Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1975 (82. évfolyam, 1-50. szám)
1975-07-27 / 30. szám
1975. július 27. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA írta: Stirling György WASHINGTONI POSTA SZABÓ DEZSŐ HAGYATÉKA A tetőtől talpig feketébe öltözött magas, csontos, szikár, idős hölgy ráhelyezte kopottas kézitáskáját íróasztalom sarkára és várt. Ruhája divatjamúlt volt és viseltes, mint azokban az időkben mindenkié, de megjelenése még ezen túlmenően is kissé ódivatúnak hatott. Lénye mégis tiszteletet parancsolt. Egyetlen szót sem szólt, de az arcvonásai valahogy ismerősnek tűntek. Önkéntelenül felálltam és hellyel kínáltam. Amikor bemutatkoztam és megkérdeztem, miben lehetek segítségére, — kurtán csak ennyit mondott: — Szabó Dezső nővére vagyok. Megdöbbenve néztem rá. — Igen — ismételte újra. — Szabó Dezső idősebbik nővére vagyok. Ma érkeztem Kolozsvárról és el akarom vinni a hagyatékot! ★ 1945. júniusában jártunk, alig egy hónapja ért véget a háború és — Uram Isten! — Kolozsvárról, — egyenesen Erdélyből jött ez az öreg hölgy, abból az országrészből, amely ma távolinak tűnik egy távoli kontinensnél is. A vasúti közlekedés még alig indult meg, az utak felszaggatva, bombatölcsérek, tankroncsok torlaszolják el. De ez még hagyján: az országban szerteszét kószáló, zabráló ruszki hordáktól nem tanácsos az országutakra merészkedni. És a románok? — Mondják, az erdélyi magyarok szörnyű napokat éltek át. A szovjet csapatokkal együtt visszaérkező „győztes” románok bosszúszomja szinte kielégíthetetlen. A magyarok mindenütt rettegve húzódnak házaikba és várják, mikor hurcolják el őket? Utazásra, Erdélyből való elmenekülésre még csak nem is gondolhatnak... És Szabó Dezső nővére Kolozsvárról itt áll mégis előttem. Hihetetlen! ★ A következő pillanatban mély szégyenkezés fogott el. Lelki szemeim előtt a Rákóczi-téri sírhant képe jelent meg, amelyen a kegyelet virágai napról-napra megújulnak ugyan, — de ami mégsem méltó a nagy író emlékéhez: Vajon látta-e már a messziről, a szülőföldről Isten tudja, milyen csodás úton módon ide érkezett testvér, Szabó Irén, milyen megbecsülést ad a nemzet bátyjának?... A szégyenérzet csak fokozódott, ahogy arra gondoltam, milyen körülmények között kellett meghalnia Szabó Dezsőnek? Újra végigéltem a perceket, amikor röviddel az ostrom után egy pártközi bizottság tagjaként beléptem a Rákóczitéri házba, ahol megtudtuk a megrázó részleteket. A lakók, a volt lakótársak, egymás szájából kapva ki a szót, mesélték el , ki sajnálkozva, ki bűntudattal, ki szenvtelen arccal, közömbösen, ami a sok szörnyűség után, amelyen ez a város átment, talán még érthető is volt, — hogyan halt a szó legszorosabb értelmében éhen ebben a Rákóczi-téri pincében az „Elsodort falu” írója. Aztán újra láttam az árván maradt lakást, — melynek ajtaja tárva-nyitva állt és az nem ment be és nem vitt el onnét könyveket, kéziratokat, aki nem akart. Láttam az író dolgozószobáját, egy alkotó szellem otthonát, amely csodálatosképpen sértetlenül átvészelte az ostromot s ahol vastagon borított mindent a kitört ablakokon beáradó por, az ostrom üledéke. A szobában lépni is alig lehetett a mindent elborító könyvektől, papíroktól, feljegyzésektől. Kéziratok, Ludas Matyi füzetek, újságok hevertek tarka össze-visszaságban a földön, az asztalon, a székeken s az íróalkalmatosságon. Minden talpalatnyi helyet befedtek. Könyveken, újságokon és papírokon kívül alig volt valami a lakásban. Ellopták-e, vagy Szabó Dezső nem is törődött mással, mint a szellem dolgaival és nem gyűjtött sem ruhát, sem élelmiszert? ... Ez utóbbi a valószínű, és amikor a nélkülözés, az ínség korszaka köszöntött a városra, az felkészületlenül érte az