Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1974 (81. évfolyam, 1-50. szám)

1974-01-20 / 3. szám

HONTALAN MAGYAR KULTÚRA OLVASÓ-ÉBRESZTŐ SOROK A száműzetésben új regény és vele új író jelent meg. A regény címe: KERESZTÚTON, az író neve: Ewendtné Petres Judith. Ennek a pár sornak nem le­het feladata, hogy akár a regényt vagy az írónőt be­mutassa. Azonban amikor az értő, prózai-drámai ér­zékkel megszerkesztett első fejezet első oldalait közöl­jük a VASÁRNAP-ban néhány mondatot kell elébe írni, örvendező mondatot, de amolyan figyelemkeltő­nek is. Ezekben az olvasó-ébresztő sorokban el kell mondani, hogy az írónő a szerkesztés jó arányérzéké­vel vigyáz arra, hogy prózáját ne tegye túl terjengőssé előadása, (ami formátlanná hizlalná a drámát prózá­jában). Világos tisztán, jóízű frissen használja anya­nyelvét. Az idézett rész azt is elárulja, hogy a dialó­gusokban szereplői nem beszélik ugyanazt a nyelvet, nem úgy szólnak, mintha mind ugyanazt a szájat hasz­nálnák beszéd közben. Az első könyv, Ewendtné Petres Judith első re­génye, valóban és egészében friss mű. Friss nyelvében (ami kisebb csoda és ellene mond a főszereplő szkep­ticizmusának, amellyel a száműzetésbeli nyelvtanulást vizsgálja gyanakodva). Friss mondanivalója előadá­sában is (ez több mint az asszonyok született beszélő­képessége). De friss a problémák bátor felvetésében és előtárásában is, ami pedig az emigrációban jelent kü­lönösen szellemi frissességet. Sőt eredeti, írói egyéni­séget is, ami talán egyet is jelent az emlegetett bá­torsággal. Eszterhás István Evendtné Petres Judith: Keresztúton • Tíz óra múlt csak, de a levegő csendjében, a fák leveleinek mozdulatlanságában egy újabb forró nap ígérte melegét. Az országút olyan kihalt volt, mintha valami csendes, de ellenkezést nem tűrő végzet mindenkit elsepert volna. A forró fény meg­tört az út felett és csalókán, nemlétező víztócsák képeit vetítette a messzire nyúló betonra. Kétoldalt a végtelen nyári napok vastag, fehér pora alatt tik­­kadtan kornyadoztak a fák, bokrok. Az autó csendjét a három gyerek közül a leg­idősebb, a tizennyolc éves Zsuzsa szakította meg. — Furcsa ez a reggel. Olyan ijesztő érzésem van, mintha valami elátkozott helyen járnánk. Anya emlékszel Tormay Cecile Fehér Barátjára? ő bolyongott ilyen elhagyott részeken, amikor a Tiszán­­túlra­­merészkedett, ahol élő ember nem maradt. Most úgy tűnik, mintha céltalanul, mindig csak mennénk, de soha sem fogun­k megérkezni se­hova, senkivel nem fogunk találkozni és nem lehet vissza sem fordulni... Ez a világ vége. — Szamár vagy kislányom, és fáradt is — vá­laszolta az anyja nyugodtan a volán mögül. Aztán mintha önmagát szeretné megnyugtatni, erélyesen tette hozzá. — Fáradt vagy, és nem szoktad meg odaát Amerikában, hogy ennyire kihalt legyen egy országút, azért képzelsz ilyen zagyvaságokat. Furcsa, hogy ez az idősebb gyermeke mennyire az ő lelkivilágából való. Mennyire egyformán gon­dolkodnak ők ketten milyen egyforma képzeteik vannak! A mozdulatlanságba merevedett, kietlen tájkép nem volt ismeretlen neki sem. Más ember, amikor fáradtan, kimerülten alszik, akkor ébredés után nem emlékszik az álmára. Ha pedig az álom emléke megmarad, akkor arra emlékszik, hogy ül­dözték, vagy zuhant, vagy veszélyben volt. Zsóka azonban ilyenkor mindig ugyanazon a végelátha­tatlan úton álmodta magát, amely félelmetesen ha­­sonlított ehhez az osztrák