Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1976 (83. évfolyam, 1-50. szám)
1976-12-05 / 46. szám
1976 december 5. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA WASHINGTONI POSTA írta: Stirling György Az 1956. november 4. utáni korszak első né,hány hónapjának történetét megírni, izgató fel-adat lenne. Ebben az időszakban legalább anynyira megmutatkozott a magyar nép ellenállása és akarata, mint 56 októberének felejthetetlen napjaiban. Hogy ez az ellenállás mégsem vezetett eredményre? Hogy azt az akaratot mégsem tudta érvényesíteni az ország nagy többsége, s végül újra felülkerekedtek azok a kommunisták, akik a forradalom kitörésének pillanatában úgy eltűntek, hogy csak a rossz emlékük maradt utánuk? (Vagy — a dörzsöltebbje, Kádár és társai — színleg a forradalom mellé álltak, hogy mentsék és átmentsék a bőrüket.) Nos, annak számtalan oka volt, de elsősorban egy: az oroszok masszív és az addiginál, az előbbinél sokkal bénítóbb katonai megszállása. Amivel szemben a magára hagyott magyar nép tehetetlen volt. Egyetlen fegyvere maradt csak: a passzív ellenállás. És élt is vele, ameddig csak lehetett. De ez az állapot — a nép néma ellenszegülése a kormánnyal szemben — a végtelenségig nem tartható fenn. Sokszor hasonlítják az ötvenhatos szabadságharc utáni korszakot a Világost követő időkhöz. Akkor tizennyolc esztendőn át élt a nemzet a passzív ellenállás állapotában, míg a viszonylag legjobb kényszermegoldásként létrejött Deák Ferenc-i kiegyezés oldotta fel a Bach-korszak mármár kínzó feszültségeit. A kiegyezéskor mindkét fél engedett, de a megegyezés a nemzetre nézve nem volt megalázó, és Deák Ferencnek végső fokon mindent sikerült elérnie, amiért a negyvennyolcas ifjak fegyvert ragadtak. A császári abszolutizmusnak vége szakadt, hogy átadja helyét az alkotmányos kormányzásnak. ■Ma — ilyen értelemben — nem lehet kiegyezésről beszélni. Noha gyakran hallani: a magyarság kiegyezett 56 után, a megállapítás felületes. Meggyőződésem — s ezt részben a hathét év előtti személyes benyomásaimra is alapítom —, hogy a magyar nép se nem egyezett ki, se nem alkudott meg. Sem a helyzettel, de még kevésbé azokkal, akik a hatalmat gyakorolják az országban: Kádárral és pártjával,, illetve azokkal, akiknek kezében a tényleges hatalom összpontosul: az oroszokkal. A magyarság legfeljebb belenyugodott a megváltoztathatatlanba, beletörődött a jelenlegi helyzetébe, mert más választása nem maradt. Lemérte, hogy a Nyugattól semmit sem várhat, és berendezkedett a túlélésre. Az alkalmazkodásnak addig a határáig, ameddig okvetlenül el kell mennie. A magyarok nagy többsége néma megvetéssel tűri el a mostani Bach-huszárok — Kádár és rajta, valamint az ő szűk körén keresztül a Szovjetet kiszolgáló renegátok — basáskodását. Már nem először írjuk le: Kádár nem Deák Ferenc, aki nemzete érdekében bármit is próbálna tenni Magyarország tényleges urainál, a szovjet vezetőknél. Elsősorban a szovjet érdekeket szolgálja és azokra a kis látszatengedményekre, amelyek a Rákosi-terror éveihez képest elviselhetőbbé teszik a magyar nép életét, csak azért kényszerült, hogy elkerüljön egy újabb ötvenhatot. És hogy ezzel garantálja a Szovjet katonai és gazdasági érdekeinek zavartalan kiszolgálásán. Ezt biztosítja a kádári szereptaktika. És az idő — ismétlem — Kádárnak dolgozott. A forradalom utáni merevgörcs szükségképpen lassan feloldódott. S ezt elsősorban a nyugati hatalmak és az ENSZ tehetetlensége eredményezte. Kádár jó érzékkel ehhez időzítette a maga lépéseit, és ahogy a magyar ügy egyre inkább kezdett ellaposodni a világfórumokon, úgy lazította ő is a gyeplőt. Az úgynevezett liberalizálódást — ami nem más, mint