Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)

1973-08-12 / 32. szám

1973 augusztus 12. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA LáthatárHazai életképek önkritika (és kritika) a száj és körömfájás ügyében (BUDAPEST­) A Kádár diktatúra csendesen, nagy mellé­beszéléssel, azonban önkritikát gyakorolt. A "húshiány érez­hetővé vált” és kénytelen-kelletlen bevallották, hogy a húsz­ellátás nehézségének oka az állatállományt pusztító száj- és­­körömfájás volt — amelynek sem megelőzéséről, sem leküzdé­séről a kormány nem tudott gondoskodni. Ugyanis — mondja a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter, dr. Dimény Imre — nem volt oltóanyag. Ez szomorú, az azonban mulatságos, milyen ravaszkodva ismerték ezt be. A bürokrata írásművészet jellegzetes akta­­remekműve így szólott dr. Dimény Imre előadásában: “Az elmúlt évben kialakult és Békés megyét is jelentősen érintő ragadós száj- és körömfájás járvány gyors terjedését részben a betegségnek kötelező bejelentése, részben a betegség kitörésének időpontjában fennállt nagymérvű oltóanyaghiány, valamint az igazgatási rendszabályok nem kellő hatékonysága idézték elő. A lezajlóban levő járvány tapasztalatai teljességgel még nem kerültek kiértékelésre...” (Békésmegyei Népújság, 1973. május 20.) A rövid szövegben is szépen megfigyelhető az aktatapintat huncutsága: a járvány gyorsan terjedt .... a "betegség kitöré­sének időpontjában fennállt nagymérvű oltóanyag-hiány "n­em kellő hatékonyság", ahelyett, hogy egyszerűen beválta­nák: nem törődtek a járvánnyal, amikor törődtek már késő volt. Egyáltalán nem volt oltóanyag. Ezért , amit tettek, nem segített. Nyilatkozott a minisztertanács elnökhelyettese Fehér Lajos is. Mégpedig hasonlóképpen: “A húsellátás nehézségének okai. Sajnálatos, hogy a múlt évi állatmegbetegedések miatt törést szenvedett a termelés len­dületes felfutása. Ezért átmeneti nehézségek mutatkoztak a hús­ellátásban. Az állattenyésztéssel összefüggésben utaltam arra, hogy a közelmúltban lezajlott ragályos száj- és körömfájás nagy gon­dot okozott. Rontotta az élelmiszergazdaság termelési és ér­tékesítési lehetőségeit.” (Az elnökhelyettes május 4.-i beszédéből, amely május 13.­­án jelent meg a Szabad Föld című hetilapban.) Nem értjük az elnökhelyettes elvtárs hivatalos bölcsessé­géből, hogy ha valami nem terem és nincs , hogyan lehet azt értékesíteni? Azt sem értjük újfent — várjon miért kell a tényt, hogy nincs hús, csak ilyen köntörfalazva bevallani? Az olvasó, míg ezt a stílust élvezi "lendületesen” szinte "felfut" — a falra. Talán azért, nehogy valakinek eszébe jusson: mindezért a diktatúra felelős? Hát, íme (nekünk még így is) eszünkbe jutott. A párt forradalmi pártnak szereti magát bemutatni. Azon­ban tulajdonképpen köntörfalazó bürokrácia, mint minden dik­tatúra. Amely megkapta az aktastílus "ragadós száj­ és köröm­­— hogy a kérdésre visszatérjünk . . . Jutalmazás vagy szemrehányás (MOSZKVA, Szovjetunió­) Az angol nyelven megjelenő "NEW TIME" című szovjet politikai folyóiratban érdekes cikk jelent meg, amely a szovjet — román kapcsolattal foglal­kozik. A cikket A. Mikhailov írta és pedig az új szovjet — román baráti, együttműködési és kölcsönös segély­szerződés évfor­dulója alkalmából. "Ez a szerződés", írta a cikkíró, "fontos elemét alkotja annak az általános, szövetségi hálózatnak, a­­melyek kötelékeit a Szovjetunió létesítette a testvér szocialista országokkal." A cikkíró ezután idézte Brezsnyev bejelentését, amely a 