Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)

1980-01-13 / 2. szám

­ JUHÁSZ GYULA: Mámoros-Sziget Kis Tisza mentén Mármaros-Szigetnek Piros tetői ködből integetnek. Magyar Kelet bazárja volt e város. Fajok tanyája, ódon és kies. Közel az éghez és a magyar határhoz S a vándorló költőhöz is szíves. Kegyes atyáknál öreg iskolában Magyart, latint oktattam itten én, Párizs felé szállt akkor ifjú vágyam, Fiatalságom ódon szigetén. Párizst kerestem és könyvekbe bújtam, Mik az idő szállt — , én drága múltam Örökre meddőn és mulasztva múlt. Egy fiatal lány szeme átvilágol Felém e fényből, mint a másvilágból, És vissza, vissza nem visz oda út. es Daytimms AC Transylvanian Hungarians Mint a KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA melléklete Szerkesztő: ZOLCSÁK ISTVÁN Magyarország nyugati határai és az erdélyi Kárpátok, Magyarország ezeréves határai között — a románhoz viszonyítva — túlnyomó magyar népi többség él! Az erdélyi magyarság — a többség feldarabolásával, a népek önrendelkezési jogának megcsúfolásával — a magyar nép megkérdezése nélkül lett kisebbségi sorba taszítva.” ZOLCSÁK ISTVÁN: Erdély elvesztésének igazi okai Péter Pastor, az amerikai Montclaire State College történelemprofesszora, az 1972-ben, tu­dományos kutatások céljára betekintésre enge­délyezett kül- és hadügy-minisztériumi okmá­nyokra és levelekre támaszkodva, a közvéle­mény előtt eddig titkolt olyan megállapításokra jutott, amelyek új fényt vetnek Erdély elvesz­tésének okaira. Erdély elvesztésének igazi okait a „gyaláza­tos összeesküvés’­ mondatban lehet egyedül le­sűríteni. Románia megalakítására visszamenve tudva­levő, hogy ez az ország a multéniai és olténiai vlach (oláh) hercegségekből alakult egy német Sigmaringen Hohenzollern herceg uralkodása alatt. Románia így inkább egy német herceg­­ségi család vállalkozásának eredményeképpen jött létre, és nem mint történelmi szükségsze­rűség. A Sigmaringen család egyik tagjának szük­sége volt egy koronára — és a császári roko­nok, a koronát Románia néven fedezték fel a hercegnek. Ez az oka annak, hogy az első vi­lágháborúig Románia természetes és hű szö­vetségese volt Németországnak és az Osztrák— Magyar Monarchiának. Ebben a viszonyban akkor állt be döntő for­dulat, amikor az I. világháború kitörése után a szövetségesek Oroszország bevetésével — a ro­mán politikusok sovinizmusát kihasználva — rá­vették Romániát, hogy egy titkos szerződést kössön velük, amely titkos szerződésben Erdély egyes részeit ígérték Romániának, ha megtá­madja szövetségeseit, és a cári Oroszország tá­mogatásával egy, a szövetségesek ellen intézett meglepetésszerű támadással biztosítani tudja a Kárpátok bevételét, mely ezer éven át Ma­gyarország természetes határát képezte. Románia várt a kedvező alkalomra, és akkor, amikor az oroszok átmeneti győzelmet arattak az osztrák—magyar hadsereg felett a Kárpá­tok keleti részein, hadüzenet nélkül megtámad­ták Magyarországot, és meglepetésszerűen el­foglaltak pár erdélyi határszéli várost. Ezt a közös orosz—román támadást a néme­tek, magyarok és bolgárok rövid időn belül visszaverték, Romániát megszállták, aminek kö­vetkeztében Románia különbékét kötöt Német­országgal, Bulgáriával és Magyarországgal, át­engedve pár fontos kárpáti hágó ellenőrzését Magyarországnak. Németország átengedte Ro­mániának