írót. De hisz’ érdekelte is őt az, hogy zsírt, babot, kenyeret tartalékoljon, ahogy azt mások tették. Amikor az ostrom egyetlen falat élelmiszer nélkül találta, a pinceélet első heteiben még akadtak jószívű lakók, akik a nagy író iránti tiszteletből vagytisztán könyörületből, megosztották vele azt a keveset, amijük volt. Aztán az ostromnak csak nem akart végeszakadni: az élelmiszerkészletek megcsappantak, már mindenki csak magára gondolt. Szabó Dezső büszkébb volt annál, és — mondják — még ezekben a szörnyű napokban is hű maradt önmagához: akármit nem fogadott el, csak azt ette meg, ami ínyére volt. De akárhogy is történt, egy kétségtelen: Szabó Dezsőnek, a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb zsenijének szabályszerűen éhen kellett halnia. Egyes művei, némely megállapítása és következtetése, elvágták előtte az utat, amelyen eljuthatott volna a hivatalok megbecsüléshez. De ő soha nem is tartott erre igényt. Ő tudta, ismerte a maga értékét és tudták, ismerték azok is, akik köréje gyűltek. S ezek a kevesek rajongtak érte, lesték minden szavát. S neki ez többet jelentett egy Corvin-láncnál. Egy Philadelphia-kávéházi beszélgetést többre becsült egy akadémiai székfoglalónál és az ott köréje gyülöket az akadémikusoknál. ★ Az idős hölgy türelmetlen mozdulata zökkentett ki gondolataimból, vissza a valóságba. — Nos, hol vehetem át a hagyatékot? — kérdezte és közben kézitáskájában keresgélt. — Vagy talán azt akarja, hogy igazoljam magam? — Nem, Isten ments, — tiltakoztam és közben azon törtem a fejem, hogyan lehet ezt a roppant kínos és kényes kérdést úgy megoldani, hogy Szabó Dezső nővére se érezze becsapva magát, és a magyar irodalom szempontjából felbecsülhetetlen értékű írói hagyaték is megmaradjon a nemzet kincsének. Semmi kétség: Szabó Irén jogos örökös — öccse végrendelet nélkül halt meg —, de azt se lehet hagyni, hogy ez az idős hölgy magával vigye a bizonytalanságba, a zabráló ruszkiktól hemzsegő utakra, a román megszállók prédájául a ritkaságszámba menő könyveket, kéziratokat, jegyzeteket. Mindezek most biztonságban voltak. — Már amennyire ezekben a zavaros időkben valamit biztonságban lehetett tudni. Az ostrom elülte utáni első hetekben, azokban a napokban, amikor a megmaradtak, a megpróbáltatásokban átvészeltek kezdték számba venni egymást, kezdték elsiratni azokat, akik nem voltak olyan szerencsések, hamar köztudomásúvá vált Szabó Dezső tragédiája is. S ez még a tragédiák özönében is megrázott bennünket. E megpróbáltuk menteni a menthetőt. Azokban az időkben még semmiféle közigazgatás nem működött a fővárosban. A közszolgáltatások szüneteltek, villany sehol sem volt, víz is csak elvétve, közlekedésről pedig nem lehetett beszélni. A csontig fagyott, pinceélettől sápadt, borostás emberek porbaomlott házak törmelékein, járműroncsokon, leszakadt vezetékek kusza szövevényein át vergődve próbáltak eljutni ide vagy oda, hogy megkeressék hozzátartozóikat, felhajtsanak valami élelmet. Az ezer sebből vérző város lassan eszmélt ájulásából. Kormány nem volt ebben az időben Budapesten, létrejött hát az öt nagy — úgynevezett kormányzó — koalíciós párt képviselőiből a Budapesti Nemzeti Bizottság, amely tulajdonképpen egy kis kormányt jelentett a városi közigazgatás mellett. Ideiglenesen, arra az átmeneti időre, míg a dolgok vissza nem zökkennek a rendes kerékvágásba. Addig pedig a központi — az országos — Nemzeti Bizottságnak mindennel kellett törődnie, éppen ezért — kicsiben — éppúgy „tárcákra” tagozódott, mint egy kormány. Mindezt azért mondtam el ilyen részletességgel, mert nemcsak a korszak megértéséhez, az akkori levegő érzékeltetéséhez szükséges, de szorosan a történethez is tartozik. E sorok írójának