Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)
1973-04-22 - 1973-04-29 / 16-17. szám
1973. április 22, 29. A Magyar Cserkész Szövetség közgyűlése A Magyar Cserkész Szövetség jelenti, hogy közgyűlését 1973 április 28.-án, szombaton d. e. 11 órakor a new yorki Magyar Házban (213 E. 82nd St. Tel.: (212) 744-9286) tartja, melyre és az azt követő eseményekre a magyar társadalmi egyesületek képviselőit és a magyar cserkészet barátait szeretettel meghívja. A közgyűlés április 28.-án, szombaton d. e. 11 órakor kezdődik a Magyar Házban. Délután 1 órakor ebéd $2.00, d. u. 2 órakor a közgyűlés folytatása: d. u. 6 órakor fogadás és kiállítás: este 48-kor társas vacsora $6.00. Április 29.-én, vasárnap d.e. 10-kor szentmise (Szent István templom, 229 E. 82nd St.). Délelőtt 11 órakor istentisztelet (Magyar Ref. Egyház, 229 E. 82nd St.). Déli 12 órakor Teleki Pál emlékünnepély a newyorki Magyar Házban ,(213 E. 82nd St.). A rendezőség kéri a részvételt legkésőbb április 15.-ig közölni. Fischer Viktor, 14356 Sanford Ave., Flushing, N. Y. 11355. Tel.: (212) 539-2274. Egyházközségi hírek NEW YORK, N. Y. Szent István róm. kat. Egyházközség Father SZLEZAK IMRE plébános 414 East 82nd Street, Telefont (212) 861-8500 Ápr.22. Húsvét ünnepe. Reggel 7 órakor szentmise a plébánia híveiért. 10 órakor magyar szentmise elhunyt Dankovics Józsefnéért, szolgáltatja Jancsó Rudolfné. Délután -16-kor Warga Jánosért, kérik Warga Mária és Marianne. Ápr. 24. 9 órakor szentmise meghalt Dankovics Józsefnéért, szolgáltatja nővére. Este 7-kor elhunyt Borhi Ferenc és családjáért, kéri Mrs. Borhi. Mise után ájtatosság Szent Antal tiszteletére szentségi áldással, a kilenced 3. keddjére. Ápr. 25. A 9 órai szentmisével kezdődik a tavaszi angol nagy nevén a Szent Judás Tádé tiszteletére május 31-ig bezárólag. Délután 16-kor szentmise elhunyt Spisák Gertáért, kérik Raevis János és Katalin. Este 7-kor Bátory Erzsébetért szentmise. Ápr. 27. Délután 46 órakor szentmise meghalt Waslavik Józsefért, szolgáltatják Hirth János és neje.Este 7 órakor Spaits Máriáért, kérik Grabarits Ferenc és neje. Mise után magyar ájtatosság Jézus Szent Szivéhez szentségi áldással és novéna imák Szent Annához. Ápr. 29. 7 órakor szentmise a plébánia híveiért. 10 órakor a Tamás család meghaltjaiért, szolgáltatják Tamás Mária és leányai. Magyar mozielőadást tart az Anyák Klubja április 29.-én, vasárnap a Fehér Teremben. Bemutatásra kerül a „Dankó Pista” és a ,,Tavaszi szonáta” című film délután 43-kor és este 27-kor. Helyárak $2.50 felnőtteknek és $1.00 gyermekeknek. Ápr. 30. Délután 44 órakor szentmise Müller Máriáért, kéri a Szent István Ifjúsági Klub. Máj. 1. Este 48-kor májusi ájtatosság a Boldogságos Szűz Anya tiszteletére, szentségi áldással. Utána novéna imák Szent Antalhoz, a kilenced 4. keddjére. Május havában minden este tartunk májusi ájtatosságot a 7 órai szentmise után. Máj. 2. Délután 46 órakor Szentmise Bodolay Erzsébetért, szolgáltatja Bodolay István. Máj. 3. 8 órakor szentmise a Soltész család élő tagjaiért, szolgáltatja Soltész Margit. A mai napon fejeződik be a tavaszi angol nevén a Szent Judás Tádé tiszteletére. Máj. 4. Első péntek lévén, este 7—8 angol Szentóra, utána magyar ájtatosság Jézus Szent Szívéhez. