Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1979 (86. évfolyam, 1-50. szám)
1979-05-20 / 20. szám
1979. május 20. | KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA New Brunswickon. “Fekete bárány” a juhok között avagy kicsoda ár, Nagy Károly? Ezt a kérdést könnyű feltenni, de nehéz rá válaszolni, jóllehet neve gyakran felbukkan mind a magyarországi, mind a szabad magyar sajtóban. Mindkét vonalon a “kedvenc” szerepét tölti be, az otthoni lapoknak (Magyar Hírek, Valóság, Köztéve, Népszabadság stb.) kedvelt külföldi magyar nyelvszakértője, akire előszeretettel hivatkoznak mint az Anyanyelvi Konferenciák egyik apostolára. Éppen emiatt viszont Nagy Károly az emigrációs sajtó kedvenc céltáblája, aki mintegy megtestesítője a hazajáró “hídépítők” minden valódi — vagy vélt — bűnének. Szűkebb hazájában, New Brunswickon amolyan fekete bárány sokak szemében. Személyének megértése nélkül nehéz kiigazodni a helyi közélet útvesztőiben. Ha szójátékkal akarunk élni, ő az elsőszámú útvesztő — vagy ha akarjuk, úttévesztő — New Brunswickon — és azon túl is... Ez utóbbi szempont indít bennünket arra, hogy személyével itt bővebben foglalkozzunk. Kezdjük talán a formaságokkal: Nyíregyházán, 1934-ben született, s mint diplomás tanító hagyta el az országot 22 éves korában. Amerikába érkezése után New Brunswickon telepedett le, s az itteni Rutgers Egyetemen tanult tovább. 1966-ban megszerezte szociológiából a doktorátust (Ph. D.). A magyar nyelvtanítással behatóbban 1960-ban, az Öregdiákok Hétvégi Magyar Iskolájában kezdett el foglalkozni, ahol, 18 év eltelte után, ma is tanít felső fokon magyar irodalmat. A tanításon túlmenő befolyása fokozatosan erősödött különösen 1970 óta, s általában őt tekintik az iskola tótumfaktumának. Jelenleg ő az Öregdiák Szövetség elnöke is. A nyelvtanítás apostola Neve az amerikai magyar iskolák helyzetét taglaló hosszabb tanulmánya révén kezdett ismertté válni, mely 1965-ben megjelent az Új Látóhatár-ban s kivonatosan a New Brunswick-i Magyar Hírnök-ben és a clevelandi Szabadság-ban. Magyarországon elsőnek Kodály Zoltán reagált a felmérésre, majd ennek nyomán a rendszer propaganda kiadványa, a Magyar Hírek is foglalkozott vele. Odahaza Váci Mihály költő karolta fel az ügyet, s indított akciót a szórványmagyarság nyelvi megmaradásának ügyében. Mindezek ellenére — vagy talán éppen az odahaza mutatott túlbuzgóság miatt — a tanulmány a szétszórt magyarság iskoláinál nem érte el a kívánt hatást. Közös tanmenet kialakítása, közös tankönyvellátás, időnként megismétlendő tanügyi konferenciák gondolata nem valósult meg. E helyzetet kiaknázandó, a Magyarok Világszövetsége s rajta keresztül az Anyanyelvi Konferencia otthoni szakemberek bekapcsolásával igyekszik már csaknem egy évtizede ezt a központosító szerepet betölteni. Magától értetődő, hogy a gondolat mögött van politikai hátsó gondolat is. A Nagy Károly somerseti otthonában lefolytatott beszélgetés is meggyőzi a látogatót, hogy komoly szakemberrel áll szemben, akinek a szívügye a magyar irodalom és annak tanítása. Ahhoz nem fér kétség, hogy a 15 milliós magyar nemzet fogalmát osztja, és azok közé tartozik, akik az Anyanyelvi Konferencián ismételten hangoztatták a szétszakított magyar nemzet összetartozását. Ez kitűnik az 1973-as és 1977-es Anyanyelvi Konferencia anyagának a Nyelvünk és Kultúránk által közzétett szövegéből. Ha mindezeket nem is tudná az ember, egy rövid körültekintés lakásának könyvespolcain elég, hogy felfedezzük az erdélyi, felvidéki és délvidéki magyarság irodalmi termékeit, folyóiratait. Egymás mellett sorakoznak a pozsonyi Irodalmi Szemle, a marosvásárhelyi Igaz Szó, a Kolozsvárott megjelenő Művelődés, Utunk, Korunk, a bukaresti A Hét példányai, nem beszélve a kisebbségben élő magyar írók