Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1979 (86. évfolyam, 1-50. szám)

1979-05-20 / 20. szám

1979. május 20. | KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA New Brunswickon. “Fekete bárány” a juhok között avagy kicsoda ár, Nagy Károly? Ezt a kérdést könnyű feltenni, de nehéz rá vá­laszolni, jóllehet neve gyakran felbukkan mind a magyarországi, mind a szabad magyar sajtóban. Mindkét vonalon a “kedvenc” szerepét tölti be, az otthoni lapoknak (Magyar Hírek, Valóság, Köz­téve, Népszabadság stb.) kedvelt külföldi magyar nyelvszakértője, akire előszeretettel hivatkoznak mint az Anyanyelvi Konferenciák egyik apostolá­ra. Éppen emiatt viszont Nagy Károly az emigrá­­ciós sajtó kedvenc céltáblája, aki mintegy meg­testesítője a hazajáró “hídépítők” minden valódi — vagy vélt — bűnének. Szűkebb hazájában, New Brunswickon amolyan fekete bárány sokak szemé­ben. Személyének megértése nélkül nehéz kiigazod­ni a helyi közélet útvesztőiben. Ha szójátékkal akarunk élni, ő az elsőszámú útvesztő — vagy ha akarjuk, úttévesztő — New Brunswickon — és azon túl is... Ez utóbbi szempont indít bennünket arra, hogy személyével itt bővebben foglalkozzunk. Kezdjük talán a formaságokkal: Nyíregyhá­zán, 1934-ben született, s mint diplomás tanító hagyta el az országot 22 éves korában. Ameriká­ba érkezése után New Brunswickon telepedett le, s az itteni Rutgers Egyetemen tanult tovább. 1966-ban megszerezte szociológiából a doktorátust (Ph. D.). A magyar nyelvtanítással behatóbban 1960-ban, az Öregdiákok Hétvégi Magyar Iskolá­jában kezdett el foglalkozni, ahol, 18 év eltelte után, ma is tanít felső fokon magyar irodalmat. A tanításon túlmenő befolyása fokozatosan erősö­dött különösen 1970 óta, s általában őt tekintik az iskola tótumfaktumának. Jelenleg ő az Öreg­diák Szövetség elnöke is. A nyelvtanítás apostola Neve az amerikai magyar iskolák helyzetét taglaló hosszabb tanulmánya révén kezdett is­mertté válni, mely 1965-ben megjelent az Új Látó­­határ-ban s kivonatosan a New Brunswick-i Ma­gyar Hírnök-ben és a clevelandi Szabadság-ban. Magyarországon elsőnek Kodály Zoltán reagált a felmérésre, majd ennek nyomán a rendszer propa­ganda kiadványa, a Magyar Hírek is foglalkozott vele. Odahaza Váci Mihály költő karolta fel az ügyet, s indított akciót a szórványmagyarság nyelvi megmaradásának ügyében. Mindezek el­lenére — vagy talán éppen az odahaza mutatott túlbuzgóság miatt — a tanulmány a szétszórt ma­gyarság iskoláinál nem érte el a kívánt hatást. Közös tanmenet kialakítása, közös tankönyvellá­tás, időnként megismétlendő tanügyi konferenciák gondolata nem valósult meg. E helyzetet kiakná­zandó, a Magyarok Világszövetsége s rajta keresz­tül az Anyanyelvi Konferencia otthoni szakem­berek bekapcsolásával igyekszik már csaknem egy évtizede ezt a központosító szerepet betölteni. Magától értetődő, hogy a gondolat mögött van politikai hátsó gondolat is. A Nagy Károly somerseti otthonában lefoly­tatott beszélgetés is meggyőzi a látogatót, hogy komoly szakemberrel áll szemben, akinek a szív­ügye a magyar irodalom és annak tanítása. Ahhoz nem fér kétség, hogy a 15 milliós magyar nemzet fogalmát osztja, és azok közé