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA WASHINGTONI POSTA Írja: Stirling György 1. Már több mint négy hónapja, hogy karácsony előtt utoljára foglalkoztam a POSTÁ-ban menekült-ügyekkel. Aki tájékozatlan, az ebből esetleg arra következtethet, hogy ezen a téren minden a legnagyobb rendben van és talán már nem is léteznek menekült-problémák: a sokévtizedes gyakorlat és tapasztalat alapján minden olajozottan megy a maga útján és a — valószínűleg — már csak szórványosan adódó esetekkel könnyen megbirkóznak az erre hivatott segélyszervezetek, kivándorlási hatóságok. Sajnos, nem ez a helyzet. A múlt év végén kibontakozott EGY VÁROS — EGY MENEKÜLT akcióról adott tájékoztatómban annak idején részletesen megírtam volt, hogy milyen problémák merülnek föl újabban egyre sűrűbben az európai új menekültek sorsával kapcsolatban. Megemlítettem azt is, hogy a közhittel ellentétben a menekültek száma nem csökken, de nő és például az elmúlt év végi két bécsi disszidáló csoport — az őszi osztrák-magyar futballmérkőzés, illetve Szilveszter alkalmával — rekordszámot jelent az 1956. utáni esztendők statisztikájában. Az, hogy karácsony óta nem beszéltünk a menekült kérdésről, nem jelenti azt, hogy ez a téma már lekerült a napirendről és a menekültek ügyes-bajos dolgaival, végső letelepülésükkel már nem törődik senki. A munka— ‘ publicity” nélkül ugyan, de — megszakítás nélkül folyik, mert az európai menekülttáborokban még mindig százak és százak várják sorsuk eligazítását, a kivándorlási engedélyt. A segélyszervek — így a Katolikus Liga is — hatalmas erőfeszítéseket tesznek, hogy a várakozók mielőbb bejuthassanak Amerikába, de az eljárás formaságai hosszú hónapokat vesznek igénybe. Ha pedig végül is az új menekültnek sikerül az Egyesült Államok földjére lépni, felmerülnek az újabb problémák: az otthonteremtés, a munkaszerzés gondjai s ezek megoldása egyre több nehézségbe ütközik. Ebben akar segítséget nyújtani a segélyszervezeteknek az EGY VÁROS — EGY MENEKÜLT mozgalom, hogy új kapcsolatokkal, lehetőségek felderítésével megkönnyítse azoknak az önzetlen munkáját, akik ez ügy érdekében áldozzák fel már évtizedek óta idejüket, energiájukat. Vannak eredmények, melyek biztatást adnak a további erőfeszítésekhez: ilyen pld. a tizennégy gyermekes Kovácscsalád végleges letelepedése Floridában és egy-egy amerikai város magyarságának felajánlkozása, hogy menekült magyar család támogatását vállalják. A richmondi magyarok például egy nemrég menekült kisgyermekes családot várnak Traiskirchenből: a szakmunkás családfőnek egy magyar gyáros üzemében lesz munkája és érdemes két sort idézni a levélből, melyet nemrég küldtek, érdeklődvén, mikor érkeznek védenceik: „Mindent elkövetünk, hogy a kis család új és boldogabb életet kezdhessen! Szeretettel várjuk érkezésüket!” És Richmond nem áll egyedül! Baltimore magyarsága — a Magyar Szabadságharcos Szövetség helyi szervezete — egy ugyancsak auszriai lágerből jelentkezett kétgyermekes orvoscsalád patronálását vállalta magára és már minden előkészület megtörtént, hogy megérkezésükkor lakás és megfelelő állás várja őket. De a segítséget felajánló városok száma egyre gyarapszik: annak ellenére, hogy Amerikában változatlanul komoly gondot okoz a munkanélküliség, azok a menekültek, akiknek végre sikerül