Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1976 (83. évfolyam, 1-50. szám)
1976-11-21 / 44. szám
2. oldal CATHOLIC HUNGARIANS' SUNDAY A legrégibb katolikus magyar lap Északamerikában 'Ilié Oldest Hungarian Catholic Newspaper in the United States and Canada Published weekly except Easter 6 Christinas and 2 weeks in July by the Catholic Publishing O?., Inc., 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509. Telefon: (216) 799-2600. Alapította 1894 október 24.-én Msgr. Böhm Károly pápai prelátus-plébános. Established October 24, 1894 by Rev. Msgr. Charles Böhm Papal Prelate-Pastor Managing Editor- Father NICHOLAS DENGL, O. F. M. THIS NEWSPAPER IS WHOLLY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AND IS A NON-PROFIT ORGANIZATION SUBSCRIPTION RATES! ELŐFIZETÉSI ARAK: For two years_____$22.00 Két évre ____________. $22.00 For one year_______$12.00Egy évre_____________$12.00 For six months_____$ 6.00 Fél évre _____________$ 6.00 A Szent István Ferences Kommisszáriátus megbízásából Felelős szerkesztő: Ft. DENGL MIKLÖS, O. F. M. 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio. 44509 Telefon: (216) 799-2600. Szerkesztő: ESZTERHAS ISTVÁN 26UZ Queens ton Rd. Cleveland Heights, Oh. 44118 — Tel.: (216) 321-1701 ADVERTISEMENT RATES: $2.50 per column inch 1—4 times; $2.25 per column inch 5—15 times; $2.00 per column inch more than 15 times; J4 page $85.00; j page $160.00; 1 full page $300.00. Second class postage paid at Youngstown, Ohio CSERKÉSZHIRADÓ Átütő sikerrel zárult a kontinensközi tábor Immár tizenkettedszer gyűlnek össze a Niagara vízi esés vidékén 13 évvel ezelőtt létesített központi cserkészparkban öt világrész magyar cserkészei, hogy alapos tanulmányi előkészület után, újabb vizsgák árán előléphessenek, így lesznek kiscserkészvezetők, őrsvezetők, segédtisztek, majd tisztek az 5000 főt számláló magyar cserkészek vezetésre legalkalmasabbjai. A Baden Powell „iskola” úgynevezett Gilwell-rendszere mellett, a magyarságismeret minden ágából kell a sokszor ezer meg ezer mérföldnyi távolságból Fillmore- ba érkezőknek jó eredményt felmutatniuk, hogy magasabb rangjukat kiérdemelhessék. A Magyar Cserkészszövetség vezetősége éppen a roppant méretekben való szétszórtságuk miatt, tíz napon át legképzettebb előadóival véteti át a vizsgaanyagot, hogy amikor „elkövetkezik a nap, mely a vitát eldönti”, annál sikeresebb és eredményesebb legyen a szellemi erőpróba. Idén, augusztus utolsó felében, pontosan Szent István királyunk ünnepén, több mint 300 cserkészfiú és -leány gyűlt össze a vasfüggönytől Ausztráliáig, a Sík Sándor cserkészparkban. Legtöbben természetesen az északamerikai magyarlakta városokból toborzódtak, de a meszszi kontinensek (Európa, Dél-Amerika, sőt Ausztrália) „követei” is a mellett tanúskodtak, hogy a cserkészet ,, vonzóereje olyan, hogy érdemes egész éven át takarékosodni, hogy 1000—1500 dolláros repülőjeggyel eljuthasnak a Buffalo melletti 100 holdas cserkészbirtokra. \ Egymástól sűrű fenyvesekkel elszigetelt megannyi dialitban külön-külön sátortábort vertek maguknak a különböző korú fiúk és leányok. Az utóbbi „fehérnép” is ,úl minden nehéz tábori munkát saját maga, segítség nélkül végzett és