Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)

1973-02-25 / 8. szám

ÄUG 1-73 LOUIS SZATMÁRY 2218 N LINCOLN AVE CHICAGO ILL 60&14 Amerika egyetlen katolikus Catholic Hungarians9 Sunday magyar hetilapja ...;■ . .i...a=aas Egyes szóm ára: 20 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: Price of one copy: 20 cent 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefon: (216) 799-2600 The only Catholic Hungarian Weekly Newspaper in the United States Az osztályharc fenntartja magának a fegyver jogát AZ ÖSSZEURÓPAI KONFERENCIA, amelyen a Szovjetunió el akarja érni, hogsy nyu­gati határait, ezzel háborús hódításait, területi meg­szállásait és már a fehér cárok által elnyomott, de a vörös cárok által még mindig tartott európai gyarmatait minden európai jogosnak és sérthetet­lennek ismerje el, tulajdonképpen a Szovjetunió leg­nagyobb diplomáciai veresége is lehetne, ha azon a nyugati kiküldöttek bátran felállnának és kérdé­seket tennének fel a Szovjetunióhoz. Ilyen valóban fontos és tisztázásra váró kérdések lennének: 1. Erkölcsösek ezek a határok, vagy pedig igazságtalanok? Ha igazságosak és erkölcsösek, miért kell ezt külön kimondani egy európai konfe­rencián? 2. Ha nem erkölcsösek és nem igazságosak, akkor a Szovjetunió miért követeli Európától, hogy erkölcstelen és igazságtalan határokat erkölcsösök­ké, igazságosakká és sérthetetlenné avassa, hiszen a hadereje szuperhatalom? Vagy szó lehet a szovjet haderő összeroppanásáról? 3. A határvonalak statusquoja a kremlini fel­fogás szerint jelenti az ideológiai statusquot is, te­hát az igazságtalan határokon belül meg kell ma­radni az igazságtalan diktatúrának is? Mi lesz a határokkal, ha belül döntik meg őket? 4. Az igazságtalan határvonal, a totális dik­­tátori államrendszer mellett az európai szabad és demokratikus államoknak el kell fogadniuk a dik­tátorok status quoját is, tehát a pártdiktatúrát egyen­lően jogos kormányzatnak kell tekinteni a nyugat­európai, nép által választott demokratikus kormány­nyal? 5. És ha ezt a béke kedvéért a nyu­gateurópai államok megteszik, akkor valóban nem lesz további háború? Magyarán szólva, akkor a Szovjet Európá­ban valóban beszünteti a béke elleni robbantásait és nem zsarolja a nyugati állampolgárt többé felke­lések pénzelésével és gerilla vagy osztályharcok, felszabadító háborúk szitásával? TUDJUK NAGYON JÓL, hogy a Kremlin mindegyik kérdés ellen a leg­magasabb diktátori hevével tiltakoznék, mert mind­egyik leleplezné szándékait. Azonban lehet-e a va­lódi szándék ismerete nélkül egyáltalán egyezményt kötni valakivel, még csak konferenciát is tartani? A kérdések kínosak Moszkvának, mert a Szov­jetunió nem akar békét Európában csak statusquot, hogy a megbízásból viselt európai gerilla és osztály­­harc szörnytetteiért ne lehessen felelősségre vonni, ne lehessen a határaihoz nyúlni. Európába kinyúj­tott csápjait, hadállásait a statusquo szentesítése után nem lehetne érinteni, mert azoknak határait véglegesítette az európai konferencia. Hogy ehhez a nép sohasem járult hozzá — éppen a Szovjetunió oldalán, az nem számít. A szovjet érdekeltség hatá­raihoz nem szabad hozzáérni. HOGY VALÓBAN EZ A SZÁNDÉK, azt egy ma is virágzó szovjet bürokrata A. Csa­kovszkij, a LITERATURNAJA GAZETA főszer­kesztője mondotta el Brüsszelben. Csakovszkij egy évvel ezelőtt tagja volt annak a szovjet delegáció­nak, amelyet a Kremlin küldött ki az európai köz­véleményalakítók ülésére, az Általános Belga Mun­kásszövetség új épületébe. A háromnapos konzulta­tív értekezleten szólalt fel a LITERATURNAJA GAZETA szerkesztője. A Literaturnaja Gazetáról tudni kell, az a szovjet lap, amelyben a Kremlin támadó vagy visszautasító nyilatkozatai jelennek meg. Szerkesztője A. Csakovszkij beszéde