Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)

1980-01-13 / 2. szám

LO­UIS SZATMARY 2218 M LINCOLN AVE CHICAGO ILL 60614 Amerika egyetlen katolikus Catholic Hungarians’ Sunday , The only Catholic Hungarian magyar hetilapja ------Weekly Newspaper in the U.S.A. Eqyes szám ára: 35 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: Price of one copy: 35 cents 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefon: (216) 799—2600 és 799—3335. (USPS 291-640) CSEHSZLOVÁKIÁBÓL ÉRKEZETT: A 600000 szlovákiai magyar jogaiért! A Csehszlovákiai Magyar Nemzetiség Jogvédő Bizottságának dokumentuma Szlovákiai magyar demokraták 1978 elején­­ megalakították a Csehszlovákiai Magyar Nemz­­­zetiség Jogvédő Bizottságát, és egy éven belül három dokumentumot készítettek, amelyekben tiltakoznak a Szlovákiában élő magyarság el­­­ nyomása, a szlovák kommunista vezetés intéz­kedései és beolvasztó tervei ellen, és megfo­­­­galmazzák kívánságaikat. Az 1979 májusában kelt harmadik dokumen­tumukat eljuttatták a Charta 77 szóvivőjéhez, azokhoz, akik ma Csehszlovákiában a legbátrabb­­ és legkövetkezetesebb védelmezői az emberi jo­goknak. Szlovákiában közel 600 000 magyar él. Az a dokumentum, melyet az alábbiakban nyilvános­ságra hozunk, és a Charta 77-hez intézett kísérő­levél szinte száraz szakszerűséggel mutatja meg: a magyar kisebbség helyzete súlyos, amúgy is minimális állampolgári és nemzetiségi jogai fok­­­kozódó veszélyben vannak, é­s ugyanilyen­­ alapossággal sorolja fel a magyarok követelé­­­­seit. Tekintettel a címzettekre, a dokumentu­mok szlovák nyelven készültek — lapunk a fordításukat közli. A Csehszlovákiai Magyar Nemzetiség Jogvé­dő Bizottságának dokumentuma egyben sajná­latosan igazolja azt is, hogy a jelenlegi magyar rendszer — akárcsak az erdélyi magyarság esetében — nem teljesíti alapvető kötelességét a szlovákiai magyarság védelmében sem. Erre annál kevésbé van mentség, mivel a Hasak­­rendszer — Ceausescu Romániájával ellentéte­­­ben — teljességgel Moszkvától függ, s így a Moszkvához hű magyar vezetésnek sokkal köny­­nnyebb volna szovjet közbenjárást elérnie.......... A CHARTA 77 SZÓVIVŐIHEZ Tisztelt Barátaim! Megismertetjük Önöket a Csehszlovákiai Ma­gyar Nemzetiség Jogvédő Bizottságának Em­lékiratával, mely sorrendben a bizottság har­madik dokumentuma. A bizottság 1978 elején jött létre a csehszlo­vákiai magyar kisebbség létfontosságú érdekei­nek és jogainak védelmére. Ekkor jutott tudo­másunkra a szlovák állami és pártvezetők azon szándéka, hogy fokozatosan fölszámolják a ma­gyar iskolákat; első lépésben a magyar tannyel­vű alapiskolák ötödik évfolyamától kezdve akar­ták megszüntetni a magyar nyelvű oktatást. Ezen alapvető fontosságú intézmény meg­mentésére tiltakozó kampányt szerveztünk a magyar nemzetiségű lakosság körében. A kül­földi közvéleményt is tájékoztattuk a sajtó út­ján, így sikerült a­ magyar iskolák ellen irányu­ló támadást egy időre megállítanunk. Néhány hónappal később a Szlovák Szocia­lista Köztársaság Oktatásügyi Minisztériuma a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága ideológiai titkárának támogatásával egy újabb, az előzővel szinte azonos tervet terjesztett elő. Ez indította a bizottságot 1979 januárjában má­sodik tiltakozó dokumentumának kiadására; ezt a dokumentumot valamennyi magas rangú szlo­vák és szövetségi párt- és államvezetőhöz el­juttattuk. Megbízható forásból tudjuk, hogy til­takozásunk tartalmáról — tőlünk függetlenül — néhány állam csehszlovákiai követségét is tá­jékoztatták. A tiltakozó akció eredményeként