beszélgetése Szabó Dezső nővérével ugyanis a Budapesti Nemzeti Bizottság főtitkárságán játszódott le, ahol e sorok írója a Kisgazdapárt képviseletében ült és dolgozott — amíg lehetett, — amíg a körülmények és a kommunisták hagyták. Amíg egy szép napon el nem vitte az ÁVO, mert a kisgazdapárti, majd később ellenzéki párti működés a legjobb ajánlólevél volt ehhez a testülethez s az út — ilyen és hozzá hasonló politikai meggyőződésűek számára — nyílegyenesen vezetett az Andrássy út 60 hírhedt pincezárkáihoz, vagy a disszidáláshoz... De akkor még „megtűrtek” maguk között a munkáspártok képviselői — ami majdnem szó szerint értendő, mert ebben az időben még biztosak voltak abban, hogy az őszi választásokon elsöprő győzelmet aratnak majd — és a kulturális ügyeket bízzák rám. És ez már szó szerint értendő: a prímet a két munkáspárt megbízottai vitték és ők határozták meg, ki mit csináljon. Mindennek következményeképpen került az én íróasztalomhoz Szabó Irén, a kolozsvári tanítónő, és ha tetszett, ha nem, nekem kellett ezzel a felettébb „rázós” üggyel foglalkozni. Főtt a fejem. Időt kellett nyernem ahhoz, hogy valamit kieszeljünk. Megpróbáltam megértetni az idős hölggyel, hogy a dolog nem olyan egyszerű. Szabó Dezső lakását a Nemzeti Bizottság, mint országos kulturális értéket, zár alá vette és az ajtót lepecsételte. Leltározásra, az értékek pontos számbavételére ezekben a zűrzavaros napokban aligha tud valaki időt szakítani. De Szabó Irént nem olyan fából faragták, hogy valamiről szép szóval le lehessen beszélni. (Szabó Dezső természete — állapítottam meg magamban.) Szabó Irén nem tágított, de hiszen senki sem vonta kétségbe, hogy kívánsága jogos volt és száz százalékig indokolt. Végül is abban állapodtunk meg, hogy másnap bizottság jelenlétében felnyitjuk a lakást, hogy az elhúnyt személyi ingóságait magához vehesse Szabó Irén. A könyvtár és a kéziratok, jegyzetek sorsáról később történik majd döntés. Az idős hölgy kicsit zokon vette ugyan, hogy nem viheti magával rögtön a „hagyatékot” és zsörtölődött, de mit tehettem volna most? A legnagyobb jóakarat, az elhúnyt testvére iránti legnagyobb tisztelet mellett sem törhettem be — betű szerint — ajtóstul a házba. Szaladgálással telt el a nap hátralevő része. Időbe telt, míg végre találtam valakit, aki kötélnek állt, hajlandónak mutatkozott eljönni a Rákóczi téri lakásba. Aki nem fázott a felelősségtől és éppen rá is ért, azokban a napokban nem volt könnyű ilyesvalakit találni a főváros illetékes ügyosztályán. Mindenkinek öt munkakör is jutott, mindenki agyonhajszolt, kimerült és éhes volt. De végül is, nagy nehezen akadt valaki, és másnap reggel újra ott álltam a Rákóczi téri bérház lépcsőházában, a barna ajtó előtt. Mire odaérkeztünk a városházi kollégával, Szabó Irén már várt ránk. Hidegen fogadta köszönésünket és egyetlen szót sem szólt, amíg eltávolítottuk az ajtózár fölé ragasztott papírszalagot, a hivatalos pecséttel. Ugyanaz a kép fogadott, mint pár hónappal azelőtt. A kitört ablakokon beszálló por azóta még vastagabb réteget vont a tárgyakra, könyvekre és a lakatlan emberi hajlékok jellegzetes szaga csapta meg az orrunkat. Egy pillanatig megilletődötten torpantunk meg az ajtóban, aztán Szabó Irén határozott léptekkel körüljárta a lakás minden zugát. — Holnap indulok vissza Kolozsvárra és mindent magammal viszek — mondta. Kollégámmal egymásra néztünk. Adott helyzetben ez azt jelenti, hogy ebek harmincadjára kerülnek a Szabó Dezső relikviák. Meg kell győzni ezt a hajthatatlan feketeruhás hölgyet arról, hogy ez ma kivihetetlen. Éppen az öccse iránti kegyelet tiltja ezt. Nem nyújtom tovább a történetet. Szabó Dezső nővére hosszas és kínos huzavona után végül is