nem volt derűs ügy. SZERINTE nem lehet bízni abban, hogy béke lesz. „Megbocsáthatatlan hiba volna a háború el­hárításának automatizmusában bízni”, hangoztatta a párt szószólója és közírója, „holott a félelem egyensúlya tézisének hívei lényegében ezt hirdetik. A termonukleáris összeütközés egyetemes veszélyé­nek felismerése természetesen óriási erejű érvet ad a jóakaratú embereknek. De, sajnos, az emberiség története folyamán még soha nem győzedelmeske­dett teljesen a logika és a józan ész. Nem zárható ki olyan helyzet, amelyben az imperialista világ va­lamely kormánya vagy e kormány valamelyik bű­nös apparátusa megkockáztatja termonukleáris há­ború kirobbantását abban a hiú reményben, hogy sikerül elkerülnie az ellencsapást.” A Szovjet-ürügy, a Kremlin üldözési mániája tehát megmarad a szovjet külpolitika középpontjá­ban. De Csakovszkij még ennél is tovább megy. CSAKOVSZKIJ ennek a meghirdetésével még nem mondotta el üzenetének fontosabb részét. A. Csakovszkij azért érkezett Brüsszelbe egy évvel ezelőtt, hogy meg­nyugtassa a pártharcosokat. Az európai összbizton­­sági egyezmény nem jelentheti azt, mondotta a to­vábbiakban, hogy a Kremlin abbahagyja a maga háborús játékait. Az európai konferencia nem hoz burzsoá értelemben békét és nem szünteti meg az osztályharcot, amelyet újabban nemzeti felszabadító háborúknak hívnak (ismét megcsúfolva és eltorzítva egy rokonszenves és nemes hangzású fogalmat: a felszabadítást). A. Csakovszkij ezeket mondja el: „Némely nyugati politológusok azt állítják, hogy az egyetemes béke csak a társadalmi és a nem­zeti felszabadulásért való harc megszűntével ér­hető el. Világos, hogy ezek spekulatív szofiszti­kába süllyednek. A népek harca objektív, törté­nelmi jellegű, életfeltételeikből fakad, a népeknek joguk van ilyen harcra — fegyverrel vagy fegyver nélkül...” Így a politaik a politológusokról — fenntartván magának a fegyverhasználat jogát... MÁS SZAVAKKAL, de ugyanezt mondja a Szovjetunió egy másik jó ismerője, Milovan Djilas, a kiábrándult és bör­tönviselt jugoszláv kommunista, akit egy Párizsban megjelenő orosz lap interjúvol meg arról, hogy mi­lyennek találja 1972-ben a kommunizmust. A Djilas interjút is tanulmányozni kellene mindenkinek. Lapunk következő számában közöljük Milovan Djilas nyilatkozatát a kommunizmusról és arról a veszélyről, amit a szomszédaira hoz. Gereben István: A magyar szabadság kérdését nekünk kell szóvá tennünk AZ EURÓPAI BIZTONSÁGI ÉS EGYÜTT­MŰKÖDÉSI KONFERENCIA a vietnámi fegy­verszünet életbelépésével még nagyobb érdeklődés­re, figyelemre tarthat számot, mint eddig.­Kissinger elnöki tanácsadónak jövendölése, amely szerint 1973 Európa éve lesz, úgy látszik beteljesedés előtt áll. Mindannyian érdeklődéssel várjuk ezt az évet , majd Szilveszterkor visszatekintve a tizenkét hó­nap történetére választ kapunk a most bennünk égő kérdésre: Melyik Európának éve lesz 1973? A mienké, azé az Európáé, amely szívünkben, a­­gyunkban, múltunkban oly élességgel él, amelyért jelenünket áldozzuk, vagy azé az Európáé, amelyen a Kremlinből uralkodnak, irányítanak, használnak és amely bennünket száműzetésbe kényszerített? Kilátásaink nem kecsegtetőek. Európa maga bi­zonytalan, megosztott, hivatását nem, vagy félre­értő. Nagy része idegen ideológia, gazdasági és politikai rendszer uralma alatt, katonai megszállás terhétől szenvedve az európai népközösségből ki­rekesztve, külső erők függvényeként keresi a maga útját népei boldogulása felé. MÚLT ÉV NOVEMBERÉBEN Nyugatnémetország választott. Brandt „Ostpoli­­tik”-ját, a szavazatok számát figyelembe véve, fö­lényes biztonsággal hagyta jóvá. Történelmi ese­mény volt ez. A német nép önmaga, idegen hatalmi befolyástól mentesen, szabadon szavazott megosz­tottságára, példát