könyveiről. (Az emigrációs sajtóból a Nemzetőr, Irodalmi Újság, a párizsi Magyar Műhely példányai láthatók, de az amerikai magyar sajtónak egyetlen orgánuma sem, kivéve az Itt-ott kőnyomatost.) Nagy Károly kétségtelen szakértelméhez járul megnyerő külseje, modora és szolgálatkészsége, mellyel a látogató rendelkezésére bocsájtja a vezetése alatt álló magyar iskola (és óvoda) gazdag, sőt, túl gazdagnak tűnő dokumentációs anyagát. Különösen büszke az általa bevezetett “irodalmi műhely” tanítási módszerére, mellyel osztályának tanulóit önálló kis leírások, sőt: versek fogalmazására képes serkenteni. Csupa jó pont, csupa pozitívum. Ha ez lenne az igazi vagy inkább teljes Nagy Károly, akkor az egész külföldi magyarságnak örömmel kellene őt magához ölelnie mint kiváló szakembert, nagy úrságmentést gyakorló tanítót és 15 millió magyar sorsközösséget hirdető, fajtájához hű hazafit. Ha a szív nem imádkozik... Az éremnek, illetve Nagy Károlynak van azonban egy másik oldala. Azt mondhatnék, hogy a fentebb leírt személyen belül rejtőzik egy másik Nagy Károly is. Rejtőzik? — Inkább kitör, porondra lép mint egy olyan rendszer eszköze, mely Janus arcának nyájas felét mutatja a külföldi magyarság felé, miközben másik arcával rideg nemtörődéssel szemléli, sőt: politikájával elősegíti a 15 milliós magyarság sorvadását, megnyomorítását. Azon 15 millióét, melynek sorsát Nagy Károly annyira szívén viseli. Nagy Károly mindezt elfeledni látszik, mikor pedagógusi talárját elvetve politikai vagy vallási porondra lép, s jobbik énjét meghazudtoló “fenegyerekként” ront neki honfitársai legszentebb érzéseinek is. Kirívó példája volt ennek 1967-ben “A vallásról" címmel kiadott röpirata, melyben a frissensült szociológiai doktor többek között ilyen mondatokat vetett papírra: "Teremté tehát Isten az embert az ő képére” ... mondta Mózes. “Teremté tehát az ember az Istent az ő képére” — mondja a szociológus (tehát a szerző is). Szerinte a vallásnak “egyre kevesebb köze van ma az emberekhez, vagyis egyre inkább irreleváns”. Ennek ellenére “tovább él, és gátolja az emberiség fejlődési folyamatát” — írja, majd később megállapítja, hogy a “vallások dogmatizmusa az erkölcs terén már az erkölcstelenségbe fajult”. “Az egyházak elembertelenedtek, sőt, az ember ellen fordultak dogmatizmusukban.” A röpirat végén a szerző beleköt a Szent László Iskola és a Cserkészmozgalom tankönyveibe, mert azok az Istenben való hitet és reménykedést, illetve Krisztushoz való fordulást hirdetnek. Vallási vonatkozásai miatt külön kipécézi a “Leánycserkészek Könyvét” is. (Ellentmondva saját felfogásának, két leányát később mégis beíratta a cserkészekhez.) Olvasóink képzeletére bízzuk, hogy ezt a szellemi arculköpést milyen érzelmekkel fogadták a helybeli hívő magyarok. (Az Öregdiák Iskola jelentése szerint az 1967/68-as tanévben a “közbejött kedvezőtlen események következtében” a tanulók száma jelentékenyen lecsökkent” 24-re.) 1977 végén, a magyar Szent Korona hazaszállítása körül kitört harcban Nagy Károly megint szükségét érezte, hogy porondra lépjen. Ezúttal egy amerikai lapban közzétett levelében a korona ittmaradása érdekében folyó akciót “szélsőséges agitáció”-nak bélyegezte. Mint köztudomású, a megmozdulások centrális alakja a Szent László Egyházközség plébánosa, Ft. Füzér Julián volt, akit Nagy Károly levelében egyszerűen Mister Füzérnek titulált. Talán mondani sem kell, hogy Nagy Károly templomba nem jár, s magatartása miatt ateistának könyvelik el, aki az imádságot is lemosolyogja. Nyelvészről lévén szó, egy latin közmondás kívánkozik ide: “Si cor non orat, sine fructu lingua laborat.” (Ha a szív nem imádkozik, hiába dolgozik a nyelv.) Felemás lelkűsét Fentiek után érthetőnek, de nem kevésbé megdöbbentőnek hangzik véleménye az otthon végbemenő