belátta: az egész hagyatékot nem viheti magával, és kiegyezett olyan formán, hogy az író néhány kisebb személyi tárgyán, ingóságán, ruháin kívül minden — a bútorok, a könyvek, a feljegyzések — a lakásban maradnak. Pontos leltározásig, egy későbbi döntésig. Mindezért természetesen anyagi kárpótlás illeti a jogos örököst, amit Szabó Irén rövid úton meg is kapott. Az összegre már nem emlékszem, de szegény Szabó Irén sokra nem ment a pénzzel, amit eléje számoltak. Inflációs pengő volt az, aminek értéke napról-napra csökkent. ★ Szabó Irénről soha többé nem hallottam. Úgy tűnt el, amilyen hirtelen felbukkant. Hazaért-e vajon baj nélkül Erdélybe, el tudott-e vinni valamit a hagyatékából és részesült-e még az őt megillető kárpótlásban, nem tudom. Rövidesen más területre kellett mennem dolgozni, és az egész ügyet szem elől tévesztettem, elfelejtettem. Aminthogy azt sem tudom pontosan, mi történt a felbecsülhetetlen értékű könyvekkel, a lakásban maradt papírhalmazzal? Később, a helyzet rendezése idején, a Fővárosi Könyvtár vette szárnyai alá az ügyet és úgy emlékszem, hogy az egész Szabó Dezső hagyatékot beszállították a Baross utcai központi épületbe, amely ma Szabó Ervin nevét viseli. De a lelkiismeret még sokáig nem hagyott nyugodtan. Valahányszor a Rákóczi tér felé vitt az utam, gondolatban mindig bocsánatot kértem Szabó Dezsőtől, hogy nem tudtam teljesíteni nővére kérését és, hogy annak szívében keserűséggel kellett visszatérnie Kolozsvárra. Ha ugyan egyáltalán visszaért... Egy ideig még folyt a vita Szabó Dezső végső nyughelye körül is ,— számos javaslat hangzott el, többek között jól emlékszem Kovács Imre szép gondolatára, hogy a Gellérthegy oldalában helyezzék el a sírt és emlékművet —, míg végül is az egészből nem lett semmi. Az események úgy alakultak, hogy az „Elsodort falu” írója kényelmetlen volt a rendszernek. Amikor városszerte megindult az ostrom alatt ideiglenesen elhantoltak exhumálása, az ő sírját is felbontották. Úgy tudom, a Kerepesi temetőben helyezték végleges sírba, de ezekben az időkben már nem volt lehetőségem ezzel törődni: az ÁVÜ kivont a forgalomból, és engem is a föld alá dugtak. Ugyan nem sírba, csak majdnem: az Andrássy út 60 pincéjébe. Azokban az években sokszor jelent meg előttem Szabó Irén ódivatú, feketeruhás alakja és gondolatban tőle is mindig bocsánatot kértem, hogy nem tudtunk vele kedvesebben bánni. S hogy valamit lerójjak abból az adóságból, amelylyel tartozom neki és tartozunk valamennyien Szabó Dezsőnek, felelevenítettem most ezt a 30 esztendő előtti történetet. Egy nagy magyar író halálának epilógusát, melynek — véletlen folytán — egyik jelentéktelen szereplője voltam. ★ S kötelességemnek éreztem papírra vetni ezeket az emlékeket már csak azért is, mert Szabó Dezső halálának harmincadik évfordulójáról senki, ember fia, nem tartotta érdemesnek megemlékezni, sem az emigrációban, sem Magyarországon. Miképpen élete, úgy halála is a magyar írói sorsot szimbolizálja, s ez az elfelejtés is jellemző korunkra. Nagy értékeinkkel így bánunk életünkben és halálunkban egyaránt. De talán még eljön az idő, amikor újra hozzányúlhatunk Szabó Dezső szellemi hagyatékához és azt, valamint személyét, méltó helyre tehetjük a magyar irodalomban. Ha pedig a Ceausescu-kormány legutóbbi rendeletére gondolunk, amely egyetlen Védéssel elkonfiskálta a magyar múlt szellemi értésiós kulturális emlékeit, örülnünk kell, hogy anapjén Szabó Irén nem tudta magával vinni Szabó O bio hagyatékát. A magasabb nemzeti érdekek néhlt térbe szorítják a jogos személyi, családi szempontoat, ínyeket, legyen az akkor bármilyen fájdalmasa az érdekelteknek. Ez esetben is ez bizonyult jónak. Kazabó Irén 30 évvel ezelőtt, talán