Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1976 (83. évfolyam, 1-50. szám)

1976-11-21 / 44. szám

2. oldal CATHOLIC HUNGARIANS' SUNDAY A legrégibb katolikus magyar lap Északamerikában 'Ilié Oldest Hungarian Catholic Newspaper in the United States and Canada Published weekly except Easter 6 Christinas and 2 weeks in July by the Catholic Publishing O?., Inc., 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509. Telefon: (216) 799-2600. Alapította 1894 október 24.-én Msgr. Böhm Károly pápai prelátus-plébános. Established October 24, 1894 by Rev. Msgr. Charles Böhm Papal Prelate-Pastor Managing Editor- Father NICHOLAS DENGL, O. F. M. THIS NEWSPAPER IS WHOLLY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AND IS A NON-PROFIT ORGANIZATION SUBSCRIPTION RATES! ELŐFIZETÉSI ARAK: For two years_____$22.00 Két évre ____________. $22.00 For one year_______$12.00Egy évre_____________$12.00 For six months_____$ 6.00 Fél évre _____________$ 6.00 A Szent István Ferences Kommisszáriátus megbízásából Felelős szerkesztő: Ft. DENGL MIKLÖS, O. F. M. 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio. 44509 Telefon: (216) 799-2600. Szerkesztő: ESZTERHAS ISTVÁN 26UZ Queens ton Rd. Cleveland Heights, Oh. 44118 — Tel.: (216) 321-1701 ADVERTISEMENT RATES: $2.50 per column inch 1—4 times; $2.25 per column inch 5—15 times; $2.00 per column inch more than 15 times; J4 page $85.00; j page $160.00; 1 full page $300.00. Second class postage paid at Youngstown, Ohio CSERKÉSZHIRADÓ Átütő sikerrel zárult a kontinensközi tábor Immár tizenkettedszer gyűlnek össze a Niagara víz­­i esés vidékén 13 évvel ezelőtt létesített központi cserkész­­parkban öt világrész magyar cserkészei, hogy alapos ta­nulmányi előkészület után, újabb vizsgák árán előlép­hessenek, így lesznek kiscserkészvezetők, őrsvezetők, se­­­­­­gédtisztek, majd tisztek az 5000 főt számláló magyar cser­készek vezetésre legalkalmasabbjai.­­ A Baden Powell „iskola” úgynevezett Gilwell-rend­­szere mellett, a magyarságismeret minden ágából kell a­­ sokszor ezer meg ezer mérföldnyi távolságból Fillmore­­- ba érkezőknek jó eredményt felmutatniuk, hogy maga­­­­sabb rangjukat kiérdemelhessék. A Magyar Cserkész­­szövetség vezetősége éppen a roppant méretekben való szétszórtságuk miatt, tíz napon át legképzettebb előadói­val véteti át a vizsgaanyagot, hogy amikor „elkövetkezik­­ a nap, mely a vitát eldönti”, annál sikeresebb és ered­ményesebb legyen a szellemi erőpróba.­­ Idén, augusztus utolsó felében, pontosan Szent Ist­ván királyunk ünnepén, több mint 300 cserkészfiú és -le­ány gyűlt össze a vasfüggönytől Ausztráliáig, a Sík Sán­dor cserkészparkban. Legtöbben természetesen az észak­amerikai magyarlakta városokból toborzódtak, de a mesz­­szi kontinensek (Európa, Dél-Amerika, sőt Ausztrália) „követei” is a mellett tanúskodtak, hogy a cserkészet ,, vonzóereje olyan, hogy érdemes egész éven át takarékos­o­dni, hogy 1000—1500 dolláros repülőjeggyel eljuthas­­nak a Buffalo melletti 100 holdas cserkészbirtokra. \­ Egymástól sűrű fenyvesekkel elszigetelt megannyi dialitban külön-külön sátortábort vertek maguknak a kü­lönböző korú fiúk és leányok. Az utóbbi „fehérnép” is ,­­úl minden nehéz tábori munkát saját maga, segítség nélkül végzett és vetélkedett akár a felnőttebb fiúcserkészekkel­­is szorgalomban, rátermettségben. .