szemfényvesztés — tulajdonképpen attól a naptól számíthatjuk, amikor a magyar ügy végképp lekerült az ENSZ napirendjéről. Az idő és a két irányú hatás: a Nyugat tehetetlensége fölött érzett keserűség, csalódottság és a kádári, kicsivel jobb megélhetést biztosító politika megtette a magáét. Öt-hat évvel a forradalom után Kádár bedobhatta a köztudatba Még KAPHATÓ!!! VÉGH ANTAL sportregénye, amerikai kiadásban: MIÉRT BETEG A MAGYAR FUTBALL? Szenzációs olvasmány sportkedvelőknek. A könyv a labdarúgáson keresztül feltárja a magyar sport terén mutatkozó rendellenességeket, rámutat olyan szabálytalanságokra, megvesztegetésekre, amely miatt a magyar labdarúgás és más sportágak is, a mélypontra kerültek. A könyv ára 4 dollár, plusz 50 cent portódíj. Kapható könyvosztályunkon: 1739 Mahoning Ave., Youngstown, Ohio 44509, az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszavát és bár a magyarság jobbik része még ma sem felejtette el neki, hogy történelmünk leggyalázatosabb árulásával került hatalomra és kezéhez tízezrek vére tapad, mégis elfogadta. Mint az egyetlen lehtséges megoldást. Közömbösen, cinikusan, minden mindegy filozófiával, eszi, nem eszi, nem kap mást beletörődéssel. Pedig november 4. után néhány hónapig igencsak ingatag volt Kádár helyzete. Ha a budapesti utcákon nem cirkálnak kettőzött szovjet járőrök és Grebenyik tábornok, orosz városparancsnok falragaszai nem éreztetik a lakossággal, hogy ismét idegen hadak megszállása alá került, egy fabatkát sem ért volna Kádár állása. Ezt ő is jól tudta és akkor még, a november 4. utáni hetekben fűt-fát ígért, mézes-mázos szavakkal igyekezett elaltatni a gyanút és elkendőzni árulását. Olyan ígéreteket téve, hogy Nagy Imre bármikor visszatérhet a politikai életbe, és hogy megmarad a többpártrendszer. Aztán, amikor 1957 tavaszán úgy-ahogy megerősödni érezte hatalmát, egyszerre kimutatta a foga fehérjét. Ez volt a megtorlás időszaka, amikor lefolytatták az „ellenforradalmi” pereket és meggyilkolták Nagy Imrét. Nagy Imre kivégzésének hírét csak utólag közölték és az állítólagos pert is a legnagyobb titokban tartották, de az azt követő felháborodás mégis meghökkentette Kádáréat. Valószínűleg kremli tanácsra akkor öltöttek újra nyájasabb álarcot és az ENSZ-akció végleges zátonyra futása után tértek át a kesztyűsebb kéz politikájára. Aminek gazdasági vetülete volt a hatvanas évek végén bevezetett új gazdasági mechanizmus fából vaskarikája. Ami a szocializmus építése közben kapitalista módszereket engedélyezett, lényegében nem másért, mint hogy a mai uralkodó osztály, a kádári „menedzser-réteg” még szabadabban dolgozhasson a saját zsebére és még zsírosabb prémiumokat markolhasson fel. Kommunista jelszavak örve alatt folytatott szabad lopás és néhány tízezer kiválasztott gazdagodási lehetősége, látszatjólét, melynek csak morzsáibólrészesülnek a dolgozók, a nagy tömegek. De mindez több és jobb, mint a forradalom előtti Rákosi-nyomor. A „korlátozott szabadság” is elviselhetőbb, mint az ÁVO-terror. S bár a forradalom követelései közül egyetlenegy sem valósult meg, a szabadságharc és az utána következő hónapok nyomása olyan engedményekre kényszerítették Moszkva magyarországi helytartóit, amelyektől elviselhetőbbé vált a magyar nép hétköznapi élete. Nincs ünnepnapja, hiszen jóformán már ünnepelni is elfelejtett — november 7, május 1, április 4 nem az ő ünnepei —, de az egymást követő szürke, fásult hétköznapok kibírhatóbbak, mint annak előtte. Ha azokra a hétköznapokra, azokra a hetekre gondolunk vissza, melyet a november 4-i szovjet orvtámadás után, a fegyverek elnémulása után élt át az ország, de főleg Budapest népe, az nem hasonlítható egyetlen