Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1976 (83. évfolyam, 1-50. szám)

1976-12-05 / 46. szám

1976 december 5. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA WASHINGTONI POSTA írta: Stirling György Az 1956. november 4. utáni korszak első né­,­hány hónapjának történetét megírni, izgató fel-­­­adat lenne. Ebben az időszakban legalább any­­nyira megmutatkozott a magyar nép ellenállása és akarata, mint 56 októberének felejthetetlen napjaiban. Hogy ez az ellenállás mégsem vezetett ered­ményre? Hogy azt az akaratot mégsem tudta ér­vényesíteni az ország nagy többsége, s végül újra felülkerekedtek azok a kommunisták, akik a forradalom kitörésének pillanatában úgy el­tűntek, hogy csak a rossz emlékük maradt utá­nuk? (Vagy — a dörzsöltebbje, Kádár és társai — színleg a forradalom mellé álltak, hogy ment­sék és átmentsék a bőrüket.) Nos, annak szám­talan oka volt, de elsősorban egy: az oroszok masszív és az addiginál, az előbbinél sokkal bé­­nítóbb katonai megszállása. Amivel szemben a magára hagyott magyar nép tehetetlen volt. Egyetlen fegyvere maradt csak: a passzív el­lenállás. És élt is vele, ameddig csak lehetett. De ez az állapot — a nép néma ellenszegülése a kormánnyal szemben — a végtelenségig nem tartható fenn. Sokszor hasonlítják az ötvenhatos szabadság­­harc utáni korszakot a Világost követő időkhöz. Akkor tizennyolc esztendőn át élt a nemzet a passzív ellenállás állapotában, míg a viszonylag legjobb kényszermegoldásként létrejött Deák Fe­­renc-i kiegyezés oldotta fel a Bach-korszak már­­már kínzó feszültségeit. A kiegyezéskor mind­két fél engedett, de a megegyezés a nemzetre nézve nem volt megalázó, és Deák Ferencnek végső fokon mindent sikerült elérnie, amiért a negyvennyolcas ifjak fegyvert ragadtak. A csá­szári abszolutizmusnak vége szakadt, hogy át­adja helyét az alkotmányos kormányzásnak. ■Ma — ilyen értelemben — nem lehet kiegye­zésről beszélni. Noha gyakran hallani: a ma­gyarság kiegyezett 56 után, a megállapítás fe­lületes. Meggyőződésem — s ezt részben a hat­hét év előtti személyes benyomásaimra is alapí­tom —, hogy a magyar nép se nem egyezett ki, se nem alkudott meg. Sem a helyzettel, de még kevésbé azokkal, akik a hatalmat gyakorolják az országban: Kádárral és pártjával,,­ illetve azokkal, akiknek kezében a tényleges hatalom összpontosul: az oroszokkal. A magyarság legfel­­jebb belenyugodott a megváltoztathatatlanba, beletörődött a jelenlegi helyzetébe, mert más vá­lasztása nem maradt. Lemérte, hogy a Nyugat­tól semmit sem várhat, és berendezkedett a túl­élésre. Az alkalmazkodásnak addig a határáig, ameddig okvetlenül el kell mennie. A magyarok nagy többsége néma megvetéssel tűri el a mostani Bach-huszárok — Kádár és rajta, valamint az ő szűk körén keresztül a Szov­jetet kiszolgáló renegátok — basáskodását. Már nem először írjuk le: Kádár nem Deák Ferenc, aki nemzete érdekében bármit is próbálna tenni Magyarország tényleges urainál, a szovjet veze­tőknél. Elsősorban a szovjet érdekeket szolgálja és azokra a kis látszatengedményekre, amelyek a­ Rákosi-terror éveihez képest elviselhetőbbé