­­ A VK, azaz vezetőképző tábor jelentősége, hogy az­­Lot világrészben élő 5000 cserkész részére fiatal, tehetsé­­­­­ges erőkből új tiszteket neveljen arra az időre, amikor a jelenlegi vezérkar kiöregszik. Az évente megrendezett ■ VK tábor ezt a feladatot tökéletesen oldja meg, amint ezt­­ az idei vizsgaeezdmények is bizonyítják. A fiatalok egész életén át romantikus emlékként meg­­­­maradó avatáson 42 segédtiszt és 24 cserkésztiszt lépett elő új munkakörbe, de egyúttal 124 fiú-, leány- és kis­cserkész őrsvezető is kapott képesítést, ki-ki a maga vá­rosában vagy vidékén erősítvén ezzel a cserkészetet.­­ Amint ezek az ifjú magyar fiúk és leányok már előzőleg elsajátították a természetadta lehetőségek felhasználásá­val való életbenmaradás minden csínját-bínját, a VK - tábor a gondjaira bízottak magyar szellemi életbenma­­radását hivatott biztosítani. „Valóságos magyar reneszánsz a cserkészmozga­lom” — szögezte le örömmel dr. Béky Zoltán református püspök, aki mint vizsgabiztos volt jelen a Sík Sándor tá­­borban. Ugyanekkor részt vett a Zikély József elnöklete alatt ülésező Cserkész Nagytanács ülésén, ahol az ezutáni teendőket tárgyalta a Bodnár Gábor irányításával műkö­dő vezérkar. Itt határozták el, hogy a cserkészpark te­rületén levő régi faházat, melynek vastag gerendái ki­tűnő állapotban vannak, modernizálják, hogy az egyre gyarapodó tábori létszám ezzel egy újabb „erős vár” birtokában, még az eddigi eredményeket is túlhaladhassa. Báchkai Béla Fiatalok kezében a „marsallbot’' * Napóleon — a Korzika szigetén született káplár — tüneményes pályafutása után lett szállóigévé, hogy min­den közlegény terniszterében, régente borjúbőrből ké­szült hátizsákjában, ott van a marsallbot, csak tudni kell, hogyan kell azt onnan elővarázsolni. Petőfi ezt akként népszerűsítette: „Tiszteljétek a közkatonákat: nagyobbak ők, mint a hadvezérek!” Átvitt értelemben, ezt a gondo­latszövést most a cserkészélet legújabb és figyelemre­méltó továbbfejlődésének egyik fontos mérföldkövére vo­­­natkoztathatjuk. A második világháborút követően idegenben újjá­született, ma már öt világrészen megizmosodott ifjúsági­­ mozgalmunk eredeti vezérkarát mindinkább azok a fia­talabbak veszik át, akik főként a Fillmore melletti vezető­képző táborban nyerték erre képesítésüket. Nem csupán­­ a csapatok életének irányítását, a táborozások lebonyolí­tását, hanem a mozgalom anyagi előfeltételeit, biztosító­­ bálok rendezését is mindinkább az „Újvilágban” felnőtt fiatalok irányítják. A New York-i Waldorf Astoria szálloda Starlight Roof dísztermében november 20-án, szombaton este lesz a keleti tengerparti államok elsőbálozó cserkészleányai­nak a bemutatkozója. Nemcsak New Yorkból, hanem New Jerseyből, Pennsylvaniából, Virginiából és Washington­ból húsz szépségüket fogja bevezetni húsz daliás cser­készlegény. A Szibériát megjárt Nagy Ferenc tíz tagú zenekara a cserkészindulóval nyitja meg a mindenkép­pen fényesnek ígérkező társadalmi eseményt: Fiúk fel a fejjel, a harsona zeng, álljunk csatasorba vidáman! Ránk vár a világ, ez a harc a mienk, katonái vagyunk valahány­an... Amikor Sík Sándor szövegére Thurry Peregrin