Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1976 (83. évfolyam, 1-50. szám)

1976-11-28 / 45. szám

1176 november 28. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA „Nem gyászolni jöttünk, ünnepelni!" 1956-1976 . Legtisztább szabadságharcunk 20. évforduló­jának megünneplése feledhetetlenül szép emlé­ket hagyott mindenkivel, aki ott volt nov. 14-én este a Kálvin teremben. A youngstowni magyar egyházak közös rendezésében került sor erre a gyönyörű ünnepélyre. A termet zsúfolásig meg­töltő közönség felállva fogadta a Kolumbusz lo­vagok kíséretében bevonuló püspököt, akinek érkezésével meg is kezdődött a műsor az ameri­kai és a magyar Himnusz eléneklésével.­­ „Dr. David Robinson, a Youngstown Egyetem drámatanára mondta el Tollas Tibor, a szabad­ságharcos költő „Bebádogoztak minden ablakot” című világhírű versét angol fordításban. Utána mindjárt a Clevelandból érkezett Magyar Szín­ház­­és Táncegyüttes adott elő huszártáncot, a­melyben a fiatal Kürti László szólótánca a tánc­művészet legfelső fokán mozgott. Az est főszónoka Youngstown püspöke. Most Reverend James W. Malone, beszédében emlí­tette, hogy a magyar szabadságharc három fő követelése volt: ki az orosszal Magyarországról, legyen szabad sajtó és szabad vallásgyakorlás. Bvél kapcsolatban — mondta a püspök — igen szomorú az a tény, hogy Amerika, ahol a sza­badságjogok már régen megvannak és amely olyan büszke is ezekre a jogokra, harcában nem segítette, hanem magára hagyta a magyarságot. És ma, amikor katolikus és protestáns egyházak együtt rendezik meg ezt az ünnepet, éppen úgy tanúságot tesznek az ökumenikus elvek mellett, mint 20 évvel ezelőtt, mikor vállvetve együtt harcoltak az istentelen megszálló hatalom zsar­­noftsága ellen — és mikor a két éve köztünk járt. Mindszenty hercegprímást minden magyar egyház felekezeti különbség nélkül üdvözölte, mint magyar hazafit is. Id­a Magyarországon arról beszélnek, hogy enyhült a helyzet,­­ de enyhülésnek nevezhető az, hogy a vallásoktatás most is csak a templo­mokban lehetséges? Hogy a rendszer vezetői va­sárnapra hívnak össze gyűléseket, főleg ifjúsági gyűléseket, hogy távoltartsák az embereket a templomtól? Vagy ha a pap, bármely vallás papja, jól működik, azt hamar más vidékre he­lyezik! Vagy enyhülés az, hogy a vallásoktatás­ban­, részt vett tanulóknak alig lehet,­tetem­üni­ az egyetemekre? De nézzük meg, mit tett a magyarság itt Ame­rikában is — folytatta beszédét a püspök. Elő­ször­ említette a nemzetközileg is érthető nyel­vet, a muzsikát, hiszen a magyarság már valaha is olyan muzsikusokat adott a világnak, mint Liszt és Lehár, és olyan karmestereket, mint például Ormándy vagy Széll György volt, aztán tudósokat, mint Teller Ede, színészeket, mint Lugosi Béla, Lukács Pál, itt pedig a mai életben csak azokat említette, akik ezt az ünnepséget is rendezték, mint Farkas Sándor, a presbiterián egyház lelkésze, Kálmán Adorján, a reformá­tus templom pásztora, Dan Loya, a görög kato­likus templom papja, Vitéz Baán, a Magyarok Nagyasszonya templom plébánosa és Török De­zső...a Szent István magyar templom plébánosa, aki egyúttal a püspök közeli munkatársa is, a hitterjesztési osztály elnöke az egyházmegyében. És megemlítette a püspök magyar titkárnőjét, Simonyi Mártát is, aki évek óta a legnagyobb megelégedésre végzi felelősségteljes munkáját. Beszédét azzal zárta a püspök, hogy imádkozik értünk és velünk, hogy egy szép napon Isten adja meg Magyarországnak és a magyar népnek a szabadságot. Ezután Harry Meshel szenátor adta át Ohio állam, majd később Jack Hunter, Yongstown polgármestere a város részéről a nyilatkozatot, melyben a mai napot a magyar szabadsághar­cosok napjának nyilvánítják. A nyilatkozatokat ft.