a bevándorlási kvótára kerülniük és az Egyesült Államokba jutniuk, számíthatnak az emigráció támogatására és bízhatnak abban, hogy életük egyenesbe jön. (Például az előbb említett richmondi magyar gyáros még jónéhány szakembernek — esztergályosnak, marósnak, szerszámkészítőnek — tudna munkalehetőséget biztosítani.) De az amerikai emigráció hathatósan csak azoknak tud segíteni, elsősorban azok sorsával képes foglalkozni, akik már ezen a földrészen vannak: az európai táborokban rostokoló menekültek túlságosan távol esnek tőlünk ahhoz, hogy közvetlenül törődjünk velük. Ez az európai menekültszervezetek dolga lenne, aminthogy a tengerentúli kivándorlás intézése is az ottani követségek, konzulátusok feladata. És ezen a téren már távolról sem olyan biztató a helyzet, mint amilyenről amerikai viszonylatban beszélhetünk. Ezeken a hasábokon már számtalanszor — szinte az, unalomig —■ elismételtük, hogy milyen viszonyok uralkodnak az európai menekülttáborok nagy részében, hogy mennyire nem kapnak tájékoztatást semmiről az új menekültek, hogy a hatóságok milyen bürokratikus ridegséggel kezelik ügyüket és hogy az egyre rosszabbodó táborviszonyok, a menekültekkel való szüntelen foglalkozásba egyre jobban belefáradó, belefásuló, ottani segélyszervek nemtörődömsége miatt hosszú és idegőrlő hónapokig, néha évekig kell várniuk a kivándorlásra. Amíg kedvüket, hitüket és reményeiket elvesztve kiábrándultakká, lelkileg meghasonlottakká válnak. Sokan talán el sem hiszik, el sem tudják képzelni, milyen a helyzet ezekben az európai menekülttáborokban, többen pedig hajlamosak arra, hogy a lassú ügyintézést egyéni esetekként tekintsék, olyannak, ahol „valami baj” van az illetővel s emiatt húzódik-halasztódik a kivándorlási ügye. Ez a bürokratikus, vontatott ügyintézés minden, menekülttáborokat fenntartó európai országra jellemző ma már, de primitív, emberhez nem méltó táborviszonyokkal elsősorban Olaszországban találkozhatunk. Nem sokkal jobb etekintetben a helyzet Németországban sem s még legtisztességesebb körülményekről Ausztriában beszélhetünk, ahol — ha nem is az 56.-ban tanúsított szívélyességgel — de legalábbis korrektül bánnak a menekültekkel. Noha — mint fentebb mondtam — mi innét nem sokat tudunk változtatni az európai menekültek helyzetén, nem áll módunkban interveniálni a helyi hatóságoknál a táborviszonyok megjavítása érdekében — (ez az európai magyar emigráció feladata lenne!) — mégis más segítség hijján — utolsó reményként — az európai menekülttáborok lakói az amerikai emigrációhoz fordulnak és nincs nap, hogy ne hozna levelet a posta az olaszországi táborok valamelyikéből, vagy Németországból, a zirndorfi lágerből. Az utóbbi időben egyre több levél érkezik Olaszországból és főleg a capuai tábor kétségbeejtő körülményeire hívják fel mind többen a figyelmünket! S a végső kétségbeesés határán kérnek valamilyen segítséget! De minden közvetett elbeszélésnél többet mond, ha néhány mondatot idézek ezekből a levelekből. Néhány találomra kiválasztott levélből, néhány olyan mondatot, melyek a legjellemzőbben foglalják össze az európai menekültek panaszait, azokat, melyek mindegyik levélben ismétlődnek, vissza-visszatérnek. Három levelet emeltem ki a halomból — egy németországit és két olaszországit —, az utóbbiak közül a másodikat viszont már nem a véletlen adta a kezembe, azt nagyon is szándékosan választottam ki, mert ez eltér a többitől: a segélykiáltásnak is beillő sorokat a levél feladójával együtt éppen ötven magyar új menekült írta alá — férfiak, nők vegyesen — s ezért ezzel a levéllel külön is foglalkozni: kötelességünk! Először a nyugatnémetországi — Zirndorf-lágerből ez év januárjában keltezett — levélből szeretnék ismertetni olvasóimmal néhány mondatot, melyet Deák László mérnök írt s hat oldalon keresztül beszéli el hányattatásai, hazai kálváriája és a táborban töltött hónapok történetét. Most csak ez utóbbi fejezettel akarok foglalkozni s íme néhány részlet: „Itt a lágerben kb. 200 magyar van jelenleg. Teljesen szervezetlenül, vallástalanul, tanácstalanul várják a menedékjogot, a munkát és hogy letelepedhessenek. Többségük itt akar letelepedni és fő jellemzőjük, hogy fiatalok, akik többnyire olasz lágerekből szöktek fel s még sokkal rosszabb állapotokról, erkölcstelenségről mesélnek. Itt kéthetenként félóra magyar mise az egyetlen, ami az itteni magyarságnak szól. Erre is nekem kell szervezni őket, hogy egyáltalán tudjanak róla. A láger többi lakója közt sok az arab. Teljesen kultúrálatlanok, a higiéniát nem ismerik. S a németek, hát ők egyforma „németes” bánásmódben részesítenek mindenkit, a folyosót összerondító arabtól, a mellékhelyiségben — mert máshol nem tud gyakorolni — Beethoven-hegedűversenyt játszó román fiatalemberig. Ha este olvasni vagy tanulni szeretnék, arra csak a folyosón állva van lehetőség. Havi 50 márkát kap mindenki. Segélyszervezete a magyarságnak itt nincs. Még a karácsonyról sem emlékezett meg senki. Legnagyobb baj a szervezetlenség, a tájékoztatás hiánya, és az, hogy 15—20 hónapig is eltart egy kivándorlási ügy intézése. Szóval a világ már belefáradt és ezek az itteni viszonyok mindenkit megviselnek: ebben a bizonytalanságban a csalódott emberek a visszamenetel gondolatával is foglalkoznak.” Eddig a levél s — azt hiszem ■— ehhez nincs mit hozzáfűzni! Legfeljebb a legutolsó mondathoz annyit, hogy lényegesen jobb lágerviszonyok, hasonlíthatatlanul rövidebb várakozási idő mellett, nem is olyan régen Ausztriában magam is tanúja voltam hasonló nekikeseredett lelkiállapotba került menekültek kitöréseinek vagy letargiájának— vérmérséklete szerint kit ez, kit az kerít hatalmába —, kizárólag a hivatalnokok packázása és az információk teljes hiánya miatt. Abban a menekülttáborban is akadtak, akik úgy érezték: súlyosan csalódtak elképzeléseikben, a szabad világtól kapott fogadtatásban és szinte erőszakkal kellett visszatartani, lebeszélni őket visszatérési szándékaikról. A Zirndorfból érkezett levél célzott arra: az olaszországi menekülthelyzetről még ennél is rosszabbakat hallani. Hadd idézzek hát ennek szomorú bizonyságaképpen néhány sort egy március 16.-án, a capuai táborból érkezett levélből, melyetHorváth Gyula, 1946.-ban Újpesten született gépkocsivezető írt. Jelenlegi lágerszáma: 73492. „1972. augusztus 21.-én hagytam el hazámat. Jugoszlávián át szöktem Olaszországba. Augusztus 25.