Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1979 (86. évfolyam, 1-50. szám)

1979-01-07 / 1. szám

AUG 1­78 LO­UIS SZATUARY 2218 N LINCOLN AVS CHICAGO ILL 60614 Amerika egyetlen katolikus Catholic Hungarians, Sunday magyar hetilapja ■- .......-j.. . ■■ ,, ■ .. - 1 i—~ Egyes szám ára: 35 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: 1979. — VOL. 86.ÉVF. Jan. 7. - VASÁRNAP ~ 1. sz. Price of one copy: 35 cents 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefon: (216) 799-2600 The only Catholic Hungarian Weekly Newspaper in the U.S.A. DR. MIHÁLYI GILBERT: II. János Pál pápa nincs megelégedve az emberi jogok helyzetével Harminc éve, hogy az Egyesült Nemzetek ki-,­adták az Emberi Jogok Nyilatkozatát. Ebből az alkalomból II. János Pál pápa az ENSZ főtitká­rához, Kurt Waldheimhez levelet intézett. Ennek főbb részeiben a következőket mondja a Szent­atya: „Az évforduló a Szentszéknek jó alkalmat ad, hogy még egyszer kinyilvánítsa érdeklődését és törődését az alapvető emberi jogok iránt, ame­lyeknek világos kifejezését megtaláljuk magá­ban az evangéliumban. Két évvel ezelőtt a gazdasági, társadalmi és kulturális jogok, valamint a polgári és politikai jogok nemzetközi szerződése jött létre. Ezekkel az Egyesült Nemzetek jelentős lépést tett előre, hogy hatékonnyá tegyen egyet azon elvek kö­zül, amely kezdettől fogva a Szervezet egyik alapja volt, hogy ti. létrehozzon jogilag kötelező formát, hogy biztosítsák az egyetemes emberi jogokat, és megvédjék az alapvető szabadságo­­­kat. Természetesen az lenne kívánatos, hogy egy­re több állam elfogadja ezeket a szerződéseket,­ hogy a Nyilatkozat tartalma minél jobban való­ság l®gyen a világban, így a Nyilatkozat egyre erősebb visszhangra talál mint a világ népet meg nem alkuvó elhatározásának a kifejezése, hogy előmozdítsák törvényes biztosítékokkal minden férfi és minden nő jogát mindenféle faji, nemi,­ nyelvi és vallási megkülönböztetés nélkül. A Szentszék mindig értékelte, dicsérte és tá­mogatta az Egyesült Nemzetek er­őfeszítését,­ hogy garantálja egyre hatékonyabb módon az emberi személy alapvető jogainak és szabadsá­gának teljes és igazságos védelmét. Ha az el­múlt 30 évet vizsgáljuk, meg kell állapítani, hogy ezen a téren sok fejlődés történt, de nem vehet­jük tudatlanba, hogy a világban manapság az igazságtalanságnak és elnyomásnak sok esete van. Mindenkinek meg kell látnia a különbsé­get az Egyesült Nemzetek jelentős nyilatkozata és a társadalom minden részében és az egész világon az emberi jogoknak sokszor tömegesen megnövekedett megsértése között. Ez csak el­szomorít bennünket, és az emberi jogoknak ez a mai helyzete elégedetlenséget kelt fel bennünk. Ki tagadhatja, hogy egyének és a polgári ha­talom büntetlenül megsértik az emberi jogokat Például azt a jogot, hogy az állampolgár részt vehessen azokban a döntésekben, amelyek a né­pet és a nemzetet érintik. És mit lehet mondani, amikor a kollektív erő­szak különböző megnyilvánulásaival állunk szemben, mint az egyének és csoportok ellen va­ló diszkrimináció, fizikai és pszichológiai kínzás használata a börtönre ítéltek és a politikai disz­­szidensek ellen. A lista csak növekszik, amikor a politikai célból elkövetett emberrablásokra té­rünk rá, vagy az anyagi előnyökért végrehajtott emberrablásokat említjük, amelyek olyan drá­mai módon támadják a családi életet és a tár­sadalom építményét. Milyen alapot tudunk felajánlani, amiben mint jó talajban, az egyéni és társadalmi jogok növe­kedni tudnak? Ez minden kétség nélkül az em­beri személy méltósága, ahogy pl. az Egyesült Nemzetek Emberi Jogok Nyilatkozata a beveze­tésben leszögezi: »Az emberi család minden tag­ja vele született méltósága, egyenlő és elidege­níthetetlen jogainak elismerése az alapja a vilá­gon a szabadságnak és az igazságosságnak.