Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1979 (86. évfolyam, 1-50. szám)
1979-01-07 / 1. szám
AUG 178 LOUIS SZATUARY 2218 N LINCOLN AVS CHICAGO ILL 60614 Amerika egyetlen katolikus Catholic Hungarians, Sunday magyar hetilapja ■- .......-j.. . ■■ ,, ■ .. - 1 i—~ Egyes szám ára: 35 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: 1979. — VOL. 86.ÉVF. Jan. 7. - VASÁRNAP ~ 1. sz. Price of one copy: 35 cents 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefon: (216) 799-2600 The only Catholic Hungarian Weekly Newspaper in the U.S.A. DR. MIHÁLYI GILBERT: II. János Pál pápa nincs megelégedve az emberi jogok helyzetével Harminc éve, hogy az Egyesült Nemzetek ki-,adták az Emberi Jogok Nyilatkozatát. Ebből az alkalomból II. János Pál pápa az ENSZ főtitkárához, Kurt Waldheimhez levelet intézett. Ennek főbb részeiben a következőket mondja a Szentatya: „Az évforduló a Szentszéknek jó alkalmat ad, hogy még egyszer kinyilvánítsa érdeklődését és törődését az alapvető emberi jogok iránt, amelyeknek világos kifejezését megtaláljuk magában az evangéliumban. Két évvel ezelőtt a gazdasági, társadalmi és kulturális jogok, valamint a polgári és politikai jogok nemzetközi szerződése jött létre. Ezekkel az Egyesült Nemzetek jelentős lépést tett előre, hogy hatékonnyá tegyen egyet azon elvek közül, amely kezdettől fogva a Szervezet egyik alapja volt, hogy ti. létrehozzon jogilag kötelező formát, hogy biztosítsák az egyetemes emberi jogokat, és megvédjék az alapvető szabadságokat. Természetesen az lenne kívánatos, hogy egyre több állam elfogadja ezeket a szerződéseket, hogy a Nyilatkozat tartalma minél jobban valóság l®gyen a világban, így a Nyilatkozat egyre erősebb visszhangra talál mint a világ népet meg nem alkuvó elhatározásának a kifejezése, hogy előmozdítsák törvényes biztosítékokkal minden férfi és minden nő jogát mindenféle faji, nemi, nyelvi és vallási megkülönböztetés nélkül. A Szentszék mindig értékelte, dicsérte és támogatta az Egyesült Nemzetek erőfeszítését, hogy garantálja egyre hatékonyabb módon az emberi személy alapvető jogainak és szabadságának teljes és igazságos védelmét. Ha az elmúlt 30 évet vizsgáljuk, meg kell állapítani, hogy ezen a téren sok fejlődés történt, de nem vehetjük tudatlanba, hogy a világban manapság az igazságtalanságnak és elnyomásnak sok esete van. Mindenkinek meg kell látnia a különbséget az Egyesült Nemzetek jelentős nyilatkozata és a társadalom minden részében és az egész világon az emberi jogoknak sokszor tömegesen megnövekedett megsértése között. Ez csak elszomorít bennünket, és az emberi jogoknak ez a mai helyzete elégedetlenséget kelt fel bennünk. Ki tagadhatja, hogy egyének és a polgári hatalom büntetlenül megsértik az emberi jogokat Például azt a jogot, hogy az állampolgár részt vehessen azokban a döntésekben, amelyek a népet és a nemzetet érintik. És mit lehet mondani, amikor a kollektív erőszak különböző megnyilvánulásaival állunk szemben, mint az egyének és csoportok ellen való diszkrimináció, fizikai és pszichológiai kínzás használata a börtönre ítéltek és a politikai diszszidensek ellen. A lista csak növekszik, amikor a politikai célból elkövetett emberrablásokra térünk rá, vagy az anyagi előnyökért végrehajtott emberrablásokat említjük, amelyek olyan drámai módon támadják a családi életet és a társadalom építményét. Milyen alapot tudunk felajánlani, amiben mint jó talajban, az egyéni és társadalmi jogok növekedni tudnak? Ez minden kétség nélkül az emberi személy méltósága, ahogy pl. az Egyesült Nemzetek Emberi Jogok Nyilatkozata a bevezetésben leszögezi: »Az emberi család minden tagja vele született méltósága, egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése az alapja a világon a szabadságnak és az igazságosságnak.