-én érkeztem Triesztbe s azóta is itt vagyok Capuában és nem a legjobb körülmények közt. Többedmagammal lakom egy nagy szobában, ami nehezen fűthető és vizes-penészes. Munka nincs és nem is szabad dolgozni. Ruhát sem tudok venni és már hetedik hónapja csak egyben járok. Segélyt nem adnak, csak hébe-hóba 1.000 lírát. Ez még egy levélre és cigarettára is kevés.” A panaszok felsorolása még két oldalon keresztül folytatódik s végül a kérés: „Nagyon szeretnék kijutni Amerikába, ezért fordulok Önökhöz s kérem segítségüket! Nagyon rossz itt s állandóan dúl a verekedés a nemzetiségek között. Sokan vagyunk és rosszak a körülmények. Kérem segítsenek!” Ezek voltak Horvát Gyula 27 esztendős újpesti gépkocsivezető szavai, aki disszidálása indokául azt írja, hogy „az otthoni politikai rendszer nem felelt meg számomra...”"" De valamennyi levél közül a legmegrázóbb az a piros tintával gondosan kaligrafált néhánysoros írás, melyet ugyancsak Capua-ból küldtek és amely egyetlen segélykiáltás, kapaszkodás az utolsó szalmaszál után. A levél, melyet kereken ötven magyar menekült írt alá, annyira jellemző és oly drámai képet fest ezeknek a magyar menekülteknek a helyzetéről, hogy — úgy érzem — leghelyesebb, ha szóról-szóra leközlöm minden sorát. Tisztelt Szerkesztőség! Magyarok! Honfitársaink! Végső próbálkozásként fordulunk önökhöz! Itt élünk Európa legelhanyagoltabb táborában és senki sem informál bennünket arról, hogy mi lesz velünk. A kivándorlás egyre lassabb ütemben megy. Sokan hosszú hónapok, sőt évek óta várják azt, hogy befogadja őket valamelyik állam. Mi anak az oka, hogy az olasz táborokból nincs folyamatos szállítás? Bármelyik olasz hivatalos szervhez fordulunk, mindig az a válasz, hogy várjunk türelemmel. De meddig? Mikor kerül ránk is sor, amikor havonta csak 15—20 embert visznek? 1100 ember várja a további sorsát, embertelen körülmények között, ebből 150 magyar. Munkalehetőségünk nincs. Havonta 1.000 órát adnak azoknak, akik sokat járnak utána. Ez még bélyegre sem elég. Egészségügyileg nem megfelelőek a szállásaink. Kérjük önöket, hogy sorsunk érdekében valamilyen informáiióval tájékoztassak bennünket. Segítsenek! Előre is köszönjük fáradozásaikat, maradunk tisztelettel honfitársaik: Capua, 810113, Campo Profughi, Europa, Italy.” És ezután következik az ötven aláírás. Hosszú lenne valamennyit felsorolni. De hiszen nem is a nevek fontosak: a fontos az, hogy 150 magyar várja „embertelen körülmények között” sorsa jobbrafordulását, a szabad világ, a magyar emigráció segítségét! Hozzánk fordultak — mint írják — „végső próbálkozásként”, mert úgy látszik, már sok helyen kilincseltek, próbálkoztak, de süket fülekre találtak. Az európai segélyszervek, emigrációs szervezetek és menekültügyeket intéző hivatalok — a jelek szerint — csődöt mondtak, nem képesek megbirkózni a feladattal, nem tudják vagy nem akarják — leadminisztrálni a menekültek dolgát. Érdekes lenne megtudni: mi ennek az oka? Miért kényszerül ez az ötven, már-már reményt vesztett ember hozzánk, tengerentúl, magyarokhoz fordulni? Mindegy — ne kutassuk most ezt! Inkább azon kell igyekeznünk, hogy megtaláljuk a segítség leghathatósabb és leggyorsabb módját. A panaszok a régiek: lassú és bürokratikus ügyintézés, a tájékoztatás teljes hiánya és kétségbeejtően primitív táborviszonyok, melyek nem méltók egy kulturált európai országhoz, nem méltók a nyugati szabad világhoz. Segítenünk kell, mert a hozzánk