Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1977 (84. évfolyam, 1-50. szám)

1977-01-16 / 2. szám

2. oldal CATHOLIC HUNGARIANS’ SUNDAY A legrégibb katolikus magyar lap Észak-Amerikában The Oldest Hungarian Catholic Newspaper in the United States and Canada Published weekly except Easter & Christmas and 2 weeks in July by the Catholic Publishing Co., Inc., 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509. Telefon: (216) ‘799-2600. Alapította 1894 október 24-én Msgr. Böhm Károly pápai prclátus-pébános. Established October 24, 1894 by Rev. Msgr. Charles Bohm Papal Prelate-Pastor Managing Editor: Father NICHOLAS DENGL, O.F.M. THIS NEWSPAPER IS WHOLLY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AND IS A NON-PROFIT ORGANIZATION ELŐFIZETÉSI ARAK: SUBSCRIPTION RATES: Két évre —................... $28.00 For two years ............. $28.00 Egy évre ___________ $15.00 For one year .............. $15.00 Fél évre ____________ $ 8.00 For six months ............. $ 8.00 A Szent István Ferences Kommisszáriátus megbízásából Felelős szerkesztő: Ft. DENGL MIKLÓS, O.F.M. 1739 Mahoning Avenue. Youngstown, Ohio. 44509 Telefon: (216) 799-2600. Szerkesztő: ESZTERHAS ISTVÁN 2602 Queenston Rd., Cleveland Hts., Oh. 44118 Tel.: (216) 321-1701 ADVERTISEMENT RATES: $2.50 per column inch 1—4 times; $2.25 per column inch 5—15 times; $2.00 per column inch more than 15 times; page $85.00; % page $160.00; 1 full page $300.00. Second class postage paid at Youngstown, Ohio Az új világ nem adja fel a reményt Az ókorban a rabszolgatársadalomnak nem volt sem­mi jövője. Egyes rabszolgák felszabadulhattak. A római birodalomban volt erre sok példa. A modern korban jogilag az államrendszerekben nincs rabszolgaság. Emberek mégis borzalmas sorsban élnek. Korunk szégyene a vallásüldözés. Szabad embere­ket rosszabbul kezelnek ma egyes államokban, mint vala­mikor a kegyetlen asszír uralkodók kezelték a rabszolgá­kat. Korunk államrendszerei, azok alkotmányai a kép­mutatás legkegyetlenebb alkotmánylevelei. Miért kellett Mindszentynek, Stepinácnak olyan sokat szenvednie a vö­rös diktátor börtöneiben? Wiszynszky lengyel bíboros ta­valy megadta erre a feleletet: Mert követték Krisztust! A modern háborúk milliókat tettek nyomorult ember­roncsokká. Testileg és lelkileg. Milliók gyötrődnek éh­ínség miatt. — Vállalatok, titkos társaságok százezreket tesznek szerencsétlenekké, mert kizsarolják őket és lel­kiismeretük ellen kényszerítik őket cselekedni. Van-e szabadulás e modern rabszolgaság alól? Száz­ezreknek már reményük sincs. A reményt megfosztja tő­­­lük a modern kufárok engedélyezett méregáradata, a por­nográfia, a kábítószerek őrjöngésbe kergető áramlása. ] Az ezerötszáz millió megkeresztelt ember nagy több­sége nem adja fel a reményt. Társadalmilag nincs ki védje vagy buzdítsa őket. Az államokat és az állami isko­lákat elszakították Istentől. Az oktalan válás szétrombolta a családokat és földönfutóvá tette e gyermekeinket az ide­gen posványban. Csodálatos jelek tanúi vagyunk mégis az évezred utolsó századának utolsó éveiben. Egyének­ben meg-megszólal az Isten szava. A világ felett gondvi­selő Lélek karizmatikus működése megkezdődött világ­szerte. És hála Istennek: a szervezett egyházat sem enge­di a krisztusi ígéret szétzúzatni a pokol kapuiból világra szabaduló gonosz lelkektől, akik léteznek, mint a halál­­­sugarak a világmindenségben.