­­Vitéz Baán, az est főrendezője vette át. Zeneszámokkal szerepeltek Bátori János, aki Szabó Elemérné zongorakíséretével Vecsey Fe­renc: Valse triste című művét adta elő. A bús melódiák közben valóban ott szállt lelkünk „A Duna felett...”, melynek ezüstös szalagját ke­ressük az itteni folyókban is. Majd Szabó Ká­roly Elemér is csatlakozott, és csárdásegyvele­get adtak elő, nagy sikerrel. Vadász Gyuláné és Béres Istvánná magyar dalokat énekeltek, a Raven iskola zenekarának növendékei pedig Brahms magyar táncaiból ad­tak elő, Horváth Arthur vezetésével. Az est magyar szónoka dr. Pogány András, a Magyar Szabadságharcos Világszövetség elnöke volt.­ Beszédét az evangéliumok angyalának szavai­val kezdte: ,,Nagy örömet hirdetek nektek! Nagy örömet, mert a magyar nemzet újjászületése napjának évfordulóját üljük meg most, ezért nem gyászolni jöttünk, ünnepelni!” Október 23-án valóban miénk lett a pesti ut­ca. Ma is könnyes lesz szemünk, ha az áldoza­tokra gondolunk, a mártírokra, az elesettekre, de­ mégis, húsz év óta mindig ünnepelünk, mert akkor ott —ha rövid időre is — megszületett a szabadság! Magyarország akkor ott újjászü­letett, a legtisztább szabadságharcban. Az az új Magyarország nem akart többé erőszakot, em­bertelenséget, hanem minden polgárának emberi jogot akart és emberi méltóságot. Nem osztály­harcot hirdetett, hanem szabadságot. Vissza akart térni az ősi hagyományokhoz, és a Szent­írás alapján megadni a császárnak, ami a csá­száré, de Istennek is, ami az Istené. Nem lehet magyar kormánynak nevezni azt a kormányzatot, amely a Szovjetunió áldásával ma Budapesten működik és megtiltja, hogy a magyar nép szabad akaratából kormányozza ön­magát és ahol a hitelt vesztett marxista-leninis­ta ideológia parancsszavára formálja a magyar­ság életét az ősi földön. Ma ott nagyobb az osz­tálykülönbség, mint valaha, és a húsosfazék mel­lett ülő kis csoport római mintára, cirkusszal és valamivel nagyobb darab kenyérrel akarja elaltatni egy büszke nép önérzetét. De 1956 áldozata nem volt hiába! Az a harc alapjaiban rázta meg a szovjet birodalmat és mindent, amit ma enyhülésnek, javulásnak ne­vezhetünk otthon, a szabadságharc egyenes kö­vetkezménye, mert a Szovjet engedményekre is képes, csakhogy megelőzzön még egy felkelést. Halottaink nem hiába áldozták életüket mint ezt már 1920-ban megírta vitéz Somogyváry Gyula, a soproni harcok során elesett egyetemi hallgatók emlékére: „.. . én Ujjongva kiáltom elébe a gyásznak: Hurrá, ti­búban elcsigázott, elfáradt szürke emberek. A mécsvilágok nyílnak, hánynak, de nincs halál, mert halni tudnak, hurrá, a magyar gyerekek!’’ Az ünnepi beszéd után ismét a Soltay István vezetésével működő nagyszerű tánccsoport lé­pett színre a Kalocsai tánc, később az Erdélyi tánc és a Pántlikázó előadásával. Ezeknek a tán­cosoknak működéséről oldalakat lehetne írni, de itt csak annyit: sikerük abban áll, hogy a valódi magyar táncot, a magyar lélek sírva vigadó han­gulatát hozzák a színpadra, és mozdulataik elő­kelősége, finomsága, szilajsága vagy vidámsága mindig tökéletesen kifejezi táncuk mondanivaló­ját. A felemelő ünnepség a Rákóczi induló hang­jaival ért véget. Utána még néhány óráig együtt maradt a közönség, magyarok és amerikaiak egyaránt, hogy kávé és sütemény mellett fűzzék szorosabbra a régi és új barátságokat. Magyary Csilla kommunista elnyomás alól. A nyugati világ po­litikusainak pilátusi kézmosása igazolta, hogy a szabad világ politikusai annak idején eladták a vasfüggöny mögötti népeket az orosz kommunis­táknak, ezzel akarván fizetni a véreskezű Sztá­linnak, amiért segített leverni Hitlert. De sza­badságharcunk megmutatta az egész világnak, a világuralomra törő orosz kommunizmus összes gyengeségét. Megmutatta, hogy több mint egy évtizedes kommunista agymosás eredménytelen volt, s ha nem engedik szavazni az elnyomatás­ban élő népeket szabadon, amikor lehetőségük van rá, nyilvánítják akaratukat, s ha másként nem, lábbal szavaznak. Bizonyította ezt az a sok tízezer menekült, aki vállalta a kockázatot és otthagyta a kommunista paradicsomot, hogy a szabad világban élhes­sen emberi módon. A magyar forradalom ifjúsága ütötte a rést a vasfüggönyön, s a mi ellenállásunk tette és teszi lehetővé, hogy ez a rés nyitva marad és nagyob­bodik, s a mi kötelességünk most és mindenkor emlékeztetni a szabad világot: velünk együtt mindent el kell követniök, hogy a vas- és bam­buszfüggöny mögött elnyomatásban élő népek visszakaphassák nemzeti függetlenségüket. Erre kötelez bennünket és a szabad világot a húsz évvel ezelőtt a magyar szabadságharcban elesett hőseink iránti tisztelet. A gondviselő Is­ten adjon hőseinknek háboríthatatlan nyugal­mat az örök pihenésben, bárhol nyugodjon tes­tük. Kegyelettel őrizzük emléküket, tudván, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló, s eljön az idő, amikor a rabnemzetek szabadon visszatérhetnek a szabadságszerető népek nagy táborába. Dr. Deák Imre A magyar szabadságharcról Clevelandben Az első magyar presbiteriánus egyház Cleve­landben, október 17-én emlékezett meg az 1956- os magyar szabadságharcról. III. Endrei Ferenc lelkész az angol és magyar nyelvű istentisztele­teken prédikációját a magyar szabadságharc hő­si áldozatának szentelte s hangsúlyozta, hogy amint a magyar ifjak életüket áldozták a sza­badság eszméjéért, nekünk is ki kell szabadíta­nunk magunkat az aranyborjú imádatából. A magyar nyelvű istentiszteleten régi magyar egy­házi énekek és a magyar Himnusz eléneklésével fejezte ki a gyülekezet az évforduló ünnepélyes­ségét. Az istentiszteletet követő ebéden dr. Lőte Pál, a Szabadságharcos Szövetség elnöke beszélt. Gondok, gondolatok az elmúlt héten. A szabad világ sajtója, rádiója és televíziója húsz évvel ezelőtt nap mint nap dicsőséget zen­gett az orosz elnyomás ellen fegyveresen felkelt magyar nemzetről. Húsz évvel ezelőtt divatos volt amerikai poli­tikusok körében, hogy magyar menekülttáboro­kat látogattak meg, s a magyar szabadsághar­cos menekültek vagy azok gyermekei társaságá­ban, mint a szabadság bajnokai fényképeztették le magukat. Akkor mindenki tudta, hogy hol van Budapest, jelképpé vált. A