mily nagy államférfi vagy, Tibor” így Klár. Én csak ültem, egy szót nem szóltam, mert közben előttem voltak azok a napok, amikor Pesten, egyetemi hallgató koromban megvettem a „Társadalmunk” egy pár példányát és úgy neveztem, hogy „Borzadalmunk” tehát csak azt vártam mi fog kijönni ebből a politikai komédiából. Végre Kiár elkullogott csinos feleségével, amikor meg­kérdeztem Eckhardt Tibort, hogy miért hívott át, mert „én soha nem akartam megismerni ezt az embert”. „Azért”, mondta Eckhardt, „hogy legyél tanúja, hogy ez a Kiár, aki most ömlengett a dicséretektől, de nem kapta meg, amit akart, hogy fog ez engem pár hónap múlva gyalázni”. Óramű pontossággal ez történt. Az „Ember” éveken át, Kiár irányítása mellett öntötte rágalmait Eckhardt Tiborra. Amikor egyszer valaki szóvátette, hogy az „elmúlt héten volt az első eset, hogy az «Ember» nem támadott,” Eckhardt azt mond­ta: „Csak nem tettem valami rosszat?” Ugyancsak va­laki felvetette neki, hogy jó lenne, ha perrel állítaná le az „Ember” gyalázkodásait. Amire Eckhardt: „Ide hallgassatok. Ha az «Ember» támad, jól érzem magam, mert tudom, hogy jó úton haladok. Nekem ez a legjobb sajtó és ráadásul ingyen kapom. Ha abbahagyja a támadásokat intézzétek el, hogy tovább támadjon”. Ugyancsak jellemző volt rá az alábbi eset. Annak idején a Magyar Nemzeti Bizottmány Végrehajtó Bi­zottsága kizárási eljárást indított ellene, mert belépett az MHBK-ba. Eckhardt Tibor felkért, hogy képvisel­jem. A napokban megtaláltam az ügyben írt össze­foglalásomat s olvasgatni kezdtem. Az ügyet már akkor is nevetségesnek tartottam, mai szemmel pedig politikai bohózatnak. Egy alkalommal a „tárgyalást” vasárnap­ra tűzték ki. Pontosan megjelentek „a bírók”, és jó­magam. Eckhardt távol tartotta magát az ügytől. A­­mint az eljárás megkezdődött, Eckhardt Tibor várat­lanul megjelent. Szót kért és kemény szavakkal bírálta az egész eljárást, nehéz tüzérségként hullottak szavai. Indulatos és szenvedélyes volt. Mintha véres csatát vívott volna. Soha nem láttam ilyennek. A jelenlévők is összehúzták magukat. Az aznapi eljárás lényegében véget is ért. Amikor utcára értünk megkérdeztem tőle, hogy miért jött el, és minek izgatja magát. Amire ő: „Az én idegemnek ez használt, ha otthon maradtam volna, az ártott volna.” Majd egy nagyot fújva: „Most jól érzem magam, gyere menjünk el ebédre és igyunk előtte egy jó cocktailt”. Valóban mintha kicserélték volna, felfrissült, derűs lett és jókat nevetett, különö­sen azon, hogy „a bírók” milyen megszeppenve hall­gattak. Különösen az egyikre volt mérges. „Képzeld, az egyik «tárgyalás» előtt eljön hozzám, szinte sírt, hogy bocsássák meg neki, délután pedig, amint hal­lottam, már szemtelenkedik...” 5. A humor valóban az ember egyik legnagyobb értéke. Akinek ez megvan, az nem lehet rossz ember (mert az nem tud nevetni), gőgös sem (mert akkor magán nevetne), irigy sem (mert ez kiszárítja a ke­délyt), szélsőséges sem (mert a derű nem követi az izgágákat), hitetlen sem (mert a mosoly nem testvére a negatív embernek), a jó humorú ember csak hívő lehet, mert helyére tudja tenni az élet jelenségeit és mélyről jött bölcsességgel legalább eddig eljut, hogy a sok-sok ismeretlen legalábbis szerénnyé teszi és töp­reng a valóságon túli értékeken. Eckhardt derűje és humora lényéhez tartozott. Emlékszem egyszer Aradi Zsolt (őt is hűtlenül elfe­lejtettük) meghívott