ismét leállították a magyar iskolák elleni had­járatot. Azóta azonban megbizonyosodhattunk afelől, hogy a szlovák vezető személyiségek nem mond­tak le álmukról, a magyar nemzetiség beol­vasztásáról, csak más utat keresnek céljaik elérésére. Főleg a politikai és a lelki nyomás eszközével igyekeznek érvénytelenné tenni azo­kat a minimális jogokat is, amelyeket az alkot­mány biztosít a magyar kisebbségnek. Emlékiratunkat abból a célból adjuk közre, hogy rámutassunk a nemzetiségek helyzetében mutatkozó alapvető hiányosságokra, és figyel­meztessük az állam vezetőit, valamint polgár­társainkat az alkotmányos jogok továbbfejlesz­tésének szükségességére. A nemzetiségek elnyomását az alapvető, em­beri jogok megsértésének tekintjük, sőt, ese­tünkben az alkotmány által biztosított állam­­polgári jogokat is megsértik. Reméljük, hogy a mellékelt dokumentum ala­pul szolgálhat a kapcsolat felvételére a Charta 77 és a Csehszlovákiai Magyar Nemzetiség Jog­védő Bizottsága között. Válaszukat kérjük leve­lünk kézbesítésének útján, vagy más, Önök ál­tal választott úton eljuttatni hozzánk. 1979. május Üdvözlettel: a Bizottság A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR NEMZETISÉG JOGVÉDŐ BIZOTTSÁGÁNAK HARMADIK DOKUMENTUMA Tíz éve lépett életbe a Csehszlovák Szocialis­ta Köztársaság módosított alkotmánya, a 100/ 1960 Tt. sz. alkotmánytörvény, valamint a cseh­szlovák államszövetségről szóló 143/1968 Tt. sz. alkotmánytörvény és a Csehszlovák Szocia­lista Köztársaságban élő nemzetiségek helyze­tét meghatározó 144/1968 Tt. sz. nemzetiségi alkotmánytörvény. A 144/1968 Tt. alkotmánytörvény végrehaj­tása azonban nem elégítette ki a nemzetiségek várakozásait, mert 1. nem biztosította a nemzetiségek társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődését, annak a le­maradásnak a behozását, amely 1945 óta a cseh és szlovák nemzethez képest kialakult; 2. nem biztosította a nemzetiségi iskolák ará­nyos fejlődését az oktatási rendszer különböző szintjein; 3. nem biztosította a nemzetiségek kollektív részvételét az állam politikai életében; 4. nem szüntette meg a nemzetiségek erősza­kos beolvasztásának folyamatát. Az elmúlt években sem a Szövetségi Nemzet­gyűlés, sem a Szlovák Nemzeti Tanács nem al­kotott olyan végrehajtási jogszabályokat, ame­­lyek biztosítanák az alkotmánytörvényben le­fektetett általános elvek megvalósulását. (Folytatás a 2. és 3. oldalon) DR. HALMOS MILÁN: Borús gondolatok 1980 küszöbén Új esztendő táján sokan kísértésbe esünk, hogy Nostradamust vagy legalább Jean Dixont játsszunk. Ennek megelőzése céljából tanácsos lesz arra a bölcs, régi magyar mondásra emlé­keznünk, amely szerint a régi próféták meghal­tak, az újak pedig­­ okosabban teszik, ha hall­gatnak. Elégedjünk meg annyival, hogy meg­kíséreljük az új esztendő várható eseményei­nek elemzését holmi kezdetleges valószínűség­­számítással. 1979 sok és terhes örökséget hagy maga után, amely a következő év politikai vezetése számára felér egy közepes gutaütéssel. Miként birkózzunk meg az új esztendő új bajaival, ami­kor még a tavalyiakkal se tudtunk elbánni? Vegyük sóra őket: a levegőben lógó iráni prob­léma s az ettől távolról sem független és ma is megoldatlan közel-keleti kérdés; az olaj, ener­gia, infláció, munkanélküliség rémei; a háttér­ben kajánul vigyorgó egykori fegyvertárs, a Szovjetunió, akit Amerika mentett meg a pusz­tulástól, akit Amerika épített fel naggyá, és aki ezt az Amerikát ott és akkor „ejti át”, ahol és amikor az érdeke éppen úgy kívánja. A sok­fajú állam „sui generis” problémáiról