teszik a magyar nép életét, csak azért kénysze­rült, hogy elkerüljön egy újabb ötvenhatot. És hogy ezzel garantálja a Szovjet katonai és gaz­dasági érdekeinek zavartalan kiszolgálásán. Ezt biztosítja a kádári szereptaktika. És az idő — ismétlem — Kádárnak dolgozott. A forradalom utáni merevgörcs szükségképpen lassan feloldódott. S ezt elsősorban a nyugati hatalmak és az ENSZ tehetetlensége eredmé­nyezte. Kádár jó érzékkel ehhez időzítette a maga lépéseit, és ahogy a magyar ügy egyre in­kább kezdett ellaposodni a világfórumokon, úgy lazította ő is a gyeplőt. Az úgynevezett liberali­zálódást — ami nem más, mint szemfényvesz­tés — tulajdonképpen attól a naptól számíthat­juk, amikor a magyar ügy végképp lekerült az ENSZ napirendjéről. Az idő és a két irányú hatás: a Nyugat te­hetetlensége fölött érzett keserűség, csalódott­ság és a kádári, kicsivel jobb megélhetést bizto­sító politika megtette a magáét. Öt-hat évvel a forradalom után Kádár bedobhatta a köztudatba Még KAPHATÓ!!! VÉGH ANTAL sportregénye, ameri­kai kiadásban: MIÉRT BETEG A MAGYAR FUTBALL? Szenzációs olvasmány sportkedve­lőknek. A könyv a labdarúgáson ke­­re­sztül feltárja a magyar sport terén mutatkozó rendellenességeket, rámu­tat olyan szabálytalanságokra, meg­vesztegetésekre, amely miatt a ma­gyar labdarúgás és más sportágak is, a mélypontra kerültek. A könyv ára 4 dollár, plusz 50 cent portódíj. Kapható könyvosztályunkon: 1739 Mahoning Ave., Youngstown, Ohio 44509, az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszavát és bár a magyarság jobbik része még ma sem felejtette el neki, hogy történelmünk leggyalá­zatosabb árulásával került hatalomra és kezé­hez tízezrek vére tapad, mégis elfogadta. Mint az egyetlen leh­tséges megoldást. Közömbösen, cinikusan, minden mindegy filozófiával, eszi, nem eszi, nem kap mást beletörődéssel. Pedig november 4. után néhány hónapig igen­csak ingatag volt Kádár helyzete. Ha a buda­pesti utcákon nem cirkálnak kettőzött szovjet járőrök és Grebenyik tábornok, orosz várospa­rancsnok falragaszai nem éreztetik a lakosság­gal, hogy ismét idegen hadak megszállása alá került, egy fabatkát sem ért volna Kádár állása. Ezt ő is jól tudta és akkor még, a november 4. utáni hetekben fűt-fát ígért, mézes-mázos sza­vakkal igyekezett elaltatni a gyanút és elkendőz­ni árulását. Olyan ígéreteket téve, hogy Nagy Imre bármikor visszatérhet a politikai életbe, és hogy megmarad a többpártrendszer. Aztán, amikor 1957 tavaszán úgy-ahogy megerősödni érezte hatalmát, egyszerre kimutatta a foga fe­hérjét. Ez volt a megtorlás időszaka, amikor le­folytatták az „ellenforradalmi” pereket és meg­gyilkolták Nagy Imrét. Nagy Imre kivégzésének hírét csak utólag közölték és az állítólagos pert­ is a legnagyobb titokban tartották, de az azt követő felháborodás mégis meghökkentette Kádáréat. Valószínűleg kremli tanácsra akkor öltöttek újra nyájasabb álarcot és az ENSZ-akció végleges zátonyra fu­tása után tértek át a kesztyűsebb kéz politikájá­ra. Aminek gazdasági vetülete volt a hatvanas évek végén bevezetett új gazdasági mechaniz­mus fából vaskarikája. Ami