tartozik, akik az Anyanyelvi Konferencián ismételten hangoztatták a szétszakított magyar nemzet összetartozását. Ez kitűnik az 1973-as és 1977-es Anyanyelvi Kon­ferencia anyagának a Nyelvünk és Kultúránk ál­tal közzétett szövegéből. Ha mindezeket nem is tudná az ember, egy rövid körültekintés lakásának könyvespolcain elég, hogy felfedezzük az erdélyi, felvidéki és délvidéki magyarság irodalmi termé­keit, folyóiratait. Egymás mellett sorakoznak a pozsonyi Irodalmi Szemle, a marosvásárhelyi Igaz Szó, a Kolozsvárott megjelenő Művelődés, Utunk, Korunk, a bukaresti A Hét példányai, nem beszél­ve a kisebbségben élő magyar írók könyveiről. (Az emigrációs sajtóból a Nemzetőr, Irodalmi Újság, a párizsi Magyar Műhely példányai láthatók, de az amerikai magyar sajtónak egyetlen orgánuma sem, kivéve az Itt-ott kőnyomatost.) Nagy Károly kétségtelen szakértelméhez já­rul megnyerő külseje, modora és szolgálatkészsé­ge, mellyel a látogató rendelkezésére bocsájtja a vezetése alatt álló magyar iskola (és óvoda) gaz­dag, sőt, túl gazdagnak tűnő dokumentációs anya­gát. Különösen büszke az általa bevezetett “iro­dalmi műhely” tanítási módszerére, mellyel osz­tályának tanulóit önálló kis leírások, sőt: versek fogalmazására képes serkenteni. Csupa jó pont, csupa pozitívum. Ha ez lenne az igazi vagy inkább teljes Nagy Károly, akkor az egész külföldi magyarságnak örömmel kellene őt magához ölelnie mint kiváló szakembert, na­gy úrságmentést gyakorló tanítót és 15 millió ma­gyar sorsközösséget hirdető, fajtájához hű hazafit. Ha a szív nem imádkozik... Az éremnek, illetve Nagy Károlynak van azonban egy másik oldala. Azt mondhatnék, hogy a fentebb leírt személyen belül rejtőzik egy másik Nagy Károly is. Rejtőzik? — Inkább kitör, porond­ra lép mint egy olyan rendszer eszköze, mely Ja­­nus­ arcának nyájas felét mutatja a külföldi ma­gyarság felé, miközben másik arcával rideg nem­törődéssel szemléli, sőt: politikájával elősegíti a 15 milliós magyarság sorvadását, megnyomorítá­­sát. Azon 15 millióét, melynek sorsát Nagy Károly annyira szívén viseli. Nagy Károly mindezt elfeledni látszik, mikor pedagógusi talárját elvetve politikai vagy vallási porondra lép, s jobbik énjét meghazudtoló “fe­negyerekként” ront neki honfitársai legszentebb érzéseinek is. Kirívó példája volt ennek 1967-ben “A val­lásról" címmel kiadott röpirata, melyben a fris­­sensült szociológiai doktor többek között ilyen mondatokat vetett papírra: "Teremté tehát Isten az embert az ő képére” ... mondta Mózes. “Teremté tehát az ember az Istent az ő képére” — mondja a szociológus (tehát a szerző is). Szerinte a vallásnak “egyre kevesebb köze van ma az emberekhez, vagyis egyre inkább irre­leváns”. Ennek ellenére “tovább él, és gátolja az emberiség fejlődési folyamatát” — írja, majd ké­sőbb megállapítja, hogy a “vallások dogmatizmusa az erkölcs terén már az erkölcstelenségbe fajult”. “Az egyházak elembertelenedtek, sőt, az ember ellen fordultak dogmatizmusukban.” A röpirat végén a szerző beleköt a Szent László Iskola és a Cserkészmozgalom tankönyveibe, mert azok az Istenben való hitet és reménykedést, illetve Krisztushoz való fordulást hirdetnek. Val­lási vonatkozásai miatt