országúihoz. Az álom kezdete soha sem volt rossz. Kocsiban ült és pi­­hentetően, szórakoztatóan utazott. Aztán először szinte tudat alatt, majd egyre erősödő iszonyattal vette észre, hogy az út nem vezet sehova, nem je­lent semmit, nem lehet abbahagyni és az emberiség is nyomtalanul eltűnt. Az álom csak akkor szűnik meg, amikor halálra rémülve, remegve, zakatoló szívvel felébred. Most megrendülve nézte az álmai­ból valóra vált, halott vidéket és csaknerm­ elvétette a táblát, amely jelezte, hogy Magyarország határá­hoz a főútról balra kell fordulnia. Ez az út inkább csak keskeny, erdei ösvény volt és félve remélte, hogy nem fog szembe talál­kozni egyéb járművekkel. Az egyedüllét érzése még jobban úrrá lett felette és szinte felujjongott, amikor az egyik kanyarban öreg házaspárt pillantott meg. Sötét ruháikban két fekete foltként imbolyogtak az utón. Lelassította a kocsit és barátságosan kér­dezte tőlük németül: “Nagyapó, jó irányban hala­dunk a magyar határ felé?” A két öreg nem állt meg, nem is lassított, csak mindketten merev pil­lantással néztek maguk elé, mintha nem­ is hallották volna a kérdést. Zsóka most magyarul kiáltott utá­nuk, megismételve a kérdést, de addigra már jóval a kocsi mögött bandukoltak. Mintha a lidérces álom folytatódnék, gondolta, én látom őket, de ők nem látnak engem, mintha ők léteznének, de én nem. Végeredményben a filozófia szempontjából összesen ennyi a létezés és a nem létezés között a különbség: ha megtagadjuk a másik létezését, akkor az nem létezik többé, még akkor sem, ha lénye fizikai való­ság. — Biztos süketek voltak — vélte Tamás. — Meg vakok is — gúnyolódott Kati. Tamás hirtelen éleset füttyentett, ő már így szokta, ha valamin nagyon meglepődik. — Barátom, kezdem érteni az öregeket! — kiáltotta és merev karral mutatott balra, a bozót felé. Valamennyien egyszerre látták meg a fator­nyot. Olyanféle építmény volt, amelyekből az ame­rikai Sziklás hegyekben az erdőket figyelik, hogy az esetleges erdőtüzeket idejében meglássák. Két katona állt a fedél alatt és fegyverrel a kezükben figyelték a Mercedes lassú haladását.­­ — Nahát ettől én is megsüketülnék és meg­vakulnék — állapította meg Zsuzsi. — Mond­anya, mennyire fontos az, hogy megnézzük Magyarorszá­got? Európa tele van még olyan hellyel, amelyet nem láttunk, és ahol nem cső­re töltött puskával várnak minket. Maradjunk itt Ausztriában, vagy menjünk tovább Olaszországba, ahogyan eredetileg is terveztük. Hagyjuk ki Magyarországot a menet­rendből. — Anya, én is félek — mondta csöndesen Kati, tizenhatéves korának leplezetlen őszinteségével. — Állítólag béke van és a térkép szerint Európa kö­zepében vagyunk. Kicsit hülyeség az ilyesmi... — Na és ehhez mit szólsz? — vágott szavába Tamás. Az út mellett kézzel festett fatábla állt, rajta magyarul és németül a figyelmeztetés: “Vi­gyázat, aknázott terep.” — Csuda pech lehet, ha az ember francia, vagy angol és nem­ tudja a táblát elolvasni — je­gyezte meg Zsuzsi. — Még szerencse, hogy az em­bernek úgysem lenne kedve az erdőben mászkálni és kék ibolyát szedni, mivel hogy túl sok katona bámulja a járókelőket. Valóban, egyik őrtorony a másik után bukkant fel, s a katonák némán figyelték a kocsit. — Legalább tudjuk, hogy nem tévedtünk el. Ebből is látszik, hogy jófelé megyünk, a magyar határ biztosan itt van valahol a közelben — vélte a mindig optimista Tamás. Zsóka nem szólt semmit. Három éve