« Az emberi személynek ez a méltósága az, amelyben az emberi jogok közvetlenül gyökereznek. És ennek a méltóságnak a tisztelete az, amely hatékony védelmet biztosít. Ezért a hívők számára, ha megengedik, hogy Isten szólhasson az emberhez, csak hozzájárul, hogy az emberben hivatásának öntudata erősödjék, és az a meggyőződés, hogy minden jog az emberi személy méltóságából ered, amely erősen Istenben gyökerezik. Most akarunk beszélni ezekről a jogokról, melyeket a Nyilatkozat szentesített, és különösen egyikről, amely minden kétség nélkül a központi helyet foglalja el: a gondolatszabadság, a lelkiismereti szabadság és vallásszabadság. Engedje meg, hogy a közgyűlés figyelmét felhívjuk egy probléma fontosságára és súlyosságára, amit ma mindenütt éreznek, és szenvednek miatta. A vallásszabadság problémáján gondolunk, ami minden más szabadság alapja és velük elválaszthatatlanul egybe van kötve annak a méltóságnak az alapján, ami kijár az emberi személynek. Az igazi szabadság az emberiségnek feltűnő jellegzetessége. Ez az a forrás, ahonnét az em- beri méltóság ered. Az Isten képének és hason- latosságának bennünk a különleges megnyilvá-| nulása. Azt kaptuk mint saját magunk küldeté- sét. Manapság férfiaknak és nőknek mindenütt növekszik az öntudata az élet társadalmi vonatkozásait illetőleg, és ennek hatására egyre érzékenyebbekké válnak a gondolatszabadság, lelkiismeretszabadság és vallásszabadság iránt. Viszont szomorúsággal és sajnálattal kell elismerni, hogy szerencsétlenségre — ahogy a II. vatikáni zsinat megállapítja — még mindig vannak kormányrendszerek, amelyekben a vallásos istentisztelet alkotmányos elismerést kap, de a kormányhatalom közegei erőfeszítést tesznek, hogy az állampolgárokat elrettentsék vallásuk megvalólásától, nehézzé és veszélyessé tegyék az életet vallásos közösségek számára. Az Egyház igyekszik a modern férfi és a modern nő saját méltóságáért való igényének szószólója lenni. Ezért ünnepélyesen kérjük, hogy minden helyen és mindenki tisztelje minden embernek és minden népnek vallásszabadságát. Ezt az ünnepélyes felszólítást tesszük, mert mélyen meg vagyunk győződve, hogy az Istennek való szolgálat vágyán túl a társadalom közjavát mozdítja elő a békének és igazságnak az az erkölcsi ereje, amely az embernek Istenhez és szent akaratához való hűségében gyökerezik. A vallás szabad gyakorlata mind az egyéneknek, mind pedig kormányrendszereknek hasznára van. Ezért a vallásszabadság tisztelete mindenkinek kötelessége, az állampolgároknak és a törvényes államhatalomnak egyaránt. Miért van az, hogy elnyomó és megkülönböztető eljárásokat foganatosítanak állampolgárok tömegei ellen, akiknek mindenféle elnyomást kell szenvedniök, még halált is, hogy megőrizzék lelki értékeiket, s mindennek ellenére sohasem huzakodnak együttműködni mindabban, ami országuk igazi polgári és társadalmi fejlődését előmozdítja? Nem kell ezeket csodálni és dicsérni, ahelyett, hogy gyanúsnak és bűnösnek tekintsék őket? Minden személynek meg kell adni a társadalmi élet keretében azt a lehetőséget, hogy megvallhassa vallását és meggyőződését, egyedül vagy a többiekkel, magánúton vagy nyilvánosan.”