vetélkedett akár a felnőttebb fiúcserkészekkelis szorgalomban, rátermettségben. . A VK, azaz vezetőképző tábor jelentősége, hogy azLot világrészben élő 5000 cserkész részére fiatal, tehetséges erőkből új tiszteket neveljen arra az időre, amikor a jelenlegi vezérkar kiöregszik. Az évente megrendezett ■ VK tábor ezt a feladatot tökéletesen oldja meg, amint ezt az idei vizsgaeezdmények is bizonyítják. A fiatalok egész életén át romantikus emlékként megmaradó avatáson 42 segédtiszt és 24 cserkésztiszt lépett elő új munkakörbe, de egyúttal 124 fiú-, leány- és kiscserkész őrsvezető is kapott képesítést, ki-ki a maga városában vagy vidékén erősítvén ezzel a cserkészetet. Amint ezek az ifjú magyar fiúk és leányok már előzőleg elsajátították a természetadta lehetőségek felhasználásával való életbenmaradás minden csínját-bínját, a VK - tábor a gondjaira bízottak magyar szellemi életbenmaradását hivatott biztosítani. „Valóságos magyar reneszánsz a cserkészmozgalom” — szögezte le örömmel dr. Béky Zoltán református püspök, aki mint vizsgabiztos volt jelen a Sík Sándor táborban. Ugyanekkor részt vett a Zikély József elnöklete alatt ülésező Cserkész Nagytanács ülésén, ahol az ezutáni teendőket tárgyalta a Bodnár Gábor irányításával működő vezérkar. Itt határozták el, hogy a cserkészpark területén levő régi faházat, melynek vastag gerendái kitűnő állapotban vannak, modernizálják, hogy az egyre gyarapodó tábori létszám ezzel egy újabb „erős vár” birtokában, még az eddigi eredményeket is túlhaladhassa. Báchkai Béla Fiatalok kezében a „marsallbot’' * Napóleon — a Korzika szigetén született káplár — tüneményes pályafutása után lett szállóigévé, hogy minden közlegény terniszterében, régente borjúbőrből készült hátizsákjában, ott van a marsallbot, csak tudni kell, hogyan kell azt onnan elővarázsolni. Petőfi ezt akként népszerűsítette: „Tiszteljétek a közkatonákat: nagyobbak ők, mint a hadvezérek!” Átvitt értelemben, ezt a gondolatszövést most a cserkészélet legújabb és figyelemreméltó továbbfejlődésének egyik fontos mérföldkövére vonatkoztathatjuk. A második világháborút követően idegenben újjászületett, ma már öt világrészen megizmosodott ifjúsági mozgalmunk eredeti vezérkarát mindinkább azok a fiatalabbak veszik át, akik főként a Fillmore melletti vezetőképző táborban nyerték erre képesítésüket. Nem csupán a csapatok életének irányítását, a táborozások lebonyolítását, hanem a mozgalom anyagi előfeltételeit, biztosító bálok rendezését is mindinkább az „Újvilágban” felnőtt fiatalok irányítják. A New York-i Waldorf Astoria szálloda Starlight Roof dísztermében november 20-án, szombaton este lesz a keleti tengerparti államok elsőbálozó cserkészleányainak a bemutatkozója. Nemcsak New Yorkból, hanem New Jerseyből, Pennsylvaniából, Virginiából és Washingtonból húsz szépségüket fogja bevezetni húsz daliás cserkészlegény. A Szibériát megjárt Nagy Ferenc tíz tagú zenekara a cserkészindulóval nyitja meg a mindenképpen fényesnek ígérkező társadalmi eseményt: Fiúk fel a fejjel, a harsona zeng, álljunk csatasorba vidáman! Ránk vár a világ, ez a harc a mienk, katonái vagyunk valahányan... Amikor Sík Sándor szövegére Thurry Peregrin megzenésítette a cserkészindulót, fiataljaink