« Az emberi személynek ez a méltósága az, amelyben az emberi jogok közvetlenül gyökerez­nek. És ennek a méltóságnak a tisztelete az, amely hatékony védelmet biztosít. Ezért a hívők számára, ha megengedik, hogy Isten szólhasson az emberhez, csak hozzájárul, hogy az ember­ben hivatásának öntudata erősödjék, és az a meggyőződés, hogy minden jog az emberi sze­mély méltóságából ered, amely erősen Istenben gyökerezik. Most akarunk beszélni ezekről a jogokról, me­lyeket a Nyilatkozat szentesített, és különösen egyikről, amely minden kétség nélkül a központi helyet foglalja el: a gondolatszabadság, a lelki­­ismereti szabadság és vallásszabadság. Engedje meg, hogy a közgyűlés figyelmét fel­hívjuk egy probléma fontosságára és súlyossá­gára, amit ma mindenütt éreznek, és szenved­nek miatta. A vallásszabadság problémáján gondolunk, ami minden más szabadság alapja és velük elválaszthatatlanul egybe van kötve annak a méltóságnak az alapján, ami kijár az emberi személynek. Az igazi szabadság az emberiségnek feltűnő jellegzetessége. Ez az a forrás, ahonnét az em-­­ beri méltóság ered. Az Isten képének és hason-­ latosságának bennünk a különleges megnyilvá-| nulása. Azt kaptuk mint saját magunk küldeté-­ sét. Manapság férfiaknak és nőknek mindenütt nö­vekszik az öntudata az élet társadalmi vonatko­zásait illetőleg, és­ ennek hatására egyre érzéke­nyebbekké válnak a gondolatszabadság, lelkiis­­meretszabadság és vallásszabadság iránt. Viszont szomorúsággal és sajnálattal kell elismerni, hogy szerencsétlenségre — ahogy a II. vatikáni zsi­nat megállapítja — még mindig vannak kor­mányrendszerek, amelyekben a vallásos isten­­tisztelet alkotmányos elismerést kap, de a kor­mányhatalom közegei erőfeszítést tesznek, hogy az állampolgárokat elrettentsék vallásuk megvaló­­­lásától, nehézzé és veszélyessé tegyék az életet vallásos közösségek számára. Az Egyház igyekszik a modern férfi és a mo­dern nő saját méltóságáért való igényének szó­szólója lenni. Ezért ünnepélyesen kérjük, hogy minden helyen és mindenki tisztelje minden em­bernek és minden népnek vallásszabadságát. Ezt az ünnepélyes felszólítást tesszük, mert mé­lyen meg vagyunk győződve, hogy az Istennek való szolgálat vágyán túl a társadalom közjavát mozdítja elő a békének és igazságnak az az er­kölcsi ereje, amely az embernek Istenhez és szent akaratához való hűségében gyökerezik. A vallás szabad gyakorlata mind az egyéneknek, mind pedig kormányrendszereknek hasznára van. Ezért a vallásszabadság tisztelete minden­kinek kötelessége, az állampolgároknak és a tör­vényes államhatalomnak egyaránt. Miért van az, hogy elnyomó és megkülönböz­tető eljárásokat foganatosítanak állampolgárok tömegei ellen, akiknek mindenféle elnyomást kell szenvedniök, még halált is, hogy megőrizzék lelki értékeiket, s mindennek ellenére sohasem huzakodnak együttműködni mindabban, ami or­száguk igazi polgári és társadalmi fejlődését elő­mozdítja? Nem kell ezeket csodálni és dicsérni, ahelyett, hogy gyanúsnak és bűnösnek tekintsék őket? Minden személynek meg kell adni a tár­sadalmi élet keretében azt a lehetőséget, hogy megvallhassa vallását és meggyőződését, egye­dül vagy a többiekkel, magánúton vagy nyilvá­nosan.”