Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1979 (86. évfolyam, 1-50. szám)
1979-10-14 / 39. szám
8. oldal | KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Malomkövek között Levél a román értelmiségiekhez, „AUDIATUR ET ALTERA PARS!" IV. RÉSZ Sajnos nem hagynak feledni senkit. Naponként olvashatjátok a hisztérikus magyarellenes gyűlöletet szító cikkeket a napi- és hetilapokban a folyóiratokban. Nem idézzük őket, mert Ti éppúgy elolvassátok őket, mint mi. Csupán egyre szeretnénk utalni — épp, mert nem valószínű, hogy az írás a keretekbe került. Az Előre 1978. május 5-i számáról van szó. Szent Bertalan hosszú éjszakája a címe, szerzője pdig Ion Spalatelu. Ékes bizonysága ez az írás a mértéktelen elfogultságnak és féktelen gyűlöletnek, mivel Spalatelu végső fokon egyenlőségjelet tesz a fasizmus és a magyar nép közé. „Mint ismeretes — olvassuk —, a még 1920-ban hatalomra jutott Horthy-rendszer gyakorlatilag a fasizmus megalapítója volt Európában, s a fasizmus legveszélyesebb változatát képviselte .. ” " Nyilván mindezt úgy kell érteni, hogy a horothyzmus veszélyesebb volt a nácizmusnál is. ■ Olyan lemez ez, amit a magyar kollektív bűnösségéről forgattak a felsszabadulás után olyan nők, akik éppúgy szerettek volna leradírozni bennünket Európa térképéről, mint most a szocializmus védőbástyái mögé búvó román nacionalisták, akikkel semmiképpen nem azonosítjuk a román népet. A cikk szerzője felemlegeti, hogy hány románt űztek el a magyar hatóságok az új államhatárokon túlra, hányat toloncoltak ki. Nem menti a túlkapásokat, törvénytelenségeket az a körülmény, hogy Dél-Erdélyben ugyanígy jártak el a magyarokkal, de tény, hogy ez történt. E vádnál, a románok kitoloncolásánál azon-ban meg kell állnunk egy pillanatra. Nem szívesen tesszük, de mégis meg kell állapítanunk, hogy az 1940-ben Magyarországhoz visszacsatolt területekről különösen a Partiumból történtek kitelepítések. Történelmi oka volt ennek. A kitelepítés azokat a román falvakat érintette — az Előrét idézzük —: Félegyháza, Szalárd, Horia, Diószeg, Scarisoara, Szalonta, Licaceni, Genes, Ianculesti, Terem, Lázár, Pelesul Mare, Vadaspuszta, Baba, Novac — amelyeket a tria-noni békeszerződés megszegésével, a román— magyar határterületek etnikai összetételének, megváltoztatása céljából Olténiából telepítettek oda a huszas évek elején. Amint az köztudott, a népesség összetétele megváltoztatását a békeszerződés szigorúan megtiltotta, ám a román kormány ezt figyelmen kívül hagyta. Román telepek létrehozásához nem volt joga az akkori kormányzatnak. Ezt meg kell értenetek! Ti éppen olyan jól tudjátok, mint mi, hogy egyetlen kormánynak sincs joga az etnikai egységek fellazítására. Ezt a tilalmat egyébként az ENSZ alapokmánya is tartalmazza. Itt kell felhívnunk a figyelmet arra, hogy az 1940-es bécsi döntés záradéka világosan rendelkezett a falvak lakosságának kitelepítéséről, utalva a trianoni békeszerződés ide vonatkozó rendelkezéseinek megsértésére a román kormány részéről. Mi semmilyen ide-oda telepítésnek nem vagyunk hívei, de kívánatosnak tartjuk ugyanakkor a higgadt mérlegelést, az okok világos feltárását és a sorrendiség betartását. A román nép iránti maradéktalan tiszteletünket hangsúlyozva kívánatosnak tartjuk leszögezni, hogy a magyarság ellen elkövetett jogsértéseket nem a román népnek, hanem a mindenkori román kormánynak tulajdonítjuk, azt tesszük érte felelőssé. Tesszük ezt annak ellenére, hogy az Előre cikkírója szerint a román kormányok másokkal ellentétben nagyon is demokratikusak voltak. „Itt említjük meg azt is — olvasható az említett írásban —, hogy mint Románia egyike volt azon kevés országoknak, amelyekből a hitleristák nem rabolhatták el a zsidó lakosságot, hogy azután krematóriumlágerekbe internálják őket. A horthysták Erdély északi részéből csaknem 150 000 zsidót küldtek