aligha portyázhattak az összezsugorított szülőföld határain túlra. Ma már alig van ország, ahol ne járt volna magyar cserkész. A poéta Sík Sándor tehát megelőzte korát és próféciája valóra vált. Mi több, számos helyen, mint a New York-i bálrendezés esetében is, lányok prímhegedűjét követik az udvarias ifiurak. Ez lesz immár a 15. cserkészbál New Yorkban, melyre a rendező Ifjúsági Bizottság ezúton is szeretettel hívja mindazokat, akik a cserkészmozgalom által rendszeresen munkált magyar jövendőt a szívükön hordják. Regős tánczenekar szereplése is élénkíti a színvonalas műsort melyre lázasan folynak a próbák. Rákóczi legbizalmasabb emberének, Nagy-Bercsényi Miklósnak fényes szerep jutott a magyar történelemben. Az amerikai Bicentennial idején — amely 1981-ben ér véget — ne feledjük, hogy Bercsényi marsallbotját fia, László örökölte. Apja nyomdokain haladva, 1781-ben ő küldte át, mint Franciaország haderejének főparancsnoka, azt a részben magyarokból álló segédcsapatot, amely Washington fáradt seregeibe új erőt öntött és kivívta új hazánk függetlenségét. Ifjúsági Bizottságunk fiú- és leánytagjai már mintha megtalálták volna hátizsákjukban azt a marsallgátot amellyel igyekeznek könnyíteni a cserkész nagyvezérkar gondjain, hogy majd ők folytathassák az egyetlen kontinenseket átfogó magyar ifjúsági mozgalmak irányítását. Koréh „Ika” Ilona KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1976 november 27. MAJSAI MÁRER GYÖRGY: Francia vér a pesti utcán... SZÜRKE OKTÓBERI REGGEL borult a városba. Hajnalig orosz—magyar nyelvű röpcédulákat gyártottam a Péterfi Sándor utcai kórház „C” celosztályának laboratóriumában, amely a forradalom vezető napilapjának, az IGAZSÁG-nak szerkesztőségéül is szolgált. Kissé elbóbiskolhattam, mert egyszerre vad lövöldözésre riadtamel. Budapesten ezekben a napokban nem jelenhettek különösebb újságot az ilyen csetepaték. Megszoktuk a fegyverropogást, most azonban túl közelről hallatszott. Magamra kaptam egy fehér köpenyt és leszaladtam a baleseti sebészetre. Ott mindig tiszta képet nyerhetett az ember az eseményekről, mivel a közelből ide hozták be a legtöbb sebesültet. Lent, az első emeleten, a vártnál is borzalmasabb kép fogadott. A sebesültszállítók jóformán másodpercenkint szaladtak egy-egy hordággyal a műtőszobák felé. Egy ismerős vöröskeresztes fiú, karikás szemekkel, magába roskadtan ült az egyik sarokban. Hozzáléptem. — Hol folynak a harcok? — kérdeztem. — A Tisza... Kálmán.. téren... az ÁVÓ — buggyantak ki belőle törten, zihálva a szavak. Halálosan fáradt lehetett, de kérdésem mintha felriasztotta volna, már kapta is a hordágyat és robogott a földszint felé. Egy könnyebb sebesültet szerettem volna kikérdezni. Már ki is szemeltem a megfelelő alanyt amikor az egyik orvos megfogott: — Tudsz angolul? — Kicsit. — Akkor gyere azonnal! EZZEL KARONRAGADOTT és cipelt az egyik kórterem felé. A szobában egy tolókocsin sápadt, jóképű fiatalember feküdt. Amerikai újságíró. Pár szót beszéltünk, összeszedtem minden angol tudásomat és megmagyaráztam neki, hogy ne féljen, jó helyen van — majd bekísértem a műtőbe. Nem volt súlyos a sebe. A főorvos percek alatt végzett a műtéttel. Felvittük a