megelőző korszakhoz sem. Izgalmas, ellentmondásos — szomorú és kiábrándító, ugyanakkor felemelő és lelkesítő — volt ez a feszültséggel terhes időszak, melyben csak hajszálon múlt, hogy nem robbant ki egy újabb forradalom. És csak kevés híja volt, hogy Kádár bele nem bukott a kezdetben teljesen reménytelennek látszó kísérletezésbe, hogy ki tudja egyensúlyozni a helyzetet. Csak leheletnyi biztatás, egy kicsike gesztus kellett volna az ENSZ-től, vagy inkább Amerikától, s talán minden másként alakul... Ezt a jelet azonban hiába várták a Nyugattól a magyarok. S az emberek lassanként belefáradtak a reménykedésbe, belefáradtak a végtelenségig húzódó sztrájkokba, a munka nélküli lődörgésbe. A családnak, a gyerekeknek enni kellett adni, és ahogy 1957 elején Kádár kezdte magát erősebbnek érezni, a sztrájkolók választhattak: kitartanak és kockáztatják létüket, vagy felveszik a munkát! S mivel megalkuvók mindig akadnak, megkezdődött a lassú visszavánszorgás a gyárakba, üzemekbe. S ezzel a forradalom utáni egyetlen fegyver is megsemmisült. 1957 tavaszán Kádárék már fenyegetőztek és magabiztosabbá vált a hangjuk. A passzív ellenállás ettől kezdve egyre inkább vesztett egyöntetűségéből, felhígult és inkább csak belső lelki ellenállássá szűkült le, mellyel az emberek elutasították ugyan a marxista ideológiát, de márvégezték a dolgukat. Gépiesen, közömbösen. — Ügyeskedve, ahogy lehet, mert hát élni muszáj. Rabként is... Ezekről a hetekről már majdnem minden évfordulón írtunk a Vasárnap hasábjain, írtunk a „gyaloglások koráról”, amikor hónapokon keresztül mindenki úton volt. Az ország egy része nyugat felé menekülőben, az otthonmaradottak pedig „csak úgy”, munka nélkül, az intézményesített sztrájk jogcímén. A főváros népe ráért: dolgozni nem akart Kádárnak, meg az oroszoknak, de otthon sem bírt maradni. Nyugtalanul, valamire várva ödöngött az utcákon és leste a híreket... Írtunk az illegális újságokról és a röpcédulákról, amelyek a lelket tartották az emberekben és amiket égi mannaként fogadott és adott tovább, aki hozzájutott. És írtunk a Központi Munkástanácsban, az írószövetségben és az Újságírószövetségben folyó munkáról, éjszakába nyúló ülésekről, megbeszélésekről, ahol azok gyűltek össze ,akik kitartottak a forradalom követelései mellett és még bíztak egy egészséges kibontakozásban. És keresték ennek a kibontakozásnak a lehetőségeit, módozatait, memorandumokat, követeléseket, felhívásokat fogalmazva a kormány, a szabad világ és a hazai közvélemény felé. De ezek az utóvédharcok sem tartottak sokáig. A híres „háromszög” — a Gorkij fasori Munkástanács, a Bajza utcai írószövetség és a Magyar Ifjúság úti (Andrássy úti) Újságírószövetség — volt a forradalmi szabadságharc utolsó erődje, a védelem utolsó három bástyája, éppen ezért Kádárék és az oroszok teljes súlylyal ezek ellen fordultak. Igyekeztek egymástól elszigetelni a három gócot és igyekeztek elvágni minden összeköttetést a közeli jugoszláv követséggel is, ahová Nagy Imréék menekültek. A másik fő utánpótlási vonalat, amely a Múzeum körúti egyetemi épületekkel, az ott tanyázó ifjúsági forradalmi bizottsággal és a forradalom derékhadát jelentő egyetemistákkal kötötte öszsze a háromszögben működő szellemi vezérkart, drasztikus intézkedésekkel kapcsolták ki. — Az egyetemeken ismét a KISZ vette át az uralmat és besúgói révén megkezdte az „elleforradalmárok” elleni hajszát. — Az egyetemi autonómiát semmibe véve, a rendőrségre visszalopakodó ávósok valósággal megszállták az épületeket és minden szóra, minden csoportosulásra figyeltek. S a dékáni hivatalok kizárással toroltak meg minden „rendzavarást”. Kádárék legjobban az ifjúságtól féltek — volt is rá