­­ Oly szépen és meggyőzően írták le az evangélisták,­­hogy Isten a mi mennyei Atyánk, aki Jézus Krisztust va­­lóban elküldte a világra, hogy megszabadítsa a szenvedő­­embert a gonosz lélek csábításaitól és a bűntől. Nekünk­­van reményünk! És mert van reményünk, van jövőnk is! Lehetséges a szép élet, az erényes élet, a boldog élet, a ■szeretet egyének és családok között. Lehetséges olyan kö­zösségi munka a magyarok között, hogy abból még feltá­­­madhat a magyar nemzet. Lesz még magyar nép a har­madik évezredben is. Mi bizonyosak vagyunk ebben! Lehetséges azért is, mert van Isten országa és van Isten, van örök élet! Mert az emberi lélek a halhatatlanságra született. Lelke mélyén van ennek az öntudata és reménye. Vágyódik utána. Nem hiába. Legnagyobb bizonyságuink reménységünk beteljesü­lése mellett az, hogy a világtörténet és a modern élet is felmutatja Isten műveit az emberek között. S ezek a mű­vek beteljesülnek a halhatatlan jövőben. A modern életben mind a szenvedésekben és rab­szolgai állapotban, mind a szabad élet vonalán hősök él­nek a modern társadalomban. Vannak ragyogó csilla­gaink, akik valóban szupersztárok. Az Isten szépségének, jóságának, szentségének a földi kiadásai. Ragyogó me­netben vonulnak vértanúink a hadak útján. Tettekkel igazolják, hogy ők az Isten fiai és leányai. Jövőnk boldogsága és társadalmunk Istenhez való fordulása egy szabad világért attól függ, hogy mi, élők és magasba nézők, reménnyel és bizalommal tekintünk-e az isteni Gondviselés felé az elkövetkezendő években. És ezt kinyilatkoztatjuk-e tetteinkkel? Vajon eszményké­pünk lesz-e a Betlehemben kisdedként e világra jött Isten Fia, akit az isteni szeretet ajándékozott nekünk, hogy egymás iránt is felgyulladjon a világot egyedül megváltó legnagyobb hatalom: a Szeretet! Nem szavakkal levegőt verdeső álmodozók vagyunk mi. Életünk gyökere és energiaforrása az egyetlen való­ság, realitás: az Isten. Van meleg eszményünk: Jézus Krisztusban. Ő velünk, bennünk és általunk él. És mert bizalommal követhetjük, célt nem tévesztünk és sohasem esünk kétségbe. Az új világ nem adja fel a reményt. Jaszovszky József KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1977 január 16. KÖZI HORVÁTH JÓZSEF: Apor püspök élete és halála ★ A VISZONYLAGOS NYUGALOMBAN eltelt délután végén, úgy hét óra tájban, visszatért a délelőtti barátságos csoport. Ezúttal azonban meglehetősen ittas állapotban. Egy őrnagy ve­zette őket. Hangos szóval fiatal nőket követel­tek „krumplipucolásra és egy kis házimunká­ra”. A pincebejárat előteréből nyíló mosókony­hában a menekültek vacsorájának előkészítésé­vel foglalatoskodó asszonyok annyira megrémül­tek ettől a követeléstől, hogy kiugráltak az abla­kon. A pincébe is lehallatszó kiabálásra a püspök azonnal felsietett a tágas földszinti helyiségbe. A délceg termetű és vállas főpapnál is maga­sabb és testesebb őrnagy megismételte a köve­telést. A püspök határozott nem­mel válaszolt. De megígérte, hogy a házimunkára szükséges csoportot önkéntesen jelentkező idősebb férfiak­ból és nőkből összeállítja. Az őrnagy visszauta­sította az ajánlatot. Ragaszkodott a fiatal nők kiszolgáltatásához. A tolmács, egy Békéscsabá­ról menekült és szlovákul gyöngén tudó orvos, egyre ijedtebben próbálta visszaadni a heves vi­ta mondatait. A katonák percről-percre fenye­getőbben viselkedtek. A püspök azonban rettent­hetetlen maradt. Végül is felhúzott géppisztollyal kényszerítették a pincébe való lemenésre. A sikertelen küldetésből visszaérkező két pap éppen akkor érkezett meg, amikor a püspök in­dult lefelé. Az irodaigazgató próbált neki röviden beszámolni a küldetés eredménytelenségéről. Lelke mélyéig felháborodott gazdáját