kórterembe. Éppen nekiláttam, hogy lehúzzam róla a ruhát, amikor egy külföldinek látszó, az őrület határáig feldúlt fiú rontott a szobába. Angolul hadart valamit a sebesültnek, majd legnagyobb megrökönyödésemre tökéletes magyar nyelven szólított meg: — Hol van egy telefon? Átvezettem az orvosi szobába. Közben szakadozott félmondatokban tudtomra adta, hogy egy francia gyerek súlyosan megsebesült a Tisza Kálmán téri harcokban és erről értesítenie kell a francia követséget. Amint az ajtó becsukódott mögöttünk, rögtön lecsapott a telefonkönyvre. Olyan zilált lelkiállapotban volt, hogy a könyv szinte kihullott a kezéből. Elvettem tőle és kikerestem a számot. Feltárcsáztam. Nem tudok egy kukkot sem franciául, de beszédéből éreztem, hogy csak egyes összefüggéstelen szavakat harsogott a készülékbe. Rövid ideig beszélt, majd megfogott és magával vonszolt. Nem sokat értettem az egészből. — Vigyél a sebészetre, a műtőhöz! — parancsolta határozott, ellentmondást nem tűrő hangon. A kórház két épületből áll. Elindultam vele a főépületbe, az úgynevezett „nagy” sebészet műtői felé. Oda irányították a súlyosakat. HOSSZAS KÉRDEZŐSKÖDÉS UTÁN rátaláltam. Az egyik sebésztől megtudtam, hogy has- és láblövése van, éppen most operálják. Álarcot tett rám és bevezetett a műtőbe. Odaléptem az asztalhoz, hogy megnézzem a sebesültet. Arcából sokat nem láthattam, mivel légzőkészülék fedte el kutató tekintetem elől. Csapzott, szőke haja izzadtan tapadt homlokára. Elsimítottam és vizes pólyával letöröltem a halántékát. A műtős most levette róla az álarcot. Szabályos, kissé ovális, megnyerő férfiarcot láttam a műtőasztalon. Fektében is megállapíthattam, hogy magas, széles vállú, atléta termetű a francia. Nem is sejtettem kicsoda, micsoda és mi szél hozta a forradalmi Magyarországra, de tiszta szívből kívántam, hogy életben térhessen vissza hazájába. Amint kiléptem a műtőből, ideges, ismeretlen barátom, mint a vércse csapott rám: — Mi újság? Életben marad? Jómagam is annyira hőn óhajtottam a francia ifjú gyógyulását, hogy már-már hinni kezdtem benne. Olyan hévvel igyekeztem megnyugtatni aggódó bajtársamat, hogy kissé talán ő is bízni látszott betegünk felépülésében. MEGHÍVTAM A SZERKESZTŐSÉGBE kávéra. Leültettem és kikérdeztem. Fogalmam sem volt róla, ki fia-bárja, milyen kapcsolatban áll a francia sebesülttel és tulajdonképpen honnan került ide. Röpke pillanatig ült a széken és felugrott és hosszú léptekkel rótta a szobát. Végre beszélni kezdett: — Kilenc éve élek Franciaországban. Újságíró vagyok, a Paris Match című lap munkatársa. A sebesült fiú Jean-Pierre Pedrazzini, a francia sajtó egyik legkiválóbb fotoriportere és egyben a legjobb barátom. A második világháborúban is részt vett, mint ejtőernyős. — Hogyan kerültetek most ide? — Bécsbe repültünk és vártuk a beutazási engedélyt Magyarországra. Nem kaptuk meg, — hát eljöttünk „feketén”. — De hát miért tettétek kockára az életeteket? — Bár francia állampolgár vagyok, sohasem felejtettem el, hogy magyarnak születtem. Itt, most, ezekben a napokban olyan csoda esett, amilyent nem látott még a világ. Egy maroknyi nép puszta kézzel harcol a szabadságért egy állig felfegyverzett kétszáz milliós nagyhatalom ellen. Mondd