Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)

1973-09-16 / 35. szám

8. o idai KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Dr. Mattyasovszky Zsolnay Miklós: Emberebb ember s m­agyar­ab­b magyar Kedves Cserkésztestvéreim! Húsz esztendővel ezelőtt választottatok meg első ízben a Magyar Cserkészszövetség elnökévé. Ha abban az időben újra meg újra felmérni próbáltuk az előttünk álló feladatokat, nehézségeket, nemegyszer úgy tűnt, hogy azok meghaladják erőinket. S mikor mégis habozás nél­kül kötelességeket kerestünk és vállaltunk, akkor az "okosak" körülöttünk a fejüket csóválták. Minek? Mi értelme van? Hi­szen ha derék, de hiábavaló kedvtelés. Idejétmúlt szerepek to­vábbjátszása. S mi mégis hittünk és bíztu­nk. Bíztunk önmagunkban, és­ hittünk egymásban. Hittünk a cserkésztörvény lelkeket formálói és lelkeket megtartó erejében. Hittünk elhivatottságunkban. Hittünk a fiatalok természetben fogant idealizmusában. Hittünk­­ abban, hogy a cserkészelvek a változó életkörülmények között egyaránt érvényesek, egyaránt alkalmazhatóak. Hittünk a ma­gyarság varázásban, és bíztunk a Jó Isten segítségében. A most letelt húsz esztendő életemnek egy­harmadát teszi­ ki. De vannak itt köztetek, akiknek csaknem egész életét mérii ez a húsz év. S ha annak idején előrefürkészve nehéz volt is­ belátni az előttünk kanyargó utat, most visszatekintve elég tám­pontot látunk ahhoz, hogy Szövetségünk jövőjét, a magyar cserkészet jövőjét magabiztosan tervezgessük tovább. Ennek a jövőtervezésnek egyik mozzanata, hogy az intéző­­bizottságnak új elnök jelölését javasoltam.­­ Nyilvánosan is­ fel szeretném itt vázolni azokat a szempontokat, amelyek a­ változást indokolttá teszik, s amelyeket az Intéző Bizottság is méltányolt. Nincsen arról szó, hogy elfáradtam, vagy elkedvet-j lenedtem volna. Arról sincsen szó, hogy bárki is visszavonulá­­somat áhította volna. Ha a jó Isten is úgy akarja, még további­ húsz esztendeig kívánok aktív cserkészvezető maradni. A vál­­­ tozást tehát nem negatív, hanem pozitív érvek indokolják. A­ csapatok és a Szövetség működésében egy új generáció visz ma vezető szerepet. Vezetőképző táborainknak, értekezleteink­nek éppenúgy, mint az intéző bizottságnak és a központi vezetői testületnek, fiatal, az emigrációban felnőtt vezetők képezik a gerincét. Ez a cserkész dinamika, a mozgalom egyre erőtelje­sebb kibontakozása indokolja, hogy a fiatalabb generáció fo­kozatosan átvegye azokat a posztokat, amelyek az általa vég­zett munka jelentőségének megfelelnek. Úgy vélem, gyengeség jele volna, ha 20 év után nem volna emberünk a váltásra. S ugyancsak gyengeség jele volna, ha nem volna elég belátásunk ahhoz, hogy erőinket a legcélszerűbben és a legokosabban hasz­náljuk fel. Ismeretes előttetek, hogy a legtöbb országban a cserké­szet a katonaeszményből sarjadt ifjúsági mozgalommá, így ter­mészetes, hogy katonai hagyományokra is támaszkodott. Lassú fejlődés következménye volt, amíg a katonai jelleg háttérbe szorult, s a jellemnevelés, a honpolgári erények fejlesztése és a­ globális testvériség érzése lettek az uralkodó tényezők úgy az­­ egyes nemzetek cserkészetében, mint a