a tegnapi román szövetséges Orosz­ország egyik területét, Beszarábiát akkor, ami­kor az orosz hadsereg nem tudott védekezni a német és a román megszállás ellen, tekintettel a forradalmi állapotokra, mely állapot legyengí­tette és átmenetileg szétrombolta az orosz had­sereget. Néhány hónappal azután, hogy az oroszok különbékét kötöttek a központi hatalmakkal, és a románok aláírták a központi hatalmakkal a békét, ezek fegyverszünetet kértek a szövet­séges hatalmaktól. Más szóval: elvesztették a háborút. Románia, mint Franciaország, Anglia és Ame­rika tegnapi szövetségese — aki ugyan külön­békét kötött a németekkel és a magyarokkal — azonnal jelentkezett a győztesek asztalánál, és a győzelem gyümölcseinek élvezőjeként bejelen­tette igényét Magyarország keleti részére — Erdélyre. A franciák nem méltányolták Románia két­színű magatartását, és nem támogatták a ro­mán terveket egészen addig, amíg az Oroszor-­­szágba bevetett francia intervencionista had- s sereg veszélybe nem került. Az 1972-ben közzétett korabeli francia kül­­­­ügyminisztériumi és hadügyminisztériumi ira­tok új fényt vetettek Erdélynek Magyarország­tól való elrablására. Erre vonatkozólag a legfontosabb kutatásokat Pástor Péter professzor végezte, aki az üggyel kapcsolatos tanulmányában többek között meg­állapítja, hogy Magyarország első demokrati­kus kormányának a bukását is a szövetségesek azon intézkedése váltotta ki, hogy kötelezték Magyarországot az úgynevezett Vix ultimátum­mal arra, hogy Erdélyt és a csatolt területeket a románoknak átadja. A Ferdinand Vix ezredes által a magyar kormánynak átadott memorandumról Tasker H. Bliss amerikai és Jan Smuts dél-afrikai gene­rálisoknak az a véleményük, hogy Erdély oda­­ajándékozása a románoknak, a szövetséges had­sereg főparancsnokának, a francia Foch tá­bornok terve és ötlete volt. Foch tábornok, aki a szövetségesek Szovjet­unió elleni intervencióját szervezte, ugyanis arra a megállapításra jutott, hogy a szovjet­ellenes intervenció sikeréhez feltétlenül szük­séges Románia részvétele és támogatása. Ezt a támogatást Foch azzal akarta megnyerni, hogy Romániának juttatta a magyar Erdélyt. A francia külügyminisztérium korabeli le­veleinek és okmányainak az 1972. nyarán nyil­vánosságra hozott adatai alapján Pástor pro­fesszor megállapította, hogy Clemenceau fran­cia miniszterelnök azért változtatta meg előbbi álláspontját a románokkal szemben, mert a fia­tal Szovjetunió ellen harcoló francia és szövet­séges csapatok Oroszországban vereséget szen­vedtek. . r ,—j*. ----­Clemenceau-nak azért, hogy a szomszédos Romániától gyors segítséget kapjanak, fizetnie kellett a románoknak, és az ár Erdély volt. A francia hadvezetőség Romániát támogatta azon egyszerű oknál fogva, mert Románia, a Szovjetunió szomszédja volt, és Románia te­rületét fel lehet használni a szovjetellenes harc­hoz. A francia hadvezetőség megkísérelte Clemen­ceau francia miniszterelnök hozzájárulását megszerezni a Magyarország elleni terv támo­gatásához, de a francia miniszterelnök előbbi válasza az volt, hogy Románia békeszerződést kötött Németországgal, így megsemmisítette a szövetségesekkel kötött titkos megegyezést, sőt, megszállta a szövetséges hatalmak egyikének a területét, az orosz Beszarábiát. 