meg­zenésítette a cserkészindulót, fiataljaink aligha portyáz­­hattak az összezsugorított szülőföld határain túlra. Ma már alig van ország, ahol ne járt volna magyar cser­kész. A poéta Sík Sándor tehát megelőzte korát és pró­féciája valóra vált. Mi több, számos helyen, mint a New York-i bálrendezés esetében is, lányok prímhegedűjét követik az udvarias ifiurak. Ez lesz immár a 15. cserkészbál New Yorkban, mely­re a rendező Ifjúsági Bizottság ezúton is szeretettel hívja mindazokat, akik a cserkészmozgalom által rendszeresen munkált magyar jövendőt a szívükön hordják. Regős tánczenekar szereplése is élénkíti a színvonalas műsort melyre lázasan folynak a próbák. Rákóczi legbizalmasabb emberének, Nagy-Bercsényi Miklósnak fényes szerep jutott a magyar történelemben. Az amerikai Bicentennial idején — amely 1981-ben ér véget — ne feledjük, hogy Bercsényi marsallbotját fia, László örökölte. Apja nyomdokain haladva, 1781-ben ő küldte át, mint Franciaország haderejének főparancsno­ka, azt a részben magyarokból álló segédcsapatot, amely Washington fáradt seregeibe új erőt öntött és kivívta új hazánk függetlenségét. Ifjúsági Bizottságunk fiú- és leánytagjai már mintha megtalálták volna hátizsákjukban azt a marsallgátot­­­ amellyel igyekeznek könnyíteni a cserkész nagyvezérkar gondjain, hogy majd ők folytathassák az egyetlen konti­nenseket átfogó magyar ifjúsági mozgalmak irányítását. Koréh „Ika” Ilona KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1976 november 27. MAJSAI MÁRER GYÖRGY: Francia vér­­ a pesti utcán... SZÜRKE OKTÓBERI REGGEL borult a város­­ba. Hajnalig orosz—magyar nyelvű röpcédulákat gyártottam a Péterfi Sándor utcai kórház „C” celosztályának laboratóriumában, amely a for­radalom vezető napilapjának, az IGAZSÁG-nak szerkesztőségéül is szolgált. Kissé elbóbiskolhat­tam, mert egyszerre vad lövöldözésre riadtam­­el. Budapesten ezekben a napokban nem jelen­hettek különösebb újságot az ilyen csetepaték. Megszoktuk a fegyverropogást, most azonban túl közelről hallatszott. Magamra kaptam egy fehér köpenyt és le­szaladtam a baleseti sebészetre. Ott mindig tisz­ta képet nyerhetett az ember az eseményekről, mivel a közelből ide hozták be a legtöbb sebe­sültet. Lent, az első emeleten, a vártnál is borzalma­sabb kép fogadott. A sebesültszállítók jóformán másodpercenkint szaladtak egy-egy hordággyal a műtőszobák felé. Egy ismerős vöröskeresztes fiú, karikás sze­mekkel, magába roskadtan ült az egyik sarokban. Hozzáléptem. — Hol folynak a harcok? — kérdeztem. — A Tisza... Kálmán.. téren... az ÁVÓ — buggyantak ki belőle törten, zihálva a szavak. Halálosan fáradt lehetett, de kérdésem mintha felriasztotta volna, már kapta is a hordágyat és robogott a földszint felé. Egy könnyebb sebesültet szerettem volna ki­kérdezni. Már ki is szemeltem a megfelelő alanyt amikor az egyik orvos megfogott: — Tudsz angolul? — Kicsit. — Akkor gyere azonnal! EZZEL KARONRAGADOTT és cipelt az egyik kórterem felé. A szobában egy tolókocsin sápadt, jóképű fiatalember feküdt. Amerikai újságíró. Pár szót beszéltünk, összeszedtem minden angol tudásomat és megmagyaráztam neki, hogy ne féljen, jó helyen van — majd bekísértem a mű­tőbe. Nem volt súlyos a sebe. A főorvos percek alatt végzett a műtéttel. Felvittük