Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1975 (82. évfolyam, 1-50. szám)

1975-07-27 / 30. szám

1975. július 27. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA írta: Stirling György WASHINGTONI POSTA SZABÓ DEZSŐ HAGYATÉKA A tetőtől talpig feketébe öltözött magas, cson­tos, szikár, idős hölgy ráhelyezte kopottas kézi­táskáját íróasztalom sarkára és várt. Ruhája di­vatjamúlt volt és viseltes, mint azokban az idők­ben mindenkié, de megjelenése még ezen túl­menően is kissé ódivatúnak hatott. Lénye mégis tiszteletet parancsolt. Egyetlen szót sem szólt, de az arcvonásai va­lahogy ismerősnek tűntek. Önkéntelenül feláll­tam és hellyel kínáltam. Amikor bemutatkoztam és megkérdeztem, miben lehetek segítségére, — kurtán csak ennyit mondott: — Szabó Dezső nővére vagyok. Megdöbbenve néztem rá. — Igen — ismételte újra. — Szabó Dezső idő­sebbik nővére vagyok. Ma érkeztem Kolozsvár­ról és el akarom vinni a hagyatékot! ★ 1945. júniusában jártunk, alig egy hónapja ért véget a háború és — Uram Isten! — Kolozs­várról, — egyenesen Erdélyből jött ez az öreg hölgy, abból az országrészből, amely ma távoli­nak tűnik egy távoli kontinensnél­ is. A vasúti közlekedés még alig indult meg, az utak felszag­gatva, bombatölcsérek, tankroncsok torlaszolják el. De ez még hagyján: az országban szerteszét kószáló, zabráló ruszki hordáktól nem tanácsos az országutakra merészkedni. És a románok? — Mondják, az erdélyi magyarok szörnyű napokat éltek át. A szovjet csapatokkal együtt visszaér­kező „győztes” románok bosszúszomja szinte ki­elégíthetetlen. A magyarok mindenütt rettegve húzódnak házaikba és várják, mikor hurcolják el őket? Utazásra, Erdélyből való elmenekülésre még csak nem is gondolhatnak... És Szabó Dezső nővére Kolozsvárról itt áll mégis előttem. Hihetetlen! ★ A következő pillanatban mély szégyenkezés fogott el. Lelki szemeim előtt a Rákóczi-téri sír­hant képe jelent meg, amelyen a kegyelet virá­gai napról-napra megújulnak ugyan, — de ami mégsem méltó a nagy író emlékéhez: Vajon lát­ta-e már a messziről, a szülőföldről Isten tudja, milyen csodás úton módon ide érkezett testvér, Szabó Irén, milyen megbecsülést ad a nemzet bátyjának?... A szégyenérzet csak fokozódott, ahogy arra gondoltam, milyen körülmények között kellett meghalnia Szabó Dezsőnek? Újra végigéltem a perceket, amikor röviddel az ostrom után egy pártközi bizottság tagjaként beléptem a Rákóczi­­téri házba, ahol megtudtuk a megrázó részlete­ket. A lakók, a volt lakótársak, egymás szájából kapva ki a szót, mesélték el , ki sajnálkozva, ki bűntudattal, ki szenvtelen arccal, közömbösen, ami a sok szörnyűség után, amelyen ez a város átment, talán még érthető is volt, — hogyan halt a szó legszorosabb értelmében éhen ebben a Rá­kóczi-téri pincében az „Elsodort falu” írója. Aztán újra láttam az árván maradt lakást, — melynek ajtaja tárva-nyitva állt és az nem ment be és nem vitt el onnét könyveket, kéziratokat, aki nem akart. Láttam az író dolgozószobáját, egy alkotó szellem otthonát, amely csodálatos­képpen sértetlenül átvészelte az ostromot s ahol vastagon borított mindent a kitört ablakokon