népszaporodási tragédia egyik fő okáról, az abortuszokról. Ez utóbbit morálisan nem hajlandó elítélni, mert — úgymond — pro és kontra vélemények kiegyenlítik egymást. Az, hogy nők odahaza százezrével vetik alá magukat az abortusznak, szerinte bizonyítéka annak, hogy a vallásosság irreleváns lett, illetve nagy mértékben csökkent. — Azt, úgy látszik, nem látja meg, hogy odahaza nem a vallásosságban, hanem magában a vallásban van hiány, melytől a rendszer következetesen megrabolja a magyar népet és különösen az ifjúságot. Hogyan lehet vallásosság vallás nélkül? Az amerikai társadalom az ő szemszögéből nézve nem szenved erkölcsi válságban, és a házasságok nagy számú felbomlása inkább hasznos, mint káros, mert hozzájárul a társadalom mobilitásához. Ő maga is elvált ember. Az Isten, haza, család fogalma hidegen hagyja. Ez lenne tehát a másik Nagy Károly: csupa tagadás — csupa negatívum — megannyi “jó pont” — Budapest szemében. Ezek után érthető, miért választotta őt a rendszer első számú pedagógus kedvencének Amerikában, és érthető, hogy Nagy Károly miért fogadta el azt a szerepet, melyet évek óta betölt. Ehhez hozzájárult az is, hogy rabja, mintegy megszállottja lett saját — lényegében helyes — elgondolásának az amerikai magyar nevelés központosításáról. Miután elgondolását idekünn nem fogadták el, így odafordult, ahol ezt politikai okokból felkarolták. Ideológiai, elvi meggondolások nem zavarták, mert a liberalizmus lényegében elvtelen. Szereplési vágyát kielégíti, hogy személyével az otthoni lapok foglalkoznak, s ultraliberális háttere amerikai karrierjét is elősegítette. Jelenleg a Middlesex County College szociológiai tanszékének vezetője, így vált Nagy Károly egy kettős, felemás személyiséggé. Egyik fele a Nyíregyházáról ideszármazott tanyai tanító, akinek lelkébe odahaza Váci Mihály költő-tanárja kiolthatatlanul beültette a magyarságszeretetet irodalmunk művelésén keresztül. Negatív énjét egy másik, fertőzésnek is mondható “beoltás” fejlesztette ki a New Brunswick-i Rutgers Egyetemen, mely a szekuláris, liberális befolyás egyik főfészke Amerikában. Ott is éppen a szociológiai fakultáson folyik a legerősebb agymosás. A hallgatókba ellenszenvet oltanak be vallással, tradíciókkal s ezek legfőbb képviselői, az egyház és katonaság ellen. Azt tanítják, hogy nincsenek örök értékek, minden relatív, változó és vitatható, és így állandó erkölcsi normák sem léteznek. Ilyen alapon persze az abortusz is elfogadható. .. Ami ellen nincs immunitás Az előbbiekben — sine ira et studio — igyekeztünk összeállítani Nagy Károly portréját. Tettük ezt azért, mert jelenléte és az általa képviselt irányzat megosztja a magyarságot nemcsak New Brunswickon, hanem egész Amerikában is. Ez a megosztottság végeredményben egyik félnek sem használ. — Van-e kiút ebből az útvesztőből, melyre bevezető sorainkban is utaltunk? Azok számára, akik ellene éreznek, minden bizonnyal van. Ez pedig a Nagy Károly által anynyira lenézett vallásból fakad. Krisztus tanításából, mely azt mondja: “Az vesse rá az első követ, aki...” — Igen, aki többet tett köztünk a magyar nyelv átmentése, gyermekeink magyarrá nevelése terén. Ilyenek persze vannak, de megkövezés helyett inkább sokatmondóan hallgatnak. Krisztus tanítása azonban csak az egyik oldal számára jelenthet kiutat, annak, amelyik hisz a vallás erejében. Nagy Károly ilyenbe nem kapaszkodhat, és nem is akar. Kritikusaival, támadóival szemben szinte immunitással rendelkezik, már csak azért is, mert amerikai magyar lapokat nem olvas, s amiről nem tud az ember, számára nem létezik. Különben is eddigi magatartása, úgy látja, csinosan kifizetődik, publicitásban és karrierben egyaránt. Van azonban valami, ami ellen Nagy Károly sem immunis, ez pedig saját magyar lelkiismerete. Napról