★ Mindehhez hozzácsatoljuk, hogy majdnem ugyanebben az időben a lengyel püspökök kérelmet intéztek a lengyel politikai hatóságokhoz, engedjék meg, hogy katolikus újságot lehessen publikálni „nagyobb számban és az állami ellenőrzés megszüntetésével. A papír kiutalása legutóbb nagyon le lett csökkentve, és minősége nagyon, megromlott. Nem vagyunk meggyőződve, hogy papírhiány van, amit az állami hatóságok mondanak. Ezt a kifogást évek óta halljuk, viszont ennek ellenére azt látjuk, hogy sok papírt használnak haszontalan, és társadalmilag káros kiadványokra. Az egész lengyel népet mélyen érdekli a pápa, és türelmetlenül várja, hogy beszédeinek teljes szövegét olvashassa, és munkásságáról teljes beszámolót kapjon." DR. CSIKÓS ZOLTÁN: Amerika új kínai politikája 1978. december 15-én Amerika és az egész világ népét nagy meglepetés érte: Jimmy Carter elnök kormányának olyan elhatározását jelentette be, ami már régen esedékes volt, de most mégis váratlanul jött. Rendezni kívánja a Washington—Peking viszonyt, és erre az intézkedéseket már meg is tette, az USA kormánya egyezményt kötött a Kínai Népköztársaság kormányával, amelynek a fő pontjai a következők: A két ország megegyezett abban, hogy kölcsönösen elismerik egymást, és 1979. január 1-i hatállyal felveszik a diplomáciai kapcsolatokat. 1979. március 1-én kölcsönösen követeket küldenek, és felállítják követségeiket. A két ország megerősítette az 1972. évi sanghaji egyezmény alapelveit, amelyek szerint: * Mindkét fél csökkenteni akarja a nemzetközi fegyveres konfliktusok veszélyét. * Egyik fél sem törekszik hegemóniára Ázsiában vagy a világ más térségében, és ellenzi más országoknak és csoportoknak ilyen hegemóniára való törekvését. * Az USA kormánya elismeri azt a kínai álláspontot, hogy csak egy Kína van, és Tajvan része Kínának. * Mindkét fél hiszi, hogy a kínai—amerikai viszony normalizálása nemcsak a kínai és amerikai népnek, hanem Ázsia és a világ békéje megvalósításának az érdekeit is szolgálja. Ezt az egyezményt egyidejűleg a kínai hírszolgálat is nyilvánosságra hozta. Carter elnök beszédének — amelyet az öszszes amerikai tv-állomások közvetítettek — még három olyan pontja volt, amelyek nagy jelentőségűnek tekinthetők. Bejelentette, hogy Amerika népe Tajvan népével fenn akarja tartani a kereskedelmi, ipari és kulturális, nem hivatalos kapcsolatokat és az eddigi barátságos viszonyt. Kijelentette: vigyázni fog arra, hogy a Kínai Népköztársasággal való viszony ne veszélyeztesse Tajvan népének jólétét. ‘ • ' ■ ' . Megállapította, hogy az 1972-es sanghaji egyezmény, amely mostani elhatározásának az alapját képezi, Nixon elnök történelmi jelentőségű kínai látogatásának volt az eredménye. Örömmel jelentette végül, hogy Teng kínai alelnök elfogadta meghívását, és január végén Washingtonba fog jönni. ★ Carter elnök december 15-i bejelentése két■égtelenül döntő fordulatot jelent az amerikai külpolitikában. Első dolog, amit tényként kell öszögözni, hogy egy olyan országot, amelynek a lakossága a föld népességének egynegyedét teszi ki, semmiképpen sem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezt Amerika sem teheti meg, ha igényt tart a szabad világ nagyhatalmi szerepére, és ebben a szerepben és helyzetben továbbra is meg akar maradni. Itt most csak az a kérdés, hogy Kínát ilyen szempontból milyen hatalomnak kell tekinteni, olyannak-e, amelyik