ne is be­széljünk. Ha ezek után akadna még jámbor senki, akinek ennyi nem elég, anak jusson eszé­be a négy évenként bekövetkező elnökválasz­tás. E nemes, demokratikus szabadságjog —­­ amely mellesleg szólva 35 év alatt még egyet­len komoly problémát meg nem oldott— ho­vatovább egyiptomi csapásként hull a rengeteg gonddal, adóval amúgy is túlterhelt amerikai polgár fejére. Mindezek tetejébe a választás csillagászati méretű, költségeit -­­ közvetve bár - ugyancsak neki kell viselni. A régi egyiptomi csapásoknak legalább megvolt az a vitathatat­lan előnyük, hogy csak minden hét évben je­lentkeztek. No, persze, az elnökválasztást biztonsági sze­repnek is tekinthetjük, amely az elégedetlenség által hevített kazánból kiengedi a fölös gőzt, hogy helyet csináljon a következő négy év alatt majd felgyülemlő újabb gőznek. Ha majd aztán egyszer nem lesz elég idő és eléggé nyi­tott szelep a feszültség levezetésére, akkor nem tudni, hogy mi fog történni, de jobb reá nem is gondolni, alighanem olyasmi, amit az ame­rikai köznyelv „too bad” megjelöléssel illet. Egyelőre még a derék, hivő nép úgy véli, hogy az elnököt ő választja. Az a csekélység, hogy rendszerint csak kettő között válogathat, s­őt egyáltalán nem zavarja. Az is kevés választó­nak jut eszébe, hogy az elnökjelöltnek futni pénz, hatalom, támogatás nélkül képtelenség. A választókat politikai joguk gyakorlása fölött ér­zett örömük úgy elragadja, hogy a sahról, Ho­­meiniről, Brezsnyevről is — de Beginről nem — elfelejtkeznek. Szentül hiszik, hogy ország-világ és a saját sorsukról éppen most, és ők döntenek. Ingyen se vélik, hogy az igazi döntők az ún. „king­­makerek”, akik a két jelöltet kiküldik, és akik soha sem veszítenek, hiszen, mindkét jelölt az ő zsebükben és markukban van. Az elnökválasztás éve különben arról is ne­vezetes, hogy Amerika ellenségeinek 4 évenként visszatérő alkalmat szolgáltat a meglepetés stra­tégiai kihasználására. Ezek után okosabb, ha az elnökválasztás taglalását nyugodtan áten­gedjük oly előkelő lapoknak, mint a New York Times; mi magyarok pedig a múlt kellemetlen tapasztalatain okulva bölcsebben tesszük, ha egyik oldalra se kötelezzük el magunkat. Csöp­pet se izguljunk az elnökválasztás kimenetele miatt, hiszen a régi pesti, kávéházi polgárok­­ már régen megmondották, hogy ritkán jön va­lami jobb utána! Vegyük inkább szemügyre a többi bajt — van belőlük elég! Immáron régi ismerősünk, Homeini úgy ját­szik velünk, mint macska az egérrel. Ma fenye­get, hogy a túszokat törvényszék elé állítja, így hét múlva külügyminisztere ígéri, hogy az ünnepekre több túszt hazaengednek. Pár nap múlva jön a cáfolat: szó sem lehet ilyesmiről.­­ Ezek után meghívják az amerikai lelkészeket, s hogy karácsonyra vigaszt nyújtsanak a szeren-­j (Folytatás a 6. oldalon) | HELCZ TIBOR: Dr. Ludwig Sándor kiszabadult a kubai börtönből A Volt Magyar Politikai Foglyok Szövetsége központi feladatának tekintette 1979-ben dr. Ludwig Sándor kiszabadítását, és most örömmel jelenti, hogy a havannai magyar kolónia veze­tője 13 évi kegyetlen rabság után szabadlábra került, és december 21-én Amerikába érkezett. Ennél szebb karácsonyi ajándékot nem kapha­tott volna a Ludwig család és a magyar szám­­űzöttek, akik kiszabadításáért küzdöttek. Ludwig Sándort a szalézi rend küldte tanul­mányútra Kubába 1939-ben. Amikor arról érte­sült a háború után, hogy rendjét Magyarorszá­gon feloszlatták, új pályát választott. Elvégezte az orvosi egyetemet, és keresztényi világnézeté­től áthatva a szegények orvosa lett. 1956-ban mint a havannai magyar