Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1979 (86. évfolyam, 1-50. szám)

1979-04-15 / 15. szám

6. oldal Tánczos tiszteletes meghurcoltatása Egész paksamétát tesznek ki azok a panaszos levelek, amiket évek során át egy öreg, 74 éves, félreállított és kisemmizett magyarországi lel­kipásztortól, Tánczos Dezsőtől kaptunk, aki bát­ran publikálásukat kéri. Megpróbáltatásaiban, mint a tenger egyetlen egy cseppjében, benne van a hazai egyházi élet minden nyomorúsága és bűne. Tánczos Dezső 1904-ben született, Pápán ta­nult. 1931-ben református lelkipásztor lesz So­mogyban. Tábori lelkészként végigszenvedi a szovjet front minden borzalmát. 1947-től balas­sagyarmati lelkipásztor, ahol mint tollforgató ember, öt éven át fordítja segédlelkészével Kál­vin kommentárjait a Parochiális Könyvtár ré­szére, s mintegy 2000 gépírásos oldal várt már kiadásra. Közben Békefy Benő lesz az új du­nántúli püspök, aki feljelenti őt, és kieszközli le­tartóztatását. Vád: „Engedély nélkül fordítói irodát tartott fenn, és abban másokat is foglal­koztatott.” A belügyminiszter Tánczos Dezsőt még aznap szabadlábra helyezteti. Később az új Duna melléki püspök, Szamosközi István is el­járást indít ellene, lelkészségétől megfosztja, s amikor Tánczos Dezső levélben hozzá fordul, s többek között ezt írja neki: „Hellstein főtitkár úrnak (a svájci egyházak segélyszervezetének akkori igazgatója. A szerke) pontosan beszámol­tam mindenről.­a püspök „izgatás és kém­­kedés büntette” címén az állami hatóságok ke­zére adja, akik 1966. novemberében le is tartóz­tatják Tánczos Dezsőt fenti okok alapján, ahogy ezt később az ügyészi vádirat is ismerteti. A vádlottat több mint 100 napon át magán­zárkában tartják, szakadatlanul vallatják s vé­gül elítélik. A fogságból három és fél év múlva szabadul. Ezalatt utolsó állomáshelyén, a duna­­almási lelkészségen utódja (Ercsey Előd) pa­lástját, ruháit, könyveit eltünteti. 1970. máju­sában szabadul Tánczos Dezső. Ekkor levelet in­téz Bartha Tibor és Szamosközi István püspö­kökhöz, hogy miután büntetését kitöltötte, a lel­­készi nyugdíjintézet folyósítsa a több mint 30 éven át lelkiismeretesen befizetett nyugdíját. Kérése soha sem talált meghallgatásra vagy vá­laszra. A zárt ajtók mögött folytatott úgynevezett „koncepciós perének” anyaga, valamint az utol­só szó jogán elmondott beszéde kezünkben van, s ezekből közlünk idézeteket — dokumentációs célból. Azt kívánjuk dokumentálni, hogy a hazai egyházi vezetők, miközben bel- és külföldön az­zal dicsekednek: milyen üdvös, inspiráló és po­zitív fordulatot hozott a kommunizmus 30 év alatt az egyház életében, mennyire nem monda­nak igazat, és valótlan állításaikkal tulajdon­képpen szeretnék elkendőzni a kegyetlen való­ságot: az egyház „babiloni fogságát” és az egy­ház vezetőinek elesett voltát a külvilág elől. Mielőtt a peranyag ismertetésére térnénk, már most, mintegy előrebocsátott epilógusként, be­számolunk arról, mi is történt ennek a különös ügynek — ami még csak nem is a megítélt Rá­­kosi-korszakban zajlott le, hanem az agyondi­csért Kádár-érában — emberi szereplőivel. Tánczos Dezső egy gödöllői öregotthon lakója, félig-meddig elzárva a külvilágtól, de szellemileg és lelkileg friss állapotban. Első feljelentője, Bé­­kefi Benő, egykori dunántúli püspök, pár évvel ezelőtt, amikor éppen az államosított pápai kol­légiumi könyvtár nagy értékű anyagának á­lami kezekbe való átjátszásáról tárgyalt Budapesten, az előkelő Kárpátia étteremben, ebéd közben — ahogy a pincér éppen a levest töltötte ki — hirtelen holtan bukott le a székről, noha nem volt idős ember. Előzőleg Békefi még Nyíregy­házán egy alkalommal 120 lelkész letartóztatá­sát kérte a belügyminisztériumtól, azon a címen, hogy­ ellenforradalmat készítenek elő. A Tánczos Dezső elítélését kimondó népbírósági tanácsel­nök évek múlva öngyilkosságot követett el. Er­csey Előd dunaalmási lelkész — akiről említést tettünk előzőleg — 32 éves korában autójával nekihajtott egy fának, gerinctörést szenvedett, és nagy kínok közt halt meg hat hétre rá. Köz­ben gipszágyán sorra bevallotta bűneit apjának, kérve őt, hogy­ segítse azokat jóvátenni, és írjon Bartha püspöknek feltétlenül Tánczos Dezső ér­dekében. Szamosközi püspök idő előtt, úgyszól­ván java korában megrokkant, és kénytelen volt lemondani püspöki tisztéről. Így foglalja össze ezt Jézus a gonosz szolgá­ról szóló evangéliumi tanításában, amit Magyar­­országon gyakran idéznek lelkészek egymás kö­zött lelketlen vezetőikkel kapcsolatban: „Ha az a szolga gonoszul azt mondja szívében: »Késik az én uram«, és szolgatársait verni kezdi, a ré­szegekkel p­edig együtt eszik és iszik, megjön an­nak a szolgának az ura azon a napon, amelyben nem is gondolja, kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja...” Részletek a tárgyalásról: Elnök: Az önnél lefoglalt értekezések, egyházi elaborátumok és egyéb irodalmi termékek, mondja, kinek a tollából származnak? Vádlott: Ezek részint egyelőre az asztalfiók számára készült értekezéseim az egyháztörténe­lem tárgyköréből, másrészt irodalomtörténeti hagyatékjelleggel bíró gyűjtemények... mely­nek darabjai dr. Horváth János irodalomtörté­nész, egyetemi tanár ajándékából kerültek hoz­zám. Elnök: Értettem, de a lefoglalt iratok között van mégis két olyan darab, amik, ha nem is merítik ki az izgatás bűnének tényálladéki ele­meit, de élesen súrolják azt. Fentiekre vonatko­zólag tessék nyilatkozni! Előrebocsátom, az ön vallási meggyőződése minket nem érdekel. Itt van például ez az epigramma, az ön állítása sze­rint a kuruckorból származó gyűjteményből. Hallgassa csak meg, kérem: Népóceánok partján — aranyhalászok. Kezükben — ó, Uramfia — aranyhalakat látok. Aranyhalászok mellett meg ügyes kezű szabászok vannak. Egy-egy magyar életből 10—20 évet kiszabnak... Mondja, hogy értelmezi ezt? Vádlott: Elnök Úr! A gondolatok — vámmen­tesek! Az ismeretlen szerzőt tessék felelősségre vonni, ne engem, hiszen akkor már fent nevezett irodalomtörténészt, Horváth Jánost kellett volna bíróság elé állítaniuk régen, a török rabságra hurcolt magyarok kesergő dalaiért. Elnök: A továbbiak során itt fekszik előttem: egy „Hitvalló nyilatkozat”, ami az aláírásból ítélve többek nevében készült. Vádlott: Kérem ezt egész terjedelmében fel­olvasni, és megállni ott, ahol a magyar nemzet­re vagy a demokratikus államrendre sérelmes­nek vehető kifejezéseket tartalmaz, de előrebo­csátom, hogy ha annak idején Martin Niemöller német evangélikus lelkész Hitvalló nyilatkoza­tát oly hősies kiállásnak minősítette a világ, miért ne készíthetnénk mi is, még ha más elő­jellel is­, hasonló nyilatkozatot? Ha pedig az E­lök Úrnak az imént tett kijelentése szerint önöket a mi vallási meggyőződésünk nem ér­dekli, miért ütközött meg mégis az Elnök Úr en­nek a nyilatkozatnak egyes kitételein? Csak nem arra a megállapításra gondol talán, mely leszö­gezi, hogy „Olyan egyházi személyek kerültek vezető pozícióba felénk, akik még a Tízparan­csolat azon fokára sem jutottak el, hogy »Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizony­ságot!