meg őszintén, lehet nekem Párizsban ülnöm, amikor itt folyik a vér? Nem, barátom! Nekem kutya kötelességem ezt a harcot a tárgyilagosság tükrében a világ elé tárni. Ezt érezte Jean-Pierre is, pedig ő nem magyar. Biztos vagyok benne, hogy még most, a szenvedés nehéz óráiban sem változott meg a véleménye. — Hogyan sebesült meg Jean-Pierre? — Ott voltunk a Tisza Kálmán téri harcoknál. Az átkozott kommunisták rálőttek a békés járókelőkre. A szabadságharcosok egy csoportja ki akarta füstölni őket a hírhedt pártházból. Mi a Városi Színház előtt hasaltunk. Jean-Pierre fényképezett. Később orosz páncélos jelent meg a téren. A barátom előre szaladt, hogy megörökítse a jelenetet. Már éppen szeméhez emelte a gépet, amikor az egyik orosz harckocsi felé fordította a géppuskacsövet. Rákiáltottam, hogy ugorjon hátrább és feküdjön le, de már késő volt. Késő volt! — mondja a tehetetlen dühtől eltorzult, sírásba csukló hangon. — Eldördült a fegyver... és Jean-Pierre véresen rogyott össze... — hangja zokogásba fullad. ITT, BENT A KÓRHÁZBAN, no meg kint a harcok alatt megszoktam a vért, a halált. Hanem ebben az esetben másról volt szó. Egy francia riporter halált megvető bátorsággal harcolt azért, hogy megmutassa a nagyvilágnak az igazságot, a szovjet imperializmus valódi arcát, a kicsiny magyar nép gigászi küzdelmét a legelemibb emberi jogért, a szabadságért! Jean-Pierre Pedrazzini ugyanolyan hős szabadságharcos volt, mint azok a magyar egyetemisták, ifjúmunkások és parasztfiúk, akik fegyverrel a kézben küzdöttek az orosz elnyomók és bérenceik ellen. Ugyanolyan? Nem. Talán még különb, hiszen ő nem volt magyar, mégis vérét adta a magyar szabadságharc eszméiért. Közben a műtét véget ért. Pedrazzinit felvitték a kórterembe. Délután, este és éjjel be-bekukkantottam hozzá, hogy legalább a párnát megigazíthassam a feje alatt. Könyörögtem az orvosoknak, hogy mentsék meg az életnek. Másnap elvitték a kórházból. Többé sohasem láttam... A november 4-i szégyenletes és gyászos orosz orvtámadás után, jónéhányunknak, akik részt vettünk a forradalomban, el kellet menekülnünk hazánkból. Magam Bécsbe vetődtem. Karácsony másnapján egy kis vendéglőbe botlottam be, hogy megebédeljek. Egy újság akadt a kezembe. A harmadik oldalon nagy betűs cím: „Die Reporter des Todes”. Alatta három kép. Az egyiken azonnal felismertem Jean-Pierre Pedrazzinit. Megértettem, hogy meghalt. Egyszeriben elment az étvágyam. Kétszer is elolvastam a cikket. Nem akartam, nem tudtam elhinni. Egy ideig értetlenül és érzéketlenül bámultam magam elé. Az ilyen megrendítően szomorú hír hallatára az embernek időre van szüksége, amíg a valóság eljut tudatáig. Az újság lassan kicsúszott a kezemből. Görcsös szorítást és valami felfelé kúszó forróságot éreztem a torkomban. A szemem sarkából nehéz könnycsepp buggyant ki, majd gyászos lassúsággal, méltóságteljesen gördült végig arcomon és lehullott az asztal terítetlen márványlapjára. (Bécs, 1956. december 27-én.) ★ Fiókosszekrényemben matattam, sárgult kéziratpapírok, mappák és dobozkák között. Mindmegannyi vándorlástól, költözködésektől elnyűtt, ütött-kopott kacat, más már rég túladott volna valamennyin. Egyik sem különb azoknál a törött ólomkatonáknál, kicsorbult