kolónia vezetője, a rádióban és a televízióban köszön­tötte a magyar szabadságharcot. Fidel Castro hatalomátvétele után antikommunista magatar­tásáért üldözték és meghurcolták. Amikor a helyzet tarthatatlanná vált, elhatározta, hogy áttelepszik Amerikába. Terve nem sikerült. A kubai kommunista rendőrség letartóztatta, s 15 hónapi embertelen kínzás után a hadbíróság ál­lamellenes összeesküvés címén 20 évi börtönre ítélte őt 1967 decemberében. Azóta eltelt 12 év. Az ígéretek, per-újrafelvé­­teli kérelmek és beadványok nem segítettek sorsán. Végül egy kicsempészett levélben a sza­bad magyarokat kérte kiszabadítására. Ez a le­vél eljutott a Volt Magyar Politikai Foglyok Szövetségéhez, amelynek egyik célja a bebör­tönzött magyar politikai foglyok helyzetének ja­vítása és kiszabadítása. A VMPFSZ azonnal intézkedett, és levélben kereste fel a dániai Szaharov Bizottságot, mely annak idején a hírhedt chilei kommunistával, Corvalannal cserélte ki a Szovjetunióban ra­boskodó Bukovszkijt. Andersen, a bizottság el­nöke örömmel felajánlotta dr. Ludwig kicseré­lésének előmozdítását, ha a magyarság talál valakit, akit Castrónak cserébe lehet adni érte. A magyar sajtóban segítséget kértünk erre a magyar emigrációtól. Sőt, az Amnesty Inter­nationalt és az amerikai külügyminisztériumot is kértük közbenjárásra. Mindkettő elzárkózott a fogolycsere gondolatától. Közben Castro 100 politikai foglyot szabadon engedett, és ez bátorító hír volt. Mivel a kubai politikai foglyok Amerikába érkeztek, így a VMPFSZ levélben kérte Vance amerikai kül­­(F­oly­tatás a 3. oldalon) HALANDZSA A népi demokráciákban a szocializmus fejlődése imigyen fest: „Ami nem megy, azt ne erőltessük!” — mondta Lenin. „De meg lehet próbálni...” — ráncolta össze a homlokát Sztálin. „Meg is kell próbálni!” — mutatta szigorát Hruscsov. „Aki meg sem próbálja, az parazita. A parazitáknak pedig a munkatáborban a helyük!” — adta meg a szocializmus kikristályosodott tételét Vla­gyimir Iljics Brezsnyev, ama bizonyos szuronyos világ­­birodalom roskatag ura. Bár a megvalósult szocializmus országában, a béke­tábor vezető államában 63 év óta mindig rossz idő van, ami nem kedvez a gabonatermésnek, azért akad egy s más, amit a vasfüggöny mögötti népek a nagy és test­véri Szovjetuniónak köszönhetnek. Ezek közé tartozik például az a néhány valóban öntudatos és jó kommu­nista, akik még a saját butaságukat is az imperialisták aknamunkájának tulajdonítják, valamint — hogy mást ne mondjak — az újságírás terén bevezetett egyszó­­lamú kánon speciális intézménye. Hogy mi az egy­­szólamú kánon? Olyasmi, mint a négyszögletes kör vagy a halva született nagymama. Tessék csak megnézni a magyarországi újságokat: a Népszabadságtól A Kutyáig, a Fürge Ujjaktól a Népszaváig, a Kertészet és Szőlészet­től a Dörmögő Dömötörig, a Postagalambsporttól a Dol­gozók Lapjáig valamennyien más-más hangszínnel, kü­lönböző beállításban, ám ugyanazzal a céllal egyetlen nagy kórusba tömörülve egyforma nótát fújnak teli tüdővel és gombócra dagadt arccal a moszkvai karmes­ter vezetésével. Ezek a lapok mind páratlanok — ahol önmagukban vannak —, de mégis messze kimagaslik közülük a Hazai Tudósítások című kőnyomatos, amire előfizetnék, ha a hazai kormány nem küldené ingyen. De küldi, mégpedig légipostával, és így a minap lehe­tőséget nyújtott arra, hogy az egyik legfrissebb szám­ban Tóth Dezső, a magyar kulturális miniszterhelyettes nyilatkozatában gyönyörködhessem. Ez pedig nem cse­kély élvezet volt. A magyar művelődés második számú hivatalos felelőse és irányítója