napra látnia kell, hogy olyan rendszer eszközéül szolgál, melynek viselkedése hasonlatos egy maffiavezérhez, aki hétközben raboltat, gyilkoltat, égettet, de vasárnap ájtatos arcát felöltve templomba jár, és gyertyákat gyújtogat mellékoltárok előtt. Vajon meddig lesz képes elviselni Nagy Károly azt a gondolatot, hogy olyan rendszert szolgál akarva-akaratlanul is, mely őt gyertyaként égeti a külföldi magyarság kultúroltárain? Olyan “országépítő”, de lényegében nemzetromboló rendszert, melynek égisze alatt magzatok millióit irtották ki a magyar jövendőből, mely a nemzet ifjúságától megrabolja egy évezred szent örökségét, s amely felperzseli történelmünk lapjait, miközben közönyt tanúsít a 15 milliós magyarság sorsa, sorvadása iránt. Aminek közösségét pedig Nagy Károly oly állhatosan vallja és szolgálni véli, és azon túl is mit szól lelkiismerete ahhoz, hogy a földrajz után most már a történelem kötelező tanítását is eltörölték Magyarország középiskoláiban? Az Erdélyben folyó kulturális népgyilkosság, nemzetünk jövőjének kockáztatása, sőt: elárulása ellen már otthoni íróink is kezdik szavukat felemelni személyi biztonságuk kockáztatása árán. Ide jutottunk már, hogy fajtánk önvédelmében felsíró jajkiáltás is tilos már Magyarországon?! Hogy legnagyobb költőnk, Illyés Gyula könyvét is elkobozták, amiért az erdélyi magyarság szenvedése ügyében mert szót emelni? Minderről Nagy Károly tud, de nyilvánosan semmit sem szól, pedig ezt megtehetné idekünn biztonságának veszélyeztetése nélkül. Lelkiismerete azonban bizonyára nem hallgat, attól menekvése nincs, sem éjjel, sem nappal. Emiatt ne írjuk le őt mint reménytelen úttévesztőt. Reá gondolva egyik kedvenc költőjének, Adynak szavai ötlenek fel: “Néhányszor bennünk fénylik az Isten, másszor meg bennünk ködük a semmi.” Ki tudja, talán csoda történik, és “hősünk” lelkében egyszer hirtelen kifénylik az Isten. Utat mutat neki, és akkor a “fekete bárány” lelkiismeretével megbékélve neki tetsző akolra és pásztorra talál. * * * “Magyarnak lenni... mennyi, mennyi nem, de minden nemhez ott van az igen. Ellentétek, viták dúlhatnak. Ámde mégis van, ami egymáshoz köt — van magyar szintézis, emlékezés és terv, vágyódás és erő, bent is, kint is, múlt, jelen és jövő. ” Radó György: Magyarnak lenni Sisa István Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. A vallásról még azzal hivalkodnak, hogy ők az emberiség jóltevői. Rousseau: Emil Ady: Az Úr érkezése * * * Az életbe sok újat hozott, S Isten nem változott. Falusi nádas iskolában Már ilyennek láttam, Ki rossz helyett jó, új szívet Adhat mindenkinek. Tíz Ady: Az Uraknak Ura e a 7 • • • Szegénynek drága kincs a hit, Túrni és remélni megtanít. t . Aranyjános • * * Meging ott minden, ahol a hit hiányzik. Schiller * * * Minden bánat ellen menedék az ima. Aranyszájú Szent János • * * Tudomány, erkölcs, művészet mind a vallásból eredtek, végső eredményükben tehát mindig és szükségszerűen visszavezetnek a valláshoz. Hettinger: Apologis des Christentums * * * A világ a tengerem, hajósom Isten szelleme, hajóm a testem, s lelkem az, amely haza utazik. Angelus Silesius * * * Bensőmben keresem az Istent, akit a külső világban mindenütt találok. Kepler * * * Három gondolat óv meg a bűntől: 1. Hogy fölötted mindentlátó szem van; 2. hogy fölötted mindenthalló fül van; 3. hogy minden tettedet följegyzik. Jehuda Rabbi: Az atyák igéi * * * Gyakran hallani. Ha a kereszténység igazság, akkor már föllépte idején elfogadta volna minden ember, s az emberek életét mássá, jobbá tette volna. Ám ezt mondani ugyanaz, mint az állítani: ha egy mag csíraképes, annak mindjárt gyökereket, virágot és gyümölcsöt is kell hajtania. Tolsztoj Leó * * * “Hiszek egy Istenben!” Szép, dicséretes ige, ám a földi üdvösség tulajdonképpen abban