üveggolyóknál, öszszelapított cigarettásdobozoknál, gyűrött számolócéduláknál, amelyek egy vásott iskolás kamasz zsebéből kerülnek elő a tanár úr sürgető parancsszavára. Nekem mégis, bármelyik többet ér, mint akár egy ezresbankó. Kis papírdoboz került elő. Kezem kissé megremegett, amint leoldottam róla az összegubancolódott madzagot. Leemeltem a doboztetőt és mintha varázspálca suhintott volna végig rajtam, úgy tört elő gondolataimban az emlékek özöne. Időrágta, német nyelvű újság került elő, a keltezés 1956. december 27. Miközben óvatosan kinyitom, ez a rég feledésbe merült kézirat hullott ki belőle. Hiszem és remélem, méltó emléket állít dicsőséges szabadságharcunknak — 20 év után. A szovjet gabonavásárlás (MOSZKVA) A Kremlben hivatalosan kijelentették, hogy a szovjet mezőgazdasági rendszer dicsőségére az ezévi gabonatermés rekordmenynyiséget hozott: a hónap elejéig a kolhozok és szovhozok 220 millió tonna gabonát takarítottak be. És ez még nem a végeredmény, mert Fjodor D. Kulakov, a politbüró tagja egy beszédében hangoztatta, hogy a Szovjet déli vidékein még folyik a gabona begyűjtése. Eddig a szovjet re-kord az 1973-as termés volt, amikor a szovjet jelentés szerint 222 millió tonnát takarítottak be. Persze, a Szovjet fennhangon dicséri most a kolhoz- és szovhozrendszert. Amiről nem volt szó az elmúlt években, amikor világszerte összevásároltak minden fellelhető gabonát. Peking szerint nem azért, mintha az oroszoknak valóban szüksége lett volna rá, hanem azért, mert a Szovjet valami okból kenyérre valót tartalékol. Ebből a szempontból figyelve a szovjet mozdulatokat, érdekes lesz, ha a szovjet rekordtermés ellenére is arról hallunk, hogy az amerikai gabonát a Szovjetunió ez évben is fel kívánja vásárolni. Mert ez vagy azt bizonyítja, hogy olyan olcsón kapta a Szovjetunió a Ford-adminisztrációtól a gabonát, hogy kifizetődik itt megvenni és másutt eladni, vagy pedig Pekingnek volt igaza. Elvégre Pekingben csak ismerhetik a Kreml észjárását? A dinnye tragédiája A nyáron Kecskeméten a magyarok nem tűrték el szó nélkül, hogy mindennek az ára felment, még a dinnyének is. Volt morgás és zúgás a piacon. A diktatúrát nyugtalanította ez a piaci hangulat és fiatal színészeket rendeltek ki a piacra, hogy ott komédiázzanak, tereljék el a vásárlók figyelmét az árakról. A komédiában a mai kor kérdéseire adtak választ egymás között vitatkozva a fiatal színjátszók. Egy kecskemét asszonyság azonban, miután hosszabb ideig hallgatta a komédiások szószaporítása, felkiáltott a rögtönzött színpadra: — Jobb lenne, ha arról beszélnétek, miért olyan drága még mindig a dinnye... Tudod,, hogy Finnország lakossága három és félmillió, a katolikusok száma mindöszsze 2000. 1801-ig Svédországhoz tartozott. A kereszténység is Svédországból terjedt el a finnek között, mint ahogy a svéd királyok szakították el őket az Egyháztól a skandináv országokban szokásos erőszakos módon. Amikor 1801-ben Oroszország fennhatósága alá került, a bevándorló lengyelekkel, olaszokkal és németekkel együtt, a katolikus vallás újból meghonosodott. Benedek pápa 1920-ban apostoli vikariátust létesített Helsinkiben, amelyet néhány évvel ezelőtt püspökséggé nyilvánítottak.