Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)
1973-02-25 / 8. szám
ÄUG 1-73 LOUIS SZATMÁRY 2218 N LINCOLN AVE CHICAGO ILL 60&14 Amerika egyetlen katolikus Catholic Hungarians9 Sunday magyar hetilapja ...;■ . .i...a=aas Egyes szóm ára: 20 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: Price of one copy: 20 cent 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefon: (216) 799-2600 The only Catholic Hungarian Weekly Newspaper in the United States Az osztályharc fenntartja magának a fegyver jogát AZ ÖSSZEURÓPAI KONFERENCIA, amelyen a Szovjetunió el akarja érni, hogsy nyugati határait, ezzel háborús hódításait, területi megszállásait és már a fehér cárok által elnyomott, de a vörös cárok által még mindig tartott európai gyarmatait minden európai jogosnak és sérthetetlennek ismerje el, tulajdonképpen a Szovjetunió legnagyobb diplomáciai veresége is lehetne, ha azon a nyugati kiküldöttek bátran felállnának és kérdéseket tennének fel a Szovjetunióhoz. Ilyen valóban fontos és tisztázásra váró kérdések lennének: 1. Erkölcsösek ezek a határok, vagy pedig igazságtalanok? Ha igazságosak és erkölcsösek, miért kell ezt külön kimondani egy európai konferencián? 2. Ha nem erkölcsösek és nem igazságosak, akkor a Szovjetunió miért követeli Európától, hogy erkölcstelen és igazságtalan határokat erkölcsösökké, igazságosakká és sérthetetlenné avassa, hiszen a hadereje szuperhatalom? Vagy szó lehet a szovjet haderő összeroppanásáról? 3. A határvonalak statusquoja a kremlini felfogás szerint jelenti az ideológiai statusquot is, tehát az igazságtalan határokon belül meg kell maradni az igazságtalan diktatúrának is? Mi lesz a határokkal, ha belül döntik meg őket? 4. Az igazságtalan határvonal, a totális diktátori államrendszer mellett az európai szabad és demokratikus államoknak el kell fogadniuk a diktátorok status quoját is, tehát a pártdiktatúrát egyenlően jogos kormányzatnak kell tekinteni a nyugateurópai, nép által választott demokratikus kormánynyal? 5. És ha ezt a béke kedvéért a nyugateurópai államok megteszik, akkor valóban nem lesz további háború? Magyarán szólva, akkor a Szovjet Európában valóban beszünteti a béke elleni robbantásait és nem zsarolja a nyugati állampolgárt többé felkelések pénzelésével és gerilla vagy osztályharcok, felszabadító háborúk szitásával? TUDJUK NAGYON JÓL, hogy a Kremlin mindegyik kérdés ellen a legmagasabb diktátori hevével tiltakoznék, mert mindegyik leleplezné szándékait. Azonban lehet-e a valódi szándék ismerete nélkül egyáltalán egyezményt kötni valakivel, még csak konferenciát is tartani? A kérdések kínosak Moszkvának, mert a Szovjetunió nem akar békét Európában csak statusquot, hogy a megbízásból viselt európai gerilla és osztályharc szörnytetteiért ne lehessen felelősségre vonni, ne lehessen a határaihoz nyúlni. Európába kinyújtott csápjait, hadállásait a statusquo szentesítése után nem lehetne érinteni, mert azoknak határait véglegesítette az európai konferencia. Hogy ehhez a nép sohasem járult hozzá — éppen a Szovjetunió oldalán, az nem számít. A szovjet érdekeltség határaihoz nem szabad hozzáérni. HOGY VALÓBAN EZ A SZÁNDÉK, azt egy ma is virágzó szovjet bürokrata A. Csakovszkij, a LITERATURNAJA GAZETA főszerkesztője mondotta el Brüsszelben. Csakovszkij egy évvel ezelőtt tagja volt annak a szovjet delegációnak, amelyet a Kremlin küldött ki az európai közvéleményalakítók ülésére, az Általános Belga Munkásszövetség új épületébe. A háromnapos konzultatív értekezleten szólalt fel a LITERATURNAJA GAZETA szerkesztője. A Literaturnaja Gazetáról tudni kell, az a szovjet lap, amelyben a Kremlin támadó vagy visszautasító nyilatkozatai jelennek meg. Szerkesztője A. Csakovszkij beszéde