be­áradó por, az ostrom üledéke. A szobában lépni is alig lehetett a mindent elborító könyvektől, papíroktól, feljegyzésektől. Kéziratok, Ludas Ma­tyi füzetek, újságok hevertek tarka össze-vissza­­ságban a földön, az asztalon, a székeken s az író­alkalmatosságon. Minden talpalatnyi helyet be­fedtek. Könyveken, újságokon és papírokon kívül alig volt valami a lakásban. Ellopták-e, vagy Szabó Dezső nem is törődött mással, mint a szellem dolgaival és nem gyűjtött sem ruhát, sem élelmi­szert? ... Ez utóbbi a valószínű, és amikor a nélkülözés, az ínség korszaka köszöntött a város­ra, az felkészületlenül érte az írót. De hisz’ ér­dekelte is őt az, hogy zsírt, babot, kenyeret tar­talékoljon, ahogy azt mások tették. Amikor az ostrom egyetlen falat élelmiszer nélkül találta, a pinceélet első heteiben még akadtak jószívű lakók, akik a nagy író iránti tiszteletből vagy­­tisztán könyörületből, megosztották vele azt a keveset, amijük volt. Aztán az ostromnak csak nem akart végeszakadni: az élelmiszerkészletek megcsappantak, már mindenki csak magára gon­dolt. Szabó Dezső büszkébb volt annál, és — mondják — még ezekben a szörnyű napokban is hű maradt önmagához: akármit nem fogadott el, csak azt ette meg, ami ínyére volt. De akárhogy is történt, egy kétségtelen: Szabó Dezsőnek, a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb zsenijének szabályszerűen éhen kellett halnia. Egyes művei, némely meg­állapítása és következtetése, elvágták előtte az utat, amelyen eljuthatott volna a hivatalok meg­becsüléshez. De ő soha nem is tartott erre igényt. Ő tudta, ismerte a maga értékét és tudták, ismer­ték azok is, akik köréje gyűltek. S ezek a keve­sek rajongtak érte, lesték minden szavát. S neki ez többet jelentett egy Corvin-láncnál. Egy Phi­­ladelphia-kávéházi beszélgetést többre becsült egy akadémiai székfoglalónál és az ott köréje gyülöket az akadémikusoknál. ★ Az idős hölgy türelmetlen mozdulata zökken­tett ki gondolataimból, vissza a valóságba. — Nos, hol vehetem át a hagyatékot? — kér­dezte és közben kézitáskájában keresgélt. — Vagy talán azt akarja, hogy igazoljam magam? — Nem, Isten ments, — tiltakoztam és köz­ben azon törtem a fejem, hogyan lehet ezt a rop­pant kínos és kényes kérdést úgy megoldani, hogy Szabó Dezső nővére se érezze becsapva magát, és a magyar irodalom szempontjából fel­becsülhetetlen értékű írói hagyaték is megma­radjon a nemzet kincsének. Semmi kétség: Szabó Irén jogos örökös — öccse végrendelet nélkül halt meg —, de azt se lehet hagyni, hogy ez az idős hölgy magával vigye a bizonytalanságba, a zabráló ruszkiktól hemzsegő utakra, a román megszállók prédájául a ritkaságszámba menő könyveket, kéziratokat, jegyzeteket. Mindezek most biztonságban voltak. — Már amennyire ezekben a zavaros időkben valamit biztonságban lehetett tudni. Az ostrom elülte utáni első hetekben, azokban a napokban, ami­kor a megmaradtak, a megpróbáltatásokban át­vészeltek kezdték számba venni egymást, kezd­ték elsiratni azokat, akik nem voltak olyan sze­rencsések, hamar köztudomásúvá vált Szabó De­zső tragédiája is. S ez még a tragédiák özönében is megrázott bennünket. E