világcserkészetben. Ezen fejlődés irányát Magyarországon az "emberebb em-i­bér és magyarabb magyar" eszménye szabta meg. Különösen­ erősen hatott ez az eszmény a gödöllői jamboreera való készülő­dés éveiben. Az ezekben az években kiteljesedő cserkész ön­tudat új, sajátos külsőségekben igyekezett megnyilvánulni. Cserkészképzésünk magyarságtartalma új irányt vett és kibő­vült. Az addig többé-kevésbé befelé élő mozgalom teljes lendü­lettel fordult a nemzet felé, amelynek kovászává vált. Ugyan­ekkor kapcsolata az országon kívüli cserkészvilággal elmélyült. Új jelvényeket terveztünk és új egyenruhába bújtunk. S ekkor tűntek el cserkészetünkből az addig általánosan elfogadott ran­gok”. A gödöllői átalakulásban ezek vezetői képesítéssé, illetve az ellátott feladatkörre vonatkozó megbízatásokká alakultak át. Magam azóta is így látom a cserkész “hierarchiát”. Hi­szen már azok közé tartozom, akik sohasem kaptak cserkész csapattiszti rangot, hanem ennek megfelelő képesítést nyertem el. A Szövetség elnöki tisztét sem tekintettem rangnak, hanem azt mint a közös akaratotokból fakadó megbízatást láttam el. S ha jól is esett az újra és újra megnyilatkozó bizalmatok, elnöki megbízatásomat csupán egynek tekintettem számos más, egy­aránt fontos, cserkész megbízatás között. 2. Évekkel ezelőtt egy hetet a belgiumi tengerparton pihen­tem. Feleségemmel a homokdombok között sétálgatva, váratla­nul egy gyönyörű modern templomra bukkantunk. Pompázó rózsakert vette körül. Harangja torony helyett egy lantalakú tetőkiképzésben függött. Gyönyörű színes üvegablakok és áhi­­tatkeltő szobrok ékesítették. Minden részlete eltért a megszo­kott formáktól, s mégis igézően művészinek láttam. Ez meg­lepett, mert bizony a modern művészet "remekei" eddig nem sok csodálatot tudtak bennem ébreszteni. Általában csúnyának, ízléstelennek, vagy a legjobb esetben közömbös, jelentéktelen tárgynak láttam azokat a modern “műalkotásokat”, amelyek kiállításokon nagydíjakat nyertek, s amelyekért egyes műgyűj­tők ma vagyonokat fizetnek. Bevallom, magamban már hitelt adtam a “szakértők” által hangoztatott véleménynek, hogy a magamfajta ember ízlése maradt, szépérzéke korlátozott, fej­lődésképtelen, s ezért nem tudja az új kifejezésmódok szépségét felfogni. A Westende közelében felfedezett “Notre Dame des Dunes” templomának varázsa azonban egycsapásra eloszlatta kételyeimet, visszaadta, megerősítette eredeti szépérzékemet. Hiszen ennek a templomnak minden anyaga, minden vonala, minden építészeti és díszítő elgondolása modern volt, s mégis szépnek láttam. Ugyanolyan szépnek, mint a régi belga meste­rek műveit, akiknek századokon át átöröklött tehetsége új for­mában bontakozott ki ebben az épületben. Ami a művészetet illeti, “Notre Dame des Dunes" élménye óta ismét magabiztos vagyok. Tudom, hogy amit nem tudok szépnek látni, az nem is szép. Hiába bizonygatják mások, ön­magukat is ámítva. — Ugyanígy vagyunk a korunkat évezre­dekkel megelőző kultúrák műalkotásaival. Ezek lehetnek szá­munkra teljesen idegenek, teljesen szokatlanok, s mégis művé­szinek, szépnek látjuk őket, anélkül, hogy lelkünket előbb át kellene hangolnunk, vagy szépérzékünket át