«” — mert e parancsolat erkölcsi súlyá­val és egyetemes emberi érvényével ma már va­lóban kinőtt az egyházi dogmák szűk bilincsei­ből, és egyetemesen érvényes hívőre, hitetlenre egyaránt;­esannyira, hogy nemcsak a bírói igaz­ságszolgáltatás lenne elképzelhetetlen anélkül, de ennek a parancsnak a kötelme az egész em­beri társadalom erkölcsi birtokállományává lett. Elnök: Eleve megmondottam, hogy mi nem hitvitára rendezkedtünk be. A zárt tárgyalást viszont azért rendeltük el, mert itt többé vallási propagandára szükség nincs. Azt pedig legke­vésbé sem tűrhetjük el, hogy bárki is a mártír szerepében tündököljön akkor, amikor államunk demokratikus berendezkedése már véglegesnek tekinthető, és így elég erős ahhoz, hogy fölszá­molja a múlt terhes örökségét. . . Vádlott: Tisztelt Bíróság! Önök mindnyájan tudják, hogy ölni nemcsak fegyverrel lehet, de még szóval is. Itt, a zárt ajtók mögött, a Minden­ható Isten védelme alatt állva, súlyos váddal terhelten, az ő szavával fordulok elsősorban Sza­mosközi püspök közreadóm felé: „Mit cseleked­tél, a te testvéred vére bosszúért kiált az égre!” Az alábbiakban közöljük, mit mondott Tán­czos Dezső tiszteletes az utolsó szó jogán: Tisztelt Fővárosi Bíróság! A három napon át tartó tárgyalás során a bíróság az általam kért tanúk közül egyetlenegyet sem idézett be. Szem­ben ama tizeneggyel, kiktől ellenem terhelő val­lomást várt. Az Elnök Úr odáig ment, hogy tő­lem a szót többször is megvonta, így most a mindenkinek kijáró utolsó szó jogán vagyok kénytelen kiterjeszkedni az egész ügykomple­xumra. Hangsúlyozom, hogy ahol a védelem­nek helyt nem adnak, ott igazságot nem várha­tunk. Ismétlem, nem érzem bűnösnek magamat, e bíróság illetékességét mindvégig tagadom, megmaradok eredeti álláspontom mellett, hogy sem a Basler Nachrichten személyemmel fog­lalkozó cikkéért, sem a Franfurter Allgemeine hasonló tartalmú szerkesztőségi cikkéért, sem bizonyos külföldi rádióközleményekért felelős­ségre vonható nem vagyok,­­hiszen engem már előzőleg elhurcolt dunaalmási lakásomról a ta­tai rendőrkapitányság politikai osztályának kö­zege, s annak ténye csak utólag látott napvilá­got a fenti sajtótermékekben. Mindezekért tehát nem engemet kellett volna felelősségre vonniok, hanem a per megindításában szerepet játszó egyházi személyeket, élükön Szamosközi István püspökkel, akit Önök még csak meg sem idéztek, noha budapesti lakos. Ezek az urak az Állami Egyházügyi Hivatal embereinek segédletével mindenütt hallatlan önkényt vezettek be, rossz­hírét keltették demokratikus államunknak, és rontották az igazságszolgáltatás hitelét. És hogy magukról a figyelmet eltereljék, a református egyház belügyéből súlyos államellenes bűncse­lekmény vádját koholták ellenem.­ Nem általánosítok, hanem konkretizálok, ami­kor első helyen Szamosközi püspök szerepével foglalkozom. Nevezett már püspöksége elején elrendelte isaszegi lelkészi állásomból való fel­függesztésemet „államellenes bűncselekmény gyanúja” címén, és püspöki rendelettel a kö­vetkező húsvét vasárnapján az ünnepi istentisz­telet kezdetekor a péceli segédlelkésszel a temp­lomból eltávolíttatott, a gyülekezet mélységes megbotránkozására. Sokak megütközését még csak fokozta, amikor köztudomásúvá vált, hogy Szamosközi püspök az Egyesült Államokban, ma­gyar református lelkészi összejöveteleken és ma­gánbeszélgetései során különösen éles hangon panaszkodott az itthoni állami szerveknek az egyházra gyakorolt külső nyomásáról és négy évszázados egyházi autonómiánk teljes semmibe vevéséről. Tisztelt