bennünket Miamibe a Moral Rearmament (Erkölcsi Felfegyverkezés) kongresszu­sára. A mozgalom jó munkát végzett azok között, akik bár hajlamosak voltak hinni, de semmiféle valláshoz nem tartoztak. Egy református lelkész kezdeménye­zése volt és kongresszusaira mindig hívtak vendége­ket, így kerültünk ide. A napi program zsúfolt volt, különösen az egyik, ahol még estére is hirdettek elő­adást. Késő délután odaszólok Eckhardt Tibornak, hogy bizony ezen a napon sok a beszéd és már túl­fegyvereztek bennünket a morálból. Gyorsan kapva rajta azt mondja: „Igazad van a morálból is megárt a túlzás, gyere menjünk ki a kutyaversenyre”. Ki is mentünk. Szakértelemmel játszott, én nem hallgattam tanácsaira. Ő 20 dollárt nyert, ért ötöt vesztettem. „Mindent szakértelemmel kell csinálni”, mondta, majd nevetve hozzátette: „Te csak akkor nyertél volna, ha a te kutyádat kivéve mindegyik szívattakot kapott volna.” Mint ember finom, előzékeny volt. Többször volt nálunk Hillsdale-en, ezen a kis dunántúli Tusculanu­­munkon, ami nekem egyedül jelenti Amerikát. Két nap együtt lenni valakivel elég annak megismerésére (no persze, az én megismerésemre is). Ideális vendég volt. Nem különlegeskedett, mindennek örült. Tőle tanul­tam jó nyárson sült marhasültet készíteni... Miköz­ben forgatta a húst a tűzön, ezt mondta: „Ha szeretsz jót enni, meg kell tanulnod főzni, csak egy pár ételt, de azt jól kell elkészíteni... A politikusnak különö­sen kell érteni ezt a tudományt, mert csak akkor tu­dod szakértelemmel dicsérni a háziasszony főztjét, ami a választási időben döntő lehet”. • 1971-ben Hillsdale-ból indultunk hazafelé és mondtam neki, hogy üljön előre, mert kis kocsim lé­vén (Toyota) a hátsó ülés kényelmetlen, feleségem majd hátra ül, mondtam. „Semmi körülmények között sem” mondta. Feleségem is érvelt, ez sem segített, „egy férfi nem ülhet kényelmesebben, mint egy hölgy” zárta le a vitát. Majd életének egy kedves epizódját mesélte el. „A Sorbonne-n tanultam”, mondta „és az egyik tanár ízléstelenül megtámadta Jeanne D’Arc-ot. A hallgatóság két csoportra oszlott és másnap mind a két csoport tüntetett, az egyik a tanár mellett, a másik ellene”. „Maga melyik csoporthoz tartozott”, kér­dezte feleségem. „Én vittem a virágot Jeanne D’Arc szobrához”. És milyen gavallér volt. Aki valaha is ebédelt, vagy vacsorázott vele vendéglőben tudta, hogy nagyon ébernek kellett lenni, hogy elkapjuk előle a számlát. (Nem úgy, mint egyes közéleti személyek, akik spe­ciális reumát kapnak, amikor a számláért kell nyúlni.) És ha valakinek sikerült is kifizetni számláját ezt csak úgy fogadta el, hogy a legközelebbit ő fizeti. Jó me­móriája volt, kínosan pontos volt, nem lehetett meg­téveszteni, még ezzel sem. Soha anyagi problémáiról nem beszélt. Ezért sokan azt hitték, hogy gazdag, vagy valaki támogatja. Egyik sem volt igaz. A pénzt a helyére tette, tudta, mi az értéke. Ne legyen anyagi gondja, ne okozzon problémát a költségek kifizetése, ne kelljen erre időt szentelni, ezt tarthatta okosan elvének, a többi majd úgyis magától jön. Voltak hibái? Természetes. Szerencsére erős jel­lem volt, kiállta a próbát, de hús és vérből volt ő is, még­pedig a javából. Őt is kísértette a helyzet és néha egy-egy szellemes megjegyzése miatt bizony kap­csolatok romlottak meg. Különösen a régi Nemzeti Bizottmányi Végrehajtó Bizottsági tagok kaptak éles