kellene nevelnünk. S amint a tiszta művészi értékek nem függenek az időtől, úgy nincsen kétféle mérték emberi létünk más, társadalmi vagy erkölcsi értékeinek tekintetében sem. A tegnap, a ma és a hol­nap mértéke azonos. A "Notre Dame des Dunes -el kapcsola­tos élményem jut az eszembe, amidőn a korunkban végbemenő társadalmi és erkölcsi változásokat figyelem. A közvéleményre erőltetett modernizmus ezen a téren éppenúgy tehetségtelensé­get vagy illetéktelen haszonlesést leplez, mint a művészetek világában. Újságírók, politikusok, szociológusok, sőt még teológusok is, egyre erőszakosabban bizonygatják, hogy társadalmi és er­kölcsi értékrendszerünk idejétmúlta és gyökeres reformokra szorul. A haladást jelentő változások már folyamatban vannak, s az azokkal való szembefordulás bűnös, reakciós magatartás. Szakértők és álszakértők vastag köteteket írnak új tanaikról, majd napról-napra visszatérő TV műsorokon sugározzák azo­kat. Szerintük a régi erkölcsi értékek elavultak, eltűnőben van­nak, s azok helyére új “értékek” lépnek. Amennyire egységesek és határozottak azonban a régi értékek tagadásában, annyira bizonytalanok, üresek, vagy ellentmondóak az “értékek" meg­határozásában. Tanaikban a bűn, a bűntudat és a bűnhődés fo­galmai elmosódnak. A lelkiismeret elhomályosul. Az önmagunk­ért és egymásért való felelősség egyre lazul. Az erények ter­­hekké válnak. Istent holttá nyilvánítják. A természet törvényei­vel, amelyeket pedig egyre jobban ismernek, egyre felelőtle­­nebbül játszanak. A haza, a család, a szülő, a gyermek egymás­hoz való viszonyában mind kevesebb értéket látnak, s mind több üres terhet, amelytől az embernek szabadulnia kell. S emberek, akik még tegnap elutasították maguktól az ilyen lelkiismeretlen és tudománytalan tanításokat, a szaka­datlan agymosás folytán lassan elveszítik tisztánlátásukat. Las­san hinni kezdik, hogy ez a kor szelleme, amellyel haladni illik. S egyre többen akadnak szerte a világon, akik ezt a szertelen újító szellemet, régi értékeket romboló, de azok helyébe csupán jelszavakat nyújtó szellemet, a cserkészetbe is átplántálni pró­bálják. A Magyar Cserkészszövetség ezeket a törekvéseket mindmáig egy emberként utasította vissza. Igaz, az emigrációs évek során nálunk is sok minden vál­tozott. Alkalmazkodnunk kellett az új körülményekhez. Vál­toztak az eszközök, amelyekkel nevelői munkánkat végezzük. Változtak szabályzatok, változott próbarendszerünk, változtak segédkönyveink, változott egyenruhánk, változott szervezeti­ felépítésünk. De nem változott nevelői módszerünk alapja, amely az egyéni kezdeményezés és felelősség elvére épül fel. S nem változott, az az erkölcsi értékrendszer, amelyet számunkra tíz cserkésztörvény fejez ki. Minden erény, amelyet egy-egy törvényünk kifejez, egy­­egy örökérvényű és megmásíthatatlan erkölcsi vagy társadalmi értéken alapszik. A társadalmak fejlődése, vagy hanyatlása, ezen értékek felismerésétől, rendszerbe foglalásától, és a belőle fakadó erények gyakorlásától függ. Egy-egy nemzedék, vagy egy-egy embercsoport ezeket az értékeket figyelmen kívül hagyhatja ugyan, de hatályon kívül nem helyezheti. Korunk legmerészebb társadalmi