azonban nem érdekelte a parancsnok válasza. ★ AZ ŐRNAGY, miután három katonát a ki­járat elé állított, hármat pedig a fiatal nők fel­kutatására küldött, lement a pincébe. A püspök a lépcső előtt fogadta. A menekültek rémülten hallgatták az újra megindult szócsatát. A szovjet tiszt egyre gorombább lett. Többször a püspök nyakláncát is megrántotta. A püspök ellökte magától ellenfelének fenyegetően hado­nászó kezeit és hajthatatlanul kitartott eredeti álláspontja mellett, hogy a lányokat és a fiatal­­asszonyokat nem engedi ki a házból. Lőni azon­ban nem tudott, mert azalatt a röpke pillanat alatt, míg kezei a fegyver biztosításával voltak elfoglalva, a püspök mögéje ugrott és két kö­nyökét erősen hátraszorítva és a lépcsőn maga előtt tolva, az óvóhely elhagyására kényszerí­tette. Ettől kezdve villámgyorsan követték egymást az események. . .. .Life.'. ..... Alig tett a püspök a lépcsőn néhány lépést visszafelé, amikor felülről kétségbeesett sikon­­gatás hangzott: — Vilmos bácsi!... Vilmos bácsi!... Segít­ség! ... Segítség! A katonák megtalálták az almáspincében el­bújt fiatal nőket és ráncigálták őket kifelé. A püspök azonnal visszafordult és felrohant az előtérbe. Utána futott kis, diákkorban lévő unokaöccse, a „Kuki”-nak becézett Pálffy Sán­dor gróf. Annak a nyomában a két pap. A saját biztonságával egyáltalán nem törődő főpásztor feltartott kezekkel, haragos „Hinaus! Hinaus!” — „Ki innen!... Ki innen!” kiáltással követelte a nőrablók távozását. Erre vagy az őrnagy, vagy egyik embere tü­zelni kezdett. A sorozat első három golyója az előtér mennyezetébe fúródott. A következő hár­mat „Kuki” gróf kapta. Kettő súrolta, a harma­dik a térdét találta el. Apor is három golyót ka­pott. Az egyik jobb karján a reverenda és ing kézelőjét lyukasztotta át. A másik a homlokát horzsolta, de csontot nem érintett. A harmadik, a halálos, a köldöke fölött hatolt be a hasüregbe. A homloksebből kiomló vér végigcsorgott az ar­cán, a reverendáján és vörösre festette a köve­zetét. A katonák „hősi tettük” következményét lát­va elengedték áldozataikat s kiszaladtak az épü­letből. ★. A SÚLYOSAN SEBESÜLT PÜSPÖK segít­ségére siető két papja vállaira támaszkodva ment le az óvóhelyre, ahol egy tábori ágyra fek­tették. A tolmács­orvos, aki elsősegélyben része­sítette, megállapította, hogy a golyó nem hatolt át a testen, hanem valahol a hasüregben el­akadt.­­ Azonnali operációra van szükség! —jelen­tette ki aggodalmas arccal. A püspök eyik munkatársa azonnal útnak in­dult, hogy az ostromlott és sötétségbe borult vá­ros túlsó felén lévő kórházból szakorvost hozzon. Mialatt ő romok között bukdácsolva és orosz járőrök által többször is feltartóztatva útban volt, az óvóhely lakói könnyes meghatottsággal szemlélték a csodálatos, szinte természetfölötti nyugalmat, amely mindvégig eszméleténél lévő pártfogójuk arcából, szeméből feléjük sugárzott. Amikor egyik munkatársa föléje hajolt és meg­kérdezte, hogy vannak-e fájdalmai, szelíden sut­togta: — Köszönöm Jézusomnak, hogy nagypénte­ken szenvedhetek!... — Arra a hírre pedig, hogy a lányok és fia­talasszonyok megmenekültek, boldog mosollyal felelte: — Érdemes volt!... A szomorú hír vétele után Petz Aladár igaz­gató — Ágoston és Jung főorvos kíséretében — a rezidenciába sietett. Ők is azonnali operációt tartottak szükségesnek. ★ MIALATT AZ ORVOSOK előre siettek, hogy a műtétet előkészítsék, 15—20 férfi — nagyrészt a püspökség alkalmazottai — önként jelentkezett a sebesült szállítására. Azon a tábori ágyon, amelyen a pincében fe­küdt, vitték a