Auschwitzba, Dachauba és más németországi hitlerista kivégzőtáborokba, akik közül több mint százezret meggyilkoltak.” Nem tudjuk, hány észak-erdélyi zsidót gyilkoltak meg a megsemmisítő táborokban, csak arról vannak ismereteink, hogy mintegy félmillió zsidó pusztult el a Magyarországról elhurcoltak közül a megsemmisítő táborokban, így hát elképzelhető, hogy közülük százezer észak-erdélyi lehetett. Akik ezért az emberirtásért felelnek, megkapták méltó büntetésüket, legalábbis nagyrészt megkapták. A felszabadulás után Magyarországon a népbíróságok több száz embert ítéltek háborús bűnökért halálra, és több ezret súlyos börtönbüntetésre. Ezt csak helyeselni lehet, és a felelősségrevonást mi magunk is helyeseljük. De kérdezzük: Szabad-e a II. világháború történetét úgy értelmezni, mintha egyik nép makulátlan demokrata, a másik viszont fasiszta lett volna? Vajon e fajelméletre emlékeztető kategorizálás ez?! Újra csak azt kell mondanunk, hogy némelyik kortárs román történész a legdurvábban meghamisítja a történelmet csak és kizárólag azért, hogy a román tömegekben tudatosítsa a felsőbbrendűség érzését. Ki kell ezt mondanunk, mert az események nem adnak lehetőséget más alternatívára. Épp csak kérdezzük Tőletek: vajon nem lenne helyesebb, ha a történészek megvallanák. Hogy Romániában éppúgy volt fasizmus, mint más államokban? Vagy a Vasgárdát is demokratikus tömegpártnak kell tekintenünk? Nem volna-e helyesebb azt mondani: igaz, hogy Romániából nem deportáltak el senkit a németek, de a hazai és nemzetközi statisztikák, a különböző tanulmányok tanúsága szerint nem kevesebb, mint 465 000 zsidót gyilkoltak meg utcán, tereken, parkokban már a háború első napjaiban, de már jóval korábban is? Nem volna-e helyesebb megemlíteni a bukaresti, iasi, ploiesti, galati, és a Dnyeszteren túli megszállt területeken elkövetett embertelenségeket? A felelősség alól még Marin Preda Deliriu című munkája sem keres kibúvót, még ő is megírja, aki pedig Antonescut rehabilitálja, hogy Bukarestben halotthegyek voltak. És nem lenne-e becsületesebb dolog őszintén megvallani, hogy az életben maradott romániai zsidókat már 1942-ben különböző falvakban, kényszerlakhelyeken gyűjtötték össze, és hozzátenni, hogy a magyarországi zsidókat csak az ország megszállása után, 1944. júniusában deportálták, tehát csak azután, hogy Magyarország megszűnt szuverén állam lenni. Nem ez lenne a tisztességes? Épp csak kérdezzük Tőletek, a józan ész nevében, anélkül, hogy mentséget keresnénk akár a magyar, akár a román fasiszták bűneire. Állítható-e jó lelkiismerettel, hogy a magyar nép fasiszta volt, a román viszont demokrata? Ha csak naivitásról lenne szó, bizony nem tennénk szóvá az áradó rágalomhadjáratot, amelynek az a célja, hogy lejárassa a világ közvéleménye előtt az egész magyarságot. De amikor az embernek nem sorsáról van szó, hanem egy népcsoport jövőjéről, nem egzisztenciájáról, hanem létéről, akár kötelessége, kötelességünk tiltakozni. Ha tovább hallgatnánk, amit eddig tettünk, bűnt követnénk el egész népünk ellen. A hallgatásunkat nem bocsájtanák meg az utánunk jövők. Mi őszintén reméljük, hogy megértitek, semmi mást nem akarunk, csak védekezni, ha lehet hozzájárulni népünk becsületének, tisztességének megvédéséhez, semmi mást nem akarunk, mint felnyitni a Ti szemeteket, hogy megértsétek helyzetünket, hogy felfogjátok, tekintettel a körülményekre. Kívülről senki sem védhet meg bennünket, magunkra maradtunk, akaratlanul két malomkő közé kerültünk, ahol lassan de bizonyosan felőrlődünk, ha mi nem álltok mellénk. Ezért kiáltunk Hozzátok — reménykedve. A tények elferdítése, a kimódolt hazugságok ellen emeljük fel szavunkat, lelkiismeretünkre hallgatva, reménykedve abban, hogy legalább töprengésre késztetünk benneteket is, akik ezeket a sorokat olvassátok. Töprengést és lelkiismeret-vizsgálatot kérünk