Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1976 (83. évfolyam, 1-50. szám)

1976-01-11 / 1. szám

1976. január 11. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA WASHINGTONI POSTA írta: Stirling György Az újévi üdvözlőkártyák ilyenkor szokásos tarka áradatából a minap egy, a többinél jóval szerényebb lap bukkant elém. Egyszerűbb volt a kiállítása, gyöngébb a nyomása, a színei sem olyan élénkek, mint az amerikai „greeting card”­­oké, s a posta sem borítékban hozta, mint eme­zeket, hanem csak úgy mezítláb érkezett. Sze­gény európai rokon, újévi képeslevelezőlap Ma­gyarországról. Mégis különös szeretettel vettem kezembe és nézegettem az itt megszokott pompás képekhez hasonlítva bizony egyszerű kartont. Nemcsak azért, mert az óhazából hozott­­üzenetet, újévi jókívánságokat, hanem mert a kép olyasmit áb­rázolt, amit hiába keresnénk az amerikai kár­tyákon. Egy hetykebajszú kéményseprő lovagolt egy kocányi méretű újévi malac hátán s a kép alatt a négy betű: B U É K ! Istenem, kéményseprő! Mikor is láttuk utol­jára eleven képviselőjét ennek a hajdan nagy hírű, tekintélyes szakmának? Tíz, húsz éve, vagy tán még régebben?... Mindenesetre fiam, aki alig pár esztendeje ismerkedik a világ dolgai­val — s még hozzá értelme itt kezdett nyiladoz­ni Amerikában — értetlenül nézte a képet és fogalma sem volt arról, miért kormos a fekete ruhás dalia fizimiskája, és miért hurcol a vállán létrát, a kezében meg vasgolyóbist? A kéményseprő-mesterség is azok közé a szak­mák közé tartozik, amelyek szép lassan kivesz­nek s még hírmondó sem marad belőlük. Már otthon is fehér holló a hosszú, feltekert drót­­nyelű seprővel a dolga után siető kéményseprő, hát még Amerikában! De mit is kezdene a ké­mények derék őre a toronynagyságú kazánkür­tővel? S különben is, az olajtüzelésű kazánok alig-alig kormoznak. 4­­ Kéményseprő és az újesztendő Pedig hajdanában — nem is olyan régen, még apáink,nagyapáink idejében is — nagyon fon­tosak voltak ezek a kormos képű legények falun és városon egyaránt. Amikor a budai hegyek felől rázúdultak a pesti lapályra az első csípős őszi szelek, egyik napról a másikra megnőtt a kéményseprők becsülete. Tudták ezt a nemes céh tagjai is: amikor hidegre fordult az idő, mindjárt magasabban hordták a fejüket s olyan peckesen járták a várost, mint egy megszálló hadsereg katonái. Igaz, hatalmuk csak a kémé­nyek erdejére terjedt ki, de nagy hatalom volt az! Tudták, hogy nélkülük fagyoskodna a város népe s ha egy-egy kémény kotrása közben vé­gighordozták tekintetüket az alattuk elterülő házerdőn, bízvást úgy érezték, a város lábaik előtt hever. Mondom, nagy becsben álltak a régi Pestbu­­dán a tisztes kéményseprő céh tagjai. S volt egy alkalom, amikor különösképpen kapósak voltak. Mégpedig az év utolsó napjának, Szent Szilvesz­ternek éjszakáján, amikor — valami réges-régi, Isten tudja honnét származó kedves babona sze­rint — mindenki tőlük várta szerencséjét. Bol­dog volt, aki végigsimíthatta ujját ruhájukon, hogy kormos lett tőle a keze, vagy kihúzhatott egy sörtét a keféjükből, seprűjükből. A kémény­seprők ilyenkor nem tiltakoztak. Bolondok is let­tek volna: ha egy éjszaka 4—5 seprőt és kefét szedtek