újítóinak elgondolásait, gyakorlati próbálkozásait elképesztő ellentmondások jellemzik. Igazmondást kívánnak az egyéntől, de ugyanakkor a kollektí­­vum rendjét égbekiáltó hazugságokra építik fel. Istent amott hivatalból tagadják, emitt nemlétezőnek tekintik, de azért, — ami biztos, biztos, — hűségesküt vesznek ki az elv-, illetve pol­gártársaktól. Az önzetlenséget, a szorgalmat, a takarékosságot ugyan erényként tukmálják az egyénre, de ugyanakkor a té­kozlás és a gyengébbek kizsákmányolása a materialista állam­gazdálkodásnak jellegzetes módszere marad. Az ilyen ellentmon­dások boncolgatását még sokáig folytathatnók. Számunkra az ilyen újítások nem jelentenek haladást. Szá­munkra a tíz cserkésztörvény erényei örök emberi értékekkel egyenlőek. Ezen meggyőződésünkhöz az érveket idealizmusunk, józan életösztönünk, emberi megfigyeléseink és tapasztalataink szolgáltatják. Valljuk, hogy a hűség, a kötelességteljesítés, a tisztaság, a testvériség, a természet szeretete, a jó kedély, az önfegyelem erényei szebbé, boldogabbá teszik egyéni életünket, teljesebbé teszik magyarságunkat, és felvirágoztatják a társa­dalmat, amelyben élünk. Részletek dr. Mattyasovszky Zsolnay Miklós elnök megnyitó beszédéből a Magyar Cserkész Szövetség közgyűlésén. (Folytatjuk) (Ez év január elsején múlt 1­50 éve, hogy a nagy magyar költő, Petőfi Sándor született.) Vidám társaság a vadaki pusztán, 1844. május 26.-án, pünkösd napján “Pünkösd napján mi sz. mártoniak, úgy mint Végh Ferencz, Nyikos Péter s Kovács István káplánok és­ én a legátussal, Fördős Károllyal összejövetelt rendeztünk a Va­das pusztán levő vendéglőben a Dunavecseiekkel, kik is ezek voltak: Balla István tanító káplán, Szűcs János rektor, Oláh Károly preceptor, hozván magukkal a már akkor hírre kapott költőt és a Pesti Divatlap szerkesztőjét, Petőfi Sán­dort, kinek atyja Petrovics István Dunavecsén mészáros volt. Mulattunk, ettünk, ittunk, muzsikáltattunk. Majd aztán da­loltunk, s mikor a többek között daloltunk ezt a nótát: «Hát nekem már vigasztalást mi sem ad! Bánatomban le kell innom magamat!» stb., Petőfi azt mondta: ezt a dalt ő szerez­te! Én felelem. «Nem! mert azt Pönögei Kis Pál irta!» «Hi­szen — mondd ő — én vagyok az! Ez az én irodalmi ál­nevem!» így ismerkedtem meg Petőfivel, kinek atyja 181fff-ik év őszén Szentmártonba került lakni, s itt volt vendéglős és mészáros. Petőfi néhány hétre kijött Sz(alkszent­mártonba, s itt írogatott buzgóan és hűségesen úgy éjfélig is fönn volt. Az iskolaudvart csak egy deszkakerítés választotta el a vendéglőtől, s ezen ő alkonyat tájon majd­ mindennap át­lépett hozzánk, tanítókhoz beszélgetni vagy egypár prefe­­ránz kártyapartit játszani.” ("AZ ÉN CSALÁDOM”, Kardos István szalkszentmártoni tanító naplója.) A kéziratokat kérjük Youngstownba küldeni! Mivel a Vasárnap szerkesztője, Dr. Eszterhás István, szeptember 1-től 30-ig szabadságon van, a jelentéseket, cikke­ket és közlésre szánt mindennemű kéziratokat kérjük a youngs­­towni címünkre: 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 küldeni. A kiadó. Pedersen, az új budapesti nagy­követ látogatása Clevelandben Múlt heti lapszámunkban Stirling György a Washingto­ni Postában jelentette: Richard­­ F. Pedersen az amerikai ma­­­­gyarság meghívott egyleti kép­­­­viselőivel tartott tájékozódó­­ megbeszélésen jelezte, hogy dr. Eszterhás Istvánnal Cleve­landben kíván tájékozódó be­szélgetést folytatni. Ismeretes, hogy Nixon elnök Rogers volt külügyminiszter kiváló tanács­adóját, Richard F. Pedersent nevezte ki Magyarországra amerikai nagykövetnek. Pedersen nagykövet augusz­tus 24.