Tőletek a méltányosság nevében. Azt akarjuk, hogy hallgassatok meg bennünket, hallgassátok meg végleges ítélet előtt a másik felet — minket! Ne ítélkezzetek elhamarkodottan. Ne legyetek elfogultak, mérlegeljetek higgadtan, ne tegyétek azt, amit ezrek és ezrek tesznek Ion Spalatelu cikkének elolvasása után. Ő csak vádolni tud, de képtelen a mérlegelésre. Azt állítja — egyoldalúan állítja azt —, hogy „a román iskolákat csaknem mindenütt felszámolták, a tanítók és tanárok többségét elüldözték vagy letartóztatták...” Spalatelu egyoldalúan, sőt, elfogultan mérlegel. Csak a dél-erdélyi viszonyokra van tekintettel. Mi is elítéljük az effajta eljárást, amellyel megsértik bárhol a világon a legelemibb emberi jogokat. De visszatérve az erdélyi viszonyokra, mi csak két adalékkal szeretnénk hozzájárulni a kép tisztázásához. Az egyik, hogy Dél-Erdélyben egyetlen állami elemi iskolában sem volt szabad magyarul tanítani, ezt az iskolai bizonyítványok és osztálynaplók egyaránt bizonyítják, ám még tragikusabb volt, hogy a magyar gyermekek még szünetben, osztályban vagy iskolaudvaron sem szólalhattak anyanyelvükön, amiként hogy a lakosság sem szólalhatott meg a hivatalok épületeiben magyarul. Az iskoláskorúaknak minden vasárnap kötelességük volt csoportosan részt venni a legközelebbi román faluban az ortodox vagy görög katolikus misén. FOLYTATJUK! Az alábbi levelet az erdélyi magyar értelmiségiek írták román kollégáikhoz. Az emlékiratot 62 magyar értelmiségi írta alá, majd Svájba juttatták, ahol egy közjegyzőnél helyezték letétbe. Az emlékirat témája a román nacionalizmus, melynek célja: mire a 2000. év elérkezik, mindent el kell tüntetni, ami még magyar az országban. A szovjet veszély (Folytatás az 1. oldalról) hajlandók amerikai bázisokat befogadni, állandóan csökken. A II. világháború óta az Egyesült Államok több olyan térségben helyezett el csapatokat, ahol azok a Szovjetuniót érzékenyen érintették, így pl. Dél-Koreában, majd az ötvenes évek során más országokban is, így Törökországban és Pakisztánban, hogy légi támaszpontokkal, röppentyűkkel és hírszerző-berendezésekkel a Szovjetuniót bekerítsék. Most azonban már Pakisztánból kint vannak, és Iránból is. Így mind kevesebb lehetőség van amerikai csapatoknak a Szovjetunió számára érzékeny térségekbe való helyezésére. Ezenkívül még azt is számításba kell venni, hogy több amerikai csapat helyezése a karibi amerikai területekre — a Virgin-szigetekre és Puerto Ricóba — nem tudná ellensúlyozni a kubai beavatkozást vagy befolyást a független karibi államokra. A Carter-kormány első reakciója a kubai szovjet harci egységek hírére az volt, hogy ezt a kérdést nem lehet összekapcsolni a SALT II ratifikációs eljárásával, mert ez az utóbbi a szenátus hatáskörébe tartozik, a kubai szovjet csapatok ügyét pedig diplomáciai úton kell megoldani. A diplomáciai akciót el is kezdték, aminek eredményeképpen Cyrus Vance amerikai külügyminiszter és Anatolij Dobrinyin szovjet követ szeptember 20-án összeültek tanácskozni, hogy a probléma megoldására egy keretegyez- ményt dolgozzanak ki. Eddig négy ülést tartot ttak, és szeptember 27-re tervbe vették Cyrust Vance és Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter találkozóját. A Szovjetunió kezdettől fogva elutasította a csapatai kivonására vonatkozó kívánságot, elsősorban azt állítván, hogy az ottani egységeknek nincsenek harci feladataik, csupán a kubai csapatokat képezik ki, főként a szovjet gyártmányú fegyverek használatára. Ezt a beállítást Carter elnök is átvette, és felhívta Amerika népét, hogy ne essen pánikba ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Majd arról az oldalról, ahol mindig vigyáznak arra, nehogy a Szovjetunió érzékenységét megsértsék, olyan javaslat hangzott el: a probléma megoldásaként az amerikai kormány kérjen nyilatkozatot a szovjet kormánytól, hogy