is ripityára a becsípett, vidám szilvesz­­terezők, megérte. A borravaló, ami reggelre a zsebüket nyomta, többszörösen fedezte a tönkre­ment szerszámok árát. Az emberek így akarták megvesztegetni For­tuna istenasszonyt. Valami homályos elképzelés szerint nyilván azt hitték, hogy a kéményseprő­nek közeli kapcsolata, protekciója van a sze­rencse nemtőjéhez és remélték, a borravalóval közbenjárását tudják megvenni. Hátha a követ­kező évben rájuk mosolyog a ritka vendég: a szerencse. Ez rendszerint elmaradt ugyan, de ki gondolt már arra egy hosszú esztendő elteltével? A következő szilveszterkor újra arattak a ké­ményseprők, és minden kezdődött elölről. Három szimbóluma volt a régi magyarországi szilvesztereknek s ezek képei díszítették az üd­vözlőkártyákat, óévbúcsúztató, újévköszöntő ajándékokat, mütyürkéket. Az újévi malac, a lóhere és a kéményseprő. Az első két jelkép még fel-felbukkan az itteni gazdag üdvözlőkártya­termésben is, de a kéményseprővel már sehol sem találkozhatunk. Fogalmam sincs arról, hogy az amerikai szilveszterhez hozzá tartozott-e va­laha a kéményseprő, játszott-e olyan szerepet ezen a vidám napon „ideát,” mint az óhazában, de most nyomát se találhatjuk. S vajon látott-e már valaki amerikai utcán kéményseprőt? Nos, aligha, amint hogy lassan otthon se lesz más, mint a múlt emléke, akivel csakis szilvesz­ter éjszakáján lehet találkozni. S akkor is mula­tókban, kávéházakban és egyéb társas szórako­zóhelyeken, ahol az emberek — ősi szokás sze­rint — összegyűlnek, hogy búcsúztassák a ré­git és köszöntsék az újat. Ilyenkor seregestől bukkannak elő a szakma képviselői, hogy learassák a borravalót. Köztu­dott, hogy már évek óta sokkal több a szilvesz­teri álkéményseprő, mint a valódi. A fekete ruha csak jelmez, a létra csak kellék, a korom pedig műpiszok. Ha tényleg annyi kéményseprő lenne Pestbudán, mint ahány ezen az éjszakán végig­látogatja a szórakozóhelyeket, nem főne a feje a kéményseprő céh — bocsánat: szakszervezet­­ vezetőinek, hogy kikből nevelik ki az utánpót­lást? Ugyanis a szakma — mint az egész hazai kisiparosság — szép lassan kiöregszik, új je­lentkező pedig alig-alig akad. A kéményseprő­mesterség elveszítette régi vonzását. Régen még csak megjárta földszintes vagy egy-két emeletes házak kéményével bíbelődni, de manapság már senkinek sem fűlik a foga ahhoz, hogy nyolc­­tíz emelet magas tetőkön mászkáljon és a nyakát kockáztassa. És a mai fiatalok viszolyognak a piszkos mesterségektől: kormos képpel nem szí­vesen mutatkoznak a lányok előtt. Bezzeg régen a kéményseprőruhát majdnem olyan büszkén viselte a tulajdonosa, mint a ka­tona az egyenruhát. A fehérnépek epekedő te­kintettel kísérték az utca során végiglépkedő da­liás kéményseprőt, aki bajszát pödörgetve hol itt, hol ott állt az ablakok alatt egy kis barát­ságos tere-fejére. Legalább is ilyen idillikus ké­pet fest minderről az a régi-régi üdvözlőlap, amely a múlt század elejéről, a millenniumi esz­tendők idejéről származik és amelyet családi emlékeim között őrzök. Ki tudja már, melyik dédanyámnak adta — jó borravaló reményé­ben — egy hajdani kéményseprő ezt az újévi kártyát, ami akkoriban nagy divat volt: a mula­tók után, Újév