a szocializmus épí­tése közben kapitalista módszereket engedélye­zett, lényegében nem másért, mint hogy a mai uralkodó osztály, a kádári „menedzser-réteg” még szabadabban dolgozhasson a saját zsebére és még zsírosabb prémiumokat markolhasson fel. Kommunista jelszavak örve alatt folytatott szabad lopás és néhány tízezer kiválasztott gaz­­dagodási lehetősége, látszatjólét, melynek csak morzsáiból­­részesülnek a dolgozók, a nagy tö­megek. De mindez több és jobb, mint a forradalom előtti Rákosi-nyomor. A „korlátozott szabadság” is elviselhetőbb, mint az ÁVO-terror. S bár a forradalom követelései közül egyetlenegy sem valósult meg, a szabadságharc és az utána kö­vetkező hónapok nyomása olyan engedményekre kényszerítették Moszkva magyarországi helytar­tóit, amelyektől elviselhetőbbé vált a magyar nép hétköznapi élete. Nincs ünnepnapja, hiszen jóformán már ünnepelni is elfelejtett — novem­ber 7, május 1, április 4 nem az ő ünnepei —, de az egymást követő szürke, fásult hétközna­pok kibírhatóbbak, mint annak előtte. Ha azokra a hétköznapokra, azokra a hetekre gondolunk vissza, melyet a november 4-i szov­jet orvtámadás után, a fegyverek elnémulása után élt át az ország, de főleg Budapest népe, az nem hasonlítható egyetlen megelőző korszak­hoz sem. Izgalmas, ellentmondásos — szomorú és kiábrándító, ugyanakkor felemelő és lelkesítő — volt ez a feszültséggel terhes időszak, mely­ben csak hajszálon múlt, hogy nem robbant ki egy újabb forradalom. És csak kevés híja volt, hogy Kádár bele nem bukott a kezdetben telje­sen reménytelennek látszó kísérletezésbe, hogy ki tudja egyensúlyozni a helyzetet. Csak lehe­letnyi biztatás, egy kicsike gesztus kellett volna az ENSZ-től, vagy inkább Amerikától, s talán minden másként alakul... Ezt a jelet azonban hiába várták a Nyugattól a magyarok. S az emberek lassanként belefá­radtak a reménykedésbe, belefáradtak a végte­lenségig húzódó sztrájkokba, a munka nélküli lődörgésbe. A családnak, a gyerekeknek enni kellett adni, és ahogy 1957 elején Kádár kezdte magát erősebbnek érezni, a sztrájkolók választ­hattak: kitartanak és kockáztatják létüket, vagy felveszik a munkát! S mivel megalkuvók mindig akadnak, megkezdődött a lassú visszavánszorgás a gyárakba, üzemekbe. S ezzel a forradalom utáni egyetlen fegyver is megsemmisült. 1957 tavaszán Kádárék már fenyegetőztek és maga­biztosabbá vált a hangjuk. A passzív ellenállás ettől kezdve egyre inkább vesztett egyöntetűsé­géből, felhígult és inkább csak belső lelki ellen­állássá szűkült le, mellyel az emberek elutasí­tották ugyan a marxista ideológiát, de már­­vé­gezték a dolgukat. Gépiesen, közömbösen. — Ügyeskedve, ahogy lehet, mert hát élni muszáj. Rabként is... Ezekről a hetekről már majdnem minden év­fordulón írtunk a Vasárnap hasábjain, írtunk a „gyaloglások koráról”, amikor hónapokon ke­resztül mindenki úton volt. Az ország egy része nyugat felé menekülőben, az otthonmaradottak pedig „csak úgy”, munka nélkül, az intézménye­sített sztrájk jogcímén. A főváros népe ráért: dolgozni nem akart Kádárnak, meg az oroszok­nak, de otthon sem bírt maradni. Nyugtalanul, valamire