Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1979 (86. évfolyam, 1-50. szám)

1979-10-14 / 39. szám

8. oldal | KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Malomkövek között Levél a román értelmiségiekhez, „AUDIATUR ET ALTERA PARS!" IV. RÉSZ Sajnos nem hagynak feledni senkit. Napon­ként olvashatjátok a hisztérikus magyarellenes gyűlöletet szító cikkeket a napi- és hetilapok­ban a folyóiratokban. Nem idézzük őket, mert Ti éppúgy elolvassátok őket, mint mi. Csupán egyre szeretnénk utalni — épp, mert nem való­színű, hogy az írás a keretekbe került. Az Előre 1978. május 5-i számáról van szó. Szent Berta­lan hosszú éjszakája a címe, szerzője pdig Ion Spalatelu. Ékes bizonysága ez az írás a mérték­telen elfogultságnak és féktelen gyűlöletnek,­­ mivel Spalatelu végső fokon egyenlőségjelet­­ tesz a fasizmus és a magyar nép közé. „Mint ismeretes — olvassuk —, a még 1920-ban hata­­­lomra jutott Horthy-rendszer gyakorlatilag a fasizmus megalapítója volt Európában, s a fa­­­sizmus legveszélyesebb változatát képviselte .. ” " Nyilván mindezt úgy kell érteni, hogy a horo­­­thyzmus veszélyesebb volt a nácizmusnál is. ■ Olyan lemez ez, amit a magyar kollektív bű­­­nösségéről forgattak a felsszabadulás után olyan­ nők, akik éppúgy szerettek volna leradírozni bennünket Európa térképéről, mint most a szo­cializmus védőbástyái mögé búvó román na­cionalisták, akikkel semmiképpen nem azono­sítjuk a román népet. A cikk szerzője felem­legeti, hogy hány románt űztek el a magyar hatóságok az új államhatárokon túlra, hányat toloncoltak ki. Nem menti a túlkapásokat, tör­vénytelenségeket az a körülmény, hogy Dél-Er­­délyben ugyanígy jártak el a magyarokkal, de tény, hogy ez történt. E vádnál, a románok kitoloncolásánál azon-­­ban meg kell állnunk egy pillanatra. Nem szí­­­vesen tesszük, de mégis meg kell állapítanunk,­­ hogy az 1940-ben Magyarországhoz visszacsa­tolt területekről különösen a Partiumból tör­téntek kitelepítések. Történelmi oka volt ennek. A kitelepítés azokat a román falvakat érintette­ — az Előrét idézzük —: Félegyháza, Szalárd,­­ Horia, Diószeg, Scarisoara, Szalonta, Licaceni,­ Genes, Ianculesti, Terem, Lázár, Pelesul Mare,­­ Vadaspuszta, Baba, Novac — amelyeket a tria-­­noni békeszerződés megszegésével, a román—­­ magyar határterületek etnikai összetételének, megváltoztatása céljából Olténiából telepítettek oda a huszas évek elején. Amint az köztudott, a népesség összetétele megváltoztatását a béke­­szerződés szigorúan megtiltotta, ám a román kormány ezt figyelmen kívül hagyta. Román te­lepek létrehozásához nem volt joga az akkori kormányzatnak. Ezt meg kell értenetek! Ti ép­pen olyan jól tudjátok, mint mi, hogy egyetlen kormánynak sincs joga az etnikai egységek fel­lazítására. Ezt a tilalmat egyébként az ENSZ alapokmánya is tartalmazza. Itt kell felhívnunk a figyelmet arra, hogy az 1940-es bécsi döntés záradéka világosan rendelkezett a falvak lakos­ságának kitelepítéséről, utalva a trianoni béke­­szerződés ide vonatkozó rendelkezéseinek meg­sértésére a román kormány részéről. Mi semmilyen ide-oda telepítésnek nem va­gyunk hívei, de kívánatosnak tartjuk ugyanak­kor a higgadt mérlegelést, az okok világos fel­tárását és a sorrendiség betartását. A román