reggelén azokat az utcákat láto­gatták végig a kéményseprő-mesterek, ahol ál­dásos működésüket kifejtették s illendően be­kopogtatva az ismerős házakhoz, jókívánságok kíséretében átnyújtották díszesrajzú újévi kár­tyáikat. S aztán illendően vártak. A borravalóra, ami sohasem maradt el. Újévi szokások Ugyanígy jelentkezett a régi pestbudai Újév reggeleken a házmester és a levélhordó. Rend­szerint ezek is szép, cirádás kártyával adtak nyo­­matékot jókívánságaiknak, de ez azokban a bol­dog békeidőkben természetes és megszokott volt. Akárcsak ma itt Amerikában, az újévi üdvözlő­lapok divatja. Mindenki mérgelődik miatta,­­ mindenki megfogadja minden évben, hogy soha többet, senkinek. No csak éppen ennek vagy an­nak, de másnak aztán igazán nem. Aztán várják a postát, ki ír nekik és ha netán nem kapna tíz­tucatnyi üdvözlőkártyát — amit gondosan fel­­tűz a falra, mint ritka lepkéket — halálosan meg lenne sértve, s rosszul kezdődne számára az új év. No, régen se mulasztotta el egyetlen „hivatá­sos” jókívánságmondó, hogy kártyával ne ad­jon súlyt szavainak. S micsoda rajzok, de főleg micsoda versek voltak írva ezekre az üdvözlő­kártyákra! Ilyenkor minden levélhordó és ké­ményseprő művészi hajlamokról, versírói tehet­ségről tett tanúbizonyságot! Ezen a réges-régi megfakult kártyán is, ami már megvan vagy nyolcvanesztendős, szívet melengető a képet fes­tett az ihletett művész. Hólepte, téli utca, hát­térben templomtorony, a tetején vattasüveggel. Egy ház földszinti ablakából piros kötényes, tor­nyos frizurás, pírbaborult arcú, jól táplált Júlia vet bűvölő tekintetet a feketébe öltözött fehér sapkás, kikent­ kifent bajszú daliás kéményseprő Rómeóra, aki vállán hordja elmaradhatatlan lét­ráját, mint katona a fegyverét, s gáláns meghaj­lással köszönti őt. Idilli kép: a kis ház kerítésére télvíz idején virágbaborult rózsatő hajlik szelíd ívben a hó körül, a kép tetején, a cifra „Boldog Újévet” felírás mögül pedig Szent Flórián, a tűz­oltók védőszentje, Achilles-sisakban fürkészi a tájat, nem kell-e félreverni valahol a tűzvesze­­delmet jelentő harangot? De a legfontosabbat majd’ elfelejtettem: a kép délceg kéményseprője a gáláns meghajlás köz­ben papírlapot nyújt át a képen Júliájának. — Vajon mi lehet ezen? Nos, hát az a bizonyos jó­kívánság, amitől pírbaborult a menyecske arca — s megnyílt a bukszája. Mert, mint mondtam volt, ezen a napon minden pestbudai kémény­­seprőmester költővé vált s Hazaffy Veray János költészetétől megihletve, szépen csengő rigmu­sokban kívánt szerencsét, boldogságot a „ked­ves kuncsaftoknak”. Újévi rigmusok Néhányat ezekből feljegyeztek az utókornak, s érdemes idézni belőlük valamit. A régi Pest egyik híres, nevezetes kéményseprőmesterének rímbe szedett újévi „idvözlései” közül több is ránk maradt. Mészáros Mátyásnak hívták ezt a derék embert, akiről mindössze annyit tudunk, hogy 1835-ben, éppen 140 évvel ezelőtt, amikor első költeményét „kegyes jótevőinek” figyelmé­be ajánlotta, nyolc neveletlen gyermeke volt és az Országúton (a mai Múzeum körút) lakott, a „Nemzeti Museum által ellenében”, a 680. szám alatt. Ez a Mészáros Mátyás „háládé mély tisztelete zálogául Új Esztendei Idvezlést” küldött „ke­gyes jótevőinek”, melyben, mint „nyolcz neve­letlen gyermek” atyja, így énekelt: Bár ezer bajokkal jár életünk, boldogságunk mégis fennmarad. Azzal bíztat éltető reményünk, minden bajból új öröm fakad. Egy évvel később, már „kilenc­ neveletlen gyermek” atyja, s akkor ez a dal született az új­­esztendő köszöntésére Mészáros Mátyás lantján. Fölvidul kezeimben lantom s buzgón Önti háláját az Újesztendőre: üdvözöllek Téged! Ezt a dalt 1836 küszöbén zengte Mészáros mester s nincs kizárva, hogy 1837-ben már a tizedik neveletlen gyermekkel is megáldotta az Isten. 1838-ban pedig, amikor a pusztító árvíz tört rá a két testvérváros lakóira, már tizenegy­re szaporodott a neveletlen Mészáros-gyerekek száma. Ezekből az évekből már nem maradtak meg Mészáros Mátyás rigmusai — nyilván el­vitte azokat is az ár —, pedig nyilván továbbra is szüksége volt „kegyes jótevői” támogatására, hogy egyre gyarapodó családját becsülettel el­tarthassa. S milyen módon férkőzhetett volna legméltóbban a „kuncsaftok” szívéhez — és pénztárcájához —, ha nem az Új Esztendei Id­­vezlések rímbe szedett soraival, amelyek nyo­­mattattak Pesten, Petrózai Trotternél, vagy Esz­tergomban, Beimel József betűivel. A kalendáriumok Ha a régi pestbudai krónikákban búvárko­dunk, ezekből az időkből szép számmal találko­zunk az új évet köszöntő és a jövő titkait kém­lelő kalendáriumokkal, évkönyvekkel, almana­­chokkal. Ekkortájt még volt idejük olvasni az embereknek, és ilyen karácsony és újév táján mindenki a Csíziókat meg a Százesztendő Jöven­­dőmondó rébuszait böngészte, azokból akarván megfejteni, mit hoz a jövendő? Ma már csak nagyapáink emlékeznek a Százesztendős Jöven­dőmondó fehérszakállas ábrázatára, egyiptomi ákombákomokkal tarkított, csúcsos süvegére. — No meg mindenre alkalmazható rejtélyes jósla­taira, amelyekről olyan jól el lehetett csevegni kávé és kuglóf közben a kis budai házak barát­ságos meleget árasztó cserépkályhái mellett. .. és elmerül a múltnak tengerében .. A régi pestbudaiak szemében az új esztendő többet jelentett a névjegy vagy üdvözlőkártya aljára odanyomtatott jókívánság formaságánál, pár köszöntő szó és aláírás odafirkantásánál. — Nemcsak mulatsághoz szolgált ürügyül, de na­gyon is ünnepélyes volt, kedves, megható és bensőséges. Nemcsak futó kézszorítás, hanem baráti ölelkezés, a közös vágyak, közös álmok megbeszélése, a szívbéli, őszinte együttérzés je­gyében. A budai hegyek vastag hótakaró alatt álmodtak már ezekben a napokban, karácsony és újév között. A Duna két partján elterülő vá­ros utcáin is vastagon feküdt a hó, hamar le­szállt az alkony s a csípős hidegben mindenki igyekezett mielőbb fedél alá jutni. Az emberek behúzódtak otthonaikba és családi, baráti kör­ben búcsúztatták az év utolsó napjait s néztek várakozással az új esztendő érkezése elé. Mint mindig, mióta világ a világ... A múlt század derekán, a szabadságharc le­­veretését követő elnyomás idején az emberek zárkózottakká váltak, magukba vonultak és már nem vártak sokat az újabb évektől. Elment a kedvük még az üdvözlésektől is. Lassan éledt újra az üdvözlőlapok szokása, akkor még bécsi divatnak hódolt Pestbuda népe: csipkés szélű pa­pírkártyákat