megjegyzéseiből. Az egyikre azt mondta: „Nem tu­dom, miért nevezi magát menekült politikusnak. In­kább bujdosó. Soha nem lehet megtalálni, még tele­fonja sincs. Folyton rohan, de senki sem tudja hova”. Egész életében a fejéhez vágták az Ébredő Ma­gyarok Egyesületének elnökségét. Pedig köztudomá­sú, ahogy egyik előadásában el is mondta „amikor vezetője lettem, megszűntek a kilengések”. Tehát in­kább dicséret illette érte, mint támadás. Politikailag a fejlődés vonalán állt, erőszak min­den fajtáját elvetette, az emberi jogok érvényesülésé­ért küzdött. Az 56-os forradalmat magáévá tette. A királyságot azt hiszem csak érzelmileg ápolta, tudta, hogy azt a politikai valóság már régen eltemette. 82 éves volt, amikor Hillsdale-be Lippóczy Mik­lós hozta ki, kugli versenyt is rendeztünk, amiben élén­ken részt vett és fiatalos erővel, jól célozva gurította a golyót. Nagy sikere volt. Amikor késő este, egész­ségére koccintottunk a csillagos éjszakában, Jászai Lajos megkérdezte tőle, hogy minek köszönheti fiata­los erejét? „Egész életemben az elveimet követtem és mindig tiszta lelkiismerettel feküdtem le és jól alud­tam” mondta. Mert földi életében az élet nemes örö­meit nem vetette meg, talán ennek köszönhette, hogy két lábon állt a földön, értette az életet és megértette az embereket. És talán nem árulok el ügyvédi titkot azzal, hogy súlyos betegsége alatt fia fent volt az irodámban, hogy egy pár hivatalos dolgot elintézzünk és ennek folyamán Eckhardt Tibor anyagi helyzete is szóba került. Szegényen halt meg, pár száz dollárt hagyva hátra. De milyen gazdagon élt! Csak szellemileg és lelkileg gazdag tud ilyen előkelő szegénységben meg­halni és gazdag politikai örökséget hátrahagyni. És mivel mindig jól aludt életében, mert elveit követte, most is nyugodtan alussza az örökkévalóság álmát. De a magyaroknak, akiknek annyi fényt, tanácsot, segítséget adott, nagyon hiányzik és nélküle „magya­rok, nagyon egyedül vagyunk”. Sómi a dombon írta: Thiery H. Ilona A SOK ESŐ UTÁN végre kisütött a nap, ömlött ki az embertömeg az utcák végében lévő dombok felé. Hömpölygött a kocsiár az autósztrádákon. Ki, ki a szabad ég alá — amíg kék az ég és nem fátyolozza el a “smog” barnás-szürke rétege. Egészségügyi sétálók, turisták, futkározó gyermekek, itt-ott párok. Idősebb emberek, talán férj és feleség lassan sé­tálnak fel a kaptatón. Kivirult a domb. Apró füvek, bokrok tarkítják a kopár utak széleit. Öreg fák, tele új hajtással, piros bogyók, cseppnyi virágok, szín, illat, tavaszi szél. Mindenütt friss zöld színek, rezzenő levelek, itt-ott madár pittyent, a völgyben őz surran. A HÁZASPÁR lassít, majd megáll. Kanyar, az út szélén pad, alatta a völgy mélysége, szétfutó utak, lent a mélyben házak, mint apró skatulyák, közöttük, mö­göttük hangyabolyként tömegek mozognak. A kanyar mögött az út meredeken vezet fölfelé. A pár felkapasz­kodik a kanyar fölötti kis domb­csúcsra, lapos terecs­­ke, fiatal fű­szőnyeg, puha, selymes, jó beleterülni, hallgatni a csendet, nézni a távoli hegyek kék vonalait, mögötte valahol csillog a tenger. A férfi továbbmegy, még visszaint, majd lassú lép­tekkel megindul a csúcs felé. Mire visszaint, az asz­­szony már csukott szemmel pihen. A csendben. Az út felett, a völgy felett, ujjait ernyedten belesüppeszti a puha fűbe, összesimul a földdel, a természettel, a csenddel. A levegő itt fent éles és tiszta. Erre