nép iránti maradéktalan tiszteletünket hangsú­lyozva kívánatosnak tartjuk leszögezni, hogy a magyarság ellen elkövetett jogsértéseket nem a román népnek, hanem a mindenkori román kormánynak tulajdonítjuk, azt tesszük érte fele­lőssé. Tesszük ezt annak ellenére, hogy az Előre cikkírója szerint a román kormányok másokkal ellentétben nagyon is demokratikusak voltak. „Itt említjük meg azt is — olvasható az emlí­tett írásban —, hogy mint Románia egyike volt azon kevés országoknak, amelyekből a hitleris­ták nem rabolhatták el a zsidó lakosságot, hogy azután krematóriumlágerekbe internálják őket. A horthysták Erdély északi részéből csaknem 150 000 zsidót küldtek Auschwitzba, Dachauba és más németországi hitlerista kivégzőtáborok­­ba, akik közül több mint százezret meggyilkol­tak.” Nem tudjuk, hány észak-erdélyi zsidót gyil­koltak meg a megsemmisítő táborokban, csak arról vannak ismereteink, hogy mintegy fél­millió zsidó pusztult el a Magyarországról el­hurcoltak közül a megsemmisítő táborokban, így hát elképzelhető, hogy közülük százezer észak-erdélyi lehetett. Akik ezért az emberir­tásért felelnek, megkapták méltó büntetésüket, legalábbis nagyrészt megkapták. A felszabadu­lás után Magyarországon a népbíróságok több száz embert ítéltek háborús bűnökért halálra, és több ezret súlyos börtönbüntetésre. Ezt csak helyeselni lehet, és a felelősségrevonást mi ma­gunk is helyeseljük. De kérdezzük: Szabad-e a II. világháború történetét úgy értelmezni, mint­ha egyik nép makulátlan demokrata, a másik viszont fasiszta lett volna? Vajon e fajelméletre emlékeztető kategorizálás ez?! Újra csak azt kell mondanunk, hogy némelyik kortárs román történész a legdurvábban meghamisítja a tör­ténelmet csak és kizárólag azért, hogy a román tömegekben tudatosítsa a felsőbbrendűség ér­zését. Ki kell ezt mondanunk, mert az események nem adnak lehetőséget más alternatívára. Épp csak kérdezzük Tőletek: vajon nem lenne helye­sebb, ha a történészek megvallanák. Hogy Ro­mániában éppúgy volt fasizmus, mint más álla­mokban? Vagy a Vasgárdát is demokratikus tömegpártnak kell tekintenünk? Nem volna-e helyesebb azt mondani: igaz, hogy Romániából nem deportáltak el senkit a németek, de a hazai és nemzetközi statisztikák, a különböző tanul­mányok tanúsága szerint nem kevesebb, mint 465 000 zsidót gyilkoltak meg utcán, tereken, parkokban már a háború első napjaiban, de már jóval korábban is? Nem volna-e helyesebb megemlíteni a bukaresti, iasi, ploiesti, galati, és a Dnyeszteren túli megszállt területeken el­követett embertelenségeket? A felelősség alól még Marin Preda Deliriu című munkája sem keres kibúvót, még ő is meg­írja, aki pedig Antonescut rehabilitálja, hogy Bukarestben halotthegyek voltak. És nem len­ne-e becsületesebb dolog őszintén megvallani, hogy az életben maradott romániai zsidókat már 1942-ben különböző falvakban, kényszerlakhe­lyeken gyűjtötték össze, és hozzátenni, hogy a magyarországi zsidókat csak az ország megszál­lása után, 1944. júniusában deportálták, tehát csak azután, hogy Magyarország megszűnt szu­verén állam lenni. Nem ez lenne a tisztességes? Épp csak kérdezzük Tőletek, a józan ész ne­vében, anélkül, hogy mentséget keresnénk akár a magyar, akár a román fasiszták bűneire. Ál­­lítható-e