küldözgettek egymásnak barátok és ismerősök január elsején, s a szöveg­­ né­met nyelven volt nyomtatva. A bécsi bieder­meier jellegét viselték magukon e korszak új­évi lapjai, s nagyon sokáig tartott, míg ismét magyar motívumok, magyar szövegek vették át az uralmat. A millennium idején már ismét magyarul nyo­matják a kéményseprők és a levélhordók újévi üdvözléseiket. Az ezredév első napján ezekkel a rigmusokkal köszöntötték Bastoria Willibald kéményseprőmester segédei a „pártfogóikat”. Ismét egy év, mely elmerül a múltnak tengerébe Ismét egy új évnek derül sok biztató reménye De hozzon is áldást, mosolyt minden ember fiának, Sose lássuk borúját a boldogság napjának. S ha pártfogóinkra kivált áradjon szerencse, boldogság, Legyen az ezeréves föld nékiek — mennyország. A hatsoros versike naív bája tükrözi a század­­forduló hangulatát, amikor a Lizsében szólt a katonabanda, a Weingrubernél cigány húzta, a nép pedig ős Budavára látványosságaiban gyö­nyörködött.­­ A millenniumi kiállítás ezerféle szenzációval, csodával vonzotta a látogatókat, s a nagyérdemű közönség óriáskiflit meg perecet ropogtatva bámészkodott. S készült nemcsak egy újabb esztendőre, de egy újabb ezredévre. Bi­zakodva, reménykedve, tele optimizmussal, ugyanúgy,­­ ahogy egy-egy új év elé nézünk mindig, mióta a világ világ. Bizakodva, reménykedve, hogy a következő jobb lesz, mint az előbbi volt. A század elejéről maradt fenn a hatalmas bőrtáská­val emeletről-emeletre igyekvő fürge pesti postások egy kedves, rímes köszöntője, amellyel Újév reggelén beko­pogtattak a címzetthez: Nekünk mindegy, ha három emelet: visszük az újságot, levelet. Szerelem van benne vagy számla, Nem látunk a levél titkába. Szép reményré címzett, váljanak valóra. Gondolj szeretettel a levélhordóra! Mindez hozzá tartozik Pestbuda múltjához, már m­ már feledésbe merült gondtalan évek, régi-régi szilveszter­­éjszakák emlékéhez. Hová lettetek ti békebeli, óéy bú­csúztató esték, amikor a város utcái kihaltabbak voltak, még a többi téli estéknél is, s csak a gázlámpák fénye hunyorgott a december végi fagyban, sejtelmes fényt szór­va a hóborította utcákra. A házakból zeneszó és vidám zsivaj szűrődött ki a havas éjszakába. Csak a hajnali de­rengésben tűntek fel itt-ott hazafelé igyekvő magányos korhelyek és hangos társaságok. Amikor egy-egy ilyen társaság összetalálkozott, harsány BUÉK-kal köszöntöt­ték egymást és kalaplengetve mentek tovább, ki-ki a ma­ga útján. Az ismerősök megálltak, kezet ráztak, össze­ölelkeztek s nagy hátbaveregetések közben kívántak egy­másnak boldog újesztendőt. S ha valaki ezen a hajnalon, az év első hajnalán, véletlenül kéményseprővel akadt össze, az a szerencse fiának érezte magát. Megfogta a gombját és elmormolta a varázsigét: „Kéményseprőt lá­tok, szerencsét találok!” A kéményseprő észrevette és elmosolyodott. Aztán barátságosan ráköszönt: Adjon az Isten boldog újévet!... Gondolatunk most hazaszáll s közben az egek Urához fohászkodunk: adja, hogy 1976. boldogabb legyen, mint az előző év volt!. .. Vigyázat! Románia diszkriminál! Az OSTDEUTSCHE RUNDSCHAU című nyugatnémet magazin — jelenti Árgus Párizsból — felfogta és magáé­vá tette az erdélyi és bánsági