áll, hogy Istent elismerjük mindenben, ahol és ahogyan megnyilvánul. Goethe * * * Az ember, amint megtudta, hogy nincsen lelke, fölszabadult, hogy állattá legyen. Jókai * * * Kerüld azokat, akik a természet megmagyarázásának ürügyén vigasztalan tanokat szórnak az emberi szívekbe, s akiknek kiütköző kételkedése százszor tagadóbb és határozottabb, mint ellenfeleik határozott hangja. . . Minthogy ezenfelül mindent, amit az emberek nagynak és szentnek tartanak, megsemmisítenek és lábbal tipornak, a töprengőket és bútól szorongókat utolsó vigaszuktól fosztják meg, míg a hatalmasokról és gazdagokról szenvedélyeik egyedüli fékét is leveszik. A bűntettes szívében elnyomják a lelkiismeretfurdalást, az erénytől elrabolják reménységét, s Tanítsunk magyar sorsközösség-vállalást! Nem elég megőriznünk, művelnünk, továbbadnunk magyar nyelvünket és kultúránkat, ha a jövőben is fenn akarunk maradni. Magyarságtudatot, magyar sorsközösség-vállalást is kell ébresztenünk magunkban, egymásban és az utánunk következő nemzedékekben. Olyan magyar közösség vállalását, amelynek eredményeként számíthatnak egymás cselekvő segítségére a tizenötmilliónyi magyarság különböző országokban élő csoportjai és egyénei. Hogyan segíthetjük elő ilyen érzés, ilyen akarat kifejlődését? Sokféleképpen, és mindenki úgy, ahogyan adottságai és szándékai lehetővé teszik ezt Magyarországon, Csehszlovákiában, Kárpátalján, Romániában, Jugoszláviában és a világ sok más nyugati és keleti országában. De a legkevesebb és legalapvetőbb, amit megtehetünk, és meg kell tegyünk, az az, hogy egyesületeinkben, sajtónkban, egyházainkban és iskoláinkban ismertetjük, közöljük, tanítjuk egymás üzenetét és valóságát, a világ sok országában élő és alkotó tizenötmillónyi testvérünk gazdag művészetét. Hiszen sorsközösséget csak azok tudnak vállalni egymással, akik ismerik, szeretik, becsülik egymást. Gondoskodunk-e arról, hogy jövőnk továbbvivői, fiataljaink megismerjék, megszerethessék a világszerte élő, változó, virágzó magyar kultúrát? Tanulják-e a budapesti magyar iskolákban a torontói Fáy Ferenc, a pozsonyi Tőzsér Árpád, a kolozsvári Lászlóffy Aladár meg az oslói Sulyok Vince verseit? A Burg Kastl-i magyar iskolában olvassák-e a pozsonyi Duba Gyula, a marosvásárhelyi Sütő András, a New York-i Gombos Gyula írásait? A kolozsvári és a marosvásárhelyi magyar iskolákban ismerik-e az újvidéki Gion Nándor, a pozsonyi Dobos László meg a londoni Cs. Szabó László műveit? A clevelandi magyar iskolákban szavalják-e a sepsiszentgyörgyi Farkas Árpád, az ungvári Kovács Vilmos meg az újvidéki Fehér Ferenc költeményeit? E kérdésekre a válasz, sajnos, inkább nemleges, mint igenlő. Biztató jelek már vannak. New York-i és philadelphiai magyar cserkészek erdélyi népdalokkal, népballadákkal szerepelnek művészi szintű műsorokon. A magyarországi ötödik és hetedik osztályos irodalmi tananyag tudtommal már tartalmaz egy-egy szemelvényt a romániai, a jugoszláviai és a csehszlovákiai magyar irodalomból. A New Brunswick-i Magyar Öregdiák Szövetség Hétvégi Magyar Iskolájában a budapesti Nagy László és Weöres Sándor, a bukaresti Szilágyi Domokos, a clevelandi Gyékényesy György, a kolozsvári Kányádi Sándor és a torontói Faludy György verseit is tanulják a tanulók. A csehszlovákiai magyar középiskolák harmadikos irodalomkönyve magyarországi, jugoszláviai és romániai magyar írók műveit is bemutatja a diákoknak. E példákat általános gyakorlattá kellene terjesztenünk a jövőben. Nekünk, magyaroknak a nagyvilágban újra meg kell ismernünk, meg kell tanulnunk egymást és egymás valóságait, erejét, gyengéit és akaratát, kötöttségeit és szárnyaló művészetét. Ismét meg kell tanulnunk egymás szavait megérteni, egymással szót érteni. Hogy egymás szószólóivá lehessünk. . . Dr. Nagy Károly 24. oldal