nem volt derűs ügy. SZERINTE nem lehet bízni abban, hogy béke lesz. „Megbocsáthatatlan hiba volna a háború elhárításának automatizmusában bízni”, hangoztatta a párt szószólója és közírója, „holott a félelem egyensúlya tézisének hívei lényegében ezt hirdetik. A termonukleáris összeütközés egyetemes veszélyének felismerése természetesen óriási erejű érvet ad a jóakaratú embereknek. De, sajnos, az emberiség története folyamán még soha nem győzedelmeskedett teljesen a logika és a józan ész. Nem zárható ki olyan helyzet, amelyben az imperialista világ valamely kormánya vagy e kormány valamelyik bűnös apparátusa megkockáztatja termonukleáris háború kirobbantását abban a hiú reményben, hogy sikerül elkerülnie az ellencsapást.” A Szovjet-ürügy, a Kremlin üldözési mániája tehát megmarad a szovjet külpolitika középpontjában. De Csakovszkij még ennél is tovább megy. CSAKOVSZKIJ ennek a meghirdetésével még nem mondotta el üzenetének fontosabb részét. A. Csakovszkij azért érkezett Brüsszelbe egy évvel ezelőtt, hogy megnyugtassa a pártharcosokat. Az európai összbiztonsági egyezmény nem jelentheti azt, mondotta a továbbiakban, hogy a Kremlin abbahagyja a maga háborús játékait. Az európai konferencia nem hoz burzsoá értelemben békét és nem szünteti meg az osztályharcot, amelyet újabban nemzeti felszabadító háborúknak hívnak (ismét megcsúfolva és eltorzítva egy rokonszenves és nemes hangzású fogalmat: a felszabadítást). A. Csakovszkij ezeket mondja el: „Némely nyugati politológusok azt állítják, hogy az egyetemes béke csak a társadalmi és a nemzeti felszabadulásért való harc megszűntével érhető el. Világos, hogy ezek spekulatív szofisztikába süllyednek. A népek harca objektív, történelmi jellegű, életfeltételeikből fakad, a népeknek joguk van ilyen harcra — fegyverrel vagy fegyver nélkül...” Így a politaik a politológusokról — fenntartván magának a fegyverhasználat jogát... MÁS SZAVAKKAL, de ugyanezt mondja a Szovjetunió egy másik jó ismerője, Milovan Djilas, a kiábrándult és börtönviselt jugoszláv kommunista, akit egy Párizsban megjelenő orosz lap interjúvol meg arról, hogy milyennek találja 1972-ben a kommunizmust. A Djilas interjút is tanulmányozni kellene mindenkinek. Lapunk következő számában közöljük Milovan Djilas nyilatkozatát a kommunizmusról és arról a veszélyről, amit a szomszédaira hoz. Gereben István: A magyar szabadság kérdését nekünk kell szóvá tennünk AZ EURÓPAI BIZTONSÁGI ÉS EGYÜTTMŰKÖDÉSI KONFERENCIA a vietnámi fegyverszünet életbelépésével még nagyobb érdeklődésre, figyelemre tarthat számot, mint eddig.Kissinger elnöki tanácsadónak jövendölése, amely szerint 1973 Európa éve lesz, úgy látszik beteljesedés előtt áll. Mindannyian érdeklődéssel várjuk ezt az évet , majd Szilveszterkor visszatekintve a tizenkét hónap történetére választ kapunk a most bennünk égő kérdésre: Melyik Európának éve lesz 1973? A mienké, azé az Európáé, amely szívünkben, agyunkban, múltunkban oly élességgel él, amelyért jelenünket áldozzuk, vagy azé az Európáé, amelyen a Kremlinből uralkodnak, irányítanak, használnak és amely bennünket száműzetésbe kényszerített? Kilátásaink nem kecsegtetőek. Európa maga bizonytalan, megosztott, hivatását nem, vagy félreértő. Nagy része idegen ideológia, gazdasági és politikai rendszer uralma alatt, katonai megszállás terhétől szenvedve az európai népközösségből kirekesztve, külső erők függvényeként keresi a maga útját népei boldogulása felé. MÚLT ÉV NOVEMBERÉBEN Nyugatnémetország választott. Brandt „Ostpolitik”-ját, a szavazatok számát figyelembe véve, fölényes biztonsággal hagyta jóvá. Történelmi esemény volt ez. A német nép önmaga, idegen hatalmi befolyástól mentesen, szabadon szavazott megosztottságára, példát