megpróbáltuk men­teni a menthetőt. Azokban az időkben még semmiféle közigaz­gatás nem működött a fővárosban. A közszolgál­tatások szüneteltek, villany sehol sem volt, víz is csak elvétve, közlekedésről pedig nem lehetett beszélni. A csontig fagyott, pinceélettől sápadt, borostás emberek porbaomlott házak törmeléke­in, járműroncsokon, leszakadt vezetékek kusza szövevényein át vergődve próbáltak eljutni ide vagy oda, hogy megkeressék hozzátartozóikat, felhajtsanak valami élelmet. Az ezer sebből vér­ző város lassan eszmélt ájulásából. Kormány nem volt ebben az időben Buda­pesten, létrejött hát az öt nagy — úgynevezett kormányzó — koalíciós párt képviselőiből a Bu­dapesti Nemzeti Bizottság, amely tulajdonkép­pen egy kis kormányt jelentett a városi közigaz­gatás mellett. Ideiglenesen, arra az átmeneti idő­re, míg a dolgok vissza nem zökkennek a rendes kerékvágásba. Addig pedig a központi — az or­szágos — Nemzeti Bizottságnak mindennel kel­lett törődnie, éppen ezért — kicsiben — éppúgy „tárcákra” tagozódott, mint egy kormány. Mindezt azért mondtam el ilyen részletesség­gel, mert nemcsak a korszak megértéséhez, az akkori levegő érzékeltetéséhez szükséges, de szo­rosan a történethez is tartozik. E sorok írójának beszélgetése Szabó Dezső nővérével ugyanis a Budapesti Nemzeti Bizottság főtitkárságán ját­szódott le, ahol e sorok írója a Kisgazdapárt kép­viseletében ült és dolgozott — amíg lehetett, — amíg a körülmények és a kommunisták hagyták. Amíg egy szép napon el nem vitte az ÁVO, mert a kisgazdapárti, majd később ellenzéki párti mű­ködés a legjobb ajánlólevél volt ehhez a testü­lethez s az út — ilyen és hozzá hasonló politikai meggyőződésűek számára — nyílegyenesen ve­zetett az Andrássy út 60 hírhedt pincezárkáihoz, vagy a disszidáláshoz... De akkor még „megtűrtek” maguk között a munkáspártok képviselői — ami majdnem szó szerint értendő, mert ebben az időben még biz­tosak voltak abban, hogy az őszi választásokon elsöprő győzelmet aratnak majd — és a kultu­­rális ügyeket bízzák rám. És ez már szó szerint értendő: a prímet a két munkáspárt megbízottai vitték és ők határozták meg, ki mit csináljon. Mindennek következményeképpen került az én íróasztalomhoz Szabó Irén, a kolozsvári tanítónő, és ha tetszett, ha nem, nekem kellett ezzel a fe­lettébb „rázós” üggyel foglalkozni. Főtt a fejem. Időt kellett nyernem ahhoz, hogy valamit kieszeljünk. Megpróbáltam megértetni az idős hölggyel, hogy a dolog nem olyan egy­szerű. Szabó Dezső lakását a Nemzeti Bizottság, mint országos kulturális értéket, zár alá vette és az ajtót lepecsételte. Leltározásra, az értékek pontos számbavételére ezekben a zűrzavaros na­pokban aligha tud valaki időt szakítani. De Sza­bó Irént nem olyan fából faragták, hogy valami­ről szép szóval le lehessen beszélni. (Szabó De­zső természete — állapítottam meg magamban.) Szabó Irén nem tágított, de hiszen senki sem vonta kétségbe, hogy kívánsága jogos volt és száz százalékig indokolt. Végül is abban állapod­tunk meg, hogy másnap bizottság jelenlétében felnyitjuk a lakást, hogy az elhúnyt személyi in­góságait magához vehesse Szabó