járt elő­ször otthon 191­5 óta. Két oka is volt, hogy akkor hazautazott. Elsősorban kínzó honvágyat érzett és kegyetlenül vágyódott az övéi után. Másodsorban pedig körül akart nézni. Látni akarta, hogy érde­mes-e a gyerekeket hazavinni. Zsóka úgy ragasz­kodott a gyerekek magyarságához, hogy néha meg is mosolyogták ezért barátai. Mindhárom szépen beszélt magyarul és amikor elköltöztek a magyar iskola közeléből, Zsóka maga tanítgatta őket. Las­san bár és meglehetős kínnal, de olvastak a magyar klasszikusokból és jobban ismerték Magyarország földrajzát és történelmét, mint az átlag amerikai gyermek az Államok területét és hazája rövid, két­száz éves történelmét. Mégis, magyar tudásuk kissé üresnek, erőltetettnek tűnt. Volt Zsókáék társasá­gában egy kicsit meghibbant férfi, akinek örök vágya volt, hogy mint értelmiségi nagyság ragyog­­jék­ a többiek felett. Minden témához hozzá tudott szólni és véleményei mindig ragyogóan tálálóak és humorosak voltak. Zsóka először néma hódolattal adózott ennek az alapos, egyetemes tudásnak, és csak jóval későbben jött rá, hogy ez a jó ember soha sem ment el egy képtárba, soha nem hallgatott meg egyetlen hangversenyt, nem látogatott el színház­ba, és nem olvasott el egyetlen könyvet. Egyszerűen csak a kritikákat olvasta, sőt megtanulta azokat, aztán mint saját véleményét adta tovább. A ragyogó homlokzat mögött a világegyetemet is megcsúfoló űr tátongott. Valahogyan a gyerekek magyarságát is ilyen homlokzatnak látta, meggyőződés nélküli, betanult szajkózásnak. Lehet vájjon látatlanban is szeretni és hazának vallani egy országot? Vagy szükséges az eleven élmény ahhoz, hogy valamit magunkévá tegyünk! Zsóka, mert tökéletesen praktikus és asszonyban fizikai volt, hitt az élményben és mert gyermekeit minden áron magyarnak akarta látni, elhatározta, hogy hazaviszi őket. Éljék át személyesen a ma­gyarságot. Az ura, mint mindenbe, amit Zsóka a gyerekekkel kapcsolatban kitervezett, ebbe is ellen­kezés nélkül beleegyezett. Zsóka tehát hazament, négy hetet otthon töltött, körülnézett, kiértékelte amit látott és az utazás mellett döntött. Úgy ter­vezték, hogy a következő évben valamennyien haza­mennek. Persze a sors beleszólt a tervekbe. Még azon az őszön, röviddel megérkezése után, özvegy lett. Reggel még terveket szőttek a hét végére, az­tán Miklós elindult munkába. A karóráját az éjjeli­­szekrényen felejtette és a garázsból mégegyszer visszajött érte. Időben csak néhány perc volt a kés­lekedés, de éppen elég arra, hogy amiken­ a másik kocsi, amelyet éretlen, barátai előtt bravúrozó su­hanó vezetett, átcsúszott a választó vonalon, éppen az öt magyar címerrel díszített kocsija haladt arra. Ha nem megy vissza az óráért, akkor fél kilométer­rel tovább járt volna már, amikor a másik kocsi elhagyta a saját sávját. Másnapra csak a hirtelen fékezéstől elégett gumi fekete vonalai és a napfény­ben megcsillanó üvegszilánkok maradványai mu­tatták a helyet, ahol egy ember élete kialudt. Gon­dok lepték el és egyelőre eszébe sem jutott a tege­zett út. Három hosszú év telt el, s csak most került sor az utazásra — de csak négyen jöttek már. — Ne dramatizáljátok a dolgot, gyerekek — mondta nyugodt hangján. — Mióta éltek tudjátok, hogy Magyarországot a vasfüggöny választja el a világ többi részétől. Tudtátok azt is, hogy az el­nevezés nem csak képletes. Most látjátok, érzékeli­tek. Az ország megismeréséhez