★ Mindehhez hozzácsatoljuk, hogy majdnem ugyanebben az időben a lengyel püspökök kérel­met intéztek a lengyel politikai hatóságokhoz, engedjék meg, hogy katolikus újságot lehessen publikálni „nagyobb számban és az állami ellen­őrzés megszüntetésével. A papír kiutalása leg­utóbb nagyon le lett csökkentve, és minősége nagyon, megromlott. Nem vagyunk meggyőződ­ve, hogy papírhiány van, amit az állami ható­ságok mondanak. Ezt a kifogást évek óta hall­juk, viszont ennek ellenére azt látjuk, hogy sok papírt használnak haszontalan, és társadalmilag káros kiadványokra. Az egész lengyel népet mé­lyen érdekli a pápa, és türelmetlenül várja, hogy beszédeinek teljes szövegét olvashassa, és mun­kásságáról teljes beszámolót kapjon." DR. CSIKÓS ZOLTÁN: Amerika új kínai politikája 1978. december 15-én Amerika és az egész világ népét nagy meglepetés érte: Jimmy Carter elnök kormányának olyan elhatározását jelentet­te be, ami már régen esedékes volt, de most mégis váratlanul jött. Rendezni kívánja a Wash­ington—Peking viszonyt, és erre az intézkedé­seket már meg is tette, az USA kormánya egyez­ményt kötött a Kínai Népköztársaság kormá­nyával, amelynek a fő pontjai a következők: A két ország megegyezett abban, hogy köl­csönösen elismerik egymást, és 1979. január 1-i hatállyal felveszik a diplomáciai kapcsolatokat. 1979. március 1-én kölcsönösen követeket kül­denek, és felállítják követségeiket. A két ország megerősítette az 1972. évi sanghaji egyezmény alapelveit, amelyek szerint: * Mindkét fél csökkenteni akarja a nemzet­közi fegyveres konfliktusok veszélyét. * Egyik fél sem törekszik hegemóniára Ázsiá­ban vagy a világ más térségében, és ellenzi más országoknak és csoportoknak ilyen hegemóniára való törekvését. * Az USA kormánya elismeri azt a kínai ál­láspontot, hogy csak egy Kína van, és Tajvan része Kínának. * Mindkét fél hiszi, hogy a kínai—amerikai viszony normalizálása nemcsak a kínai és ame­rikai népnek, hanem Ázsia és a világ békéje megvalósításának az érdekeit is szolgálja. Ezt az egyezményt egyidejűleg a kínai hír­­szolgálat is nyilvánosságra hozta. Carter elnök beszédének — amelyet az ösz­­szes amerikai tv-állomások közvetítettek — még három olyan pontja volt, amelyek nagy jelen­tőségűnek tekinthetők. Bejelentette, hogy Amerika népe Tajvan né­pével fenn akarja tartani a kereskedelmi, ipari és kulturális, nem hivatalos kapcsolatokat és az eddigi barátságos viszonyt. Kijelentette: vigyáz­ni fog arra, hogy a Kínai Népköztársasággal va­­ló viszony ne veszélyeztesse Tajvan népének jólétét. ‘ • ' ■ ' . Megállapította, hogy az 1972-es sanghaji egyezmény, amely mostani elhatározásának az alapját képezi, Nixon elnök történelmi jelentő­ségű kínai látogatásának volt az eredménye. Örömmel jelentette végül, hogy Teng kínai alelnök elfogadta meghívását, és január végén Washingtonba fog jönni. ★ Carter elnök december 15-i bejelentése két­­■égtelenül döntő fordulatot jelent az amerikai külpolitikában. Első dolog, amit tényként kell öszögözni, hogy egy olyan országot, amelynek a lakossága a föld népességének egynegyedét teszi ki, semmiképpen sem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezt Amerika sem teheti meg, ha igényt tart a szabad világ nagyhatalmi szerepére, és ebben a szerepben és helyzetben továbbra is meg akar maradni. Itt most csak az a kérdés, hogy Kínát ilyen szempontból milyen hatalomnak kell tekinteni, olyannak-e, amelyik fenyegetést