Irén. A könyv­tár és a kéziratok, jegyzetek sorsáról később tör­ténik majd döntés. Az idős hölgy kicsit zokon vette ugyan, hogy nem viheti magával rögtön a „hagyatékot” és zsörtölődött, de mit tehettem volna most? A legnagyobb jóakarat, az elhúnyt testvére iránti legnagyobb tisztelet mellett sem törhettem be — betű szerint — ajtóstul a ház­ba. Szaladgálással telt el a nap hátralevő része. Időbe telt, míg végre találtam valakit, aki kötél­nek állt, hajlandónak mutatkozott eljönni a Rá­kóczi­ téri lakásba. Aki nem fázott a felelősségtől és éppen rá is ért, azokban a napokban nem volt könnyű ilyesvalakit találni a főváros illetékes ügyosztályán. Mindenkinek öt munkakör is ju­tott, mindenki agyonhajszolt, kimerült és­­ éhes volt. De végül is, nagy nehezen akadt valaki, és másnap reggel újra ott álltam a Rákóczi­ téri bérház lépcsőházában, a barna ajtó előtt. Mire odaérkeztünk a városházi kollégával, Szabó Irén már várt ránk. Hidegen fogadta köszönésünket és egyetlen szót sem szólt, amíg eltávolítottuk az ajtózár fölé ragasztott papírszalagot, a hiva­talos pecséttel. Ugyanaz a kép fogadott, mint pár hónappal azelőtt. A kitört ablakokon beszálló por azóta még vastagabb réteget vont a tárgyak­ra, könyvekre és a lakatlan emberi hajlékok jel­legzetes szaga csapta meg az orrunkat. Egy pil­lanatig megilletődötten torpantunk meg az ajtó­ban, aztán Szabó Irén határozott léptekkel kö­rüljárta a lakás minden zugát. — Holnap indulok vissza Kolozsvárra és min­dent magammal viszek — mondta. Kollégámmal egymásra néztünk. Adott helyzet­ben ez azt jelenti, hogy ebek harmincadjára ke­rülnek a Szabó Dezső relikviák. Meg kell győzni ezt a hajthatatlan feketeruhás hölgyet arról,­­ hogy ez ma kivihetetlen. Éppen az öccse iránti kegyelet tiltja ezt. Nem nyújtom tovább a történetet. Szabó De­zső nővére hosszas és kínos huza­vona után végül is belátta: az egész hagyatékot nem viheti magá­val, és kiegyezett olyan formán, hogy az író né­hány kisebb személyi tárgyán, ingóságán, ruháin kívül minden — a bútorok, a könyvek, a fel­jegyzések — a lakásban maradnak. Pontos lel­tározásig, egy későbbi döntésig. Mindezért ter­mészetesen anyagi kárpótlás illeti a jogos örö­köst, amit Szabó Irén rövid úton meg is kapott. Az összegre már nem emlékszem, de szegény Szabó Irén sokra nem ment a pénzzel, amit eléje számoltak. Inflációs pengő volt az, aminek érté­ke napról-napra csökkent. ★ Szabó Irénről soha többé nem hallottam. Úgy tűnt el, amilyen hirtelen felbukkant. Hazaért-e vajon baj nélkül Erdélybe, el tudott-e vinni vala­mit a hagyatékából és részesült-e még az őt meg­illető kárpótlásban, nem tudom. Rövidesen más területre kellett mennem dolgozni, és az egész ügyet szem elől tévesztettem, elfelejtettem. Aminthogy azt sem tudom pontosan, mi tör­tént a felbecsülhetetlen értékű könyvekkel, a la­kásban maradt papírhalmazzal? Később, a hely­zet rendezése idején, a Fővárosi Könyvtár vette szárnyai alá az ügyet és­ úgy emlékszem, hogy az egész Szabó Dezső hagyatékot beszállították a Baross­ utcai központi épületbe, amely ma Szabó Ervin nevét viseli. De a lelkiismeret még sokáig nem hagyott