fenyegetést jelent, és így ellene védőintézkedések kiépítése szükséges, vagy pedig olyannak, amelyikkel érdemes vagy éppen szükséges baráti, esetleg szövetségi kapcsolatot kiépíteni? A második világháború utáni negyedik évtizedben már cáfolhatatlan ténnyé lett, hogy a szabad világ és az erkölcsi világrend egyedüli valódi ellensége a szovjet diktatúra. A háború eredményeképpen létrejött helyzet könyörtelen kihasználása, százmilliónyi népek rabságban tartása, nemzetközi egyezmények sorozatos megszegése mind ezt mutatják, de azt is, hogy ha ezeknek a törekvéseknek valahogyan gátat nem állítanak, az olyan fokot fog elérni, hogy már megállítani nem lehet. Amerikának olyan szövetségesre van ebben szüksége, amelyik elég erős ahhoz, hogy közösen megtörjük ezt a veszélyt — ez pedig csak Kína lehet. Nincs hely és idő arra, hogy a szovjet—kínai viszony több évtizedes alakulásának a történetét részletesen ismertessük, azt azonban meg lehet állapítani, hogy a most folyó évtizedben ez a viszony úgy elmérgesedett, hogy annak a javulásáról nem lehet szó. Ennek pedig olyan oka van, amit Kína a Szovjetunióval való egyetértésben sohasem tud megszüntetni. Az állandóan szaporodó Kínának szüksége van azokra a hatalmas területekre, amiket a múlt században a cári Oroszország elvett tőle. Ezenkívül még az ún. ideológiai ellentét, amit Kína ismételten kihangsúlyoz — de inkább csak taktikai okokból. Már Carter elnök beszéde utáni napon a kommentárokban előtérbe került a tajvani probléma. Népi Kínának, mint egyetlen Kínának az elismerése következtében az USA természetszerűleg megszünteti 1979. január elsejével a diplomáciai kapcsolatokat Tajvannal, azonkívül felmondja az 1954-ben kötött kölcsönös védelmi szerződést. Barry Goldwater szenátor, és még néhány törvényhozó ezt a szövetségi hűség megszegésének nyilvánította, sőt Goldwater pert indított a kormány ellen azon a címen, hogy a kormány eljárása Tajvannal szemben törvénytelen, mert a kongresszust nem kérdezték meg. Viszont a jogászi vélemény az, hogy követek (Folytatása az ötödik oldalon) NEM HALLGATUNK! Már több ízben kaptam üzenetet ilyen-olyan hazai „szervek”-től, akiknek csupán egy óhajuk volt személyemmel kapcsolatban, mégpedig az, hogy fogjam be a számat. Miután e kívánságuknak nem tudtam eleget tenni, már nem kértek, nem üzentek, hanem zsaroltak: leveleimet, könyvküldeményeimet nem engedték be az országba; a nekem címzett levelek tucatjait sosem kaptam meg; hazalátogató emigránsoknak tücsköt-bogarat mondtak és mondattak rólam. S amikor ez sem használt, fenyegetni kezdtek: „Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik.”; „Hamarosan megüti a bokáját, de úgy, hogy nem áll talpra egyhamar.”; „Akármerre menjen a világban, a mi embereink mindenütt ott vannak.”; „A mi kezünk messze elér.” Most ismét értesültem valamiről, amit sem az üzenet, sem a zsarolás, sem pedig a fenyegetés kategóriájába nem lehet besorolni. Rosta István elvtárs, a Komáromi Járási Rendőrkapitányság Ifjúságvédelmi Osztályának a vezetője a következőket mondotta: „Csak tudnám a kezem közé kapni: azt a szemét csirkefogót! Saját magam harapnám át a torkát!"» Rosta Istvánt nem ismerem közelebbről, csupán az utcán láttam néhányszor, amikor még otthon voltam. Nem tudom, milyen körülmények között züllött kommun nistává, és azt se tudom, hogy azok közé a kommunisták közé tartozik-e, akik Bécsben inkább nem mennek be a nyilvános illemhelyre, mert az ajtóra