24. kongresszuson hangzott el: "Barátsági, együttmű­ködési és kölcsönös segélyszerződést kötöttünk Bulgáriával, Magyarországgal, Csehszlovákiával és Romániával. Ezek együtt a Kelet-Németországgal, Lengyelországgal és Mongóliával kö­tött szerződésekkel, amelyek már előbb léptek életbe, valamint a többi testvéri országokkal kötött szerződésekkel olyan új tí­pusú szocialista rendszert alkotnak, amely kölcsönös szövetségi kötelezettségeket foglal magába.” A különös az, hogy ezt a szerződést nem most kötötték meg, hanem három évvel ezelőtt és mégis szükségesnek tar­tották felemlegetését. A kérdés, miért kellett erről most szólni és­ miért ebben a külföldnek készülő folyóiratban? Sokat sejtet a további szöveg. Először arra utal a cikk, hogy a szerződés három évvel ezelőtt tulajdonképpen, az 1948-as szerződés megújítása volt. És akkor, 1948-ban, amikor az előző szerződést kötötték, írja Mikhailov. Románia még olyan gyenge volt — mármint a romániai kommunista diktatúra —, hogy a szovjet gazdasági és technológiai segítség tudta csak lábon tartani. Nehéz ipar, elektromosság, olajfinomítás, kémia, acél és fémipar, mérnöki tudomány, azt mint a Szovjetuniónak kö­szönheti Románia. És a szovjet technikai tudás támogatásával épült fel száz román, ipari létesítmény, amelyeknek kiválóbb és nevezetesebb telepeit a szovjet lap pontosan fel is sorolja. Az új szerződés, mondja a cikk, ennek a kooperációnak a foly­tatását jelenti. Az új szerződés következménye a szovjet és ro­mán előrehaladásnak a szocializmus és kommunizmus építésé­ben, az Európában és világban bekövetkezett változásoknak, valamint annak a szolidaritásnak, amely a varsói szerződésben valósult meg. Egyébként, nem szabad elfelejteni, hangoztatja a cikk, a Szovjetunió Románia első számú kereskedelmi part­nere. Külkereskedelmének egynegyedrészét a Szovjetunióval bonyolítja le. Öt év alatt Románia a Szovjetunióval 5,300 millió rubel külkereskedelmet forgalmazott. Ez az előző ötéves forga­lomhoz viszonyítva 40 százalékos emelkedést jelentett. Ezután elmondja a jelentés, hogy a Szovjetunió most szál­lít le Romániának egy teljes izoprén gumigyár-telepet, vas­­kohászati berendezéseket és acél és kémiai gyárakat. Hivat­kozik arra, hogy Románia áramfejlesztő üzemeinek felét kapta a Szovjetuniótól . .. A cikket nagy figyelemmel kell olvasni. Többször hangot adtunk annak a félelmünknek, hogy Ceausescu, a román dik­tátor csak addig engedélyezi a romániai és erdélyi magyarság enyhültebb kulturális életét, amíg a román hatalom alá jutott magyarságra szüksége van­­ Moszkvával szemben. Amint a román diktatúra megérteti magát a moszkvai fődiktatúrával, a magyarságra nem lesz többé szüksége és a románosítást ismét bekapcsolják a magyar nemzeti öntudat és a magyar kultúra, elsősorban a magyar anyanyelv ellen. A cikknek két rendeltetése lehet. Az egyik lehet annak a Párizsban tüntettek az árvák (PÁRIZS, Franciaország.) Sok újdonsághoz szoktunk hozzá itt, Amerikában, így pél­dául megtanultuk, ha valakiket vagy valakit méltánytalanság ér, a közvélemény ítéletét kér­heti, tüntethet, ahogy otthon mondottuk, kimehet az utcára igazáért. Ezt itt piketelésnek mondják, nem kell hozzá csak egy magacsinálta tábla, amely­re ráírja, mi is a baja, miért is tüntet. Piketelnek a munkások, az újságírók, a háziasszonyok, a fogyasztók, de az eladók, a kereskedők is. A fegyencek is és a rendőrök is. De ami Párizsban történt, az még a piketelés tarka történe­tében is új dolog. Párisban az árvák tüntettek