jó lelkiismerettel, hogy a magyar nép fasiszta volt, a román viszont demokrata? Ha csak naivitásról lenne szó, bizony nem tennénk szóvá az áradó rágalomhadjáratot, amelynek az a célja, hogy lejárassa a világ köz­véleménye előtt az egész magyarságot. De ami­kor az embernek nem sorsáról van szó, hanem egy népcsoport jövőjéről, nem egzisztenciájáról, hanem létéről, akár kötelessége, kötelességünk tiltakozni. Ha tovább hallgatnánk, amit eddig tettünk, bűnt követnénk el egész népünk ellen. A hallgatásunkat nem bocsájtanák meg az utá­nunk jövők. Mi őszintén reméljük, hogy meg­értitek, semmi mást nem akarunk, csak véde­kezni, ha lehet hozzájárulni népünk becsületé­nek, tisztességének megvédéséhez, semmi mást nem akarunk, mint felnyitni a Ti szemeteket, hogy megértsétek helyzetünket, hogy felfogjá­tok, tekintettel a körülményekre. Kívülről senki sem védhet meg bennünket, magunkra marad­tunk, akaratlanul két malomkő közé kerültünk, ahol lassan de bizonyosan felőrlődünk, ha mi nem álltok mellénk. Ezért kiáltunk Hozzátok — reménykedve. A tények elferdítése, a kimódolt hazugságok ellen emeljük fel szavunkat, lelki­ismeretünkre hallgatva, reménykedve abban, hogy legalább töprengésre késztetünk bennete­ket is, akik ezeket a sorokat olvassátok. Töprengést és lelkiismeret-vizsgálatot kérünk Tőletek a méltányosság nevében. Azt akarjuk, hogy hallgassatok meg bennünket, hallgassátok meg végleges ítélet előtt a másik felet — min­ket! Ne ítélkezzetek elhamarkodottan. Ne legye­tek elfogultak, mérlegeljetek higgadtan, ne te­gyétek azt, amit ezrek és ezrek tesznek Ion Spalatelu cikkének elolvasása után. Ő csak vá­dolni tud, de képtelen a mérlegelésre. Azt ál­lítja — egyoldalúan állítja azt —, hogy „a ro­mán iskolákat csaknem mindenütt felszámolták, a tanítók és tanárok többségét elüldözték vagy letartóztatták...” Spalatelu egyoldalúan, sőt, elfogultan mérlegel. Csak a dél-erdélyi viszo­nyokra van tekintettel. Mi is elítéljük az effajta eljárást, amellyel megsértik bárhol a világon a legelemibb emberi jogokat. De visszatérve az erdélyi viszonyokra, mi csak két adalékkal sze­retnénk hozzájárulni a kép tisztázásához. Az egyik, hogy Dél-Erdélyben egyetlen állami ele­mi iskolában sem volt szabad magyarul taní­tani, ezt az iskolai bizonyítványok és osztály­­naplók egyaránt bizonyítják, ám még tragiku­sabb volt, hogy a magyar gyermekek még szü­netben, osztályban vagy iskolaudvaron sem szó­lalhattak anyanyelvükön, amiként hogy a la­kosság sem szólalhatott meg a hivatalok épü­leteiben magyarul. Az iskoláskorúaknak minden vasárnap köte­lességük volt csoportosan részt venni a legkö­zelebbi román faluban az ortodox vagy görög katolikus misén.­ ­FOLYTATJUK! Az alábbi levelet az erdélyi magyar értel­miségiek írták román kollégáikhoz. Az emlék­iratot 62 magyar értelmiségi írta alá, majd Svájba juttatták, ahol egy közjegyzőnél he­lyezték letétbe. Az emlékirat témája a román nacionalizmus, melynek célja: mire a 2000. év elérkezik, mindent el kell tüntetni, ami még magyar az országban. A szovjet veszély (Folytatás az 1. oldalról) hajlandók amerikai bázisokat befogadni, állan­dóan csökken. A II. világháború óta az Egyesült Államok több olyan térségben helyezett el csapatokat, ahol azok a