kubai csapatait harci célokra nem fogják használni. Nem igényel külön kommentárt, hogy egy ilyen szovjet nyilatkozatnak milyen értéke volna. Ennek az írásnak a napján az a helyzet, hogy az amerikai kormány közvetítő megoldásként azt akarja elérni: ha a szovjet csapatok ott maradnak, adják le páncélosaikat és tüzérségüket. Nem vitás, hogy a Szovjetunió egy ilyen megoldásba belemenne, mert nehéz fegyvereit egyszerűen átadná a kubai haderőnek, tehát azok szükség esetén bármikor rendelkezésére állnának. Ezt a tervbe vett megoldást találóan nevezik „plasztikai műtétnek”, és alig hihető, hogy a mostani amerikai kormányon kívül valahol a világon van még egy kormány, amelyik egy ilyen javaslatot még csak tárgyalási alapként is elfogadna. A Magyarországon levő szovjet csapatoknak a szovjet terminológia szerinti meghatározása: „A magyar kormány és a nép kérésére ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok.” Az egész világ tudja nemcsak azt, hogy az 1956 óta eltelt 23 évet nem lehet „ideiglenesnek” minősíteni, de azt is, hogy a magyar nép sohasem kívánta a szovjet csapatok jelenlétét. Viszont a II. világháború után kialakított sztálini-roosevelti világrend ezt a meghatározást nemzetközi jogi tétellé avatta. A Vasárnap 36. számában dr. Mihályi Gilbert „A szovjet kihívás Kubában” című írásában nagyon találóan emelte ki azt a tényt, hogy a Szovjetunió egy ilyen felszerelt haderőt ok nélkül nem szállított olyan messzire, emellett fenntartásuk rettenetes pénzbe kerül. Lehet szó arról, hogy a hat kis közép-amerikai államra akar lecsapni, vagy a guantanamói amerikai bázist akarja felszámolni, vagy magát az Egyesült Államokat akarja sakkban tartani. Mint jellemző figyelmeztetést érdemes megemlíteni, hogy szeptember 24-én Li Hsien-nien kínai alelnök az AP pekingi főnökének adott interjújában kijelentette, hogy „a kubai szovjet csapatok egy, az Egyesült Államokra irányított ágyút képeznek, és Amerika lakosai úgy érezhetik magukat, mint a kínaiak a Szovjetunió által fedezett Vietnammal szemben”. E cikk írásának a napján az ENSZ közgyűlésén Gromiko szovjet külügyminiszter valótlannak nevezte azt az állítást, hogy Kubában szovjet harci egységek vannak. Ugyanakkor Washingtonban Jackson, Church és Baker szenátorok az amerikai kormány kötelességének nyilvánították, hogy vigye keresztül: a Szovjetunió onnan csapatait szállítsa haza! ★ ". Október elsejéig Carter elnök szózatot intézett a nemzethez., A 25 perces beszéd lényege az volt, hogy a kubai helyzet ürügyén semmilyen komolyabb akciót nem kíván indítani a Szovjetunió ellen. Szavaiból kiérezhető volt, hogy megelégszik azzal a szovjet ígérettel, miszerint az egységeket nem használják háborús célokra. Amerika csupán a guantanamói támaszpontot erősíti meg (ám az ottani parancsnok szerint oda nem is fér több ember, mint amennyi most van), és a felderítő tevékenységet fokozza. Végül a fegyvercsökkentési szerződéstervezetek jóváhagyását kérte. 1979. október 14. Úti társ A kerítésen túl Valamikor réges-régen az egyik nyári ünnepnapon rokoni összejövetel volt nálunk. Sok örömöt, beszélgetést hozott ez magával, mi gyerekek pedig ugrándoztunk, rohangásztunk. Aztán később a játék hevében, mivel mindegyikünk nyerni akart, kis vitatkozás, sőt: veszekedés is akadt. Amikor már majdnem úgy alakult, hogy a rokon gyerekek össze is verekednek, akkor édesapám leállította a versengést, és odavezetett minket a kerítéshez, az utca felé. — Nézzétek azt a házat ott! — mondotta. — Abban olyan emberek laknak, akik nem magyarok. Alig várják, hogy a rend felboruljon, és a torkunknak ugranak, mert ma erre izgatják őket, és arra tanítják őket, hogy a magyarokat gyűlölni kell. És ott arra tovább van az az ember, aki azt hangoztatja, hogy senkinek sem lehet saját vagyona, a házunkat is el kell venni. És lehet, hogy úgy is lesz, ahogyan