Fővárosi Bíróság, most a jogászokhoz fordulok. Az ellenem felhozott súlyos vádak meg­cáfolására nemhogy módot adtak volna, hanem a pert „szigorúan titkos”-nak minősítve, zárt aj­tók mögé szorították. Vajon miért? Csak nem azért-e, hogy a sajtótudósítók meg ne jelenhes­senek? Vagy kinek az érdeke a titoktartás, a vé­delem jogától való elütés? Rá kell mutatnom arra a szokatlan jogi ér­velésre is, ahogy az ügyész úr és a bíróság az egész vallásügyet felfogta. Kiviláglott kérdéseik­ből, hogy nem tudnak vagy nem akarnak kü­lönbséget tenni a református és katolikus egy­ház jogviszonya között, s azt úgy­­ tüntetik fel, mintha a magyar királyság megszűntével a jus placet regii, a királyi tetszvényjog ma is fenn­állna, az Állami Egyházügyi Hivatal kezén, s az egész egyházi közigazgatás afféle rendőrható­sági­­f­unkció­ lenné csupán, amit személyemmel kapcsolatban is gyakoroltak, hogy kánonjogi vétség és egyházi ítélet nélkül megfosztanak hi­vatalomtól, kilakoltatnak, bútoraimat, ruháimat, könyveimet, el egészen a bibliáig, egyházi sze­mélyek elkobozzák, erősen hangsúlyozom: min­den jogi alap nélkül.­­ Egyházi autonómiáról és vallásszabadságról pedig egészen különös fogalmaik vannak az ül­nök uraknak, akik közül az egyik a tárgyalás folyamán azt kérdezte: „Ugye, önök a vallásu­kat Svájcból importálták annak szabad gyakor­latával együtt?” Erre én tagadólag feleltem, idézve az 1557-es tordai országgyűlés határoza­tát, egyik legrégibb vallásügyi törvényt a vallás szabad gyakorlatára vonatkozóan, latinul. Mire az elnök úr erélyesen rám szólt: „Kérem, itt nem misézhet!” Hogyan várhatnék itt tárgyila­gosságot, amikor egy régi magyar törvény latin idézését „misézésnek” nyilvánítja a bíróság? Ezek után hasonló kudarccal végződtek egyéb jogi hivatkozásaim is, és a per fölülről irányí­tott tendenciája nyilvánvalóvá lett. Ám ezeket még szükségesnek tartottam elmondani, mert rendületlenül hiszek egy magasabb erkölcsi gaz­ság érvényében, függetlenül attól, hogy mit ítél felőlem ez a bíróság. Tisztelt Fővárosi Bíróság! Négyszáz éves egy­háztörténelmünk során nekünk, protestánsok­nak, sokszor volt részünk üldözésekben, amik elsősorban a lelkészeket érintették, hiszen elle­neink is ismerték a bibliából azt, hogy „Megve­rem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai...” A lelkészek közül kerültek ki a gályarabok Dunántúl református püspöke, Séllyei István és Kocsi Csergő Bálint, a pápai kollégium rektora együtt menetelt, bilincsbe verve a gályarabok­kal Nápoly felé. Az azonban történelmünk so­rán még soha nem fordult elő, hogy tisztes idős lelkipásztortársát újdonsült püspöke — törvé­nyes ok nélkül —húsvét napján a szolgálatból kiállíttasson, és koholt vádak alapján végül is bebörtönöztessen, és — most a Szentírást idé­zem — „hogy tessék azoknak, akik őt posztjára állították”. Az Úr Jézus Krisztus mondotta az őt fenyegető Pilátusnak, a római hatalom kép­viselőjének: „Nagyobb bűne van annak, aki köz­readott engem!” Kegyelmet nem kérek, igazsá­got nem várok földi embertől, üljenek azok itt, a bírói asztalnál, vagy a Duna melléki püspöki székben. Hiszem és vallom, hogy Isten minde­neket megítél, ítéletének egy része, eszköze a lelkiismeret is, ami — jól tudják ezt az urak — nem egyet késztetett a bírók közül arra, hogy önkezűleg hajtson végre magán olyan ítéletet, amilyet másokra gyakran kiszabott. És még csak annyit: Ez a per zárt tárgyaláson zajlott le, de az én legfőbb ítélőbírámat, az örökkévaló Istent önök sem tudják az ügyből kizárni! Köszönöm, hogy