Szovjetuniót érzékenyen érintették, így pl. Dél-Koreában, majd az ötvenes évek során más országokban is, így Törökországban és Pakisztánban, hogy légi támaszpontokkal, röppentyűkkel és hírszerző-berendezésekkel a Szovjetuniót bekerítsék. Most azonban már Pa­kisztánból kint vannak, és Iránból is. Így mind kevesebb lehetőség van amerikai csapatoknak a Szovjetunió számára érzékeny térségekbe való helyezésére. Ezenkívül még azt is számításba kell venni, hogy több amerikai csapat helyezése a karibi amerikai területekre — a Virgin-szi­­getekre és Puerto Ricóba — nem tudná ellen­súlyozni a kubai beavatkozást vagy befolyást a független karibi államokra. A Carter-kormány első reakciója a kubai szovjet harci egységek hírére az volt, hogy ezt­­ a kérdést nem lehet összekapcsolni a SALT II­­ ratifikációs eljárásával, mert ez az utóbbi a szenátus hatáskörébe tartozik, a kubai szovjet­­ csapatok ügyét pedig diplomáciai úton kell meg­oldani. A diplomáciai akciót el is kezdték, aminek eredményeképpen Cyrus Vance amerikai kül­ügyminiszter és Anatolij Dobrinyin szovjet kö­­­vet szeptember 20-án összeültek tanácskozni,­­ hogy a probléma megoldására egy keretegyez-­ ményt dolgozzanak ki. Eddig négy ülést tartot­ t­tak, és szeptember 27-re tervbe vették Cyrust Vance és Andrej Gromiko szovjet külügymi­niszter találkozóját. A Szovjetunió kezdettől fogva elutasította a csapatai kivonására vonatkozó kívánságot, el­sősorban azt állítván, hogy az ottani egységek­nek nincsenek harci feladataik, csupán a kubai csapatokat képezik ki, főként a szovjet gyárt­­­­mányú fegyverek használatára. Ezt a beállítást Carter elnök is átvette, és felhívta Amerika né­pét, hogy ne essen pánikba ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Majd arról az oldalról, ahol mindig vigyáz­nak arra, nehogy a Szovjetunió érzékenységét megsértsék, olyan javaslat hangzott el: a prob­léma megoldásaként az amerikai kormány kér­jen nyilatkozatot a szovjet kormánytól, hogy kubai csapatait harci célokra nem fogják hasz­nálni. Nem igényel külön kommentárt, hogy egy ilyen szovjet nyilatkozatnak milyen értéke vol­na. Ennek az írásnak a napján az a helyzet, hogy az amerikai kormány közvetítő megoldásként azt akarja elérni: ha a szovjet csapatok ott ma­radnak, adják le páncélosaikat és tüzérségüket. Nem vitás, hogy a Szovjetunió egy ilyen megol­dásba belemenne, mert nehéz fegyvereit egy­szerűen átadná a kubai haderőnek, tehát azok szükség esetén bármikor rendelkezésére állná­nak. Ezt a tervbe vett megoldást találóan ne­­vezik „plasztikai műtétnek”, és alig hihető, hogy a mostani amerikai kormányon kívül valahol a­­ világon van még egy kormány, amelyik egy ilyen javaslatot még csak tárgyalási alapként is elfogadna. A Magyarországon levő szovjet csapatoknak a szovjet terminológia szerinti meghatározása: „A magyar kormány és a nép kérésére ideig­lenesen Magyarországon tartózkodó szovjet csa­patok.” Az egész világ tudja nemcsak azt, hogy az 1956 óta eltelt 23 évet nem lehet „ideigle­nesnek” minősíteni, de azt is, hogy a magyar nép sohasem kívánta a szovjet csapatok jelen­létét. Viszont a II. világháború után kialakított sztálini-roosevelti világrend ezt a meghatáro­zást nemzetközi jogi tétellé avatta. A Vasárnap 36. számában