teremtve a második világháború utáni határok sértetlenségére, a statusquo elfogadására. A német nép saját akaratával létrehozott földrajzi, ideológiai, állambeli, és bátran állíthatjuk, szellemi megosztottsága a kettős Európa tényét rövid távra befagyasztotta és azon törekvések eredményét, amelyek egy az Atlanti Óceántól az Urálig terjedő Európát akartak, akarnak létrehozni kétségessé, — ha nem lehetetlenné— tette. A két önálló Németország Karácsony előtt írta alá a két ország viszonyát „normalizáló” egyezményt. „Sztálin végső győzelme” címet adta Kiss László, a Fordham Egyetem doktorátusra készülő, 1956 Forradalmában résztvett hallgatója, a Christian Science Monitorban ez év január 15.-én megjelent cikkének, amelyben a két Németország között létrejött egyezményt az európai statusquo formai elismerésének minősíti. A statusquonak, amelynek biztosításáért, a nyugati hatalmak által való elismeréséért Sztálin minden energiájával, tehetségével és hatalmával küzdött, Pankov Sztálinnak adózott akkor, amikor kegyetlen következetességgel és minden diplomáciai érzékenységet félretéve december 21.-ét Sztálin születésnapját választotta az egyezmény aláírásának napjául. Brandt szolgai készséggel tett eleget Kelet megaláztatást igénylő javaslatának. S mi itt nyugaton ezt vagy észre sem vettük — a vietnami bombázáson való felháborodásunkban , vagy a hetente kétes euphoriájában jelentőségét félre vagy elmagyaráztuk. A német „normalizálódás kézzelfogható, Keletnémetország népének szabadabb mozgását érintő eredménye vajmi kevés. A TIME ez év január 22.-i számában közölt, a Keletnémet határsávot gyilkos részleteiben feltáró kép józanító hatása alól még a hetente legreményteljesebb előmozdítói sem vonhatják ki magukat. Az újonnan kiépített és a szerződés aláírásával majdnem egyidőben üzembehelyezett halálsáv, önmaguktól működő fegyvereivel, aknazárával, cementárkával élénk bizonyítéka a „liberalizálódott ” másik oldal igazi szándékának, a szabad és korhátlan eszmecseréről, mozgásszabadság emberi jogáról alkotott valódi felfogásának. Nézzük a képet, olvassuk a kisérő szöveget de nem látjuk a tényeket, nem értjük az igazságot. Ezt is félremagyarázzuk! Itt érdekes megemlíteni Sulzbergernek a New York Times december 3.-i számában megjelent cikkét is, amely a világlapok hasábjain talán az egyedüli világos, tárgyilagos kiértékelése Brandt és Nyugat Európa Kelet felé irányuló politikájának. Az a szellem, amely Németország megosztottságának végleges elismerését lehetővé tette, az egész földrajzi Európát akarja átkarolni. Európa fogalma a vasfüggönytől nyugatra fekvő területre szorítkozott. Ma Európáról beszélve, Nyugat Európában vagy bárhol a szabad világban, Nyugat Európára gondolnak. De Keleten Európa fogalma még mindig a régi, földrajzi Portugália és Oroszország, Svédország és Bulgária azonos kontinens államai. EZ A KIBICSAKLOTT FELFOGÁS Nyugaton, és az a célratörő elszántság Keleten, amely az Atlanti Óceán partjáig terjed és a Kremlinből irányított Európa megteremtését tűzte ki feladatául, rányomja bélyegét az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia előkészítésére. A konferencia szovjet kezdeményezésre jött létre. Nekik egy ilyen nemzetközi megbeszélés elsősorban hatalmi célkitűzések valóra váltására felhasználható propaganda eszköz. A szovjet szándékot Benjamin Rosenthal amerikai képviselő, a képviselőház Külügyi Bizottság európai ügyekkel foglalkozó albizottságának elnöke foglalta össze az albizottság által a Konferencia ügyében tartott ülések jegyzőkönyvéhez írt előszavában. A Szovjet célja Nyugat Európa politikai és katonai gyengítése s önmagának, a nyugati technológia és gazdasági eredmények lehető legteljesebb