mondják. Ti pedig, rokon magyar gyerekek, egymással akartok verekedni? Amikor a kerítésen túl annyi ellenség leselkedik rátok? Sosem felejtem el szavait. Pedig ez régen, 1918-ban volt a Felvidéken, az összeomlás előtt. Ezek a szavak jutnak eszembe, valahányszor családi széthúzást, veszekedést látok, valahányszor a kereszténységhez tartozók között vitatkozást hallok, lényegtelen dolgok miatt, és valahányszor magyarokat látok, itt az idegenben is, akik egymás torkának ugranának hiúsági okokból. Akkor, amikor ma mindenfelől körül vagyunk véve az Ellenséggel. Csak át kellene néznünk a kerítésen. A történelemben még sohasem volt ennyire érvényes a tétel, mint ma: Divide et impera! — Bomlaszd, válaszd szét és győzni fogsz! Sajnos, ezt a bölcs tételt manapság főleg csak az Ellenség használja, és kiváló eredménnyel. Mi pedig fölveszünk minden jelszót, felhasználunk minden ürügyet, melyet az Ellenség a fülünkbe dug, és ütjük, marjuk egymást. Igen, szükség van a fogalmak, alapigazságok tisztázására egymás között is. Szükség van az igazság kimondására, még ha az egyeseknek fáj is; jobb, ha a szemetje kihull! Mert az igazságot feladó egyezkedés nem mentheti meg a süllyedő világot. Szükség van a bátor szókimondókra: ők a föld java. De az igazságot, a vallási és nemzeti alapelveket ne tévesszük össze az egyéni haszonérdekeinkkel és hiúságunkkal. Hontalanságunk bajai, a szakadások nem annyira az alapelvek különbözőségei miatt keletkeznek. Ezekben nagyjából mindnyájan egyetértünk, legalábbis magunkban elismerjük őket. A bomlás ott kezdődik, ahol az egyéni anyagi előnyök, helyezkedések és a hiúsági polcok lépnek előtérbe. Ez akadályozta meg eddig az egységes akciókat, a közös munkát és eredményeket. Ez a sötét, árnyékos oldal. — De van napsugaras oldal is. S nekünk, keresztény idealizmusunkban a reményt keltő oldal felé kell tekintenünk gyakrabban. Mert ha mindig azt szimatoljuk csak körülöttünk, hogy ki a hibás, ki téved, akkor sosem jutunk előbbre. Ezzel elvesszük azok kedvét is, akik szépen dolgoznak, mert nem biztatjuk őket, hanem csak bíráljuk. Pedig van nagyon sok szép példa, amely biztatást érdemelne, és amely reményt adhat a jövőre. Egy kanadai magyarral találkoztam egyszer. Kényelmesen élvezhetné nyugdíjas éveit, hiszen verejtékkel megdolgozott értük. De ő minden szabad idejét feláldozza arra, hogy magyar hazánk érdekében szóljon, agitáljon. Szóban, írásban igyekszik felébreszteni a kábult Nyugat lelkiismeretét. Ismerek egy idős asszonyt, aki terjeszti, segíti a magyar irodalmat, és a magyar újságokat nem dobja a szemétládába olvasás után, hanem továbbadja olyanoknak, akik nem tudnának előfizetni, és akik kikapcsolódnának a magyar gondolatból. Egy másik asszony az amerikai lapokban, magazinokban ellenőrzi a magyarokra, hazánkra vonatkozó cikkek őszinteségét, helyességét. Ahol hibát vagy céltudatos ferdítést talál, ott ír, telefonál a szerkesztőnek, és tiltakozik. — Csak csöppek ezek a mai szennyes tengerben, de sok-sok ilyen tiszta csepp még segíthet az ügyünkön. Nem lenne kényelmesebb 60—70 évvel a karosszékből nézni a világot? — Miért küzdenek, miért fáradnak ezek? Mert tovább látnak a saját kis udvarukon, tovább látnak a kerítésen túl, és látják az Ellenséget, amely nem pihen. Lelkiismeretük ösztönzi őket, hogy cselekedjenek, védekezzenek. Józan lelkiismeretünk mindnyájunknak ezt diktálja.★ A KÖNYVRŐL. — A tervezett Útitárs-könyv felhívásomra olvasóim sok biztató levéllel válaszoltak, így a kéziratot átadtam a nyomdának. Mivel nyomdánk jelenleg csak csökkentett munkaerővel dolgozik, ezért a könyv elkészítése időbe fog telni. Kérem türelmüket! A könyvecske árát csak a nyomdai költségek fedezésére szabom meg. Addig, kérem, ne küldjenek előleget! Köszönöm a biztatást, jólesett. (Flushingból Vence Vince nem adta meg címét, kérem pótolni!) Dr. Szépe László dr.