külön kipécézi a “Leány­cserkészek Könyvét” is. (Ellentmondva saját fel­fogásának, két leányát később mégis beíratta a cserkészekhez.) Olvasóink képzeletére bízzuk, hogy ezt a szel­lemi arculköpést milyen érzelmekkel fogadták a helybeli hívő magyarok. (Az Öregdiák Iskola je­lentése szerint az 1967/68-as tanévben a “közbe­jött kedvezőtlen események következtében” a ta­nulók száma jelentékenyen lecsökkent” 24-re.) 1977 végén, a magyar Szent Korona hazaszál­lítása körül kitört harcban Nagy Károly megint szükségét érezte, hogy porondra lépjen. Ezúttal egy amerikai lapban közzétett levelében a korona ittmaradása érdekében folyó akciót “szélsőséges agitáció”-nak bélyegezte. Mint köztudomású, a megmozdulások centrális alakja a Szent László Egyházközség plébánosa, Ft. Füzér Julián volt, akit Nagy Károly levelében egyszerűen Mister Füzérnek titulált. Talán mondani sem kell, hogy Nagy Károly templomba nem jár, s magatartása miatt ateis­tának könyvelik el, aki az imádságot is lemoso­lyogja. Nyelvészről lévén szó, egy latin közmon­dás kívánkozik ide: “Si cor non orat, sine fructu lingua laborat.” (Ha a szív nem imádkozik, hiába dolgozik a nyelv.) Felemás lelkűsét Fentiek után érthetőnek, de nem kevésbé megdöbbentőnek hangzik véleménye az otthon végbemenő népszaporodási tragédia egyik fő oká­ról, az abortuszokról. Ez utóbbit morálisan nem hajlandó elítélni, mert — úgymond — pro és kont­ra vélemények kiegyenlítik egymást. Az, hogy nők odahaza százezrével vetik alá magukat az abortusznak, szerinte bizonyítéka annak, hogy a vallásosság irreleváns lett, illetve nagy mértékben csökkent. — Azt, úgy látszik, nem látja meg, hogy odahaza nem a vallásosságban, hanem magában a vallásban van hiány, melytől a rendszer követ­kezetesen megrabolja a magyar népet és különösen az ifjúságot. Hogyan lehet vallásosság vallás nélkül? Az amerikai társadalom az ő szemszögéből nézve nem szenved erkölcsi válságban, és a házas­ságok nagy számú felbomlása inkább hasznos, mint káros, mert hozzájárul a társadalom mobili­­­tásához. Ő maga is elvált ember. Az Isten, haza, család fogalma hidegen hagyja. Ez lenne tehát a másik Nagy Károly: csupa tagadás — csupa negatívum — megannyi “jó pont” — Budapest szemében. Ezek után érthető, miért választotta őt a rend­szer első számú pedagógus kedvencének Ameriká­ban, és érthető, hogy Nagy Károly miért fogadta el azt a szerepet, melyet évek óta betölt. Ehhez hozzájárult az is, hogy rabja, mintegy megszál­lottja lett saját — lényegében helyes — elgondo­lásának az amerikai magyar nevelés központosítá­sáról. Miután elgondolását idekünn nem fogadták el, így odafordult, ahol ezt politikai okokból fel­karolták. Ideológiai, elvi meggondolások nem za­varták, mert a liberalizmus lényegében elvtelen. Szereplési vágyát kielégíti, hogy személyével az otthoni lapok foglalkoznak, s ultraliberális háttere amerikai karrierjét is elősegítette. Jelenleg a Mid­dlesex County College szociológiai tanszékének vezetője, így vált Nagy Károly egy kettős, felemás személyiséggé. Egyik fele a Nyíregyházáról ide­származott tanyai tanító, akinek lelkébe odahaza Váci Mihály költő-tanárja kiolthatatlanul beültet­te a magyarságszeretetet