gyertyát gyújtott a sö­tétben, hogy lássa: ég-e a lámpa, s aztán nekiveselke­dett. — A magyar művészeti kultúrák nemzeti szem­pontú kölcsönhatásának elmélyítése ennyiben — azaz lényegében — az érintett szocialista országok interna­cionalista készségének kölcsönös felelősségen és erő­feszítéseken alapuló továbbfejlesztésén — így a „saját” nacionalizmus-maradványok kölcsönös leküzdésén is — múlik. A szomszédos szocialista országokkal való kap­csolatainknak - akárcsak kulturális kapcsolatainknak - a centrumába a magyar nemzetiségekkel való kulturális művészeti kapcsolatokat — éppen azok továbbfejlesz­tése érdekében — nem tesszük. De törekszünk e kap­csolatokat a Duna-völgyi szocialista országok interna­cionalista kapcsolatainak egyik erősítő tényezőjévé, „hídjává” építeni. — Annak is tudatában kell lenni, hogy magyar művészetekről van szó, ahol is a többes szám ezeknek egymáshoz és a magyarországi művészetekhez viszonyí­tott, az adott országok társadalmi-kulturális feltételeitől modulált, eltérő sajátosságú és erősödő autonómiáját fejezi ki. E művészetek bármelyikükhöz viszonyított „integrálása” merő illúzió. E kapcsolatok távoli és ideá­lis jövőjét a közös hagyományokon, az azoktól mélyen meghatározott közös művészi „anyanyelveken” alapuló testvéri viszonynak a kialakulásában látom, amely sok­oldalúsága arányában (szükségképpeni inhomogenitása árán) végső soron egy elvont nemzeti szellemiség konk­rét gazdagodásához, illetve világot gazdagító szerepé­nek terebélyesedéséhez vezet. Mikor másodszori olvasás után sem értettem, hogy a miniszter elvtárs mit akar mondani, különböző titkos­írások rejtjelkulcsait hívtam segítségül: csak minden második szót olvastam el. Aztán minden második sort. Aztán hátulról visszafelé. Aztán az idegen szavak kézi­szótárával. Aztán a magyar nyelv értelmező szótárával. Minden hiába. S most csak azt kérdem: ki az, aki érti ezt a zagyva mondókát, ezt az erőltetett halandzsát? Mert én nem tudok megbirkózni vele! Miről beszél a népi demokrácia miniszterhelyettese, az őzikék tulaj­donságairól? A nefelejcs csokorba kötéséről? A tüzes vasaló okozta égési sebek természetéről? A Hilton szál­lók berendezéséről? Az angol „joy” szó jelentésárnya­latairól? Miről? Ki érti? A „művészi halandzsa” szülőatyja Karinthy Fri­gyes. Rezzenéstelen arccal tett fel értelmetlen kérdése­ket barátainak, vagy azok érdeklődésére badar feleletet adott. (Például: „Halló! Rendőrség! Itt szekéberedetesz. Kérem, azonnal küldjenek ide két csendőrt, mert a drogbedészeti föcsévész gyereplés alatt idehivatást”) Az illetők néhányszor megismételtették szavait, mert azt hitték, rosszul hallanak, de amikor a sokadszori is­métléskor is ugyanazt a számukra értelmetlen feleletet kapták, azt hitték, megőrültek, s fejüket tapogatva ijed­ten távoztak. Vajon ez a célja a budapesti kormány mű­velődési miniszterhelyettesének is? Valakitől kaptam karácsonyra egy óriási játékmac­kót, akinek a Puszika nevet adtam. A mackó most ál­landóan mellettem ül a kocsiban, mindenhová cipelem. Nos, állítom, hogy ha kicsit megfontolná a mondaniva­lóját, összeszedné gondolatait, Puszika értelmesebb nyi­latkozatot tudna adni, mint Tóth Dezső művelődésügyi miniszterhelyettes. Dunai Ákos OLVASÓINK FIGYELMÉBE! Tisztelettel közöljük kedves Olvasóinkkal, hogy ezt a számot — elháríthatatlan technikai akadályok miatt — a szokásos szombati nap helyett csak két napi késéssel, hétfőn tudtuk kinyomni. Szíves elnézé­süket és megértésüket kérjük! Következő számunkat a megszokott időben nyom­juk és postázzuk. A VASÁRNAP

Next