teremtve a második világháború utáni határok sértetlenségére, a statusquo elfoga­dására. A német nép saját akaratával létrehozott földrajzi, ideológiai, állambeli, és bátran állíthat­juk, szellemi megosztottsága a kettős Európa tényét rövid távra befagyasztotta és azon törekvések ered­ményét, amelyek egy az Atlanti Óceántól az Urálig terjedő Európát akartak, akarnak létrehozni két­ségessé, — ha nem lehetetlenné­­— tette. A két önálló Németország Karácsony előtt írta alá a két ország viszonyát „normalizáló” egyez­ményt. „Sztálin végső győzelme” címet adta Kiss László, a Fordham Egyetem doktorátusra készülő, 1956 Forradalmában résztvett hallgatója, a Christian Science Monitorban ez év január 15.-én megjelent cikkének, amelyben a két Németország között lét­rejött egyezményt az európai statusquo formai el­ismerésének minősíti. A statusquonak, amelynek biztosításáért, a nyugati hatalmak által való elis­meréséért Sztálin minden energiájával, tehetségével és hatalmával küzdött, Pankov Sztálinnak adózott akkor, amikor kegyetlen következetességgel és min­den diplomáciai érzékenységet félretéve december 21.-ét Sztálin születésnapját választotta az egyez­mény aláírásának napjául. Brandt szolgai készség­gel tett eleget Kelet megaláztatást igénylő javasla­tának. S mi itt nyugaton ezt vagy észre sem vet­tük — a vietnami bombázáson való felháborodá­sunkban , vagy a hetente kétes euphoriájában je­lentőségét félre vagy elmagyaráztuk. A német „nor­malizálódás kézzelfogható, Keletnémetország né­pének szabadabb mozgását érintő eredménye vajmi kevés. A TIME ez év január 22.-i számában kö­zölt, a Keletnémet határsávot gyilkos részleteiben feltáró kép józanító hatása alól még a hetente leg­­reményteljesebb előmozdítói sem vonhatják ki ma­gukat. Az újonnan kiépített és a szerződés aláírá­sával majdnem egyidőben üzembehelyezett halál­sáv, önmaguktól működő fegyvereivel, aknazárával, cementárkával élénk bizonyítéka a „liberalizáló­dott ” másik oldal igazi szándékának, a szabad és korhátlan eszmecseréről, mozgás­szabadság emberi jogáról alkotott valódi felfogásának. Nézzük a ké­pet, olvassuk a kisérő szöveget de nem látjuk a tényeket, nem értjük az igazságot. Ezt is félrema­gyarázzuk! Itt érdekes megemlíteni Sulzbergernek a New York Times december 3.-i számában meg­jelent cikkét is, amely a világlapok hasábjain talán az egyedüli világos, tárgyilagos kiértékelése Brandt és Nyugat Európa Kelet felé irányuló politikájá­nak. Az a szellem, amely Németország megosztott­ságának végleges elismerését lehetővé tette, az egész földrajzi Európát akarja átkarolni. Európa fogalma a vasfüggönytől nyugatra fekvő területre szorítko­zott. Ma Európáról beszélve, Nyugat Európában vagy bárhol a szabad világban, Nyugat Európára gondolnak. De Keleten Európa fogalma még min­dig a régi, földrajzi Portugália és Oroszország, Svédország és Bulgária azonos kontinens államai. EZ A KIBICSAKLOTT FELFOGÁS Nyugaton, és az a célratörő elszántság Keleten, amely az Atlanti Óceán partjáig terjed és a Krem­­linből irányított Európa megteremtését tűzte ki fel­adatául, rányomja bélyegét az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia előkészítésére. A konferencia szovjet kezdeményezésre jött létre. Ne­kik egy ilyen nemzetközi megbeszélés elsősorban hatalmi célkitűzések valóra váltására felhasználható propaganda eszköz. A szovjet szándékot Benjamin Rosenthal amerikai képviselő, a képviselőház Kül­ügyi Bizottság európai ügyekkel foglalkozó albi­zottságának elnöke foglalta össze az albizottság által a Konferencia ügyében tartott ülések jegyző­könyvéhez írt előszavában. A Szovjet célja Nyugat Európa politikai és katonai gyengítése s önmagának, a nyugati technológia és gazdasági eredmények le­hető legteljesebb