nem az van kiírva,, hogy „elvtársak” és „elvtársnők”, hanem: „hölgyek” és „urak”. Fogalmam sincs, miféle érdemeiért emelték mostani magas hivatalába. Csak annyit tudok, hogy ez azávós múlttal rendelkező, óriási termetű porkoláb Komáromnak és környékének egyik leggyűlöltebb figurája. Jaj, annak, akit szívlapát nagyságú mancsaival kezelésbe vesz! Köztudottan ő Komáromban az Igmándi úton levő, rendőrkapitányság verőlegénye, s amikor fontosságának teljes tudatában valahol megjelenik, az emberek félelem-mel nyitnak utat neki. Rosta István és a hozzá hasonlók — a magyar fajiság testet öltött eltévelyedései és melléfogásai — azok a poroszlók, akik még napjainkban is népi demokratikus módszerekkel (ököl, gumibot, választási komédia) kény-szerítik az országra a kommunista rendszert. Azt a rend-szert, amely egyedül csak nekik jó, mert őket szolgálja a tervezőmérnök esze, a paraszt ekéje nekik hasítja a földet, s a gyári munkás igyekezete nekik hoz hasznot. Létkérdésük, hogy a kommunista párt hatalmon marad- jön, mert ha megbukik, ők egyszerre kapják vissza azt a sok pofont, amit az ötéves tervek teljesítése során olyan lelkiismeretesen kiosztottak. Mahatma Ghandi szerint a hét legkeservesebb bűn a következő: 1. jólét munka nélkül; 2. gyönyör lelkiismeret nélkül; 3. ismeret jellem nélkül; 4. kereskedelem erkölcs nélkül; 5. tudomány humanizmus nélkül; 6. tisztelet áldozat nélkül; 7. politika elvek nélkül. Van-e akár egy is e hét közül, amelyet a kommunista vezetőkre ne lehetne alkalmazni? A magyar emigráció hivatása az, hogy szóljon azok helyett, akik odahaza nem szólhatnak; hogy tiltakozzék azok helyett, akik nem tiltakozhatnak, hogy felemelje a fejét, amikor a hazaiaknak le kell hajtaniuk. Nem egyszerű feladat. Talpig embert kíván. Napóleonról azt mondják: csak azért tudott átkelni az Alpokon, mert nem olvasta a korabeli hadászati szakkönyveket. E könyvek ugyanis félreérthetetlenül kijelentették, hogy ez lehetetlen vállalkozás. Mi, emigránsok, pedig csak akkor tudunk eredményt elérni, ha nem hallgatunk a hazai rezsim szivárványszínűjeire és itteni kétszínű kollaboránsaira, mert ők eleve megmondták, hogy harcunk lehetetlen vállalkozás. Azok, akik még mindig emigránsoknak valljuk magunkat, kitartunk. Sem kérés, sem üzenet, sem zsarolás, sem fenyegetés meg nem tántoríthat bennünket! Kiáltunk, és a hangunk nem csuklik el. Csend csak akkor lesz, ha Rosta István és társai tényleg a kezük közé kapnak, és elharapják a torkunkat. De addig nem! Dunai Ákos Beszédes Lajos nyerte a címpályázatot Hónapokkal ezelőtt lapunkban felhívást tettünk közzé, és arra kértük olvasóinkat, hogy adjanak címet készülő évkönyvünknek. Rövid időn belül 304 címet kaptunk, és még Magyarországról érkezett vendégek is küldtek címtervezetet. A címpályázatot végül is Beszédes Lajos King of Prussia-i (Pennsylvania állam) olvasónk nyerte. A címet, amit ajánlott, elküldtük több, kül- és belföldön élő munkatársunknak, akik többsége azt túlságosan pesszimistának találta. Már-már lemondtunk a Beszédes Lajos által javasolt címről, de az utolsó pillanatban mégis amellett döntöttünk, mégpedig azzal a meggondolással: pesszimistának tényleg pesszimista, de vajon hontalan életünkben sok minden van-e, amin örvendezhetünk? . .. Évkönyvünk — azzal a címmel, amit Beszédes Lajos adott — napokon belül megjelenik. Beszédes Lajosnak pedig a Vasárnap kiadásában megjelent könyvekből összeállított ajándékcsomagot küldünk.