felhasználásával való erősítése, az Egyesült Államok Európából való kiszorítása. S a Nyugat? Nincs messzemenő politikai koncepció. A kézzelfogható, gyakorlati és a Nyugat számára talán csak gazdasági hasznot biztosító javaslatok nagy részét már előre visszautasította a másik oldal. A nagy publicitással bejelentett és mindannyiunk által a leglényegesebbnek tartott nyugati javaslatot: az egyének közötti szabadabb eszme és hírcserének megteremtését a Szovjetunió még annak benyújtása előtt otromba megokolással elutasította. Az Associated Press híradása szerint Yuri Zhukov a Pravda ez év január 5.-i számában — Crosby S. Noyesnak a Washington Star, Daily Newsban 1972. december 10.-én megjelent és az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferenciával foglalkozó alapos, kritikus, reális cikkére válaszolva — bejelentette, hogy a Szovjetunió viszszautasít minden olyan nyugati törekvést, amely a konferenciát a két ideológiai szférában élő egyének közötti szabadabb eszme és információ csere biztosítására akarja felhasználni. Zhukov szerint az ilyen törekvések a burzsoá rendszer gátlás nélküli restaurációját célozzák és a javasolt, egyének közötti szabad eszmecsere felforgató tevékenységek előmozdítását eredményezné. Zhukov cikkében — a(Folytatása a nyolcadik oldalon) (Az alábbi írás dr. Pogány András angol nyelvű cikkének fordítása, amely a HERITAGE REVIEW legújabb számában jelent meg. Dr. Pogány András a cikket mint a Republikcan National Committee nemzetiségi osztályának magyar tanácsadója írta.) Dr. POGÁNY ANDRÁS: Hit várunk mi, amerikai nemzetiségek az új Nixon-adminisztrációtól? Az EGYESÜLT ÁLLAMOK JELENLEGI ELNÖKE nem hiába kérte és várta az amerikai úgynevezett etnök segítséget az elmúlt négy esztendő és a választási kampány során. Lengyelek és olaszok, magyarok és kubaiak, ukránok és szlovákok, baltiak és görögök, mexikóiak és egyéb spanyol nyelvűek — hogy csak néhányat említsünk — habozás nélkül és lojálisan álltak Nixon elnök mellé. Ott álltak mellette a kambodzsai katonai vállalkozás bejelentésekor, ott álltak, mikor északvietnami bombázás újra kezdetét vette és végre elaknásítottuk a haiphongi kikötőt. Megértéssel fogadtuk a múlt év soráig az Elnök külpolitikai kísérletezéseit is, melyekkel a zsákutcába szorult nemzetközi forgalmat igyekezett a jobb jövő felé vezető útra terelni. Mi bíztunk benne és bízunk benne ma is. Hisszük, hogy becsületes békét akar, és a becsületességre éppen annyi súlyt helyez, mint a békére. Bízunk benne, mert kétségtelen, hogy az elnök az emberi szabadság meggyőződéses hitvallója, a kommunista világ és taktika egyik legjobb amerikai szakértője és hosszú évtizedek során nyert tapasztalata és diplomáciai szakértelme meg fogják őt— és rajta keresztül Amerikát — kímélni attól, hogy újra rövidebbet húzzuk ebben a 27 éve folyó nemzetközi életre-halálra menő — szerencsejátékban. AMi A NEMZETISÉGI AMERIKAI belső helyzetét illeti, valamennyiünk azonos véleménye szerint, az még messziről sem elfogadható és ezt nyíltan meg kell mondanunk, éppen a Nixon-féle választási földindulás-szerű győzelem után, melyben oly sok szerepe volt az amerikai nemzetiséginek is. Nem vagyunk “quantité negligeable” Amerikában, ötven millió amerikairól van szó, akik nehéz munkával segítették felépíteni a modern Amerikát. Millió és millió nemzetiségi származású amerikairól, akik dolgoznak, adót fizetnek, iskolákat és templomokat építettek, betartják a törvényeket és fiaik vérével áldoztak új hazájuknak a huszadik század valamennyi véres háborújában. Mindezek ellenére ötven millió amerikai soha igazán nem tartozott bele az amerikai élet sodrába. Egyenlőek voltak, teljesen és kifogástalanul ott, ahol az állampolgári