1919. március 1-én a szovjetellenes interven­ciót vezető francia tábornok értesítette a fran­cia elnököt és Foch marsallt, hogy a 9. vörös hadsereg csapatai P. Jegorov ezredes vezetése alatt széles fronton előrenyomultak, és veresé­get mértek az intervencionista hadseregre. A francia kémszolgálat azt is jelentette, hogy az első szovjet hadsereg 20 000 emberrel és tüzérséggel fogja támogatni Jegorov ezredes kifejlődő hadműveletét. Tehát az történt, hogy mialatt Foch tábor­nok a román beavatkozást tervezte Dél-Orosz­­országba, a vörös hadsereg Románia közvetlen közelébe került, és vissza akarta foglalni Besz­­szarábiát. A szovjet hadsereg győzelme alkalmat adott a románoknak arra, hogy megzsarolják a fran­ciákat oly értelemben, hogy a Szovjetunió el­len ígért segítségért engedményeket kérjenek a magyarok kárára. A párizsi békekonferenciára kiküldött román bizottság memorandumban bizonyította a szö­vetségeseknek, hogy Románia közvetlen bolse­vik támadásnak van kitéve. A románok azt ál­lították: a román kémszolgálatnak biztos tudo­mása van arról, hogy a magyarok megegyezést kötöttek a fiatal Szovjetunióval, és közös tá­madást akarnak intézni Románia ellen. Ez a román jelentés minden alapot nélkülözött, a szövetségesek mégis arra a megállapodásra ju­tottak, hogy mivel Romániát az oroszok és a magyarok körülvették,­az, mint utolsó bástya a bolsevizmus ellen, a szövetségesek támogatá­sát kell, hogy élvezze. A románok sürgős katonai intézkedéseket kértek a magyarok ellen, és a francia hadve­zetés azt javasolta a francia miniszterelnöknek, hogy az erdélyi kérdésben Franciaország ál­lítsa megtörtént események elé a szövetségese­ket, és biztosítsa Erdélynek a románok útján történő megszállását, és francia segítséggel a Magyar Tanácsköztársaság szétzúzását. Ugyanebben az időben a bukaresti amerikai katonai attasé, Yates ezredes jelentette a fran­cia főparancsnokságnak, hogy az Erdély meg­szállásán felháborodott magyarok harcolni fog­nak a románok ellen, és nem fogják elfogadni a franciák határozatait. Yates ezredes kifejezte azt a véleményét, hogy egy magyar—román összetűzésben a magyarok fognak felülkere­kedni. Az amerikai katonai attasé arra akarta rá­venni a francia hadvezetőséget, hogy függessze fel a békekonferencia Erdélyre vonatkozó uta­sítását addig, míg a románok nem lesznek elég erősek ahhoz, hogy a magyarok részéről vár­ható ellenállást a szövetségesek segítségével legyőzzék. A­ Károlyi-kormánynak más elképzelései vol­­­tak­­az erdélyi kérdés­­megoldására — folytatta Pástor professzor tanulmányában —, mert ek­kor megvalósulás előtt állt egy megállapodás arra vonatkozólag, hogy Magyarország szövet­séget kössön az erősödő vörös hadsereggel ab­ból a célból, hogy a magyar demokratikus köz­társaság ellen folyó román és cseh rablóhad­járatot megakadályozza. A magyar vezetők az Oroszországgal kötendő szerződéstől várták Magyarország integritásá­nak a megvédését még erőszak árán is, ha erre szükség mutatkozna. Március 21-én délután Forradalmi Kormány­tanács létesült, amelynek elnöke Garbai Sán­dor volt, de amelyben az igazi hatalom a kül­földi ügyek megbízottja, Kun Béla kezében volt, aki hivatottnak látszott arra, hogy a bolsevista segítséget megszerezze az újonan alakult Ma­gyar Tanácsköztársaság számára. Pástor professzor megállapítja, hogy Ma­gyarország Erdély megtartását annak a fegyve­res erőnek a segítségével látta