nehéz testű beteget a kihalt és sötét utcákon keresztül. Gyakran megálltak és váltották egymást. De többször meg kellett áll­niuk azért is, mert az orosz „patrusok” gyanús­nak találták az éjszakában lassan haladó és va­lami súlyosnak tetsző dolgot cipelő férfitöme­get. Hogy meggyőződhessenek a tolmács szavai­nak valódiságáról, felrántották a tábori ágyat takaró leplet és villanylámpájukat belevilágítot­tak a sebesült arcába. A püspök szelíden rájuk nézett és magasra emelt jobbjával megáldotta őket. Éjfél felé járt az idő, amikor megérkeztek a kórházba. Az orvosok a kápolna alatti, ideiglenes műtőnek berendezett nagy pincében várták. Vil­lany hiányában nem tudták átvilágítani. A súlyos műtétet petróleumlámpa világánál kellett elvé­gezni. A teljes eszméleténél lévő beteg az operáció megkezdése előtt mellette levő munkatársának átadta püspöki gyűrűjét, az erszényét, a páncél­­szekrény kulcsát és utasításokat adott neki arra az esetre, ha az operáció után nem térne magá­hoz. Szerencsére, aznap, a szigorúan tartott nagy­pénteki böjt miatt, egy csésze teán kívül mást nem vett magához, így válságos állapota dacára is remélhető volt, hogy a gondosan kitisztított és összevarrt belek gyógyulása komplikációmen­tes lesz. ★ AZ ALAGSOR egyik szobájában helyezték el. Nehezen ébredt. Még félálomban volt, amikor hangosan kiabálni kezdett. Olyan hangosan, hogy az udvarra is kihallatszott. És állandóan csak az „igen” szót ismételte. Talán százszor is egymás után. Amikor magához tért, ezt a külö­nös viselkedését azzal tette érthetővé az állan­dóan mellette tartózkodó Gizella nővére előtt, hogy gyenge emberi természete irtózott a szen­vedéstől és nem akarta azt vállalni. De sikerült ezt a gyengeséget leküzdenie és az Isten akaratá­ba való belenyugvást akarta kifejezni a hangos és sűrű „igen” kiáltásokkal. Másnap, nagyszombaton reggel hét órakor az egyik papi munkatársa jelentkezett nála. A beteg első kérdése az volt, hogy eltávozása óta nem történt-e baja az asszonyoknak és lányoknak. A megnyugtató válaszra boldogan felelte: — Köszönöm a jó Istennek, hogy elfogadta az áldozatomat! A délelőtt folyamán Zágon irodaigazgató fel­kereste az orosz parancsnokot és beszámolt neki az első látogatása óta történtekről. A magas ran­gú szovjet tiszt szótlan közönnyel hallgatta vé­gig a Püspökvárban lezajlott események törté­netét. És a­nélkül, hogy a részvétének kifejezést adott volna, újra a győri nyilasvezetők neve és a bujkálásban visszamaradt német katonák rej­tekhelye után érdeklődött. Nem az ő segítségé­nek, hanem a magát feláldozó püspöknek volt köszönhető — olvassuk Zágon prelátus vissza­emlékezésében —, hogy amíg más óvóhelyeken orgiákat ült a gonoszság, a Püspökvár pincéit nagypéntek estéje óta elkerülték a „felszabadí­tók”. Pedig a palota és a kert hemzsegett tőlük. ★ A NAGYSZOMBATOT aránylag nyugodtan töltötte. Csak a kezét emelte fel néha, mintha valamit kérni akarna. Mellette őrködő nénjének azt mondta, hogy ezzel könnyít magán, amikor a fájdalmat már-már kibírhatatlannak érzi. Né­ha ezt is suttogta: — Felajánlom szenvedésemet a híveimért! Húsvét vasárnap reggel áhítattal megáldozott. Az ünnep hátralevő részét imádságba merülve töltötte. Az orvosok gyakran benéztek hozzá és reménykedtek, hogy talpra tudják állítani. Este nyolc óra felé azonban az ápolónővér észrevette, hogy az érvelése gyöngül. A rögtön odahívott Jung főorvos megállapította, hogy hashártya­­gyulladás lépett fel. Gizi nénje megkérdezte tőle, hogy nem kívánná-e a szentkenet felvételét. — „De igen!” — felelte, hiszen