-én látogatott Cleveland­­be. Az új budapesti, amerikai nagykövet tiszteletére Cleve­landben a COUNCIL on WORLD AFFAIRS és az­­EATON CORPORATION rendezett ebédet, amely után Pedersen nagykövet a cleve­landi­ helyi napilapok képvise­lőit fogadta sajtótájékoztatón. Dr. Eszterhás Istvánnal este 6 órai kezdettel folytatott beszél­getést. Pedersen nagykövet tisztele­tére este Gombos Zoltán, a SZABADSÁG szerkesztője rendezett vacsorát, amelyen az új nagykövet közvetlen hangu­latú estét töltött el a meghívott magyarokkal. A vacsorán dr. Eszterhás István is részt vett feleségével. A Fehér Házban és a külügy­minisztériumban Az Amerika Magyar Szövet­ség jelenti: 1973. augusztus 16-­­án Jonathan Dean nagykövet, az amerikai delegáció főnöke a bécsi haderőcsökkentési kon­ferencián kihallgatásra fogad­ta Dr. Czikann-Zichy Móric AMSz alelnököt, a külügyi bi­zottság elnökét és Dr. Száz Zoltán külügyi titkárt. Ugyan­csak kihallgatáson fogadta Dr. Walter Hyland, a koronata­nács (National Security Coun­cil) MBFR főszakértője a Fe­hér Házban Ft. dr. Béky Zol­tán tb. püspököt, az AMSz igazgatósági elnökét és az AMSz fentnevezett két tisztség­­viselőjét. Szent István király ünnepe Baltimore-ban Jól sikerült és első szent kirá­lyunk emléke előtt méltóképpen hódoló Szent Istv­án-napi ün­nepséget rendezett a Magyar Szabadságharcos Szövetség e­­gyik legeredményesebben dol­gozó helyi csoportja, a Balti­more-i­ magyarok országszerte ismert hírű szervezete. Az ünne­pet megelőző vasárnap, augusz­tus 19.-én mindenki részt vett a baltimorei Új Katedrális ün­nepi miséjén, amelyet Msgr. Melville Taylor, a katedrális adminisztrátora celebrált. A szentmise alatt Msgr. Taylor megemlékezett Szent István nagyságáról és a szentbeszéd­ben méltatta a magyarság sze­repét Európa és a keresztény­ség történetében. A baltimorei magyar asszonyok magyar ru­hában vettek részt a szentmi­sén. A hatalmas Új Katedrális zsúfolásig megtelt a magyaro­kon kívül szép számban meg­jelent amerikai hívekkel is. Ha egy férfi hetven évet él, akkor a táplálkozástudományi­­kutatók megállapítása szerint körülbelül háromezer órát töl­tött asztala mellett, ötven tonna élelmiszert fogyasztott el, amit felesége ötvenezer óra alatt ké­szített el . .. 1973 szeptember 16. WASHINGTONI POSTA (Folytatás az ötödik oldalról) S ahhoz, hogy triumfáljon, csak azt nem tudom felfogni ésszel. S miért lelkesednek a Watergate-bizottság munkáján még egyes magyar újságok vezércikkírói is, olyan újságoké, melyek­ meg­kapó szerénységgel egyedül magukat tartják a „hamisítatlan igazság hirdetőinek”, s ennek bizonyítására nem átallják még Mindszenty hercegprímás kiragadott véleményét is idézni. Hogy­­ aztán másik mondatukkal a konzervatív-nemzeti