dr. Mihályi Gilbert „A szovjet kihívás Kubában” című írásában nagyon találóan emelte ki azt a tényt, hogy a Szovjetunió egy ilyen felszerelt haderőt ok nél­kül nem szállított olyan messzire, emellett fenn­tartásuk rettenetes pénzbe kerül. Lehet szó ar­ról, hogy a hat kis közép-amerikai államra akar lecsapni, vagy a guantanamói amerikai bázist akarja felszámolni, vagy magát az Egyesült Ál­lamokat akarja sakkban tartani. Mint jellemző figyelmeztetést érdemes megemlíteni, hogy szep­tember 24-én Li Hsien-nien kínai alelnök az AP pekingi főnökének adott interjújában kije­lentette, hogy „a kubai szovjet csapatok egy, az Egyesült Államokra irányított ágyút képez­nek, és Amerika lakosai úgy érezhetik magu­kat, mint a kínaiak a Szovjetunió által fedezett Vietnammal szemben”. E cikk írásának a napján az ENSZ közgyű­lésén Gromiko szovjet külügyminiszter valót­lannak nevezte azt az állítást, hogy Kubában szovjet harci egységek vannak. Ugyanakkor Washingtonban Jackson, Church és Baker sze­nátorok az amerikai kormány kötelességének nyilvánították, hogy vigye keresztül: a Szovjet­unió onnan csapatait szállítsa haza! ★ ". Október elsejéig Carter elnök szózatot inté­zett a nemzethez., A 25 perces beszéd lényege az volt, hogy a kubai helyzet ürügyén semmi­lyen komolyabb akciót nem kíván indítani a Szovjetunió ellen. Szavaiból kiérezhető volt, hogy megelégszik azzal a szovjet ígérettel, mi­szerint az egységeket nem használják háborús célokra. Amerika csupán a guantanamói támaszpontot erősíti meg (ám az ottani parancsnok szerint oda nem is fér több ember, mint amennyi most van), és a felderítő tevékenységet fokozza. Vé­gül a fegyvercsökkentési szerződéstervezetek jó­váhagyását kérte. 1979. október 14. Ú­ti társ A kerítésen túl Valamikor réges-régen az egyik nyári ünnepnapon rokoni összejövetel volt nálunk. Sok örömöt, beszélge­tést hozott ez magával, mi gyerekek pedig ugrándoztunk, rohangásztunk. Aztán később a játék hevében, mivel mindegyikünk nyerni akart, kis vitatkozás, sőt: veszekedés is akadt. Amikor már majdnem úgy alakult, hogy a rokon gyere­kek össze is verekednek, akkor édesapám leállította a versengést, és odavezetett minket a kerítéshez, az utca felé. — Nézzétek azt a házat ott! — mondotta. — Abban olyan emberek laknak, akik nem magyarok. Alig vár­ják, hogy a rend felboruljon, és a torkunknak ugranak, mert ma erre izgatják őket, és arra tanítják őket, hogy a magyarokat gyűlölni kell.­­ És ott arra tovább van az az ember, aki azt hangoztatja, hogy senkinek sem lehet saját vagyona, a házunkat is el kell venni. És lehet, hogy úgy is lesz, ahogyan mondják. Ti pedig, rokon magyar gyerekek, egymással akartok verekedni? Amikor a kerítésen túl annyi ellenség leselkedik rátok? Sosem felejtem el szavait. Pedig ez régen, 1918-ban volt a Felvidéken, az összeomlás előtt. Ezek a szavak jutnak eszembe, valahányszor csa­ládi széthúzást, veszekedést látok, valahányszor a ke­reszténységhez tartozók között vitatkozást hallok, lényeg­telen dolgok miatt, és valahányszor magyarokat látok, itt az idegenben is, akik egymás torkának ugranának hiúsági okokból. Akkor, amikor ma mindenfelől körül vagyunk véve az Ellenséggel. Csak át kellene néznünk a kerítésen. A történelemben még sohasem volt