tartozik, hogy ezzel is tisztában legyetek. Bármit láttok, tapasztalták az mind a vasfüggöny realitásán belül történik. A jó is, meg a rossz is. A gyerekek elhallgattak. Zsóka adottsága volt, hogy akkor is nyugodt és határozott benyomást tudott kelteni, amikor egyáltalában nem volt nyu­godt és határozott. Ezt az ámítást még a tizennyolc éves és nagyon okos Zsuzsi sem fedezte fel anyjá­nál. Egyszerűen megszokták mindhárman, hogy Zsóka nyugalmát készpénznek vegyék. Pedig Zsóka nem volt nyugodt, és neki sem tetszett ez a meg­érkezés. Talán mégsem így kellett volna a gyere­keket először hazahozni. .. Milyen más volt a három évvel ezelőtti meg­érkezése! Amszterdamból érkezett Budapestre, hol­land gépen. Útközben Franfurtban és Prágában a legtöbb utas kiszállt és csak egy maroknyi magyar maradt a gépen. Prága után már nem szállt fel magasra a repülő és ő visszafojtott lélegzettel ku­porgott az ablak mellett. Mesebeli, habos felhők között bújócskázott a gép és az ég tündöklő kék­sége ködös fátyollá szelídült a végeláthatatlan erdők fölött. Lent a mélyben ezüst szalag csillant meg. Talán a gyerekeket is így kellett volna haza­hozni. Egyszerűen, elegánsan, a megérkezés izgal­mával. Egyáltalán, mi szükség volt arra, hogy itt lépjék át a határt, ezen a mindenkitől elhanyagolt Rábafüzesen? Aggasztó egy vidék, rossz első be­nyomást kelt. Jobb lett volna ott belépni, ahol a tömeg is átjár. Ez egyszer a mások tanácsát fo­gadta meg, s persze hirtelen mindenki szakértő lett. “Nincsen tömeg, és nem nyúzzák az embert a vám­nál”, mondogatták. Zsóka úgy érezte, hogy szíve­sebben venné a tömeget, mint ezt a nyomasztó egyedüllétet, és mit félnének a vámtól , vittek ugyan ajándékokat a családnak, hogy szeretetüket és a vendégfogadást viszonozzák, dehát ezen aligha akadnak meg akár itt, akár a forgalmasabb határ­állomáson. Mindegy már — az osztrák határőr vityrlója felbukkant az út végén, majd csak túlesnek ezen is. — Jó szerencsét hölgyeim és fiatal barátom — mondta az osztrák határőr, miután rápillantott a csukott, amerikai útlevelekre. Meg sem nézte azo­kat. Tisztelgett és intett, hogy szabad az út Magyar­­ország felé. — Ez­ a lakó alak is jobban megválogathatná a szavait, amikor már úgyis halál ideges vagyok — dohogott Zsuzsi. — Ez az elmúlt félóra egy felak­názott erdő mellett, ahol a földi halandók úgy tesz­nek, mint a legendabeli szent majmok: nem látnak, nem hallanak és nem beszélnek, és ahol még tüsz­­szenteni sem lehet diszkrét magányban, ez teljesen kikészítette az idegrendszeremet. Ilyen körülmények között szerintem tapintatlanság jószerencsét kíván­ni. Körülbelül abba a kategóriába tartozik, mint amikor az ember egy haldoklónak jó éjszakát kíván. Az utat piros-fehér-zöldre festett sorompó zárta el. Mögötte épületek, azután még egy sorompó, mint­ha nem is határ lenne, hanem valamilyen akadály­versenypálya. Két merev arcú, fegyveres katona sétált le és fel a sorompó előtt, egyébként sehol egyetlen lélek sem. Zsóka két elegáns kis dudálást adott le, de semmi sem történt. A katonák tovább járkáltak és semmi jelét nem mutatták annak, hogy észrevették a kocsit. — Ahhoz képest, hogy mennyire őrzik a határ többi részét, ez bizony eléggé kihalt hely — jegyezte meg Kati. — Attól aztán te sohase félj, hogy itt nem fi­gyelnek rád — mondta Zsuzsi. — Csak egyszerűen idő kérdése, hogy mikor ismerik el jelenlétünket. Lehet, hogy errefelé nem elegáns