és amint kide­rült, nem is oktalanul, hanem minden okuk megvolt rá. A Párizs közelében lévő Meudon két árvaházának nö­vendékei rendezték az eddig nem látott tüntetést, a rossz el­látás és a túlzott szigor ellen. A tüntetéssel a gyermekek a nyilvánosság elé vitték pana­szaikat. Ennek kapcsán kiderült egy igen súlyos visszaélés is, amely valódi botránnyal fenye­get a franciaországi árvaházak körül: az, hogy a meudoni ár­vákon — az igazgatóság tudtá­val és beleegyezésével — kísér­leteket végzett egy bőrgyó­gyász. Amint most a sajtó be­számol róla, a mintegy 50 "önkéntes jelentkezőnek" kü- Nem mi mondjuk — ők maguk írják . . . Az államosított szakszervezetek lapja, a NÉPSZAVA írja április 26.-án: ". . . Nagyobb figyelmet fordítottunk a tehetős, külföldi vendégek kiszolgálására, mint a szerényebb igényűekre. Nem csoda, hogy külföldi idegenforgalmunk megsokszorozódott — 1960-ban még csak félmillióan, tavaly pedig már több mint hat­­millióan lépték át az országhatárt —, a hazai utazni vágyók viszont nehezen, vagy egyáltalán nem találtak megfelelő szál­láshelyet saját országukban. S míg devizabevételeinket ez a helyzet örvendetesen növelte, hazai körökben némi elégedetlen­séget keltett.” A némi elégedetlenség, amit a kettős életmód keltett fel, nem is lehet némi, hanem inkább tetemes, ha a Népszava megoldásként ezt ajánlja: "Hasznos és okos az elő- és utószezoni árkedvezmény, amelyet mind változatosabb formákban nyújtanak a szállodai és vendéglátó vállalatok. A tavaszi napsütést a Balaton part­ján így már azok is élvezhetik az új, összkomfortos hotelek­ben, akik a főszezoni árakat nem tudják megfizetni." (Szíves vendéglátás — mindenkinek) Már­mint márciusban és októberben. Egyébként pedig, ha a turisták valutahozama így növekszik, akkor a tízmilliós ország lakosságából néhány milliót egy időre el kell küldeni más országokba dolgozni, hogy a, mondjuk tízmillió turista beférjen. Mondjuk Kelet-Németországba, ahová éppen most verbuválják újból a magyar ifjúságot. ,,A megyei tanács tájékoztatása szerint a szeptemberi és az októberi kiutazásra azok a fiatalok jelentkezhetnek, akik az indulás­ időpontjáig betöltik 18. életévüket, s nem haladják meg a huszonhatot (bár felső korhatárban tehetnek kivételeket), erkölcsi, politikai magatartásuk alapján javasolhatók, nőtlenek, illetve hajadonok, vállalják az NDK-ban való foglalkoztatás feltételeit, egészségesek, a szakmunkásoknak megvan a kellő szakmai képzettségük." (KELET-MAGYARORSZÁG. "Ismét jelentkezhetnek a szabolcsi fiatalok az NDK-ba.") A kommunizmus Magyarországon (Folytatás az első oldalról) Kétosztályú a szocialista társadalom Jól megszidja az ilyen újságkihordó tanárokat­­a Népsza­badság, nemcsak kispolgárok, mert többet akarnak fogyasztani, mint ami a fizetésükből tellik, hanem dzsentrik is . . . Sőt tudat­­hasadásban szenvednek. Nemcsak "melózni” (szocialista), ha­nem fogyasztani (kispolgári) is akarnak ... De a hivatalos megrovás tovább is megy, mert rámutat arra, hogy az ilyen ember hajlandó azt is figyelni, hogy kinek van és kinek nincs. Pedig nem ez számít. Hanem az számít, hogy kit tartanak va­lódi embernek. Az tehát, aki nem tud fogyasztani, mert "nincs neki", ne törődjön azokkal, akik tudnak fogyasztani, mert ne­kik van. Ezzel nem szabad törődni, íme, a Népszabadság: "A kispolgári gondolkodás nem szeret differenciálni, ki­zárólag a felszínből ítél, az embereket két csoportra osztja: a «van-nékik» és a «nincs-nékik» világára, az előbbit becsüli, az