becsapva érezte is magét 7 nap a diktatúrából Június 30- Hétfő: A nem túl feltűnő helyen tálalt újságközlemény ezt a címet viselte: „Egyes konzervipari termékek árának változása.” A hazai újságolvasók már tudják, hogy az „árváltozás” bejelentése mindig áremelést takar. Ezúttal is arról szól a közlemény, hogy számos konzervipari termék drágult meg 20—30 százalékkal. — Egy másik hétfői hír a rádióból: megkezdődött a búza aratása s idén is az alkatrészhiány jelenti a legnagyobb problémát. Egy baranyamegyei kombájnos panasza: Nálunk száz alkatrész szerepel a hiánylistán. Mi lesz a gépekkel? Nehéz aratással számolunk!... Július 1. Kedd: Hazaérkezett Portugáliából a magyar gazdasági küldöttség. Július 2. Szerda: A TASZSZ öntudatosan utasítja rendre Poniatowski francia külügyminisztert, aki egyik legutóbbi beszédében „eszeveszett kommunistaellenes kirohanásokra ragadtatta magát és újra feltalálta az úgynevezett Kremlin-instrukciók kacsáját”. Július 3. Csütörtök: Első oldalon közlik a lapok a párt központi bizottságának üléséről kiadott határozatot. Önelégülten állapították meg, hogy „a választás tovább erősítette a munkás-paraszt szövetséget, a rendszer politikai alapját”. Július 4. Péntek: Megtudjuk, hogy magyar felszólalás hangzott el a bécsi haderőcsökkentési konferencián. Dr. Petrán János, a magyar küldöttség vezetője fejtette ki a magyar álláspontot, amely támogatja a kommunista álláspontot. Július 5. Szombat: Árvízvédelmi készültséget rendeltek el Budapestnél. A Duna és mellékfolyói rendkívüli módon megduzzadtak. Ausztriában komoly károkat okozott az árvíz és halálos áldozatokat is követelt. Súlyos az árvízhelyzet Romániában is. Július 6. Vasárnap: Az új tisztségviselők névsora: az országgyűlés elnöke: Apró Antal, a Népköztársaság elnöki tanácsának elnöke továbbra is Losonczi Pál, helyettes elnökei: Gáspár Sándor és Trautmann Resze, titkára: Cseterki Lajos. Az elnöki tanács néhány érdekesebb tagja: dr. Bartha Tibor, dr. Horváth Richárd, Kádár János, Kállai Gyula, Németh Károly, dr. Ortutay Gyula, Pióker Ignác, Úszta Gyula. Négy új minisztert neveztek ki, új elnököt kapott a Nemzeti Bank és új ember a legfőbb ügyész is. Az újonc miniszterek: Havasi Ferenc, aki a Minisztertanács elnökhelyettese lett, Nemeslaki Tivadar kohó- és gépipari miniszter, dr. Romány Pál mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter, s végül dr. Simon Pál nehézipari miniszter. A Magyar Nemzeti Bank elnöke Tímár Mátyás lett, míg legfőbb ügyésszé Szíjártó Károlyt nevezték ki. Valamenynyiek közös jellemzője: egyikük sem idősebb 50 évesnél. És természetesen van még egy közös vonásuk: valamenynyien párttagok. Ki 47, ki 48, ki 50 óta. Minősítésükben ez áll az első helyen... (S. Gy.) PÁRIZSI LEVÉL Szörényi Éva és fia, örményi Tamás első párizsi vendégszereplése igen szép közönséget vonzott a Katolikus Misszió helyiségébe. A két előadóművész repertoárjában szebbnél szebb magyar versek és balladák szerepeltek, így Ady, Reményik Sándor, Vörösmarty, Kosztolányi, Babits, Petőfi, Wass Albert, Tollas Tibor, Kocsis Gábor, Mózsy Ferenc és mások. Az előadók meleg ünneplése után bemutatták Szörényi Éva: „Szűcs Mara házassága” című filmjét, amelyben a közönség viszontláthatta egykori kedvenceit, így többek között Simor Erzsit, Páger Antalt, Perényi Lászlót, stb. A szép est megrendezéséért dr. Hiero István plébánost és Fehér Lászlót illeti dicséret. 5.oldal TUZEX GYÓGYSZER I IKRA és 521-5526 Tel.: 226-8868 Erdélyi csomagol NÁDAS GYULA lemez, könyv, kerámia, stb. Magyar, angol betűs írógépek: Herendi porcellán, taperecorder, 1425 Grace Avenue, LAKEWOOD (Cleveland) Ohio 44107 Kéziratok megőrzésére vagy visszaküldésére a szerkesztőség nem vállalkozik.