és udvarias a gyors kiszolgálás. Nem lehet a dolgokat úgy elsietni. Nyu­galom. A Mercedes motorja halkan búgott és múltak a percek. A nap vakítóan tükröződött a kocsi csillo­gó, szürke felületén, s a hűtő­készülék ellenére egyre kényelmetlenebbé siet a kocsi. Zsóka végülis ingerülten kapcsolta le a motort és szállt ki a kocsi­ból. — Gyertek a fa alá szólt a gyerekekhez. — Hátha ott is akna van — ellenkezett Ta­más. — Nézz körül mielőtt kényelembe helyezed ma­gad. Ha nem ülsz éppen egy akna kellős közepébe, akkor nem lesz semmi bajod — utasította Zsóka. Hangyák mászkáltak a fa alatt és álmos bo­garak zümmögtek. A hőség megrekkent a határál­lomás körüli tisztáson és a szél nem mozdult, az idő is megállt. A nagy csendben léptek kopogása hallatszott az osztrák határ felől. Meghatározhatatlan korú asszony közeledett virágos kartonruhában. Magas­­sarkú cipőt viselt és fehér horgolt térdharisnyát. Mindkét kezében szakadásig tömött rószaszin nylon szatyor volt. — Mi van apukám, megint alusztok? Nincsen nekem időm arra, hogy kivárjam a ti kegyes ked­veteket — nyissátok már azt a sorompót, hogy a rossz fenn eméssze el a májatokat. — Nem társalkodunk a határon keresztül — hallatszott a durva rendreutasítás az őrszoba irá­nyából. — Az apád nem­jóját te rosszul sikerült mák­­virág! Kinek akarsz imponálni mi? Csak nem ne­kem, aki ismerte apádat és anyádat és láttalak hason csúszni néhány éve? Azt hiszed azért mert kis­királynak képzeled magad, van jogod a lezárt so­rompók mögött terpeszkedni? Az idegenforgalmat feltartani? Tudom ám, hova kell panaszt tenni, aztán visszasírod az időt, amikor náladnál különb embereket várakoztattál ok nélkül ebben az átkozott melegben. A katonák farkasszemet néztek a nyelvelő asz­­szonnyal, de azt nem lehetett elhallgattatni. Egy idő múlva aztán felnyitották a sorompót, de tüntetőleg egyelőre csak Zsóka kocsiját engedték be. — Sajnálom, hogy várakozniuk kellett — mondta a vámtiszt meggyőződés nélkül. — Nagyon el voltunk foglalva. Alaposan, de előzékenyen átvizsgálták a cso­magjaikat, kocsijukat, aztán Zsóka dollárért forin­tot váltott. Az asszony egyre kerepelt a lezárt so­rompó mögött. — Nagyszájú asszony — jegyezte meg a vám­tiszt —, mamlasz, német ura volt, aztán korán meg is halt. Senki jóra nem tanította, aztán most így el van kapatva. Érezzék magukat jól Magyar­­országon. Aztán felemelték a második sorompót is és a feszesen tisztelgő katona előtt begurult a kocsi Magyarországra. Tompa zajjal csapódott helyére a sorompó és Zsóka megborzongott. Előttük a ma­gyar vidék tündéri látványa, mögöttük aknaerdő és tornyokból leselkedő fegyveres katonák, vérebek. Zsóka torkát a sírás fojtogatta. Az elmúlt huszonöt év mégsem nyelte el olyan tökéletesen sem a szép emléket, sem a háborús élmények borzalmait, mint ahogyan azt három éve elegáns megérkezésekor el­képzelte. Az aknák, a katonák, a­­szögesdrót egy­szerre szakították fel mindazt, amit olyan gon­dosan eltemetett. Uramisten, a sok emberi nyomor közül legalább a háborút kihagyhatnád, fohászko­dott fel keserűen, aztán gázt adott és megindult a magyar földön. Eszterhás István. A diktatúra adta, a diktatúra elvette ■ , —■ ■ —— —■------------------------------------------------------------------------------------­ (áldott legyen a diktatúra "szent” neve?) I. . 