felhasználásával való erősítése, az Egyesült Államok Európából való kiszorítása. S a Nyugat? Nincs messzemenő politikai kon­cepció. A kézzelfogható, gyakorlati és a Nyugat számára talán csak gazdasági hasznot biztosító ja­vaslatok nagy részét már előre visszautasította a másik oldal. A nagy publicitással bejelentett és mindannyiunk által a leglényegesebbnek tartott nyu­gati javaslatot: az egyének közötti szabadabb eszme és hírcserének megteremtését a Szovjetunió még annak benyújtása előtt otromba megokolással el­utasította. Az Associated Press híradása szerint Yuri Zhukov a Pravda ez év január 5.-i számában — Crosby S. Noyesnak a Washington Star, Daily Newsban 1972. december 10.-én megjelent és az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferen­ciával foglalkozó alapos, kritikus, reális cikkére válaszolva — bejelentette, hogy a Szovjetunió visz­­szautasít minden olyan nyugati törekvést, amely a konferenciát a két ideológiai szférában élő egyé­nek közötti szabadabb eszme és információ csere biztosítására akarja felhasználni. Zhukov szerint az ilyen törekvések a burzsoá rendszer gátlás nélküli­ restaurációját célozzák és a javasolt, egyének közöt­ti szabad eszmecsere felforgató tevékenységek elő­mozdítását eredményezné. Zhukov cikkében — a­­(Foly­tatása a nyolcadik oldalon) (Az alábbi írás dr. Pogány András angol nyelvű cikké­nek fordítása, amely a HERITAGE REVIEW legújabb szá­mában jelent meg. Dr. Pogány András a cikket mint a Republik­can National Committee nemzetiségi osztályának magyar ta­nácsadója írta.) Dr. POGÁNY ANDRÁS: Hit várunk mi, amerikai nemzetiségek az új Nixon-adminisztrációtól? Az EGYESÜLT ÁLLAMOK JELENLEGI ELNÖKE nem hiába kérte és várta az amerikai úgynevezett etnök segítsé­get az elmúlt négy esztendő és a választási kampány során. Lengyelek és olaszok, magyarok és kubaiak, ukránok és szlová­kok, baltiak és görögök, mexikóiak és egyéb spanyol­ nyelvűek — hogy csak néhányat említsünk — habozás nélkül és lojá­lisan álltak Nixon elnök mellé. Ott álltak mellette a kambod­zsai katonai vállalkozás bejelentésekor, ott álltak, mikor észak­vietnami bombázás újra kezdetét vette és végre elaknásítottuk a haiphongi kikötőt. Megértéssel fogadtuk a múlt év soráig az Elnök külpolitikai kísérletezéseit is, melyekkel a zsákutcába szorult nemzetközi forgalmat igyekezett a jobb jövő felé vezető útra terelni. Mi bíztunk benne és bízunk benne ma is. Hisszük, hogy becsületes békét akar, és a becsületességre éppen annyi súlyt helyez, mint a békére. Bízunk benne, mert kétségtelen, hogy az elnök az emberi szabadság meggyőződéses hitvallója, a kommunista világ és taktika egyik legjobb amerikai szak­értője és hosszú évtizedek során nyert tapasztalata és diplo­máciai szakértelme meg fogják őt­­— és rajta keresztül Ameri­kát­ — kímélni attól, hogy újra rövidebbet húzzuk ebben a 27 éve folyó nemzetközi életre-halálra menő — szerencsejátékban. AMi A NEMZETISÉGI AMERIKAI belső helyzetét il­leti, valamennyiünk azonos véleménye szerint, az még messzi­ről sem elfogadható és ezt nyíltan meg kell mondanunk, éppen a Nixon-féle választási földindulás-szerű győzelem után, mely­ben oly sok szerepe volt az amerikai nemzetiséginek is. Nem vagyunk “quantité negligeable” Amerikában, ötven millió ame­rikairól van szó, akik nehéz munkával segítették felépíteni a modern Amerikát. Millió és millió nemzetiségi származású ame­rikairól, akik dolgoznak, adót fizetnek, iskolákat és templo­mokat építettek, betartják a törvényeket és fiaik vérével áldoz­tak új hazájuknak a huszadik század valamennyi véres háború­jában. Mindezek ellenére ötven millió amerikai soha igazán nem tartozott bele az amerikai élet sodrába. Egyenlőek voltak, tel­jesen és kifogástalanul ott, ahol az