biztosítottnak, amelyet a franciák a románok segítségével akartak legyőzni. A francia ultimátum Romániának juttatta Erdélyt a románok által megígért szovjetellenes segítség fejében azért, hogy megmentsék a Dél-Oroszországban legyőzött francia interven­cionista csapatokat. Sajnos azonban a vörös hadsereg elég erős volt, hogy megvédje Ukrajnát, illetve Orosz­országot, de nem volt elég erős ahhoz, hogy segítséget nyújtson a Magyar Tanácsköztársa­ságnak a magyar területek megvédésére. Az ügyben az egyedüli nyertes fél Románia volt, aki a trianoni szerződés szerint megtar­totta Erdélyt, és a francia hadsereg segítségé­vel büntető hadjáratot indított a Magyar Ta­nácsköztársaság ellen, teljesen kirabolva a véd­telen Magyarországot. Magyarország a legenyhébb eset A svájci Zeitbild egyik nemrég megjelent szá­mában fenti címmel cikk jelent meg Révész László tollából. A szerző­ sorozatban tárgyalja a közép- és kelet-európai zsidóság helyzetét az első világháború utáni időktől kezdve. A tanul­mány fő megállapítása az, hogy „a zsidóság helyzete Magyarországon volt a legenyhébb”. Helyszűke miatt csupán mondatokat raga­dunk ki a Zeitbild cikkéből: „A második világháború előtti időkben a zsi­dóság helyzete közép- és kelet-európai viszony­latban Magyarországon volt a legkedvezőbb... A zsidók 1848-ban, a szabadságharc idején el­nyerték teljes állampolgári egyenjogúságukat, sőt, 1867 után már — arányszámukat jóval meghaladó arányban — az ország szellemi elit­jéhez tartoztak...” „Maga a Horthy-rendszer nem volt antisze­­­mita, sőt: a zsidó szellemi vezetők száma és hatása a harmincas évek végéig még növeke­dett. 1930-ban — népszámlálási adatok sze­rint — Magyarország lakosságának 5,1 száza­­­­léka volt zsidó származású. Ezzel szemben az ügyvédi kamara 49,2 százaléka, az újságírók és orvosok 54,5 százaléka volt zsidó származású. Német nyomásra 1938-ban, majd 1939-ben jelentek meg az úgynevezett „zsidótörvények”. Úgy Horthy, mint az egyházak, a társadalmi egyesületek és főleg az egyesek mindent meg­tettek a zsidótörvények végrehajtásának eny­hítésére. A deportálás nem is mehetett végbe ezért 1944 tavaszáig, amikor a németek meg­szállták az országot. Csak Budapesten sikerült Horthynak és a magyar kormánynak megakadá­lyoznia a zsidóság deportálását Németország­ba.” A zsidóság elnyomása Romániában Közismert tény, hogy Ceausescu román államelnök már évek óta Izrael kedvében igyekszik járni, hogy ez­zel is elnyerje a világ zsidóságának rokonszenvét, kü­lönösen Amerikában, ahol a zsidóság a hírszolgálati szerveknél erős befolyással rendelkezik. Ceausescu ma­gatartása vajon azt jelentené, hogy a románok tradi­cionális antiszemitizmusát egyszerre zsidóbarátság vál­totta fel? Avagy talán a bűntudatnak és jól ismert ro­mán rugalmasságnak a keveréke idézte elő ezt az őszin­tének aligha nevezhető változást a románok magatar­tásában a zsidóság felé? Múlt idők tanúját idézzük a következőkben, mely híven tükrözi a zsidóság sorsát a két világháború kö­zötti Romániában. Illetékesebb szervet erre nem igen találhatnánk, mint a Zsidó Világkongresszus kebelében alakult Institute of Jewish Affairs (Zsidó Ügyek Inté­zete). Ez a szervezet a második világháborút követő évtizedben, 1952 februárjában egy jelentést tett közzé „Rumanian Jewry in the Postwar Period” címen. Ebből idézzük a