nyu­godtan. Valahányszor a Rákóczi tér felé vitt az utam, gondolatban mindig bocsánatot kértem Szabó Dezsőtől, hogy nem tudtam teljesíteni nő­vére kérését és, hogy annak szívében keserűség­gel kellett visszatérnie Kolozsvárra. Ha ugyan egyáltalán visszaért... Egy ideig még folyt a vita Szabó Dezső végső nyughelye körül is ,— számos javaslat hangzott el, többek között jól emlékszem Kovács Imre szép gondolatára, hogy a Gellérthegy oldalában helyezzék el a sírt és emlékművet —, míg végül is az egészből nem lett semmi. Az események úgy alakultak, hogy az „Elsodort falu” írója ké­nyelmetlen volt a rendszernek. Amikor város­szerte megindult az ostrom alatt ideiglenesen el­­hantoltak exhumálása, az ő sírját is felbontották. Úgy tudom, a Kerepesi temetőben helyezték vég­leges sírba, de ezekben az időkben már nem volt lehetőségem ezzel törődni: az ÁVÜ kivont a for­galomból, és engem is a föld alá dugtak. Ugyan nem sírba, csak majdnem: az Andrássy út 60 pincéjébe. Azokban az években sokszor jelent meg előt­tem Szabó Irén ódivatú, feketeruhás alakja és gondolatban tőle is mindig bocsánatot kértem, hogy nem tudtunk vele kedvesebben bánni. S hogy valamit lerójjak abból az adóságból, amely­­lyel tartozom neki és tartozunk valamennyien Szabó Dezsőnek, felelevenítettem most ezt a 30 esztendő előtti történetet. Egy nagy magyar író halálának epilógusát, melynek — véletlen foly­tán — egyik jelentéktelen szereplője voltam. ★ S kötelességemnek éreztem papírra vetni eze­ket az emlékeket már csak azért is, mert Szabó Dezső halálának harmincadik évfordulójáról sen­ki, ember fia, nem tartotta érdemesnek megem­lékezni, sem az emigrációban, sem Magyarorszá­gon. Miképpen élete, úgy halála is a magyar írói sorsot szimbolizálja, s ez az elfelejtés is jellemző korunk­ra. Nagy értékeinkkel így bánunk életünkben és halá­lunkban egyaránt. De talán még eljön az idő, amikor újra hozzá­nyúlhatunk Szabó Dezső szellemi hagyatékához és azt, valamint személyét, méltó helyre tehetjük a magyar irodalomban. ­ Ha pedig a Ceausescu-kormány legutóbbi rendeleté­re gondolunk, amely egyetlen­­ Védéssel elkonfiskálta a magyar múlt szellemi értés­iós kulturális emlé­keit, örülnünk kell, hogy an­­ap­jén Szabó Irén nem tudta magával vinni Szabó O bio hagyatékát. A maga­sabb nemzeti érdekek néh­­lt térbe szorítják a jogos személyi, családi szemponto­­at, ínyeket, legyen az ak­kor bármilyen fájdalmas­a az érdekelteknek. Ez esetben is ez bizonyult jónak. Ka­zabó Irén 30 évvel ezelőtt, ta­lán becsapva érezte is magét 7 nap a diktatúrából Június 30- Hétfő: A nem túl feltűnő helyen tálalt újságközlemény ezt a címet viselte: „Egyes konzervipari termékek árának változása.” A hazai újságolvasók már tudják, hogy az „árváltozás” bejelentése mindig áremelést takar. Ezúttal is arról szól a közlemény, hogy számos konzervipari ter­mék drágult meg 20—30 százalékkal. — Egy másik hét­fői hír a rádióból: megkezdődött a búza aratása s idén is az alkatrészhiány jelenti a legnagyobb problémát. Egy baranyamegyei kombájnos panasza: Nálunk száz alkat­rész szerepel a hiánylistán. Mi lesz a gépekkel? Nehéz aratással