várva ödöngött az utcákon és leste a híreket... Írtunk az illegális újságokról és a röpcédulákról, amelyek a lelket tartották az em­berekben és amiket égi mannaként fogadott és adott tovább, aki hozzájutott. És írtunk a Köz­ponti Munkástanácsban, az írószövetségben és az Újságírószövetségben folyó munkáról, éjsza­kába nyúló ülésekről, megbeszélésekről, ahol azok gyűltek össze ,akik kitartottak a forrada­­lom követelései mellett és még bíztak egy egész­séges kibontakozásban. És keresték ennek a ki­bontakozásnak a lehetőségeit, módozatait, me­morandumokat, követeléseket, felhívásokat fo­galmazva a kormány, a szabad világ és a hazai közvélemény felé. De ezek az utóvédharcok sem tartottak so­káig. A híres „háromszög” — a Gorkij fasori Munkástanács, a Bajza utcai írószövetség és a Magyar Ifjúság úti (András­sy úti) Újságírószö­­vetség — volt a forradalmi szabadságharc utol­só erődje, a védelem utolsó három bástyája, éppen ezért Kádárék és az oroszok teljes súly­­lyal ezek ellen fordultak. Igyekeztek egymástól elszigetelni a három gócot és igyekeztek elvágni minden összeköttetést a közeli jugoszláv követ­séggel is, ahová Nagy Imréék menekültek. A másik fő utánpótlási vonalat, amely a Múzeum körúti egyetemi épületekkel, az ott tanyázó if­júsági forradalmi bizottsággal és a forradalom derékhadát jelentő egyetemistákkal kötötte ösz­­sze a háromszögben működő szellemi vezérkart, drasztikus intézkedésekkel kapcsolták ki. — Az egyetemeken ismét a KISZ vette át az uralmat és besúgói révén megkezdte az „elleforradalmá­­rok” elleni hajszát. — Az egyetemi autonómiát semmibe véve, a rendőrségre visszalopakodó ávósok valósággal megszállták az épületeket és minden szóra, minden csoportosulásra figyeltek. S a dékáni hivatalok kizárással toroltak meg minden „rendzavarást”. Kádárék legjobban az ifjúságtól féltek — volt is rá okuk! —, majd az egyetemek megrendsza­­bályozása után a „háromszög” bástyáinak fel­számolását vették tervbe. Nem volt könnyű fel­adat, de ők tudták: ezen áll vagy bukik a sor­suk, mert amíg a Központi Munkástanács, az írószövetség és az Újságírószövetség létezik és ellenük­ dolgozik, a forradalom még nem zárult le egészen.­­ Decemberben már elég erősnek érezték magukat, hogy lecsapjanak. Még csak egyes emberekre, a kulcsemberekre. Letartóz­tatták Gimes Miklóst, ami az „Október huszon­harmadika” című illegális lap végét jelentette. Sikerült szétrobbantaniuk az írószövetség veze­tőségét és „kiemelték” a hangadókat. Ötvenhét januárjában már lefolytatták az első újságíró­pert, Oberschovszky Gyula és társai ellen. Majd következtek a többiek, sorjában. A legkeményebb diót, a Központi Munkásta­nácsot hagyták utoljára. A munkástanácsokkal sokáig bánt szőr mentén Kádár, hiszen még no­vember 22-én rendeletben erősítette meg a mun­kástanácsok működését és hatáskörét. Egészen 1957 márciusáig habozott, de amikor a jelek ar­ra mutattak, hogy a végtelenbe nyúló sztrájk kifulladt és megnyugodva látta, hogy az ENSZ- nek esze ágában sincs beavatkozni, cselekvésre szánta el magát. Feloszlatta a Központi Munkás­­tanácsot és