a kórterem­be. Éppen nekiláttam, hogy lehúzzam róla a ru­hát, amikor egy külföldinek látszó, az őrület ha­táráig feldúlt fiú rontott a szobába. Angolul ha­dart valamit a sebesültnek, majd legnagyobb megrökönyödésemre tökéletes magyar nyelven szólított meg: — Hol van egy telefon? Átvezettem az orvosi szobába. Közben szaka­dozott félmondatokban tudtomra adta, hogy egy francia gyerek súlyosan megsebesült a Tisza Kálmán téri harcokban és erről értesítenie kell a francia követséget. Amint az ajtó becsukódott mögöttünk, rögtön lecsapott a telefonkönyvre. Olyan zilált lelkiál­lapotban volt, hogy a könyv szinte kihullott a kezéből. Elvettem tőle és kikerestem a számot. Feltárcsáztam. Nem tudok egy kukkot sem franciául, de be­szédéből éreztem, hogy csak egyes összefüggés­telen szavakat harsogott a készülékbe. Rövid ideig beszélt, majd megfogott és magával von­szolt. Nem sokat értettem az egészből. — Vigyél a sebészetre, a műtőhöz! — paran­csolta határozott, ellentmondást nem tűrő han­gon. A kórház két épületből áll. Elindultam vele a főépületbe, az úgynevezett „nagy” sebészet műtői felé. Oda irányították a súlyosakat. HOSSZAS KÉRDEZŐSKÖDÉS UTÁN rátalál­tam. Az egyik sebésztől megtudtam, hogy has- és láblövése van, éppen most operálják. Álarcot tett rám és bevezetett a műtőbe. Odaléptem az asztalhoz, hogy megnézzem a sebesültet. Arcá­ból sokat nem láthattam, mivel légzőkészülék fedte el kutató tekintetem elől. Csapzott, szőke haja izzadtan tapadt homlokára. Elsimítottam és vizes pólyával letöröltem a halántékát. A mű­tős most levette róla az álarcot. Szabályos, kissé ovális, megnyerő férfiarcot láttam a műtőasz­talon. Fektében is megállapíthattam, hogy ma­gas, széles vállú, atléta termetű a francia. Nem is sejtettem kicsoda, micsoda és mi szél hozta a forradalmi Magyarországra, de tiszta szívből kívántam, hogy életben térhessen vissza hazájába. Amint kiléptem a műtőből, ideges, ismeretlen barátom, mint a vércse csapott rám: — Mi újság? Életben marad? Jómagam is annyira hőn óhajtottam a francia ifjú gyógyulását, hogy már-már hinni kezdtem benne. Olyan hévvel igyekeztem megnyugtatni aggódó bajtársamat, hogy kissé talán ő is bízni látszott betegünk felépülésében. MEGHÍVTAM A SZERKESZTŐSÉGBE kávé­ra. Leültettem és kikérdeztem. Fogalmam sem volt róla, ki fia-bárja, milyen kapcsolatban áll a francia sebesülttel és tulajdonképpen honnan került ide. Röpke pillanatig ült a széken és felugrott és hosszú léptekkel rótta a szobát. Végre beszélni kezdett: — Kilenc éve élek Franciaországban. Újság­író vagyok, a Paris Match című lap munkatársa. A sebesült fiú Jean-Pierre Pedrazzini, a francia sajtó egyik legkiválóbb fotoriportere és egyben a legjobb barátom. A második világháborúban is részt vett, mint ejtőernyős. — Hogyan kerültetek most ide? — Bécsbe repültünk és vártuk a beutazási engedélyt Magyarországra. Nem kaptuk meg, — hát eljöttünk „feketén”. — De hát miért tettétek kockára az életete­ket? — Bár francia állampolgár vagyok, sohasem felejtettem el, hogy magyarnak születtem. Itt, most, ezekben a napokban olyan csoda esett, amilyent nem látott még a világ. Egy maroknyi nép puszta kézzel harcol a szabadságért egy ál­­lig felfegyverzett kétszáz milliós nagyhatalom ellen. Mondd