meghallgattak, köszönöm szíves türelmü­ket. Végeztem. Szovjet hadgyakorlatok A tokiói újságok március 27-i híradása sze­rint a Szovjetunió március eleje óta nagysza­bású hadgyakorlatokat folytat a kínai határ men­tén. Földi csapatok, harckocsik, és mintegy 1000 repülőgép vesz részt a gyakorlaton. Lapunk kitűnően felszerelt NYOMDÁJA • mindenféle nyomtatványokat, 0 könyveket, 0 okmányokat, 0 belépőjegyeket, • színlapokat, 0 levélpapírokat, 0 borítékokat stb.,­­ legolcsóbban, legszebben és leggyorsabban készít el magyar, angol, spanyol, német vagy más nyelven. • offset- és magasnyomás • saját fotólaboratórium Vidéki megrendeléseket gyorsan és teljes megelégedésre szállítunk. Kérjük katolikus egyleteink pártfogását! Számos köszönőlevél van birtokunkban! MAGYAROK VASÁRNAPJA 1739 MAHONING AVENUE YOUNGSTOWN, Ohio 44509 Telefon: (216) 799-2600 KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1579. április 5. Katolikus-református találkozó a magyarságmentés jegyében Egy következményeiben komoly jelentőségűnek ígér­kező katolikus-református találkozó zajlott le március 19-én New Yorkban. Füzér Julián atya, New Brunswick-i plébános, az Amerikai Magyar Katolikus Papok Egyesületének elnöke és dt. Havadtőy Sándor, az Amerikai Magyar Reformá­tus Lelkész Egyesület elnöke, fairfieldi (Conn.) refor­mátus lelkipásztor voltak a találkozás kezdeményezői, melynek létrehozásában Bertalan Imre New Bruns­wick-i református lelkipásztor is fontos szerepet játszott. Az összejövetel színhelyéül a nt. Csordás Gábor ve­zetése alatt álló New York-i református egyház tanács­kozóterme szolgált, ahol március 19-én, hétfőn dél fél 11 órakor mintegy harminc katolikus és református lelkész, valamint meghívott világi személyiség gyűlt össze dr. Havadtőy Sándor elnöklete alatt. Rövid elnöki bevezető után dr. Nagy Gyula New York-i református lelkipásztor szólalt fel elsőnek, rámu­tatva arra, hogy számos olyan probléma van Magyar- Amerikában, mely református és katolikus magyarokat egyaránt érint. Ezeket nemcsak az ökumenizmus keresz­tényi, hanem saját magyar sorsközösségünk szellemében is meg kell beszélnünk, s ha kell, hangunkat együttesen is felemelnünk. Sokáig, túl sokáig hallgattunk már, de remélhetőleg a hallgatás korszakának vége. Dt. Nagy Gyula felszólalása után az elnök Füzér Julián atyát kérte fel szólásra, mely az összejövetel leg­nagyobb szabású beszámolójának bizonyult. Elöljáróban beszámolt a vezetése alatt álló Amerikai Magyar Kato­likus Papok Egyesületének működéséről, majd pedig „Feladataink , problémáink” címmel felvázolta a ránk váró közös tennivalókat. Rámutatott arra, hogy odahaza a felszín alatt csendes, de folytonos forradalom van, melyet bátorítani kell anélkül, hogy az nyílt konfliktus­ba törne ki. Magyarországon béklyó van az Egyházon — mondotta —, mely elsősorban a püspökökre neheze­dik. A béklyó alatt azonban felébred az Erősség Lelke. Verbum Dei autem non est alligatum! Az Isten igéjét­­ nem lehet béklyóba verni, s a felszín alatt valóságos­­ keresztény reneszánsz van otthon. — Füzér atya ezután­­ ráterelte a figyelmet az erdélyi, felvidéki és délvidéki magyarság sorsára. Az Erdélyben folyó románosítás a Szlovákiában végbemenő szlovákosítás ellen felszólalni odahaza bűn. Az emigrációban élő magyarság lehet az egyetlen szószólója elszakított testvéreinknek. Egyelőre még a magyar egyházak az emigráció fel­legvárai, melyek ha összefognak, erőinket megsokszoroz­­t­hatjuk. Krisztus egyházának és a magyar hazának vé­­­­delmében katolikusoknak