hazáját szerető ma­gyar ifjúság, a kommunista agymosás ellenére, rövid, de véres szabadságharcában, minden kül­földi segítség nélkül, felszabadította népünket az orosz kommunisták és azok lakájainak ember­telen, kegyetlen terroruralma alól. A nyugati vi­lág gyávasága kellett hozzá, hogy az oro­sz kom­munisták magukhoz térjenek a meglepetésből, és sokszoros túlerővel újra rabszolgaságba dönt­sék nemzetünket. A világ kommunistáinak és társutasainak, a radikálisoknak azonban húsz év sem volt elég, hogy elfeledtessék a szabad világ népeivel a magyar szabadságharcot, s más­részt, hogy a vasfüggöny mögött élő népek ma is az orosz kommunista katonai megszállás alatt szenvednek, s hogy nemzeteik élén az orosz ál­tal jóváhagyott kommunista lakájkormányok áll­nak, akik mindenben az orosz kommunistáknak tartoznak felelősséggel, nem nemzetüknek. Most ,húsz év után, a magyar szabadságharc évfordulóján, a szabadföldön élő magyaroknak erkölcsi kötelessége, hogy emlékezzenek, emlé­keztessenek és leróják tiszteletüket a szabadság­­harcban hősiesen helytálló ifjúság előtt, akár meghaltak, akár túlélték ezt a borzalmas tragé­diát, amelyből nemcsak nemzetünk került ki új­­jászülötten, hanem reményt adott a többi vas­függöny mögötti népeknek, hogy közös összefo­gással fel tudják szabadítani magukat az orosz Philadelphiai levél A szabadságharc huszadik évfordulója Az 1956-os magyar szabadságharcról és hu­szadik évfordulójáról Philadelphia magyarsága méltó formában emlékezett meg. Az évforduló­val a philadelphiai napilapok hosszú cikkekben foglalkoztak. Különösen az „Evening Bulletin” interjúkat közölt magyarokkal, akik az 56-os szabadságharc után hagyták el Magyarországot és Philadelphiában telepedtek le. Vasárnap, október 24-én délben 12 órakor a piaristák devoni iskolájában Mustos István ház­­főnök-igazgató mondott szentmisét. A környék magy­a­tjai zsúfolásig megtöltötték a nemrég át­alakított és díszített kápolnát. Ugyancsak Mus­tos atya mondott szentbeszédet is. Este 6 órakor a „Chesnut Hill College Con­­vent”-jének helyiségében gyűlt össze a többszáz főnyi közönség. Az amerikai Himnuszt Richard Kolattowisz énekelte. Dr. Szabó István orvos, az AMSZ philadelphiai elnöke mondott beszédet, utána Kovách Brian zongoraművész, főiskolai tanár játszotta nagy sikerrel Liszt Mefisztó cí­mű darabját. Vízváry-Garay Júlia előadóművész­­nő egy székely népballadát szavalt, majd Arany János: „Walesi bárdok” című versét. Dr. Szabó ismertette a költemény születésének előzmé­nyeit, vagyis azt, hogy Ferenc József a Bach­­korszak alatt körutazást tett Magyarországon s a hivatalos körök kérték a költőket, hogy üd­vözlő verset írjanak. Arany János ebben a bur­kolt formában utasította el a felkérést. Az ünnepi szónok, dr. Lehotay Judit buffaloi orvostanár volt. Egyetlen napnak, 1956. október 23-nak eseményeit mondta el — személyes él­ményei alapján — olyan drámai erővel, hogy a közönség nagy része sírt. Szabolcsy Mária, a dán királyi operaház tagja és Sebestyén István, a philadelphiai opera tagja adtak elő énekszámokat. Az ünnepség a magyar Himnusszal ért véget. Rákóczi emléke Philadelphiában Philadelphia és környékén élő magyarság az elmúlt hét végén ünnepelte meg II. Rákóczi Fe­renc születésének 300. évfordulóját.