ennyire érvé­nyes a tétel, mint ma: Divide et impera! — Bomlaszd, válaszd szét és győzni fogsz! Sajnos, ezt a bölcs tételt manapság főleg csak az Ellenség használja, és kiváló eredménnyel. Mi pedig fölveszünk minden jelszót, felhasználunk minden ürügyet, melyet az Ellenség a fülünkbe dug, és ütjük, marjuk egymást. Igen, szükség van a fogalmak, alapigazságok tisz­tázására egymás között is. Szükség van az igazság ki­mondására, még ha az egyeseknek fáj is; jobb, ha a szemetje kihull! Mert az igazságot feladó egyezkedés nem mentheti meg a süllyedő világot. Szükség van a bátor szókimondókra: ők a föld java. De az igazságot, a vallási és nemzeti alapelveket ne tévesszük össze az egyéni haszonérdekeinkkel és hiú­ságunkkal. Hontalanságunk bajai, a szakadások nem annyira az alapelvek különbözőségei miatt keletkeznek. Ezekben nagyjából mindnyájan egyetértünk, legalábbis magunk­ban elismerjük őket. A bomlás ott kezdődik, ahol az egyéni anyagi elő­nyök, helyezkedések és a hiúsági polcok lépnek előtérbe. Ez akadályozta meg eddig az egységes akciókat, a közös munkát és eredményeket. Ez a sötét, árnyékos oldal. — De van napsugaras oldal is. S nekünk, keresztény idealizmusunkban a re­­ményt keltő oldal felé kell tekintenünk gyakrabban. Mert ha mindig azt szimatoljuk csak körülöttünk, hogy ki a hibás, ki téved, akkor sosem jutunk előbbre. Ezzel el­vesszük azok kedvét is, akik szépen dolgoznak, mert nem biztatjuk őket, hanem csak bíráljuk. Pedig van nagyon sok szép példa, amely biztatást érdemelne, és amely reményt adhat a jövőre. Egy kanadai magyarral találkoztam egyszer. Ké­nyelmesen élvezhetné nyugdíjas éveit, hiszen verejték­kel megdolgozott értük. De ő minden szabad idejét fel­áldozza arra, hogy magyar hazánk érdekében szóljon, agitáljon. Szóban, írásban igyekszik felébreszteni a ká­bult Nyugat lelkiismeretét. Ismerek egy idős asszonyt, aki terjeszti, segíti a magyar irodalmat, és a magyar újságokat nem dobja a szemétládába olvasás után, hanem továbbadja olyanok­nak, akik nem tudnának előfizetni, és akik kikapcso­lódnának a magyar gondolatból. Egy másik asszony az amerikai lapokban, magazi­nokban ellenőrzi a magyarokra, hazánkra vonatkozó cikkek őszinteségét, helyességét. Ahol hibát vagy cél­tudatos ferdítést talál, ott ír, telefonál a szerkesztőnek, és tiltakozik. — Csak csöppek ezek a mai szennyes ten­gerben, de sok-sok ilyen tiszta csepp még segíthet az ügyünkön. Nem lenne kényelmesebb 60—70 évvel a karosszék­ből nézni a világot? — Miért küzdenek, miért fáradnak ezek? Mert tovább látnak a saját kis udvarukon, tovább látnak a kerítésen túl, és látják az Ellenséget, amely nem pihen. Lelkiismeretük ösztönzi őket, hogy cselekedjenek, védekezzenek. Józan lelkiismeretünk mindnyájunknak ezt diktálja.★ A KÖNYVRŐL. — A tervezett Útitárs-könyv felhí­vásomra olvasóim sok biztató levéllel válaszoltak, így a kéziratot átadtam a nyomdának. Mivel nyomdánk je­lenleg csak csökkentett munkaerővel dolgozik, ezért a könyv elkészítése időbe fog telni. Kérem türelmüket! A könyvecske árát csak a nyomdai költségek fedezésére szabom meg. Addig, kérem, ne küldjenek előleget! Kö­szönöm a biztatást, jólesett. (Flushingból Vence­ Vince nem adta meg címét, kérem pótolni!) Dr. Szépe László dr.

Next