irodalmunk művelésén keresztül. Negatív énjét egy másik, fertőzésnek is mond­ható “beoltás” fejlesztette ki a New Brunswick-i Rutgers Egyetemen, mely a szekuláris, liberális befolyás egyik főfészke Amerikában. Ott is éppen a szociológiai fakultáson folyik a legerősebb agy­mosás. A hallgatókba ellenszenvet oltanak be val­lással, tradíciókkal s ezek legfőbb képviselői, az egyház és katonaság ellen. Azt tanítják, hogy nincsenek örök értékek, minden relatív, változó és vitatható, és így állandó erkölcsi normák sem léteznek. Ilyen alapon persze az abortusz is el­fogadható. .. Ami ellen nincs immunitás Az előbbiekben — sine ira et studio — igye­keztünk összeállítani Nagy Károly portréját. Tet­tük ezt azért, mert jelenléte és az általa képviselt irányzat megosztja a magyarságot nemcsak New Brunswickon, hanem egész Amerikában is. Ez a megosztottság végeredményben egyik félnek sem használ. — Van-e kiút ebből az útvesztőből, melyre bevezető sorainkban is utaltunk? Azok számára, akik ellene éreznek, minden bi­zonnyal van. Ez pedig a Nagy Károly által any­­nyira lenézett vallásból fakad. Krisztus tanításá­ból, mely azt mondja: “Az vesse rá az első követ, aki...” — Igen, aki többet tett köztünk a magyar nyelv átmentése, gyermekeink magyarrá nevelése terén. Ilyenek persze vannak, de megkövezés helyett inkább sokatmondóan hallgatnak. Krisztus tanítása azonban csak az egyik oldal számára jelenthet kiutat, annak, amelyik hisz a vallás erejében. Nagy Károly ilyenbe nem kapasz­kodhat, és nem is akar. Kritikusaival, támadóival szemben szinte immunitással rendelkezik, már csak azért is, mert amerikai magyar lapokat nem olvas, s amiről nem tud az ember, számára nem létezik. Különben is eddigi magatartása, úgy látja, csinosan kifizetődik, publicitásban és karrierben egyaránt. Van azonban valami, ami ellen Nagy Károly sem immunis, ez pedig saját magyar lelkiismerete. Napról napra látnia kell, hogy olyan rendszer esz­közéül szolgál, melynek viselkedése hasonlatos egy maffiavezérhez, aki hétközben raboltat, gyil­kol­tat, égettet, de vasárnap ájtatos arcát felöltve templomba jár, és gyertyákat gyújtogat mellékol­tárok előtt. Vajon meddig lesz képes elviselni Nagy Károly azt a gondolatot, hogy olyan rend­szert szolgál akarva-akaratlanul is, mely őt gyer­tyaként égeti a külföldi magyarság kultúroltárain? Olyan “országépítő”, de lényegében nemzetrom­boló rendszert, melynek égisze alatt magzatok millióit irtották ki a magyar jövendőből, mely a nemzet ifjúságától megrabolja egy évezred szent örökségét, s amely felperzseli történelmünk lap­jait, miközben közönyt tanúsít a 15 milliós ma­gyarság sorsa, sorvadása iránt. Aminek közössé­gét pedig Nagy Károly oly állhatosan vallja és szolgálni véli,­ ­és azon túl is mit szól lelkiismerete ahhoz, hogy a földrajz után most már a történelem kötelező tanítását is eltörölték Magyarország középiskoláiban? Az Er­délyben folyó kulturális népgyilkosság, nemzetünk jövőjének kockáztatása, sőt: elárulása ellen már otthoni íróink is kezdik szavukat felemelni sze­mélyi biztonságuk kockáztatása árán. Ide jutot­tunk már, hogy fajtánk önvédelmében felsíró jaj­­kiáltás is tilos már Magyarországon?! Hogy