utóbbit megveti. Nálunk az embert másként bírálják el: a megítélés mércéje a valódi emberi érték.” Azt pedig, hogy ki a "valódi ember”, ez is kiderül a cikk­ből, az állam határozza meg. És egyébként is, jó kommunista alattvaló nem figyeli azt, hogy ki tartozik a "van-nekik" cso­portjába és ki a "nincs-nekik" csoportba. Nem elég az, hogy bőven jut annak is pártideológia, aki a "nincs-nekik” csoportba tartozik? És miért nem hiszik el, hogy ha a diktatúrát a "nincs­­nekik" még fenntartják egy vagy kétszáz évig, mindenki a "van-nekik” csoportba kerül majd. Hogy ezt a mai alattvaló, a mai "nincs-nekik" nem éri meg? Hát számít az, hogy ő, nem éri meg? Aki követi Kádárt, az ilyen kicsire nem néz, burkolt bejelentése, hogy Ceausescu ismét befarolt a­ sorba és a Szovjetunió ennek megfelelően jutalmazza. De — másrészről — jelenthet csupán szemrehányást is, amiért kiállt a sorból, amelyen a jobban betört bulgáriai, magyarországi, csehszlová­kiai és a többi csatlósok állnak kremlini rendeletre. Ha szemre­hányás, akkor viszont a romániai belső egységre szükség van és ez esetben nem fogják a romániai magyarokat sem érinteni valamiféle durva fogással. Kívülről nagyon nehéz a cikk jelentőségét megítélni. A jelek, a nemrég Bukarestben bekövetkező személycserék,, az a nyugati felfogás, hogy a román diktatúra igyekszik magát biz­tosítani, a totális mozgósítás lehetőségének törvénybe iktatása, az a tény, hogy a Magyarországon állomásozó szovjet csapa­tok kivonásáról még csak beszélni sem szabad — mind arra mutatnak, a szovjet cikk valószínűleg csak szemrehányás, fel­hány­torgatása annak, mi mindent kapott a Szovjettől eddig Románia, mire kötelezi a szerződés nemcsak a Szovjetunió, de a varsói szerződés minden tagja iránt. Ha ez a variáció a helytálló, akkor — nehogy Kádárékhoz közeledjék — mai helyzetében nem fogják túl nyers intézkedésekkel háborgatni az erdélyi és a romániai többmilliós magyarságot. lönböző vegyi anyagokat kent a bőrére, rajtuk próbálta ki az új bőr- és arcápoló szereket. A fiatalok fejenként két-két cigarettát kaptak jutalmul. Másnap az orvos ismét megje­lent, leszedte a tapaszt és is­mét cigarettát és cukorkát osz­togatott. Egyes diákok bőrén kiütések jelentkeztek, másoké fölhólyagzott, a többiek baj nél­kül úszták meg a kísérleteket. Viszont az árvaházak vezetői 150 frankot kaptak minden diák után, aki alávetette magát a kísérleteknek. Mint mondják, azt hitték, hogy a kísérletek teljesen ártalmatlanok. Az or­vos pedig azzal védekezik, hogy kísérletei összhangban álltak a törvényekkel. Csak azt hallgatta el, hogy Francia­­országban egyetlen törvény sem szabályozza az efajta k­­éreteket — írják most a la­pok. És minden jel arra vall, hogy az ügy nem marad eny­­nyiben és szélesebbkörű kivizs­gálásra kerül sor. Megjelent a "Carpathian Observer első száma Az ízléses nyomdai kiállítású, angol nyelvű lap előszavában a szerkesztő, Lőte Lajos, az ERDÉLYI BIZOTTSÁG el­nöke a következőket mondja az új angol nyelvű, magyar kiadású lap célkitűzéséről: "Tekintetbe véve a Kárpát­medencének szokatlanul bonyo­lult nemzetiségi felépítését, a­­melyet drámai történelem hang­súlyoz ki és európai jelentőségű földrajzi helyzete tesz fontos­sá, elmondhatjuk egyedülálló ország, érdemes a közelibb vizs­gálódásra. A CARPATHIAN OBSERVER ezt kísérli meg azáltal, hogy ennek az ország­nak sokféle szempontjait és té­nyeit közli, amelyek közepette az ország Európa útkeresztező­désén áll és él. Ha egykor majd, egy nap a jövőben a