állampolgári kötelezettségek teljesítéséről volt szó, de következetesen és szisztematikusan háttérbe szorultak, vagy éppen konveniensen elfelejtődtek, ha az állampolgári jogokról, vagy előnyökről volt szó. Lehet, hogy kellemetlen igazság, amit írunk, de mindenesetre ez a tagad­hatatlan realitás. HÁLA NIXON ELNÖK ÉLESLÁTÁSÁNAK, az elmúlt évek során sok minden megváltozott, vagy megváltozóban van, az úgynevezett New Majority-nek mi elengedhetetlen részei vagyunk, nélkülünk nem lehet többé nemzeti politikát űzni. Velünk, pozitive, vagy negative, mindenkinek számolnia kell. Csak szemellenzős rövidlátás magyarázhatná meg azt a kísér­letet, akár a Republikánus Párton belül, mely minket ki kívánna szorítani a Párt vezetéséből, vagy befolyásos tényezői közül. 1972 nem volt az utolsó választás Amerikában és aki az alig megbékített nemzetiségi tömegeket újra elidegeníteni igyekezne, elfelejtheti azt a szót, hogy „választási győzelem”, bárki legyen is az. Azt hisszük, hogy ez napnál világosabb. ÉPPEN ELLENKEZŐLEG. Miután sokunkban még él és virul egy bizonyos, indokolatlan és szerencsétlen, kisebbségi komplexum, mely azt az érzést kelti sokban, hogy saját hazánké­ban idegenek vagyunk, — talán mert akcentussal beszéljük az angolt, talán, mert — hála Istennek — nem vagyunk angol­szászok és római katolikus, vagy ortodox hitben nőttünk fel. Ezt a lélektani blokádot kell mielőbb megsemmisítenünk, mert ötven millió amerikait nem zárhatunk ki az amerikai nemzeti közösségből. A második Nixon Adminisztráció egyik legfonto­sabb feladatának azt tekintjük, hogy ezt a régen várt és el­hanyagolt integrációs feladatot végezze el és a megfelelő lé­péseket mielőbb tegye meg. Milyen úton-módon érhető el a nemzetiségek integrációja? ELSŐSORBAN arra kérjük az elnököt, hogy a nemzetiségi amerikaiak arra felkészült és képesített képviselőit engedje és fogadja be az amerikai alkotmányos életbe, elsősorban a végre­hajtói, de ugyanúgy a törvényhozási és bíráskodási gépezetbe is. Vonatkozik ez mind föderális, mind állami keretekre. Ennek a beengedésnek és befogadásnak pedig őszintének és valósá­gosnak kell lennie: képletes, névleges vagy szimbolikus meg­nyilvánulások a múltban sem segítettek, és a jövőben sem fog­nak segíteni. Az elnök nem talál egy amerikai nemzetiségit sem, aki ennek szükségességét nem vallja és hiányát nem érzi át. MÁSODSORBAN kérjük az elnököt, hogy a már megsza­vazott, de soha végre nem hajtott törvényt foganatosítsa, mi­által az etnök amerikaiak speciális kulturális és nevelésügyi igényei kielégíthetők lesznek. HARMADSORBAN kérjük az elnököt, hogy — akár drákói rendelkezésekkel is, de — biztosítsa utcáink bizton­ságát, etnik városrészeink és az azokhoz tartozó iskolarend­szerek érintetlenségét és a törvényes rend fenntartását Ame­rikában. VÉGÜL, DE NEM UTOLJÁRA, kérjük az elnököt, hogy az amerikai nemzeti politikai és közösségi életből irtsa ki annak az értelmetlen engedékenységnek beteg szellemét, amely töké­letesen megfertőzte az amerikai vezetőrétegek gondolkozását az elmúlt néhány évtized során és mely nemcsak a belső, nem­zeti életünket aknázza alá, de végtelen tragédiát okozott szerte a nagyvilágban a külpolitika területén is. MI NEM KIÉRÜNK SOKAT, csak azt, ami jogosan meg­illet bennünket. Teljes jogú amerikaiak akarunk lenni, meg kí­vánjuk találni nemcsak az amerikai hazát — amit már évtize­dek óta megtaláltunk és magunkénak vallunk, de meg kívánjuk találni az otthonunkat is a hazában. Igaz, mi nem tüntetünk, nem ordítunk, és nem dobáljuk meg naranccsal az elnököt. Mégis, a mi hűségünk, kitartásunk, hazafiasságunk és lojalitá­sunk — úgy hisszük — egyike a legnagyobb erőforrásnak, melyet az eljövendő négy év során a Nixon adminisztráció magáénak vallhat.

Next