számolunk!... Július 1. Kedd: Hazaérkezett Portugáliából a magyar gazdasági kül­döttség. Július 2. Szerda: A TASZSZ öntudatosan utasítja rendre Poniatowski francia külügyminisztert, aki egyik legutóbbi beszédében „eszeveszett kommunistaellenes kirohanásokra ragadtatta magát és újra feltalálta az úgynevezett Kremlin-instruk­­ciók kacsáját”. Július 3. Csütörtök: Első oldalon közlik a lapok a párt központi bizott­ságának üléséről kiadott határozatot. Önelégülten állapí­tották meg, hogy „a választás tovább erősítette a mun­kás-paraszt szövetséget, a rendszer politikai alapját”. Július 4. Péntek: Megtudjuk, hogy magyar felszólalás hangzott el a bécsi haderőcsökkentési konferencián. Dr. Petrán János, a magyar küldöttség vezetője fejtette ki a magyar állás­pontot, amely támogatja a kommunista álláspontot. Július 5. Szombat: Árvízvédelmi készültséget rendeltek el Budapestnél. A Duna és mellékfolyói rendkívüli­ módon megduzzadtak. Ausztriában komoly károkat okozott az árvíz és halálos áldozatokat is követelt. Súlyos az árvízhelyzet Romániá­ban is. Július 6. Vasárnap: Az új tisztségviselők névsora: az országgyűlés elnöke: Apró Antal, a Népköztársaság elnöki tanácsának elnöke továbbra is Losonczi Pál, helyettes elnökei: Gáspár Sán­dor és Trautmann Resze, titkára: Cseterki Lajos. Az el­nöki tanács néhány érdekesebb tagja: dr. Bartha Tibor, dr. Horváth Richárd, Kádár János, Kállai Gyula, Németh Károly, dr. Ortutay Gyula, Pióker Ignác, Úszta Gyula. Négy új minisztert neveztek ki, új elnököt kapott a Nem­zeti Bank és új ember a legfőbb ügyész is. Az újonc mi­niszterek: Havasi Ferenc, aki a Minisztertanács elnökhe­lyettese lett, Nemeslaki Tivadar kohó- és gépipari mi­niszter, dr. Romány Pál mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter, s végül dr. Simon Pál nehézipari miniszter. A Magyar Nemzeti Bank elnöke Tímár Mátyás lett, míg legfőbb ügyésszé Szíjártó Károlyt nevezték ki. Valameny­­nyiek közös jellemzője: egyikük sem idősebb 50 évesnél. És természetesen van még egy közös vonásuk: valameny­­nyien párttagok. Ki 47, ki 48, ki 50 óta. Minősítésükben ez áll az első helyen... (S. Gy.) PÁRIZSI LEVÉL Szörényi Éva és fia, örményi Tamás első párizsi vendégszereplése igen szép közönséget vonzott a Katoli­kus Misszió helyiségébe. A két előadóművész repertoár­jában szebbnél szebb magyar versek és balladák szere­peltek, így Ady, Reményik Sándor, Vörösmarty, Koszto­lányi, Babits, Petőfi, Wass Albert, Tollas Tibor, Kocsis Gábor, Mózsy Ferenc és mások. Az előadók meleg ün­neplése után bemutatták Szörényi Éva: „Szűcs Mara há­zassága” című filmjét, amelyben a közönség viszontlát­hatta egykori kedvenceit, így többek között Simor Erzsit, Páger Antalt, Perényi Lászlót, stb. A szép est megren­dezéséért dr. Hiero István plébánost és Fehér Lászlót illeti dicséret. 5.­­oldal TUZEX GYÓGYSZER I IKRA és 521-5526 Tel.: 226-8868 Erdélyi csomagol NÁDAS GYULA lemez, könyv, kerámia, stb. Magyar, angol betűs írógépek: Herendi porcellán, taperecorder, 1425 Grace Avenue, LAKEWOOD (Cleveland) Ohio 44107 Kéziratok megőrzésére vagy visszaküldésére a szer­­kesztőség nem vállalkozik.

Next