emigráció te­vékenységéről s annak „véréreiről" gúnyolódjanak — amolyan savanyú szőlő alapon. "Ilyen körülmények közt előbb-utóbb lehetetlenné válik az ország kormányzása" — citáljuk mindenki, de legfőképpen fentebb említett laptársunk okulására — nos tévednek: nem Richard M. Nixon szavait­ — hanem George Washington ki­­­­fakadását, melyet a jelenlegi adminisztráció elleni áskálódás­­­­hoz hasonló destruktív gáncsoskodásokra — főkép a sajtó részéről tapasztalt inkorrekt és tendenciózus beállításokra —­­ tett annak idején. És azt hiszem, Washington Györgyöt még a ,,legdemokratább" szabadföldi magyar újság sem gyanúsít­­­­hatja azzal, hogy nem volt feltétlen tisztelője a demokrácia el­­­­veinek, a szólásszabadságnak és a konstruktiv kritikának. De­­ nem a destruktiv kötekedésnek. Ő képes volt határt húzni, meg­­­­különböztetni egymástól a kettőt s képes volt lemérni: meddig üdvös ez az ország számára s mikor válik már károssá? Akár azt is mondhatta volna az Egyesült Államok első­­ elnöke, hogy a kormányzás így komolytalanná válik. Mert va­lahogy így fest a dolog: ha boldog-boldogtalan bármikor bele- s kotyoghat az ország vezetőinek dolgába, az nemcsak nehezíti,­­ de komolytalanná is teszi a munkát. S kinek a megbízásából teszik mindezt egyesek? Ha a népre hivatkozva, akkor legalább legyen merszük meg is kérdezni a népet nyíltan: helyesli-e az­­ általa megbízott vezetők menetközbeni elszámoltatását, felelős­­ségrevonását? Néha fölösleges lelkiismeretességnek tűnik, ha azt halljuk: Svájcban minden fontosnak vélt közérdekű kérdést népszavazásra bocsátanak, még egy új út megépítését, egy ka­tonai fegyvernem megszüntetését is . . . Hogy ez sem válik a kormányzás lendületességének javára, az kétségtelen,­­de Svájc­ban ez nem is fontos . . . ) és talán túlzott aprólékosságra vall, de legalább százszázalékig korrekt eljárás. És mibe kerül mindez? Erős a gyanúm: nemcsak azért szavaznák le az egész cir­kuszt, mert az egyszerű amerikainak legalább annyira vissza­tetsző mindez, mint amennyire Nixon népszerűsége is nagyot esett szemében a munkatársai által elkövetett és a bíróság ha­táskörébe tartozó ügy miatt, hanem azért is, mert a zsebéről is szó van! Tehát eleve ellenérzéssel viseltetik a TV-show irá­nyában. Mint tudjuk, jelen pillanatban az Erwin­ Committee költségvetése már jóval fölötte jár a kétmillió dollárnak — ezzel, mint az amerikai história legköltségesebb vizsgálata, re­kordot tart! — és ki tudja, még mennyi pénzt fognak kihúzni minderre az adófizetők zsebéből? . . . Fulbrighték nem győzik lefaragni a Vasfüggöny mögé irányuló mérhetetlen fontosságú rádióadások budget-jét, a takarékosság áldozatául esett a szuperszonikus utasszállítógép és a fegyverkezési programból is hol itt, hol ott vágnak le valamit, az adófizetőkre hivatkozva —­­s közben az adófizetők összessége, az ország, hovatovább védtelen marad a magyarázgatás és indokolás nélkül roham­­lépésben fegyverkező szovjet diktatúrával szemben) —, csak a Watergate-Show-tól nem sajnálják a pénzt. Eleinte — s azt hiszem más is úgy volt ezzel —, amíg a dolog a józan ész határai közt mozgott, szimpatikusnak tetszett a keménység