fordulók bizalma kötelez, de ezt parancsolja az emberiesség is! Nekünk, akiknek megadatott, hogy tisztességes körülmények között, egy szabad ország, szabad polgáraként élhessünk, kötelezettségeink vannak sorsüldözött honfitársainkkal szemben. Ezt nem lehet eleget hangoztatni és e téren soha nem lehet eleget cselekedni! S hogy ilyen messziről, több ezer mérföld távolságból mik lehetnek a segítség formái, lehetőségei, arra a teendőket négy pontban összefoglalva így lehet válaszolni: először az emberhez nem méltó táborviszonyokat kell elviselhetőbbé tennünk, aminek érdekében magánosoknak, szervezeteknek, egyházközségeknek ruhacsomagok, esetleges adományok küldésével nyílik azonnali lehetőségük. Másodszor a magyar amerikai emigrációnak interveniálni kell mind az itteni bevándorlási, de főkép az olaszországi kivándorlási hatóságoknál az ügymenet meggyorsítása érdekében. Harmadszor — ha a kvótára kerülésnek ez a feltétele — kollektív vagy egyéni sponzorságra vonatkozó — nyilatkozatok kiállítását kell vállalnunk, mint azt pld. legutóbb a Kovács-család esetében Mrs. Tóbi megtette volt. Negyedszer minél előbb gondolkodnunk kell arról, hogy a táborban élő menekültek megfelelő tájékoztatáshoz jussanak lehetőségeik, sorsuk, jövőjük felől. Jól tudjuk, hogy valamennyi téren történtek már erőfeszítések s az ilyen irányú munkák immár évtizedek, évek óta folynak több-kevesebb sikerrel, eredménnyel. Számtalan egyéni gesztus támogatásával e négy irányban munkálkodik elsősorban az Amerikai Magyar Katolikus Liga, a Szabadságharcos Szövetség és a Politikai Foglyok Szövetségének Menekültügyi Bizottságai, valamint ezeknek a problémáknak a megoldásához igyekszik társadalmi segítséget biztosítani a múlt Karácsony előtt életrehívott Egy Város — Egy Menekült akció is. De a jelek azt mutatják: még többet kell tennünk! Ha egy kérdésről únos-antig beszélnek, előbb-utóbb az lesz a sorsa, hogy a közvélemény megúnja, közömbössé válik vele szemben. Ezért is nem tartjuk helyesnek és szükségesnek, hogy minduntalan az emigráció orra alá dörzsöljük: kötelességed segíteni! Célravezetőbb a munkát az arra önként vállalkozók segítségével, szűkebb körben folytatni - s ez történt most eddig is, de az ügy érdekében időnként mégis ki kell állni a nagy nyilvánosság elé, tájékoztatni kell a helyzetről s appellálni kell jóérzéséhez. Mert csak közös erővel segíthetünk eredményesen. Segítenünk pedig kell! Az emigráció feladata sokrétű és szétágazó. Véges erőinkből mindenre ugyan nem futja, de nem lehetnek elhanyagolt, másodrendű területek sem. Hogy az elvek, eszmék ápolása és védelme, a politikai munka mennyire fontos, azt nálamnál kevesen érzik jobban át, de az emberekkel való törődés, az emigráció „utánpótlásának” ügye nem lehet kevésbé fontos. Ha ezt a területet elhanyagoljuk, joggal fog érni bennünket az a keserű vád, melyet már tavaly idéztem volt egy, a reménytelen várakozástól meghasonlott európai táborlakó leveléből: „Ha az emigrációs szervezetek nem törődnek az emberrel, a menekültek sorsával, tevékenységük hovatovább öncélú magyarkodássá válik!” Kemény szavak, jórészt igaztalan vád, de érthető: a börtön, a lágerélet megpróbáltatásai általában nem nevelnek kiegyensúlyozott gondolkodásra és objektív szemléletre. Aki valamelyiket