okuk! —, majd az egyetemek megrendszabályozása után a „háromszög” bástyáinak felszámolását vették tervbe. Nem volt könnyű feladat, de ők tudták: ezen áll vagy bukik a sorsuk, mert amíg a Központi Munkástanács, az írószövetség és az Újságírószövetség létezik és ellenük dolgozik, a forradalom még nem zárult le egészen. Decemberben már elég erősnek érezték magukat, hogy lecsapjanak. Még csak egyes emberekre, a kulcsemberekre. Letartóztatták Gimes Miklóst, ami az „Október huszonharmadika” című illegális lap végét jelentette. Sikerült szétrobbantaniuk az írószövetség vezetőségét és „kiemelték” a hangadókat. Ötvenhét januárjában már lefolytatták az első újságírópert, Oberschovszky Gyula és társai ellen. Majd következtek a többiek, sorjában. A legkeményebb diót, a Központi Munkástanácsot hagyták utoljára. A munkástanácsokkal sokáig bánt szőr mentén Kádár, hiszen még november 22-én rendeletben erősítette meg a munkástanácsok működését és hatáskörét. Egészen 1957 márciusáig habozott, de amikor a jelek arra mutattak, hogy a végtelenbe nyúló sztrájk kifulladt és megnyugodva látta, hogy az ENSZ- nek esze ágában sincs beavatkozni, cselekvésre szánta el magát. Feloszlatta a Központi Munkástanácsot és ezzel a forradalom legutolsó erődje is elesett. Az országban itt-ott még szétszórtan működő szellemi ellenállási gócok, üzemi munkástanácsok — központi irányítás híján — már nem jelentettek komoly veszélyt az újra felállított politikai rendőrség és a szovjet hadsereg erőire támaszkodó Kádár-kormánynak. A szabadságharc sorsa végleg megpecsételődött és a reményt is el kellett temetni. De hadd idézzünk néhány mondatot annak a kornak öt dokumentumából, amelyek érzékeltetik számunkra a november 4. utáni légkört, a hitet, bizakodást és a töretlen forradalmi szellemet. A „Magyar Újjászületés Tízparancsolata”, az „Október huszonharmadika” november 15-i számában jelent meg, mint a Magyar Demokratikus Függetlenségi Front — ez volt a neve a második orosz beavatkozás után ellenzékbe tömörült politikai erők összefogásának felhívása. Ez leszögezte, hogy az ország törvényes kormánya, a Nagy Imre-kormány, követelte annak újbóli hivatalba lépését és követelte a szovjet csapatok kivonulását, majd a szabad élet biztosítékait, a szabad választásokat, demokratikus társadalmi berendezkedést és a semlegesség megerősítését. Nem kevésbé történelmi jelentőségű megnyilatkozás volt az írószövetség 1956. december 28-án kiadott „Gond és Hitvallás” című memoranduma, melynek mély felelősségérzet hatja át minden sorát és mely kijelenti: „Hűséget fogadunk a zászló előtt, amely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből újjászületett a nemzet!” Ez az irat a forradalom legszebb dokumentuma. A Magyar Demokratikus Függetlenségi Front egyik decemberi röpcédulája így fordul a magyar néphez: „Magyarok! Nagy Imre él és biztonságban van. Kádárnak és cinkosainak sem (Folytatása a hatodik oldalon.) Rovatvezető: Bátori János 5. oldal ■ . , - ■ • - • • i Izgalmas versenyfutás az Újpesti Dózsa és az FTC között Már csak két forduló hiányzik az őszi szezon mérkőzései közül és az Újpesti Dózsa tartja egypontos előnyét a Ferencvárossal szemben. Úgy néz ki, hogy ez az előny meg is marad, ugyanis mindkét csapatnak egy-egy nehéz mérkőzése van idegenben: az Újpesti Dózsa Győrbe utazik, a Ferencváros pedig Székesfehérvárra. A hiányzó mérkőzést midkét csapat otthonában vívja. A Ferencváros a Dunaújvárost fogadja, a lila-fehérek pedig a Tatabányát. A 15. forduló meglepetése a Videoton hazai pontvesztése a sereghajtó Dorog ellen. Eredmények: Ferencváros—Kaposvár 2:0 (2:0). Üllői út, 10 000 néző. Vezette: Tátrai. Góllövő: Onhausz és Vad. Újpesti