kötelezettségek teljesítéséről volt szó, de következetesen és szisztematikusan háttérbe szorultak, vagy éppen konveniensen elfelejtődtek, ha az állampolgári jogokról, vagy előnyökről volt szó. Lehet, hogy kellemetlen igazság, amit írunk, de mindenesetre ez a tagadhatatlan realitás. HÁLA NIXON ELNÖK ÉLESLÁTÁSÁNAK, az elmúlt évek során sok minden megváltozott, vagy megváltozóban van, az úgynevezett New Majority-nek mi elengedhetetlen részei vagyunk, nélkülünk nem lehet többé nemzeti politikát űzni. Velünk, pozitive, vagy negative, mindenkinek számolnia kell. Csak szemellenzős rövidlátás magyarázhatná meg azt a kísérletet, akár a Republikánus Párton belül, mely minket ki kívánna szorítani a Párt vezetéséből, vagy befolyásos tényezői közül. 1972 nem volt az utolsó választás Amerikában és aki az alig megbékített nemzetiségi tömegeket újra elidegeníteni igyekezne, elfelejtheti azt a szót, hogy „választási győzelem”, bárki legyen is az. Azt hisszük, hogy ez napnál világosabb. ÉPPEN ELLENKEZŐLEG. Miután sokunkban még él és virul egy bizonyos, indokolatlan és szerencsétlen, kisebbségi komplexum, mely azt az érzést kelti sokban, hogy saját hazánkéban idegenek vagyunk, — talán mert akcentussal beszéljük az angolt, talán, mert — hála Istennek — nem vagyunk angolszászok és római katolikus, vagy ortodox hitben nőttünk fel. Ezt a lélektani blokádot kell mielőbb megsemmisítenünk, mert ötven millió amerikait nem zárhatunk ki az amerikai nemzeti közösségből. A második Nixon Adminisztráció egyik legfontosabb feladatának azt tekintjük, hogy ezt a régen várt és elhanyagolt integrációs feladatot végezze el és a megfelelő lépéseket mielőbb tegye meg. Milyen úton-módon érhető el a nemzetiségek integrációja? ELSŐSORBAN arra kérjük az elnököt, hogy a nemzetiségi amerikaiak arra felkészült és képesített képviselőit engedje és fogadja be az amerikai alkotmányos életbe, elsősorban a végrehajtói, de ugyanúgy a törvényhozási és bíráskodási gépezetbe is. Vonatkozik ez mind föderális, mind állami keretekre. Ennek a beengedésnek és befogadásnak pedig őszintének és valóságosnak kell lennie: képletes, névleges vagy szimbolikus megnyilvánulások a múltban sem segítettek, és a jövőben sem fognak segíteni. Az elnök nem talál egy amerikai nemzetiségit sem, aki ennek szükségességét nem vallja és hiányát nem érzi át. MÁSODSORBAN kérjük az elnököt, hogy a már megszavazott, de soha végre nem hajtott törvényt foganatosítsa, miáltal az etnök amerikaiak speciális kulturális és nevelésügyi igényei kielégíthetők lesznek. HARMADSORBAN kérjük az elnököt, hogy — akár drákói rendelkezésekkel is, de — biztosítsa utcáink biztonságát, etnik városrészeink és az azokhoz tartozó iskolarendszerek érintetlenségét és a törvényes rend fenntartását Amerikában. VÉGÜL, DE NEM UTOLJÁRA, kérjük az elnököt, hogy az amerikai nemzeti politikai és közösségi életből irtsa ki annak az értelmetlen engedékenységnek beteg szellemét, amely tökéletesen megfertőzte az amerikai vezetőrétegek gondolkozását az elmúlt néhány évtized során és mely nemcsak a belső, nemzeti életünket aknázza alá, de végtelen tragédiát okozott szerte a nagyvilágban a külpolitika területén is. MI NEM KIÉRÜNK SOKAT, csak azt, ami jogosan megillet bennünket. Teljes jogú amerikaiak akarunk lenni, meg kívánjuk találni nemcsak az amerikai hazát — amit már évtizedek óta megtaláltunk és magunkénak vallunk, de meg kívánjuk találni az otthonunkat is a hazában. Igaz, mi nem tüntetünk, nem ordítunk, és nem dobáljuk meg naranccsal az elnököt. Mégis, a mi hűségünk, kitartásunk, hazafiasságunk és lojalitásunk — úgy hisszük — egyike a legnagyobb erőforrásnak, melyet az eljövendő négy év során a Nixon adminisztráció magáénak vallhat.