és alaposság, ahogy a Liddy-Mc­Cord­gang machi­nációinak hátterét — bíróságon kívül is és a közvélemény színe előtt — feltárni készültek. De amivé az később fajult, nem más, m­int a demokrácia megcsúfolása, karrikatúrája és minden jóízlésű emberben ellenérzést kell hogy keltsen. S a megalázó vallatási módszer lassanként a "vádlottak" irányába fordítja a szimpátiát, akiket vásott gyerekekként leckéztetnek . . . Éppen most, hogy e sorokat kopogom az Írógépen, került kezembe a mai Washington Post, mely ”headline“-on harsogja világgá: a bíróság az elnök ellen döntött a tape-szalagok ki­adásának ügyében s alcímben rögtön közli a bíróság indoko­lását: az elnökség nem jelent uralkodói jogokat! Ez igaz is, meg nem is: a kettő kétségkívül nem vehető egy kalap alá, de egy tekintetben nincs különbség, akár uralkodónak, akár elnöknek nevezik is az ország vezetőjét, első emberét, minden­képpen ő felelős az országért és az állampolgárokért. S hogy ennek érdekében mit tart fontosának, vagy helyesnek, abba az nem szólhat bele, aki nem lát a kulisszák mögé, nem ismeri az összefüggéseket. Például titkos diplomácia is mindig volt, lesz is, amíg a világ a világ s ha az állam érdeke úgy paran­csolja, kell is hogy legyen! Nem vagyunk amerikaiak s nem is láthatjuk a dolgokat az ő szemükkel: európai és magyar szemünk így láttatja velünk a most végbemenőket de — úgy hiszem — a véleményazonos­ság az ország nagy többségével nem kétséges! Befejezésképpen pedig hadd kockáztassak meg egy hason­latot, mely — mint minden hasonlat — sántít ugyan egy ki­csit, de el lehet rajta gondolkozni. Gondoljunk a mi történel­münkre, annak is kevés örömteli, dicsőséges lapjára. Mátyás, e­­z igazságos — mint annak idején tanultuk — gyakran járt ál­­i ruhában a nép közé s hallgatta ki “inkognitóban”, mit is be­­­­szélnek az ország ügyes-bajos dolgairól s őróla az emberek? S amit így — hogy úgymondjam "illegális” úton — megtudott, annak gyakran nagy hasznát vette, de a rosszakat minden­esetben megbüntette, a jókat megjutalmazta. Ezért is kapta az "igazságos” jelzőt és részben ezért tartjuk uralkodását úgy számon, mint történelmünk egyik legdicsőbb, legszebb fejezetét. Abban az időben még nem találták föl a tape-recordert s az uralkodók kénytelenk voltak — nos mondjuk ki magyarán — suttyomban hallgatózni . . . S ezt senki tőlük zokon nem vette, senki ezért felelősségre őket nem vonta, de még csak arra sem vetemedett senki, hogy beszámoltassa Mátyást, mit is hallott az emberek közt? Mátyás király sokkal inkább állt demokrati­kus, mint vérengző uralkodó hírében, de nem kétséges: a kor szokása szerint tüstént leüttette volna a fejét annak, aki ezért őt bizottság elé akarta volna idézni. Mennyiben más mindez, ha — fejlettebb technikával — tape-szalaggal hallgatózik va­laki? Valaki, akiről feltételeznünk illik, hogy tudja kit, miért és mikor kell lehallgatni, ha az ország érdekeit akarja szem előtt tartani! IRKA TUZEX GYÓGYSZER Tel.: 226-8868 és 521-5526 Erdélyi csomagok NÁDAS GYULA Herendi porcellán, Taperecorder, Lemezek, Könyvek, Kerámia, stb. Magyar, angol betűs írógépek, 1425 Grace Avenue, LAKEWOOD (Cleveland) Ohio 44107

Next