meg őszintén, lehet nekem Párizs­ban ülnöm, amikor itt folyik a vér? Nem, bará­tom! Nekem kutya kötelességem ezt a harcot a tárgyilagosság tükrében a világ elé tárni. Ezt érezte Jean-Pierre is, pedig ő nem magyar. Biz­tos vagyok benne, hogy még most, a szenvedés nehéz óráiban sem változott meg a véleménye. — Hogyan sebesült meg Jean-Pierre? — Ott voltunk a Tisza Kálmán téri harcok­nál. Az átkozott kommunisták rálőttek a békés járókelőkre. A szabadságharcosok egy csoport­ja ki akarta füstölni őket a hírhedt pártházból. Mi a Városi Színház előtt hasaltunk. Jean-Pierre fényképezett. Később orosz páncélos jelent meg a téren. A barátom előre szaladt, hogy megörö­kítse a jelenetet. Már éppen szeméhez emelte a gépet, amikor az egyik orosz harckocsi felé for­dította a géppuskacsövet. Rákiáltottam, hogy ugorjon hátrább és feküdjön le, de már késő volt. Késő volt! — mondja a tehetetlen dühtől eltorzult, sírásba csukló hangon. — Eldördült a fegyver... és Jean-Pierre véresen rogyott össze... — hangja zokogásba fullad. ITT, BENT A KÓRHÁZBAN, no meg kint a harcok alatt megszoktam a vért, a halált. Hanem ebben az esetben másról volt szó. Egy francia riporter halált megvető bátorsággal harcolt azért, hogy megmutassa a nagyvilágnak az igazságot, a szovjet imperializmus valódi arcát, a kicsiny magyar nép gigászi küzdelmét a legelemibb em­beri jogért, a szabadságért! Jean-Pierre Pedraz­zini ugyanolyan hős szabadságharcos volt, mint azok a magyar egyetemisták, ifjúmunkások és parasztfiúk, akik fegyverrel a kézben küzdöttek az orosz elnyomók és bérenceik ellen. Ugyan­olyan? Nem. Talán még különb, hiszen ő nem volt magyar, mégis vérét adta a magyar szabad­ságharc eszméiért. Közben a műtét véget ért. Pedrazzinit felvitték a kórterembe. Délután, este és éjjel be-bekuk­­kantottam hozzá, hogy legalább a párnát meg­igazíthassam a feje alatt. Könyörögtem az or­vosoknak, hogy mentsék meg az életnek. Másnap elvitték a kórházból. Többé sohasem láttam... A november 4-i szégyenletes és gyászos orosz orvtámadás után, jónéhányunknak, akik részt vettünk a forradalomban, el kellet menekülnünk hazánkból. Magam Bécsbe vetődtem. Karácsony másnap­ján egy kis vendéglőbe botlottam be, hogy meg­ebédeljek. Egy újság akadt a kezembe. A har­madik oldalon nagy betűs cím: „Die Reporter des Todes”. Alatta három kép. Az egyiken azon­nal felismertem Jean-Pierre Pedrazzinit. Meg­értettem, hogy meghalt. Egyszeriben elment az étvágyam. Kétszer is elolvastam a cikket. Nem akartam, nem tudtam elhinni. Egy ideig értetlenül és érzéketlenül bá­multam magam elé. Az ilyen megrendítően szo­morú hír hallatára az embernek időre van szük­sége, amíg a valóság eljut tudatáig. Az újság lassan kicsúszott a kezemből. Gör­csös szorítást és valami felfelé kúszó forróságot éreztem a torkomban. A szemem sarkából nehéz könnycsepp buggyant ki, majd gyászos lassú­sággal, méltóságteljesen gördült végig arcomon és lehullott az asztal terítetlen márványlapjára. (Bécs, 1956. december 27-én.) ★ Fiókosszekrényemben matattam, sárgult kéz­iratpapírok, mappák és dobozkák között. Mind­megannyi vándorlástól, költözködésektől elnyűtt, ütött-kopott kacat, más már rég túladott volna valamennyin. Egyik sem különb azoknál a törött ólomkatonáknál, kicsorbult