­­ A nagy számban összegyűlt közönség előtt dr. Szabó Ist­­ván az AMSZ philadelphiai fiókjának­­elnöke mondott megnyitó beszédet. Utána dr. Vámos Kálmán tartott előadást II. Rákóczi Ferenc sza­badságharcának okairól, vagyis a német maszlag — török áfium korszakáról, amelyet a kuruc vers fejezett ki a három fával: „Musztafa, Ka­­raffa és az akasztófa” egy sorba­ állításával. A műsoron szerepelt még nagy sikerrel Machán Anna színművésznő, a Rákóczi korabeli kuruc versek előadásával. Lendvay Nagy Mária Gab­riella korabeli énekeket adott elő Horváth István zongorakíséretével. MAGYAR SIKER, MAGYAR HÍRNÉV Doráti Antal, világhírű magyar karmester ed­dig a National Simphony vezetője volt Ameri­ka fővárosában, és a Royal Philharmonic Or­chestra vezető karmestere Londonban.­­ Most Detroitból jelentik, hogy hosszas tárgyalások után sikerült megnyerni a nagy magyar mű­vészt, hogy vállalja el a Detroit Symphony Or­chestra vezetését is. A világhírű magyar művész, Doráti Antal most töltötte be 70. életévét. Világraszóló tehetsége fémjelezze még sokáig a népünkben ható alkotó­erőt! 7. oldal Magyarország húsz év után­­ a New York Times tükrében Ha Magyarországon nem is emlegetik, ha agyon is hallgatják, ha félnek is szólni róla , a szabad világ min­den országában megemlékeztek a magyar szabadságharc­­huszadik évfordulójáról. A New York Times Fenyvesi Károly tollából hoz hosszú cikket. Fenyvesi 18 éves fej­jel részt vett a harcokban, ma, húsz év után Washington, D. C.-ben mint író és kiadó teremtett egzisztenciát magá­nak. Amerikai szemmel, de mégis magyar szívvel írja le az otthon látottakat. Az út vissza Magyarországra Ame­rikából édes-keserű — mondja Fenyvesi. — A tegnap menekültje ma jómódú polgár, de ő sem és egyetlen ott­honi ismerőse sem felejtette el a húsz év előtti napokat, mikor fiatalok voltak és reménnyel teli szívvel harcoltak a szabadságért. A Sztálin-éra régi nyomorúsága és állandó rettegése már elmúlt. Ma szabadabban beszélnek az emberek, vi­szonylag jobban is élnek, mint a többi vasfüggöny mögötti országban —de az emberekből kihalt a remény. Már nem bíznak, nem hisznek, hogy valaha is megváltozhat a vi­lág körülöttük. Az újságírók — írja Fenyvesi — szelle­mesek, vidámak, sokszor cinikusak, de cikkeik halálosan unalmasak és érdektelenek. Szabadság nélkül semmi örö­mük nincs munkájukban, az újságírásban. „Ismerek minden sarkot, minden házat és az utca tele van szellemekkel. De emlékszik-e még valaki arra az irodalomszakos egyetemistára, aki felmászott a szov­jet tankra és próbálta meggyőzni az orosz katonát, hogy aztán rájöjjön: a tatárképű harcos egy szót sem ért az ő irodalmi orosz nyelven elmondott szavaiból és a Puskin­­meg Lenin-idézetekből” — mondja Fenyvesi riportjában. Húsz évvel a világot megrázó szabadságharc után a magyarok ma viszonylagos jólétben és békében élnek. Főleg az úgynevezett „maszekoknak” megy jól a soruk. Magyarország ma meglehetősen nyugalmas „vidéki” ország, ahol az emberek jól alszanak és jól esznek, és úgy látszik, semmi különös nem történik. De egy biztos: 1956 óta a magyarok még jobban megvetik a Keletet és nem bíznak többé a Nyugatban, mert húsz évvel ezelőtt nagyot csalódtak benne. Az emberek jól élnek , és mégis valami hiányzik! Mint egy nyugatról jött látogató mondta magyar barát­jának: van itt minden, de hiányzik a büszkeség, a tisz­tesség és az egymás iránti szeretet. És ezért van az, hogy 400 000 közül, akik útlevelet kapnak nyugati utazásra, ma is évenként 10 000 nem tér haza. Nyugat-Németor­­szág, Anglia, Svédország, Ausztrália, Új-Zéland, Brazília, Kanada, az Egyesült Államok ma is szívesen fogadják a kintmaradó magyarokat. Szívesen fogadják őket, mert az elmúlt húsz év alatt megtanulták, hogy a magyar mun­kás, mérnök, orvos és minden más szakember, kitűnően , megállja a helyét, és a magyar munkaerő nyereség bár­melyik befogadó ország részére. A húsz év előtti mene­külők kétségbeesve hagyták el hazájukat és nem tudták, mi lesz a sorsuk. A mai emigránsok sem gazdasági okok­ból maradnak külföldön. Sokan egész kis vagyont hagy­nak otthon, hogy idegenben újra kezdjenek. Egyszerűen szabadságot akarnak, mert már tele vannak az „eddig és ne tovább” párttilalmakkal. A magyarok már megta­nulták, hogy a Nyugat nem várja a megfelelő alkalmat, hogy leszámolhasson a Szovjetunióval. Az alkalom meg­adatott húsz évvel ezelőtt, de a Nyugat sürgősen más tennivalót talált és magára hagyta a magyar szabadság­­harcot. „A lázadás talán a fiatalok bolondsága — fejezi be cikkét Fenyvesi Károly —, de a varázslatos október az egész nemzetet fiatallá tette. Azok voltak a magyar tör­ténelem legcsodálatosabb napjai, és ha nem is hozott új korszakot a történelembe, mint reméltük, de a világ em­lékezik rá, még ha Magyarországon nem is szabad em­legetni. Bennünk, akik átéltük, éppen úgy él az emléke, olyan eltörölhetetlenül, olyan mélyen, olyan fájón és mégis annyi büszkeséggel, mint az első szerelemé. Nemzedékem, mely akkor fiatalon harcolt, ma már középkorú. Nem ál­modunk többé, látóhatárunk szűkebb lett — de 1956. ok­tóbere, mint egy szent oltárkép él szívünkben, mert a harc gyönyörű volt, hatalmas és tiszta — és soha többé vissza nem tér. Legalább is nincs sok remény rá a mi életünkben.” (M. Cs.) Istenlátás az istentagadás korában Az istentagadás századában, amikor az istentagadás katonai hatalom erőszakával szeretné kiirtani az ember­ből hitét, majd amikor ez nem megy, magát a lelkét is és mindent az anyagistenség bálványa alá helyezne, ér­demes meghallgatni az emberiség legnagyobb művészeit, gondolkozóit, hogy miképpen látták meg Istent a maguk alkotó életében. AJTÓSI-DÜRER: „Lehetetlen, hogy az, aki istenes életre törekszik e földön, Isten kegyelme nélkül múljék ki e világból. Ezt nem engedheti meg Isten irgalmassága. Áldjon meg minket ezután a földi nyomorúságos élet után az örökkévalóság boldogságával az Atya, Fiú és Szentlélek.” KOPERNIKUS: „Nem kérem azt a kegyelmet, ame­lyet Szent Pál kapott Tőled, sem azt a kegyelmet, amely­­lyel Péternek megbocsátottál. Elég nekem az a kegyelem is, amelyben a jobb latort részesítetted. Csak azt add nekem!” BEETHOVEN: „Jóságod dicsőítésére be kell valla­nom, hogy minden eszközt felhasználtál, hogy magadhoz vonzz engem. Ha úgy láttad jónak, hogy érezzem hara­god súlyát, betegséget és egyéb bajokat küldtél rám büsz­ke szívem megtörésére, így kényszerítettél, hogy ma­gamba szálljak s Hozzád emelkedjem. Most csak arra­­ kérlek, én jó Istenem, ne szűnj meg soha jobbulásomon munkálkodni s ne engedd, hogy elhanyagoljam a jócse- fekedetek gyakorlását.!” ____

Next