ezzel a forradalom legutolsó erődje is elesett. Az országban itt-ott még szétszórtan működő szellemi ellenállási gócok, üzemi mun­kástanácsok — központi irányítás híján — már nem jelentettek komoly veszélyt az újra felállí­tott politikai rendőrség és a szovjet hadsereg erőire támaszkodó Kádár-kormánynak. A sza­badságharc sorsa végleg megpecsételődött és a reményt is el kellett temetni. De hadd idézzünk néhány mondatot annak a kornak öt dokumentumából, amelyek érzékelte­tik számunkra a november 4. utáni légkört, a hitet, bizakodást és a töretlen forradalmi szel­lemet. A „Magyar Újjászületés Tízparancsolata”, az „Október huszonharmadika” november 15-i szá­mában jelent meg, mint a Magyar Demokratikus Függetlenségi Front — ez volt a neve a második orosz beavatkozás után ellenzékbe tömörült po­litikai erők összefogásának­­ felhívása. Ez le­szögezte, hogy az ország törvényes kormánya, a Nagy­ Imre-kormány, követelte annak újbóli hivatalba lépését és követelte a szovjet csapatok kivonulását, majd a szabad élet biztosítékait, a szabad választásokat, demokratikus társadalmi berendezkedést és a seml­egesség megerősítését. Nem kevésbé történelmi jelentőségű megnyi­latkozás volt az írószövetség 1956. december 28-­án kiadott „Gond és Hitvallás” című memo­randuma, melynek mély felelősségérzet hatja át minden sorát és mely kijelenti: „Hűséget fo­gadunk a zászló előtt, amely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből újjászületett a nemzet!” Ez az irat a forradalom legszebb dokumentuma. A Magyar Demokratikus Függetlenségi Front egyik decemberi röpcédulája így fordul a ma­gyar néphez: „Magyarok! Nagy Imre él és biz­tonságban van. Kádárnak és cinkosainak sem (Folytatása a hatodik oldalon.) Rovatvezető: Bátori János 5. oldal ■ . , - ■ • - • • i Izgalmas versenyfutás az Újpesti Dózsa és az FTC között Már csak két forduló hiányzik az őszi szezon mérkő­zései közül és az Újpesti Dózsa tartja egypontos előnyét a Ferencvárossal szemben. Úgy néz ki, hogy ez az előny meg is marad, ugyanis mindkét csapatnak egy-egy nehéz mérkőzése van idegenben: az Újpesti Dózsa Győrbe uta­zik, a Ferencváros pedig Székesfehérvárra. A hiányzó mérkőzést midkét csapat otthonában vívja. A Ferencvá­ros a Dunaújvárost fogadja, a lila-fehérek pedig a Tata­bányát. A 15. forduló meglepetése a Videoton hazai pontvesz­tése a sereghajtó Dorog ellen. Eredmények:­­ Ferencváros—Kaposvár 2:0 (2:0). Üllői út, 10 000 néző. Vezette: Tátrai. Góllövő: Onhausz és Vad. Újpesti Dózsa—Békéscsaba 6:1 (3:1). Megyeri út, 4000 néző. Vezette: Hámori. Góllövő: Fekete (3), Tóth A., Sarlós és Paróczi (öngól), illetve Vágási. Videoton—Dorog 1:1 (0:1). Székesfehérvár, 4000 né­ző. Vezette: Nagy B. Góllövő: Szalmásy, illetve Péntek. Diósgyőr—Szeged 2:1 (2:0). Diósgyőr, 5000 néző. Vezette: Jaczina. Góllövő: Fekete, Váradi, illetve Szató (öngól). Salgótarján—Honvéd 0:3 (0:2). Salgótarján, 6000 néző. Vezette: Halász. Góllövő: Pintér, Pál, Weimper. MTK-VM—Csepel 2:1 (1:1). Hungária körút, 2000 néző. Vezette: Mohácsi. Góllövő: Kiss, Siklósi, illetve Bra­­nikovits. Dunaújváros—Vasas 2:3 (1:1). Dunaújváros, 6000 néző. Vezette: Tompa. Góllövő: Engelbrecht, Mártha, il­letve Váradi, Gass és Török. Zalaegerszeg—Haladás 0:0. Zalaegerszeg, 8000 néző. Vezette: Somlai. Rába ETO—Tatabánya 5:1 (1:0). Győr, 3000 néző. Vezette: Kuti. Góllövő: Mile (2), Szokolai, Somogyi és Vass (öngól), illetve Halász. A BAJNOKSÁG ÁLLÁSA: A legutolsó világbajnoki selejtezőkön két mérkőzé­sen is botrány tört ki a pályán a játékvezetők gyengesége miatt. A Lisszabonban lejátszott Portugália—Dánia (1:0) mérkőzésen rendőri beavatkozásra volt szükség. Abdel­­kader Aouissi algériai játékvezető egy piros és hat sárga lap felmutatása árán sem tudta a rendet biztosítani. De botrányos volt a Rómában lejátszott Olaszország—Anglia (2:0) mérkőzés is, ahol Graziani olasz középcsatár és Mc­­Farlan angol középhátvéd - játékvezető háta mögött va­lóságos ökölcsatát vívtak. — A VB-selejtezők meglepeté­se, hogy az olimpiai bajnok Kelet-Németország Drezdá­ban nem bírt a törökökkel. 1:1 arányú döntetlen ered­mény született.★ Az elmúlt héten fejeződött be Újvidéken Jugoszlávia nemzetközi asztalitenisz-bajnoksága. Az erős nemzetközi mezőnyben a magyarok a várakozásnak megfelelően, jól szerepeltek. Női csapatunk Kína mögött a második he­lyen végzett. Ugyancsak második lett a férfi egyesben Klampár a jugoszláv Surbek mögött. Harmadik helyen szintén magyar, Jónyer végzett. A férfi párosban a ma­gyar Gergely a csehszlovák Orlowskival bajnok lett. Har­madik a Klampár—Jónyer pár. ★ A Népsport írja: „A londoni Wembley-stadion pályá­in megkezdődött az év egyik legnagyobb nemzetközi te­niszversenye, a Benson and Hadges cég rendezésében. Taróczy Balázs győzelemmel mutatkozott be, miután az első fordulóban 6:3, 3:6, 6:0 arányban legyőzte a dél-af­rikai Bertramot..Hát hogyan? A múlt héten még til­takoztak Dél-Afrika teniszezői ellen, ma meg játszanak dél-afrikai versenyzővel? Hol itt a logika?... ★ Lord Killanint, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság el­nökét meghívták Moszkvába, hogy az oroszok eldicseked­jenek, milyen jól haladnak az építkezések az 1980-ban Moszkvában megrendezendő olimpiára. Lord Killanin — a kommunista sajtó szerint — megelégedését fejezte ki a látottak után. Arról valószínűleg nem volt szó, hogy a Szovjettel haragoséit játszó országok, mint például Chile, Izrael, kapnak-e majd meghívót az olimpiai játékokra. ★ Magyar Zoltán, a lólengés olimpiai bajnoka, ázsiai versenykörúton van. Legutóbb Tokióban indult és kitűnő formában 9.70 ponttal megnyerte a lólengést. A tokiói versenyen sok nemzetközi nagyság is indult. 1. Újpesti Dózsa 15121 2 48:19 25 2. Ferencváros 15104 1 39:13 24 3. Vasas 15101 4 43:22 21 4 Honvéd 159 2 4 21:18 20 5. Haladás 158 3 4 26:16 19 6. Videoton 157 2 6 34:23 16 7. .Zalaegerszeg 156 4­ 5 ■20:16 16 8. Tatabánya 151 1 7 22:25 15 9. Békéscsaba 155 5 5 20:23 15 10. Diósgyőr 157 1 7 17:24 15 11. Rába ETO 156 2 7 20:22 14 12. MTK-VM 156 1 8 21:24 13 13. Kaposvár 154 4 7 17:21 12 14 Dunaújváros 154 3 8 20:27 11 15. Szeged 153 5 7 13:31 11 16. Salgótarján 154 110 22:419 17. Csepel 152 4 9 13:268 18. Dorog 151 410 8:236

Next