1973 ESEMÉNYEI, amikor­ Szilveszter napján összefoglaljuk az évet, több keserű, magyar témát vet­nek fel. Mégis, úgy érzem, zárva az évet és a magyar nép jövője felé tekintve, az abortusz ügyben tapasz­talható változásról kell szólni, mint legfontosabb prob­lémáról. És erről szólva erősen csábító az az emigráns kísértés, hogy a száműzöttek céltudatos törekvésének és kitartó, mondhatnám, elkeseredett tiltakozásának eredményéről beszéljünk. Mert ha volt feladat, a­­melyben az egész emigráció egyetértett, akkor a Ká­dár-diktatúra által elrendelt és végrehajtott állami angyalcsinálás, a magyar közkórházakban milliószám­ra végzett magzatirtás elleni felhördülés kifejezése ilyen feladat volt. Attól a naptól kezdve, hogy a VA­SÁRNAP elsőnek közölte egy magyar orvos hazulról kijuttatott levelét, amelyben ez az orvos a diktatúra véres, abortusz kaszabolásától, elrémülve és megdöb­benve, jajkiáltásra és tiltakozásra hívta a száműzöttek szabad hangját és véleményét, azóta valóban, szaka­datlanul, mi száműzöttek, valamennyien és mii­den erőnket megfeszítve, minden lehetőséget és tehetséget kihasználva jajgattunk és tiltakoztunk a magyar mag­zatok tömeges irtása ellen. Még­sem beszélnék eredményről. Amikor köze­lebbről megnézzük, mi történt, meg kell állapítani, ha az állami angyalcsinálás körüli, őszi, diktátori, magamutogató táncból sok mindenre is lehet követ­keztetni, de eredményről, a magyar népszaporulat fel­­szabadulásáról nem lehet beszélni. A diktatúra abor­tuszbizottságait nem adta fel, sőt­­ hatóságokká tette. A diktátori beavatkozás nem szűnt meg, a magyar anyák méhét továbbra is a maga politikája demo­gráfiai, biztonsági szerepeként tartja hatalomféltő mar­kában a­­diktatúra. És ha meg is riadt a munkához szükséges embernyáj csökkenésétől, őszi intézkedései­ből világosan kiolvasható az is, hogy amíg fentáll, magának követeli az emberi szaporodás hatósági irá­nyításának az államjogát (abortusszal s fogamzásgátló szerekkel, másodlagos intézkedésekkel), nehogy­ sza­badon kivirágzó, de ellátatlan magyar, új nemzedékek érthető és emberi indulatukban az ósdian dohos, mar­xi kísérletezést, megismétlődő politikai, gazdasági és kulturális bukások után egyszerűen és ismét felrúgják, mint 1956-ban. A száműzötteknek tovább is tiltakoz­niuk kell, mert a magyar asszonyok fogamzása és szü­lése nem lehet kremlini­ tervgazdálkodássá még a le­hetőségekben sem. Minden erkölcsi ellenvetésen túl nem lehet eredményről beszélni azért sem, mert a Magyarországon uralkodó pártdiktatúrát, mint eddig, úgy a jövőben is pártobligációi kötik a Kremlinhez és nem a magyar nemzet és nép jövőjének az érdekei irányítják elsősorban. De nem beszélhetünk eredmény­ről és nem nyugtathatjuk meg magunkat már azért sem, mert az állami angyalcsinálás ügyében érezhető, szoros nemzeti kapcsolat, a magyar jövőért aggódó testvéri egymásrahatás alakult ki a száműzöttek és az otthon szenvedő magyarok legjobbjai között é­s ezt a kapcsolatot, egymásrahatást nem adhatjuk fel a magzatgyilkosság jogát magának fenntartó, sőt most az életengedélyezés jogát is követelő diktatúra ravasz­kodásának felülve, amikor éppen ez az egyik célja a diktatúrának. Kádár trükkje, a "hatósági életenge­délyezés" egy pillanatra sem tévesztheti meg a szám­­űzötteket, ha nem tévesztette meg az otthoniakat. Nem feledhetjük az 1973-as esztendő újságírói zárásakor, amit a száműzöttek lelki fejedelme, Mind­­szenty József bíboros mondott nemrégen. (Folytatás a nyolcadik oldalon.)

Next