másnap úgyis szán­dékában volt azt kérni. A kórházi lelkésznél tö­redelmesen meggyónt és teljes öntudattal fogad­ta a betegek szentségét. A „Confiteort”, a bűn­vallomást, együtt imádkozta a pappal. ★ HAMAROSAN megkezdődött az agónia. — Testi ereje rohamosan fogyott. A kínok verítéke lepte el homlokát, de panasz nem hagyta el aj­kát. Nagy lelke az utolsó pillanatig éber volt. Még végső perceiben se önmagára gondolt. Tes­­tamentumszerű búcsúszavai ezek voltak: — Mégegyszer üdvözlöm papságomat­.Le­gyenek hűek az Egyházhoz! Hirdessék bátran az evangéliumot! Segítsék romjaiból felépíteni szerencsétlen magyar hazánkat!... Utána hangos imába kezdett: — Istenem, Atyám, a Te kezeidbe ajánlom testemet, lelkemet!... Jézus Szentséges Szíve, bízom Benned! — Felajánlom összes szenvedésemet engesz­­telésül a saját bűneimért, de felajánlom papjai­mért is, híveimért, az ország vezető embereiért és ellenségeimért. Kérem Istent, ne tulajdonítsa nekik bűnül azt, amit elvakultságukban az Egy­ház ellen tesznek... (Közi Horváth József, a magyar katolikus re­formmozgalmak vezetője, a Magyar Keresztény­­demokrata Unió elnöke, most rendezi sajtó alá Apor Vilmos győri püspök életéről és vértanú­­haláláról szóló művét. Közi Horváth József mű­ve a jövő évben jelenik meg. Ebből való a fenti részlet.) OLVASSA ÉS TERJESSZE A KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJÁT TOMPA MIHÁLY: Térdem remeg, hajam fehérült, Orcám redős... öreg vagyok! S az új évet megértem ismét... Nem vittek el bú,­kor, bajok! Az élet mintegy kérdi tőlem: Mire vársz még? minek vagy itt? És tol, miképp a fán letolja Az ifjú lomb a tavalyit. Mégis, mit szívem váltig óhajt, És fennhangon kér ajakam: Az, hogy csak éljek! kínosan bár, Kenyér nélkül, hajléktalan; Ha most meghalnék el nem érve, Mit szívem oly buzgón remélt: Nem tartanám hosszabbnak éltem, Mint egy kimúló kisdedét. S mért függök e zajos világon, Mikor csend s béke lesz amott? Mit várhatok még életemtől? Semmit, semmit... csak egy napot! Melynek fényes, csábos reménye A rég megúnt földön maraszt, S gátolja e sárház ledőltét... Azt a napot várom, csak azt! Szép, szép leend az! sok hasonlót Nem szülnek évek, századok; Ú, hogy e fényes, e dicső nap Mivoltáról nem szólhatok! Pedig képét itt hordom... amint Magát telkembe rajzold; Ahogy velem volt alva s ébren, Ahogy kísért mindenhová. Rá gondolok magányom csendén, S ha örvény nyílt hajóm alatt; Rá a börtön fojtó jegében, És bujdokolva, mint a vad. Uj Simeon Heves csatákban azt kerestem A por­­s füstben szakadt derűn, Hulló vérem- s múló napomra Miatta néztem keserűn: Sokszor véltem, hogy messze van még, Sokszor hittem, hogy már közel! Sugárit fellövellni láttam, Akkor felé sűrű köd el, Elhalványult, leszállt reményem, S megint mosolygva tűnt elő, Mint nyári esthajnal világa Lassan mindig keletre jő, így folyt el éltem, é­s vén vagyok már, De boldogabb mint annyi sok, Kiknek tört hittel kelle délben A koporsóba szállniok. Az új évet köszöntve, lelkem A hitnek karján ringatom, Hogy e feltűnt év rejti, hozza Ama napot, az én napom! Óh, akkor életem megújul! Izmom gyors lesz, vérem meleg, Kézen fognak, kik koszorúsan S dalolva körben lejtenek; Az életnek rozsdásai a gond, Kor, kétség, bánat egy se bánt! , E várt napon lelkem utószor Cseng, villog fényes­ kard gyanánt. S ha feltárul az áldozóknak Ama szent csarnok kapuja, S megrendül a győzelmi ének: Halléluja! Halléluja! Ha tömjénem javát az oltár Izzó tüzére hinthetem: Elég, elég lesz...! vén szolgádat Bocsásd el akkor, Istenem!

Next