is végigcsinálta a kettő közül — esetleg mindkettőt annak ezt nem kell magyarázni. Nem szabad tehát hagynunk, hogy a menekültek lelkileg idejussanak, nem szabad hagynunk, hogy idegileg megviseltté váljanak, akik pedig erre hajlamosak — s tudjuk: a táborélet ennek melegágya — azok erkölcsileg is lezülljenek, mert így már aligha lehetnek a szabad társadalom, a magyar emigráció hasznos tagjaivá. Lehet, hogy nem mindegyikük érdemes törődésre, segítségünkre: lehet, hogy akad köztük kalandor, szerencselovag, vagy olyan, aki máris elzüllött. De ez nem lehet indok arra, hogy tartózkodjunk, visszahúzódjunk, inkább segítsünk 9s arra érdemtelenen, mint egyetlen arra érdemes, becsületes magyar elkallódjon! 4. Menekültekről lévén szó, pár sorban meg kell emlékeznem arról a nem szokványos menekültügyről, melyről a NÜRNBERGER NACHRICHTEN című nyugatnémetországi napilapban olvastam néhány hete. A Zirndorfból keltezett újsághír arról szól, hogy egy 33 éves magyar mérnök hamis útlevéllel kicsempészte Magyarországról három és féléves kislányát, akit elvált felesége nevelt. A német rendőrség — az időközben útlevéllel Nürnbergbe érkezett anya panaszára — eljárást indított a zirndorfi lágerben lévő apa ellen s visszaadatta a kislányt az anyjának, aki azóta már haza is utazott Magyarországra. A hír megrázó és a legtragikusabb benne az, hogy egy három és félesztendős kislány volt elsősorban ennek a politikai motívumokkal erősen átszőtt, disszidálásig — valóságos "kidnapping”-ig fajult családi viszálynak a szenvedő alanya, akinek a lelkivilágán talán egy életreszóló mély nyomot hagynak majd a történtek. Utánajártam az ügy részleteinek s most már íróasztalomon fekszik az apa többoldalas levele is. Egy rosszul sikerült házasság, de főleg egy félre sikerült korszak, egy önmagával meghasonlott társadalom szomorú dokumentumaként! Igazságot tenni az ügyben nehéz, csaknem lehetetlen. A szeretetnek, a gyűlölködésnek, három ember érzelmeinek és érdekeinek olyan bonyolult szövevénye ez az ügy, hogy erre felelősséggel — különösképpen ilyen távolból — senki sem vállakozhat. Ez nem is szándékom. Csupán mint felbolydult világunk egyik szomorúan jellemző epizódját akartam ismertetni a történteket, hogy a polgári jólétben élő s az emberi nyomorúságok iránt néha nem nagyon érdeklődő, azok iránt már alig-alig fogékony amerikai magyar emigráció ráébredjen: ilyen is van s ezért végső soron éppúgy a hazai rendszer, a mai európai politikai szituáció a felelős, mint ahogy az felelős minden disszidens hányatott sorsáért, kitántorgásáért a nagyvilágba ... Az elmúlt hét elején megtartotta északamerikai körútja első előadását Boldizsár Iván, a Magyar Népköztársaság utazó kulturális nagykövete”. A washingtoni Georgetown University-n elhangzott és középeurópai problémáiról szóló előadás amerikai résztvevőinek egyöntetű véleménye az volt, hogy Boldizsár sem érdekeset, sem újat nem mondott, előadásmódja pedig laposnak és szürkének hatott. Érvelése, elméleti felkészültsége is elég gyönge lábon állt, mert többször zavarbahozták a kérdések, melyeket az amerikai hallgatóság köréből intéztek hozzá. Mindezt mérlegre téve: Boldizsár szerkesztő úr nem túl sok eredménnyel képviselte gazdái érdekeit s nem (Folytatása a hetedik oldalon.). 5. oldal