leg­nagyobb költőnk, Illyés Gyula könyvét is elko­bozták, amiért az erdélyi magyarság szenvedése ügyében mert szót emelni? Minderről Nagy Károly tud, de nyilvánosan semmit sem szól, pedig ezt megtehetné idekünn biztonságának veszélyeztetése nélkül. Lelkiisme­rete azonban bizonyára nem hallgat, attól menek­vése nincs, sem éjjel, sem nappal. Emiatt ne ír­juk le őt mint reménytelen úttévesztőt. Reá gon­dolva egyik kedvenc költőjének, Adynak szavai ötlenek fel: “Néhányszor bennünk fénylik az Isten, másszor meg bennünk ködük a semmi.” Ki tudja, talán csoda történik, és “hősünk” lelkében egyszer hirtelen kifénylik az Isten. Utat mutat neki, és akkor a “fekete bárány” lelkiismeretével megbé­kélve neki tetsző akolra és pásztorra talál. * * * “Magyarnak lenni... mennyi, mennyi nem, de minden nemhez ott van az igen. Ellentétek, viták dúlhatnak. Ámde mégis van, ami egymáshoz köt — van magyar szintézis, emlékezés és terv, vágyódás és erő, bent is, kint is, múlt, jelen és jövő. ” Radó György: Magyarnak lenni Sisa István Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. A vallásról még azzal hivalkodnak, hogy ők az emberiség jóltevői. Rousseau: Emil Ady: Az Úr érkezése * * * Az élet­be sok újat hozott, S Isten nem változott. Falusi nádas iskolában Már ilyennek láttam, Ki rossz helyett jó, új szívet Adhat mindenkinek. T­­­íz Ady: Az Uraknak Ura e a­ 7 • • • Szegénynek drága kincs a hit, Túrni és remélni megtanít. t . Aranyjános • * * Meging ott minden, ahol a hit hiányzik. Schiller * * * Minden bánat ellen menedék az ima. Aranyszájú Szent János • * * Tudomány, erkölcs, művészet mind a vallásból eredtek, végső eredményükben tehát mindig és szükségszerűen visszavezetnek a valláshoz. Hettinger: Apologis des Christentums * * * A világ a tengerem, hajósom Isten szelleme, hajóm a testem, s lelkem az, amely haza utazik. Angelus Silesius * * * Bensőmben keresem az Istent, akit a külső világ­ban mindenütt találok. Kepler * * * Három gondolat óv meg a bűntől: 1. Hogy fölöt­ted mindentlátó szem van; 2. hogy fölötted min­­denthalló fül van; 3. hogy minden tettedet föl­­jegyzik. Jehuda Rabbi: Az atyák igéi * * * Gyakran hallani. Ha a kereszténység igazság, akkor már föllépte idején elfogadta volna minden ember, s az emberek életét mássá, jobbá tette volna. Ám ezt mondani ugyanaz, mint az állítani: ha egy mag csíraképes, annak mindjárt gyöke­reket, virágot és gyümölcsöt is kell hajtania. Tolsztoj Leó * * * “Hiszek egy Istenben!” Szép, dicséretes ige, ám a földi üdvösség tulajdonképpen abban áll, hogy Istent elismerjük mindenben, ahol és ahogyan megnyilvánul. Goethe * * * Az ember, amint megtudta, hogy nincsen lelke, fölszabadult, hogy állattá legyen. Jókai * * * Kerüld azokat, akik a természet megmagyarázá­sának ürügyén vigasztalan tanokat szórnak az emberi szívekbe, s akiknek kiütköző kételkedése százszor tagadóbb és határozottabb, mint ellen­feleik határozott hangja. . . Minthogy ezenfelül mindent, amit az emberek nagynak és szentnek tartanak, megsemmisítenek és lábbal tipornak, a töprengőket és bútól szorongókat utolsó vigaszuk­tól fosztják meg, míg a hatalmasokról és gazda­gokról szenvedélyeik egyedüli fékét is