már ke­vés sétáló jut, elmaradnak a jártabb utakon, melyek széjjelfutnak a völgyekben. Sziréna hangja nagyon halkan hatol föl az asszonyhoz, szinte csak sejti, hogy valahol mentőautó fut, valaki rosszul lett és most em­bertársai segítik — ki is gondolhat rosszra, rendőr­autóra, itt kint a magasban, szinte az élet felett, közel az éghez. ÉLES KIÁLTÁS rezzenti fel. Csapat gyermek rohan, egyiknél rádió adó-vevő van és azzal kiált le valakinek a völgybe. Onnan rövidesen jön a válasz, majd új kiáltás, nevetés. Gyermeklárma veri fel a csen­det, a rádió felsérti a természetet, megrezzennek a fü­vek, a virágok, az asszony csukott szemei felnyílnak, arca megvonaglik, füle tiltakozik. Olyan jó volt a csend. A föltámadó föld halk szuszogása, a szél finom lebbenése. Elnéz az útra, még látja társát felfelé menni, a gyermekek lefelé rohannak. Végre ismét csend lesz. Újból becsukja szemét, elcsendesül — elalszik. Talán percekig. Talán sokáig. A hangra felébred, pedig a hang nem kiált — a hang suttog. A súgás mint halk síp fut fel a domboldalon, az asszonyhoz, át a rejtett tisztáson. — Nincs több, értsd meg, elfogyott. Ne rázz, te őrült. Nincs. Nem érted? Engem rázhatsz, ember legyen, aki belőlem egy pennyt is kiráz, te állat... Könyörgő, izgatott hang. Össze-vissza beszél, ér­teni nem lehet, szinte artikulátlanul kiált fel, vagy ijedten suttog. — Mit bánom én, hát üsd le ha akarod. Itt már senki se jár, mire eléred sötét lesz. Én majd vigyázok, na eredj... siess, mert elveszthetjük szemünk elől. Az asszony már teljesen éber. Minden pórusa borzong a hangtól, mely nem is emberi hang. Inkább, inkább nyöszörgő beteg állaté. Mozdulni sem mer. Pénze nincs. Semmi nincs nála — de borzasztó, itt lent, a két ember. A két ember valamire készül. AZTÁN MEGNYUGSZIK. Már elmentek, fel nem fedezhetik, lassan halkan elindultak felfelé az úton. Áldozatot keresni. Még végig is nézheti majd, hogy ezek mit csinálnak. Innen — páholyból. Utánuk néz, azon az úton mennek, melyen az ura is él... el­ment. Úristen. Az ura is ott van fent, valahol a csú­cson. Hiszen már régen elment, nemsokára talán jön is vissza. Mennyit aludhatott, hiszen szürkül. Óvato­san felül, körülnéz. Felhő takarja a napot, az ég kék, az alkonyat pírja még sehol nem látszik. Ebben a percben a felhő elúszik, teljes erejével kisüt a nap a ragyogó délután. Az asszony megnézi az óráját. Fél öt. Csak. Fél öt. Csak tíz perce fekszik itt. Lehetsé­ges? Lehetséges, hogy csak percekig aludt? Igen. És nem esteledett, hanem a nap bújt el, de csak egy rövid percre. A tisztás szélére csúszik, onnan nézi a felfelé vezető utat, melyen a két lompos ember óvatosan megy felfelé. Az egyik két lépéssel előbb, a másik két lépés­sel mögötte és néha­­ hátrafigyel. De nem jön senki. Csend van. Ilyenkor a domb látogatói már elvonultak. Az asszony tekintete végigfut az úton. Elég messze egyetlen férfialak megy — felfelé. Lassan. Tempósan. A jó emberek nyugodt lelkiismeretével. Nézi a tájat. Magas. Zöldes kabátja lendül s az asszony most meg­ismeri. Az ura megy ott. Még csak ott megy. Igen. Az ura megy ott, mögötte siet a két sötét alak. Fiata­lok. Gyorsak, oh, sokkal gyorsabbak. Hajtja őket va­lami. Düh? Éhség? Bűnvágy? Ez a két ember az urát akarja elérni. NEM GONDOLJA VÉGIG A MONDATOT, iszonyú görcs szorítja össze torkát-szívét. It áll (Folytatása a nyolcadik oldalon)

Next