je­lent, és így ellene védőintézkedések kiépítése szükséges, vagy pedig olyannak, amelyikkel ér­demes vagy éppen szükséges baráti, esetleg szö­vetségi kapcsolatot kiépíteni? A második világháború utáni negyedik évti­zedben már cáfolhatatlan ténnyé lett, hogy a szabad világ és az erkölcsi világrend egyedüli valódi ellensége a szovjet diktatúra. A háború eredményeképpen létrejött helyzet könyörtelen kihasználása, százmilliónyi népek rabságban tar­tása, nemzetközi egyezmények sorozatos meg­szegése mind ezt mutatják, de azt is, hogy ha ezeknek a törekvéseknek valahogyan gátat nem állítanak, az olyan fokot fog elérni, hogy már megállítani nem lehet. Amerikának olyan szö­vetségesre van ebben szüksége, amelyik elég erős ahhoz, hogy közösen megtörjük ezt a ve­szélyt — ez pedig csak Kína lehet. Nincs hely és idő arra, hogy a szovjet—kínai viszony több évtizedes alakulásának a történetét részletesen ismertessük, azt azonban meg lehet állapítani, hogy a most folyó évtizedben ez a viszony úgy elmérgesedett, hogy annak a javu­lásáról nem lehet szó. Ennek pedig olyan oka van, amit Kína a Szovjetunióval való egyetértés­ben sohasem tud megszüntetni. Az állandóan szaporodó Kínának szüksége van azokra a ha­talmas területekre, amiket a múlt században a cári Oroszország elvett tőle. Ezenkívül még az ún. ideológiai ellentét, amit Kína ismételten ki­hangsúlyoz — de inkább csak taktikai okokból. Már Carter elnök beszéde utáni napon a kom­mentárokban előtérbe került a tajvani probléma. Népi Kínának, mint egyetlen Kínának az elisme­rése következtében az USA természetszerűleg megszünteti 1979. január elsejével a diplomá­ciai kapcsolatokat Tajvannal, azonkívül fel­mondja az 1954-ben kötött kölcsönös védelmi szerződést. Barry Goldwater szenátor, és még néhány törvényhozó ezt a szövetségi hűség meg­szegésének nyilvánította, sőt Goldwater pert in­dított a kormány ellen azon a címen, hogy a kormány eljárása Tajvannal szemben törvény­telen, mert a kongresszust nem kérdezték meg. Viszont a jogászi vélemény az, hogy követek (Folytatása az ötödik oldalon) NEM HALLGATUNK! Már több ízben kaptam üzenetet ilyen-olyan hazai „szervek”-től, akiknek csupán egy óhajuk volt szemé­lyemmel kapcsolatban, mégpedig az, hogy fogjam be a számat. Miután e kívánságuknak nem tudtam eleget ten­ni, már nem kértek, nem üzentek, hanem zsaroltak: le­veleimet, könyvküldeményeimet nem engedték be az or­szágba; a nekem címzett levelek tucatjait sosem kaptam meg; hazalátogató emigránsoknak tücsköt-bogarat mond­tak és mondattak rólam. S amikor ez sem használt, fe­nyegetni kezdtek: „Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik.”; „Hamarosan megüti a bokáját, de úgy, hogy nem áll talpra egyhamar.”; „Akármerre menjen a világ­ban, a mi embereink mindenütt ott vannak.”; „A mi ke­zünk messze elér.” Most ismét értesültem valamiről, amit sem az üze­net, sem a zsarolás, sem pedig a fenyegetés kategóriájába nem lehet besorolni. Rosta István elvtárs, a Komáromi Járási Rendőrka­pitányság Ifjúságvédelmi Osztályának a vezetője a kö­vetkezőket mondotta: „Csak tudnám a kezem közé kapni: azt a szemét csirkefogót! Saját magam harapnám át a­ torkát!"» Rosta Istvánt nem ismerem közelebbről, csupán az­ utcán láttam néhányszor, amikor még otthon voltam.