Kárpátmedence ügyét a világ közvéleménye előtt felvetik, a tények, a múlt és a jelen tényei a kritikai analízis szempontjá­ból igen fontosak lesznek." A lap, amelyet az ERDÉLYI BIZOTTSÁG ad ki (és amely­nek a postacíme: Carpathian Observer. P. O. Box 3869. Rochester. N. Y. 14610), abban az időben jelenik meg, amikor a magyar nép ügyét az európai konferenciák tárgysorozatáról le akarják törölni. Tehát soha jobbkor. A lap első oldalán a magyarságot ért súlyos kárte­vésről a lap így számol be: "A USA a jelentések szerint, a vitát ellökte a holtpontról az­zal, hogy Anglia és más szövet­ségesek kívánsága ellenére kö­vetelte: a Nyugat fogadja el Oroszország feltételét és Ma­gyarország ne tartozzék ahhoz a területhez, ahonnan a meg­szálló csapatok esetleges ki­vonása történni fog. Magyar­­országon 40.000 főnyi orosz megszálló sereg állomásozik." Hogy az oroszok miért nem hajlandók kivonulni Magyaror­szágról azt az új lap egyik megállapítása így mondja el. ..Erről, a bázisról meg lehet közelíteni Nyugat-Európát, in­vázióval lehet fenyegetni a Bal­kánt, de el is lehet utasítani minden olyan támadást, amely a Balkánról indul." n Minden való haladásnak e­­redményei mindig csak jók le­hetnek. Ha a tudomány rossz következményeket idéz elő, jele, hogy eltévedtünk. Boldog kor, mikor még tette­inket lelkesedés szabta meg s a hideg ész.— alkotmányos ki­rályként, legföljebb vétóval élt! Eötvös József: Gondolatok. Érdemes tudni róla, hogy az ember 24 órás bio­ritmusát nem az agyban lévő "központi óra" irányítja , a­­hogyan a tudósok eddig felté­telezték. A müncheni Max­­Planck magatartásfiziológiai intézet kutatóinak legújabb megállapítása szerint a szerve­zet valamennyi sejtjének bioló­giai órája van, s ezek az órák egymással össze vannak kap­csolva. A nagy távolságú re­pülés során észlelhető átállási nehézségeket ezeknek a bio­­óráknak a megzavarodása o­­kozza. Nem ütnek egyszerre. 3. oldal Proletár senki sem akar leírni (még maradni sem) A pártbürokrata fennen uralkodik a pártdiktatúrában. A magasabb székben ülő élet­módját, helyesebben ülés­módját kevesen láthatják, mert magasan él, de a kisebb bürokrata a többi proletár között lakozik és idétlenségei közelről láthatók. Ezekből az idétlenségekből az tűnik ki, hogy még a proletár­­diktatúrában sem akar senki sem proletár lenni. De még csak megmaradni sem akarnak proletárnak, hanem amint lehet pecsét­gyűrűt viselnek és előnevet vesznek fel. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ, 1973. május 26.:­ ­ A pecsétgyűrű Sokszor megírták mások is, nem ismétlem. Víkendházain­­kon a kicsi tornyok, autónkon a bizsuk, kívül viselt tárgyainkon a felesleges külsőségek nőnek, szaporodnak. Rázzuk a rongyot. Lakodalom, keresztelő, temetés, disznótor, külföldi vagy bel­földi vendégek arra jók, hogy rázzuk a rongyot. Kicsit mindig többet mutatunk, mint amennyink van. Nem tagadom, érzem ebben a jogos büszkeséget is: meg­tehetem, van pénzem. De érzem a rossz dzsentri és újgazdag tempók újraéledését, a kivagyiskodó, nagyzoló, fellengzős procc­­magatartást. Magam még jól emlékszem, volt idő, amikor az amatőr színjátszó együttesek a kapitalistát úgy ábrázolták, hogy ma­lomkeréknyi pecsétgyűrűt húztak az ujjára. Aztán ezt az ábrá­zolási módot átvették a modern színházi és filmrendezők. Most ők használják a villogó köveket malomkeréknyi rézfoglalatban. Most hallom, hogy a pecsétgyűrű a civiléletben is divat. Malomkeréknyi pecsétgyűrű. Öklömnyi kövekkel. ÉS divat ko­rosodó férfiaknak