és reformátusoknak össze kell­­ fogniök, valóságos szimbiózisba lépniök. Egyéniségünk­­ megtartása mellett együtt élés, együtt cselekvés, együtt­­­védekezés útjára kell lépnünk — fejezte be nagy hatású felszólalását Füzér Julián atya. Felszólalása olyan széles körű volt, hogy az elnök, dr. Havadtőy Sándor saját mondanivalóját rövidre fog­­j­­a, mert — úgymond — szinte teljesen fedné az előtte szólóét. Erdéllyel kapcsolatban rámutatott arra, hogy ő is része volt annak a bizottságnak, mely a szenátus elé­­ tárta a földrengéskárosult erdélyi egyházaknak küldött , amerikai magyar segítségnek a románok által történt f­elsikkasztását. Füzér atyához hasonlóan röviden felem­­­lítette a magy­arországi keresztény egyházakhoz való vi­szonyunk kérdését is, mellyel kapcsolatban valami közös magatartást kell kialakítanunk. Dr. Havadtőy után Bertalan Imre, New Brunskirk-i református lelkész szólalt fel röviden, s mint a találkozó egyik létrehozója, rámutatott arra, hogy 1962 óta ez az első ilyen református—katolikus találkozó, melyet mos­tantól kezdve remélhetőleg rendszeresen továbbiak kö­vetnek. E találkozóknak nem annyira teológiai jellegű, hanem gyakorlati kérdésekkel kellene foglalkozniuk. Ha ebben­ abban különböznénk is egymástól, „Krisztus ke­reszti alatt” mindig, mindenkor találkozhatunk. Ennek a találkozásnak első gyakorlati formáját Dengl Miklós atya, a Vasárnap felelős szerkesztője aján­lotta fel. Dt. Bertalan Imre szavait követően Miklós atya rámutatott arra, hogy a Katolikus Magyarok Va­sárnapja hajlandó megnyitni kapuit református szerzők számára is, mint ahogy már a múltban is többször meg­tette. A jövőben ezt rendszeresebb alapon lehetne foly­tatni református hírek, beszámolók stb. leközlésével.­­ Felhívta a résztvevők figyelmét a Vasárnap most meg­indított programjára, mely „A magyar hit végvárai Ame­rikában” címmel egymás után be akarja mutatni külön­számok keretében Észak-Amerika fontosabb magyar köz­pontjainak életét. Keresztény egyházaink és a körülöttük­­ kialakult magyar élet ismertetése révén erősíteni kíván­­­­ja a lap az amerikai magyarság összetartozásának tu­datát. Az első ilyen 16 oldalas különszám Passaicról már megjelent, s a legközelebbi New Brunswickról jelenik meg április végén. A találkozóra meghívott néhány világi személy kö­zül ezután Sisa István kért szót. Bertalan Imre szavait kiegészítve, és Füzér Julián atya által adott programhoz kapcsolódva rámutatott arra, hogy Krisztus keresztje mellett még a magyarságmentés csillaga alatt is talál­kozhatunk. Ennek legfontosabb feladata most a magyar népszaporodási katasztrófa megállítása. A legújabb je­lentések szerint Magyarország népszaporodása az elmúlt esztendőben 28 000 volt, szembe állítva a környező, volt kisantant államok több mint félmilliós szaporodásával. A tragédiát előidéző elsődleges ok az évente­ még min­dig sok tízezerre rúgó intézményesített magzatgyilkolás. Legfőbb ideje, hogy ez ellen most már a papság is fel­emelje tiltakozó szavát idekünn éppúgy, mint odahaza. Ilyen tiltakozás beillik a Szentszék által képviselt állás­pontba éppúgy, mint a magyarságmentés fogalmába. Sisa István felszólalása a találkozó lefolyásának for­dulatot adott, s az utána felszólalók közül elsőnek Szabó Zoltán South Norwalk-i református lelkész sürgette a kö­zös állásfoglalást. Egyházközségében — úgymond — már a múltban is többször foglalkozott ezzel a problémával, s ez a fórum az, hol valamit meg kell indítani e minden­nél fontosabb ügyben. Ha csökken, pusztul a nyáj, akkor

Next