üveggolyóknál, ösz­­szelapított cigarettásdobozoknál, gyűrött számo­lócéduláknál, amelyek egy vásott iskolás kamasz zsebéből kerülnek elő a tanár úr sürgető pa­rancsszavára. Nekem mégis, bármelyik többet ér, mint akár egy ezresbankó. Kis papírdoboz került elő. Kezem kissé meg­remegett, amint leoldottam róla az összeguban­colódott madzagot. Leemeltem a doboztetőt és mintha varázspálca suhintott volna végig raj­tam, úgy tört elő gondolataimban az emlékek özöne. Időrágta, német nyelvű újság került elő, a kel­tezés 1956. december 27. Miközben óvatosan ki­nyitom, ez a rég feledésbe merült kézirat hullott ki belőle. Hiszem és remélem, méltó emléket állít dicsőséges szabadságharcunknak — 20 év után. A szovjet gabonavásárlás (MOSZKVA­) A Kremlben hivatalosan kije­lentették, hogy a szovjet mezőgazdasági rendszer dicsőségére az ezévi gabonatermés rekordmeny­­nyiséget hozott: a hónap elejéig a kolhozok és szovhozok 220 millió tonna gabonát takarítottak be. És ez még nem a végeredmény, mert Fjodor D. Kulakov, a politbüró tagja egy beszédében hangoztatta, hogy a Szovjet déli vidékein még folyik a gabona begyűjtése. Eddig a szovjet re-­­­kord az 1973-as termés volt, amikor a szovjet jelentés szerint 222 millió tonnát takarítottak be. Persze, a Szovjet fennhangon dicséri most a kolhoz- és szovhozrendszert. Amiről nem volt szó az elmúlt években, amikor világszerte össze­vásároltak minden fellelhető gabonát.­­ Peking szerint nem azért, mintha az oroszoknak való­ban szüksége lett volna rá, hanem azért, mert a Szovjet valami okból kenyérre valót tartalékol. Ebből a szempontból figyelve a szovjet moz­dulatokat, érdekes lesz, ha a szovjet rekordter­més ellenére is arról hallunk, hogy az amerikai gabonát a Szovjetunió ez évben is fel kívánja vásárolni.­­ Mert ez vagy azt bizonyítja, hogy olyan olcsón kapta a Szovjetunió a Ford-admi­­nisztrációtól a gabonát, hogy kifizetődik itt meg­venni és másutt eladni, vagy pedig Pekingnek volt igaza. Elvégre Pekingben csak ismerhetik a Kreml észjárását? A dinnye tragédiája A nyáron Kecskem­éten a magyarok nem tűr­ték el szó nélkül, hogy mindennek az ára fel­ment, még a dinnyének is. Volt morgás és zúgás a piacon. A diktatúrát nyugtalanította ez a piaci hangulat és fiatal színészeket rendeltek ki a pi­acra, hogy ott komédiázzanak, tereljék el a vá­sárlók figyelmét az árakról. A komédiában a mai kor kérdéseire adtak választ egymás között vitatkozva a fiatal színjátszók. Egy kecskemét asszonyság azonban, miután hosszabb ideig hallgatta a komédiások szószapo­­rítása, felkiáltott a rögtönzött színpadra: — Jobb lenne, ha arról beszélnétek, miért olyan drága még mindig a dinnye... Tudod,, hogy Finnország lakossága három és félmillió, a katolikusok száma mindösz­­sze 2000. 1801-ig Svédország­hoz tartozott. A kereszténység is Svédországból terjedt el a finnek között, mint ahogy a svéd királyok szakították el őket az Egyháztól a skandináv országokban szokásos erősza­kos módon. Amikor 1801-ben Oroszország fennhatósága alá került, a bevándorló lengye­lekkel, olaszokkal és németek­kel együtt, a katolikus vallás újból meghonosodott. Benedek pápa 1920-ban apostoli vika­­riátust létesített Helsinkiben, amelyet néhány évvel ezelőtt püspökséggé nyilvánítottak.

Next