leveszik. A bűntettes szívében elnyomják a lelkiismeret­­furdalást, az erénytől elrabolják reménységét, s Tanítsunk magyar sorsközösség-vállalást! Nem elég megőriznünk, művelnünk, tovább­adnunk magyar nyelvünket és kultúránkat, ha a jövőben is fenn akarunk maradni. Magyarságtu­datot, magyar sorsközösség-vállalást is kell ébresz­tenünk magunkban, egymásban és az utánunk kö­vetkező nemzedékekben. Olyan magyar közösség vállalását, amelynek eredményeként számíthatnak egymás cselekvő segítségére a tizenötmilliónyi magyarság különböző országokban élő csoportjai és egyénei. Hogyan segíthetjük elő ilyen érzés, ilyen aka­rat kifejlődését? Sokféleképpen, és mindenki úgy, ahogyan adottságai és szándékai lehetővé teszik ezt Magyarországon, Csehszlovákiában, Kárpátal­ján, Romániában, Jugoszláviában és a világ sok más nyugati és keleti országában. De a legkeve­sebb és legalapvetőbb, amit megtehetünk, és meg kell tegyünk, az az, hogy egyesületeinkben, saj­tónkban, egyházainkban és iskoláinkban ismertet­jük, közöljük, tanítjuk egymás üzenetét és való­ságát, a világ sok országában élő és alkotó tizen­­ötmillónyi testvérünk gazdag művészetét. Hiszen sorsközösséget csak azok tudnak vállalni egymás­sal, akik ismerik, szeretik, becsülik egymást. Gondoskodunk-e arról, hogy jövőnk tovább­­vivői, fiataljaink megismerjék, megszerethessék a világszerte élő, változó, virágzó magyar kultúrát? Tanulják-e a budapesti magyar iskolákban a torontói Fáy Ferenc, a pozsonyi Tőzsér Árpád, a kolozsvári Lászlóffy Aladár meg az oslói Sulyok Vince verseit? A Burg Kastl-i magyar iskolában olvassák-e a pozsonyi Duba Gyula, a marosvásár­helyi Sütő András, a New York-i Gombos Gyula írásait? A kolozsvári és a marosvásárhelyi magyar iskolákban ismerik-e az újvidéki Gion Nándor, a pozsonyi Dobos László meg a londoni Cs. Szabó László műveit? A clevelandi magyar iskolákban szavalják-e a sepsiszentgyörgyi Farkas Árpád, az ungvári Kovács Vilmos meg az újvidéki Fehér Ferenc költeményeit? E kérdésekre a válasz, saj­nos, inkább nemleges, mint igenlő. Biztató jelek már vannak. New York-i és phila­delphiai magyar cserkészek erdélyi népdalokkal, népballadákkal szerepelnek művészi szintű mű­sorokon. A magyarországi ötödik és hetedik osz­tályos irodalmi tananyag tudtommal már tartal­maz egy-egy szemelvényt a romániai, a jugoszlá­viai és a csehszlovákiai magyar irodalomból. A New Brunswick-i Magyar Öregdiák Szövetség Hétvégi Magyar Iskolájában a budapesti Nagy László és Weöres Sándor, a bukaresti Szilágyi Domokos, a clevelandi Gyékényesy György, a ko­lozsvári Kányádi Sándor és a torontói Faludy György verseit is tanulják a tanulók. A csehszlo­vákiai magyar középiskolák harmadikos irodalom­könyve magyarországi, jugoszláviai és romániai magyar írók műveit is bemutatja a diákoknak. E példákat általános gyakorlattá kellene terjeszte­nünk a jövőben. Nekünk, magyaroknak a nagyvilágban újra meg kell ismernünk, meg kell tanulnunk egymást és egymás valóságait, erejét, gyengéit és akaratát, kötöttségeit és szárnyaló művészetét. Ismét meg kell tanulnunk egymás szavait megérteni, egy­mással szót érteni. Hogy egymás szószólóivá le­hessünk. . . Dr. Nagy Károly 24. oldal

Next