magyarok és németek kö­veteléseit, rámutat arra a kettősségre, amelyet a román diktatúra tanúsít, amikor az emberi és nemzeti jogokról van szó. Az érdekes tudósítás december 5-én jelent meg és ezeket állapította meg: „Amíg egyrészt a Román Szocialista Köztársaság Nyugat-Németországtól kér pénzügyi és gazdasági se­gélyt, s ugyanakkor kihangsúlyozza, hogy a Romániában élő német kisebbség teljes egyenjogúságot élvez, hiszen ősi települési helye az ország s így áttelepítésre nincs szükség, addig másrészt most került nyilvánosságra egy okmány, amely egész más fényben tünteti fel az ottani helyzetet: a Romániában élő német és magyar kisebbség közös felhívást intézett az ország kormányához, felszó­lítva azt az eddig ellenük gyakorolt faji megkülönböztetés azonnali megszüntetésére. A két nemzetiség rám­utatott arra, hogy együttesen az összlakosság 13 százalékát képviselik (2 millió ma­gyar — a románok csak 1,6 millióról beszélnek — és hat­százezer német — a románok csak 383 ezer németet is­mernek el). E két kisebbség követeli, hogy anyanyelvét mindenütt, így az iskolákban is használhassa, hogy teljes egyenjogúságot élvezzen minden téren: politikai, kulturá­­lis és gazdasági síkon egyaránt, hogy elkobzott szellemi javait azonnal adják vissza, s végül, hogy egy külön bi­zottságot állítsanak fel az Egyesült Nemzeteknél, amely az erdélyi magyar és német kisebbség védelmével lenne megbízva. E lépés most már nem hagyhatja közönyösen a nyu­gatnémet kormányt sem, amely eddig — román kívánság­ra — elhallgatta a német—román tárgyalásokon az er­délyi és bánsági kisebbségek ügyét.. * KOMMENTÁR: Most tehát már nemcsak mi, Amerikában élő szám­­űzöttek és szervezeteink, a MAGYAR FELSZABADÍTÓ BIZOTTSÁG, ERDÉLYI SZÖVETSÉG, SZABADSÁGHAR­COS SZÖVETSÉG, KÖZÖS KÜLÜGYI BIZOTTSÁG han­goztatjuk, hogy az erdélyiek kiáltását észre kell venni és azt támogatni kell, hanem a nyugatnémet sajtó is. — Sőt, szemére is veti a nyugatnémeteknek, hogy eddig el­hallgatták az ügyet. Amit a Közös Külügyi Bizottság kül­döttsége kért a washingtoni külügyminisztériumban és kongresszusban, ugyanazt követeli a nyugatnémet lap is. Hogy az illetékes állami szervek vegyék észre az erdélyi és bánsági magyarok és németek millióinak hat pontját, az egyéni és nemzeti élet szabad kifejtését anyanyelvü­kön és ennek politikai garanciáit. Az erdélyi és bánsági magyarok és németek deklarációja, amint ezt kezdettől fogva hangoztattuk, korszaknyitó politikai jelentkezés. Boldogok vagyunk, hogy jelenthetjük: az amerikai magyar száműzöttek már 1975. november 22-én így lát­ták az erdélyiek és bánságiak jelentkezését, és így is cse­lekedtek. I K K A Pénzküldés és szabadválasztású árucikkek, öröklakás, autó, háztartási felszerelések, életjáradékbiztosítás. V I R A G és koszorú küldés, sírápolás, sírkövek. T U Z E X Pénz és csomagküldés Csehszlovákiába KUMANIABA Pénz és csomagküldés. Kelet Németország­ba és Lengyelországba úgyszintén GYÓGYSZERKÜLDÉS a leggyorsabban KÖZJEGYZŐSÉGI hitelesítések, fordítások, garancia- és megbízólevelek FORDULJON BIZALOMMAL HOZZÁNK TRANSEX 424 Bloor Street West TORONTO, ONT., CANADA M5S 1X5 Telefon: (416) 923-1193 mmui miu.rnimmm 5. oldal

Next