Dózsa—Békéscsaba 6:1 (3:1). Megyeri út, 4000 néző. Vezette: Hámori. Góllövő: Fekete (3), Tóth A., Sarlós és Paróczi (öngól), illetve Vágási. Videoton—Dorog 1:1 (0:1). Székesfehérvár, 4000 néző. Vezette: Nagy B. Góllövő: Szalmásy, illetve Péntek. Diósgyőr—Szeged 2:1 (2:0). Diósgyőr, 5000 néző. Vezette: Jaczina. Góllövő: Fekete, Váradi, illetve Szató (öngól). Salgótarján—Honvéd 0:3 (0:2). Salgótarján, 6000 néző. Vezette: Halász. Góllövő: Pintér, Pál, Weimper. MTK-VM—Csepel 2:1 (1:1). Hungária körút, 2000 néző. Vezette: Mohácsi. Góllövő: Kiss, Siklósi, illetve Branikovits. Dunaújváros—Vasas 2:3 (1:1). Dunaújváros, 6000 néző. Vezette: Tompa. Góllövő: Engelbrecht, Mártha, illetve Váradi, Gass és Török. Zalaegerszeg—Haladás 0:0. Zalaegerszeg, 8000 néző. Vezette: Somlai. Rába ETO—Tatabánya 5:1 (1:0). Győr, 3000 néző. Vezette: Kuti. Góllövő: Mile (2), Szokolai, Somogyi és Vass (öngól), illetve Halász. A BAJNOKSÁG ÁLLÁSA: A legutolsó világbajnoki selejtezőkön két mérkőzésen is botrány tört ki a pályán a játékvezetők gyengesége miatt. A Lisszabonban lejátszott Portugália—Dánia (1:0) mérkőzésen rendőri beavatkozásra volt szükség. Abdelkader Aouissi algériai játékvezető egy piros és hat sárga lap felmutatása árán sem tudta a rendet biztosítani. De botrányos volt a Rómában lejátszott Olaszország—Anglia (2:0) mérkőzés is, ahol Graziani olasz középcsatár és McFarlan angol középhátvéd - játékvezető háta mögött valóságos ökölcsatát vívtak. — A VB-selejtezők meglepetése, hogy az olimpiai bajnok Kelet-Németország Drezdában nem bírt a törökökkel. 1:1 arányú döntetlen eredmény született.★ Az elmúlt héten fejeződött be Újvidéken Jugoszlávia nemzetközi asztalitenisz-bajnoksága. Az erős nemzetközi mezőnyben a magyarok a várakozásnak megfelelően, jól szerepeltek. Női csapatunk Kína mögött a második helyen végzett. Ugyancsak második lett a férfi egyesben Klampár a jugoszláv Surbek mögött. Harmadik helyen szintén magyar, Jónyer végzett. A férfi párosban a magyar Gergely a csehszlovák Orlowskival bajnok lett. Harmadik a Klampár—Jónyer pár. ★ A Népsport írja: „A londoni Wembley-stadion pályáin megkezdődött az év egyik legnagyobb nemzetközi teniszversenye, a Benson and Hadges cég rendezésében. Taróczy Balázs győzelemmel mutatkozott be, miután az első fordulóban 6:3, 3:6, 6:0 arányban legyőzte a dél-afrikai Bertramot..Hát hogyan? A múlt héten még tiltakoztak Dél-Afrika teniszezői ellen, ma meg játszanak dél-afrikai versenyzővel? Hol itt a logika?... ★ Lord Killanint, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökét meghívták Moszkvába, hogy az oroszok eldicsekedjenek, milyen jól haladnak az építkezések az 1980-ban Moszkvában megrendezendő olimpiára. Lord Killanin — a kommunista sajtó szerint — megelégedését fejezte ki a látottak után. Arról valószínűleg nem volt szó, hogy a Szovjettel haragoséit játszó országok, mint például Chile, Izrael, kapnak-e majd meghívót az olimpiai játékokra. ★ Magyar Zoltán, a lólengés olimpiai bajnoka, ázsiai versenykörúton van. Legutóbb Tokióban indult és kitűnő formában 9.70 ponttal megnyerte a lólengést. A tokiói versenyen sok nemzetközi nagyság is indult. 1. Újpesti Dózsa 15121 2 48:19 25 2. Ferencváros 15104 1 39:13 24 3. Vasas 15101 4 43:22 21 4 Honvéd 159 2 4 21:18 20 5. Haladás 158 3 4 26:16 19 6. Videoton 157 2 6 34:23 16 7. .Zalaegerszeg 156 4 5 ■20:16 16 8. Tatabánya 151 1 7 22:25 15 9. Békéscsaba 155 5 5 20:23 15 10. Diósgyőr 157 1 7 17:24 15 11. Rába ETO 156 2 7 20:22 14 12. MTK-VM 156 1 8 21:24 13 13. Kaposvár 154 4 7 17:21 12 14 Dunaújváros 154 3 8 20:27 11 15. Szeged 153 5 7 13:31 11 16. Salgótarján 154 110 22:419 17. Csepel 152 4 9 13:268 18. Dorog 151 410 8:236