­ Nem tudom, milyen körülmények között züllött kommun­ nistává, és azt se tudom, hogy azok közé a kommunisták­ közé tartozik-e, akik Bécsben inkább nem mennek be a­ nyilvános illemhelyre, mert az ajtóra nem az van kiírva,, hogy „elvtársak” és „elvtársnők”, hanem: „hölgyek” és „urak”. Fogalmam sincs, miféle érdemeiért emelték mos­tani magas hivatalába. Csak annyit tudok, hogy ez az­­ávós múlttal rendelkező, óriási termetű porkoláb Komá­romnak és környékének egyik leggyűlöltebb figurája. Jaj, annak, akit szívlapát nagyságú mancsaival kezelésbe­ vesz! Köztudottan ő Komáromban az Igmándi úton levő, rendőrkapitányság verőlegénye, s amikor fontosságának teljes tudatában valahol megjelenik, az emberek félelem-­­mel nyitnak utat neki. Rosta István és a hozzá hasonlók — a magyar faji­­ság testet öltött eltévelyedései és melléfogásai — azok a poroszlók, akik még napjainkban is népi demokratikus­ módszerekkel (ököl, gumibot, választási komédia) kény-­­szerítik az országra a kommunista rendszert. Azt a rend-­­szert, amely egyedül csak nekik jó, mert őket szolgálja a tervezőmérnök esze, a paraszt ekéje nekik hasítja a­ földet, s a gyári munkás igyekezete nekik hoz hasznot.­ Létkérdésük, hogy a kommunista párt hatalmon marad-­ jön, mert ha megbukik, ők egyszerre kapják vissza azt a sok pofont, amit az ötéves tervek teljesítése során olyan lelkiismeretesen kiosztottak. Mahatma Ghandi szerint a hét legkeservesebb bűn a kö­vetkező: 1. jólét munka nélkül; 2. gyönyör lelkiis­meret nélkül; 3. ismeret jellem nélkül; 4. kereskedelem erkölcs nélkül; 5. tudomány humanizmus nélkül; 6. tisz­telet áldozat nélkül; 7. politika elvek nélkül. Van-e akár egy is e hét közül, amelyet a kommunista vezetőkre ne lehetne alkalmazni? A magyar emigráció hivatása az, hogy szóljon azok helyett, akik odahaza nem szólhatnak; hogy tiltakozzék azok helyett, akik nem tiltakozhatnak, hogy felemelje a fejét, amikor a hazaiaknak le kell hajtaniuk. Nem egy­szerű feladat. Talpig embert kíván. Napóleonról azt mondják: csak azért tudott átkelni az Alpokon, mert nem olvasta a korabeli hadászati szak­könyveket. E könyvek ugyanis félreérthetetlenül kijelen­tették, hogy ez lehetetlen vállalkozás. Mi, emigránsok, pedig csak akkor tudunk eredményt elérni, ha nem hallgatunk a hazai rezsim szivárványszí­­nűjeire és itteni kétszínű kollaboránsaira, mert ők eleve megmondták, hogy harcunk lehetetlen vállalkozás. Azok, akik még mindig emigránsoknak valljuk ma­gunkat, kitartunk. Sem kérés, sem üzenet, sem zsarolás, sem fenyegetés meg nem tántoríthat bennünket! Kiál­tunk, és a hangunk nem csuklik el. Csend csak akkor lesz, ha Rosta István és társai tényleg a kezük közé kap­nak, és elharapják a torkunkat. De addig nem! Dunai Ákos Beszédes Lajos nyerte a címpályázatot Hónapokkal ezelőtt lapunkban felhívást tettünk közzé, és arra kértük olvasóinkat, hogy adjanak címet készülő évkönyvünknek. Rövid időn belül 304 címet kaptunk, és még Magyarországról érkezett vendégek is küldtek címtervezetet. A címpályázatot végül is Beszédes Lajos King of Prussia-i (Pennsylvania állam) olva­sónk nyerte. A címet, amit ajánlott, elküldtük több, kül- és belföldön élő munkatársunknak, akik többsége azt túlságosan pesszimistának ta­lálta. Már-már lemondtunk a Beszédes Lajos által javasolt címről, de az utolsó pillanatban mégis amellett döntöttünk, mégpedig azzal a meggondolással: pesszimistának tényleg pesszi­mista, de vajon hontalan életünkben sok min­den van-e, amin örvendezhetünk? . .. Évkönyvünk — azzal a címmel, amit Be­szédes Lajos adott — napokon belül megjelenik. Beszédes Lajosnak pedig a Vasárnap kiadásá­ban megjelent könyvekből összeállított aján­dékcsomagot küldünk.

Next