is nyakláncot ajándékozni, arany mütyürök­kel. Divat aranyat vásárolni, vagy aranynak mutatni a rezet. Divat persze. Dehát divat jön, divat megy. Miért baj ez? Mert a külsőségek felnagyítása mögött ezt a rongyrázást, ezt a dzsentri betegséget, a saját gyarapodását elhinni is alig akaró ember tétova csillagig ragadozását veszem észre. Azt a tényt, hogy fontosabbakká válnak a külsőségek, a csillogó hol­mik, mint a belső tartalom. Ha azt nézzük, mekkora pecsét­gyűrű mekkora kövekkel villog, nem igen jut eszünkbe, hogy megnézzük azt is, milyen munka jeleit őrzik azok a kezek. Az előnév Nemcsak a pecsétgyűrűről van szó. Nemcsak arról. Hanem mondjuk a nevekről. Valamikor jó volt nekünk két név. Most kevés. Három kell. Sőt nem is keresztnévből kell kettő, ami még érthető lenne, hanem a vezetéknévből. Előneve­­ket vesznek fel egyesek, előkerülnk a lomtárból a réges régi nemeslevelek, családfákat rajzolnak s régen a homályba veszett nevek kerülnek a Kovácsok meg Szabók elé... Közöttük szép számmal akadnak egyetemi hallgatók, azaz a szocialista értelmi­ség leendő képviselői is . .. A rangok nem értek egyet azokkal az elképzelésekkel, amelyek bi­zonyos foglalkozási ágakban címekben és rangokban kifejeződő különbségtételt kívánnak bevezetni. Nem hiszem, hogy ha va­lakit anyagilag megbecsülnek, az eltelt szolgálati évek után, igényli, hogy rangot is kapjon hozzá. A vagyon Hallottam olyan esetről, hogy egy szülő a ballagáskor 2000, azaz kettőezer forintot adott 18 éves fiának zsebpénz­ként. Ez a fiatalember a pénzen ivott, s mire a tanároknak megtisztelő szerenádok felhangozhattak volna, berúgott. És még berúgtak néhányan az osztályból. S aki nem hangoskodni akart, hanem szépen szórakozni, csakhamar otthagyta az osz­tályt. Hazament. Lám, a különbségtétel egyszerű: ennek a gyereknek a papája megengedhette magának a kétezres zsebpénzt. Tán még dicsekedett is vele, hogy az ő fiának mennyi pénze van. Rázta a rongyot. A fia is tőle tanulta. Ő is rázta a rongyot. És azok voltak kevesebben az osztályban, akik ezért a rongyrázásért megvetették. A legtöbben irigyelték. És ez a másik veszély: a rongyot rázó ember irigyeltté vá­lik. Mások is úgy akarnak élni, mások is rázni akarják, akár van hozzá anyagi erejük, akár nincs. De ha nincs, akkor még keserűvé, elégedetlenné válnak: miért lehet a másik gyerekének így vagy úgy járni, s miért nem lehet az enyémnek? És a tanulság * • • *. * V.­­ A tanulság, amely ebből a hazai életképből kiárad: senki sem akar proletár lenni, de még annak maradni sem és még a proletárdiktatúra alatt sem. Mindenki irigyli a "menő"-ket. Akiknek olyan a hivataluk és jövedelmük, hogy gazdagodnak, pecsétgyűrűznek, előkelődnek, rangoskodnak, szóval irigylésre méltók ... .­­ ■ Well, well — mondja az Amerikában élő száműzött ma­gyar. Mi a száműzöttek legnagyobbrészt nehéz testi munkából élünk, szegény emberek vagyunk és jól megvagyunk pecsét­gyűrű és előnév és rang és vagyon nélkül. Odahaza meg 1973- ban ismét előveszik a pecsétgyűrűt, az előnevet, a rangot, a gazdagságot... Hát hol­­an a szocialista társadalom, amely ezt elítéli? Vagy éppen a szocialista társadalom biztosítja ezt az előjogos bürokratáknak, a párt nevében uralkodóknak? De — az Isten szerelmére! — akkor mire való volt annyi embert megölni, akiknek talán egyetlen bűnük a pecsétgyűrű, az elő­név, a rang, vagy talán a gazdagság volt? Milyen hiábavaló, véres ostobaság volt a kommunizmus Magyarországon! Most már jól látható, amikor megszűnt...

Next