következőket: „Zsidóellenes diszkrimináció Romániában régóta bevett politika volt. Ennek a politikának példájaképpen­­­ megemlíthető az 1924-es állampolgársági törvény, mely ... zsidó családok ezreit tette államon kívülivé; a Bratianu által hozott rendeletek a kiskereskedelemről, a magán­­­ iskolák megrendszabályozása és a középiskolai vizsgáz­­tatásokról szóló törvény, melyek mindegyike megfosz­­totta a zsidókat és gyermekeiket a mindennapi kenyér­­től, illetőleg nevelési lehetőségektől. *. . Egyetemi diákok által rendezett zavargások és pog- ,'' romok 1926-ban előfutárai voltak az 1940 után bekö­­vetkezett véres tömegmészárlásoknak éppen úgy, mint az 1934-ben hozott törvény a nemzeti munka védelmé­­ről prototípusként szolgált a későbbi náci rendszabá­­lyoknak a zsidók eltávolítására gazdasági pozícióikból. A Goga-féle állampolgársági törvényrevízió 1938. ja­nuár 21-én, mely minden zsidótól megkövetelte, hogy okmányokkal bizonyítsa jogát a román állampolgárság­­t­­­ra, egész nyilvánvalóan arra irányult, hogy a zsidó­­lakosságot kisemmizzék jogaiból. Jóllehet Goga csak hat hétig volt kormányon, az általa hozott törvény gya­korlatban maradt olyannyira, hogy a második világhá­­ború kezdetéig már 270 000 zsidó vesztette el állampol-­­ gárságát és vele együtt a megélhetéshez való lehető-­­­ségét.Teljes erővel akkor kezdődött az üldözés, amikor Románia hűséget fogadott a tengelyhatalmak külpoli- ... tikájának, 1940 júliusában. Egy hónappal később egy széles körű, faji megkülönböztetést megtestesítő zsidó­­ statútumot hoztak törvénybe, melynek eredményekép­­­­pen a zsidó lakosság kilenctized részét száműzték a fog­­lalkozási ágak legtöbbjétől. Antonescu hatalomra lépé­sével 1940. szeptember 5-én egymásutánban következ­tek a zsidóellenes rendelkezések; a foglalkozásokból ,,­z való kiűzéssel egyidejűleg terroruralmat gyakoroltak a m­a zsidó népesség felett. Nagyszabású pogromok söpörtek végig az egész országon 1940 decemberében és 1941­­. januárjában. A meggyilkolt zsidók számát 6000/10 000- re becsülték.­­ Az orosz—német háború kitörésével 1941. júliusban, melyben Románia a németek oldalán vett részt, vissza­foglalva Besszarábiát és Bukovinát az oroszoktól, kez­detét vette a román zsidóság üldözésének legvéresebb fejezete. A Jassiban és Kisinyevben véghezvitt pogro­mok nyomában megkezdődött a fent említett területeken az egész zsidóság gettókba tömörítése Kisinyevben és Csernovicben, majd pedig ezt követőleg példátlan bru­talitással véghezvitt deportálásuk Transistriába, Ukraj­ ,­­­nának a románok által igazgatott részébe. Ennek ered- - . , ményeképpen abból a 330 000 zsidóból, akik ezeken a területeken éltek, csupán 16 000 maradt 1942 augusz­ -m­á­tusában, s abból is csupán 99 (!) az egykor virágzó nagy zsidó központban, Kisinyevben...” r. Az eredeti angol szöveget lásd a 8. oldalon! -te -t I -VI­­II.Ti Zsidók és magyarok egyaránt ellenség romái szemben -ro m* ( A román sovinizmus magyarellenességét dokumen- ' tálni sajnos felesleges, és a románok antiszemitizmusé- ' , / hoz sem fér kétség. A kérdés csak az, melyiket gyűlölik á­t jobban: a magyarokat vagy a zsidókat? Zathureczky Gyula, Erdélyből származó közíró bő­vebben foglalkozott ezzel a kérdéssel „Erdély, mióta másképp hívják”, még 1939-ben Budapesten megjelent könyvében, melyben megállapította, hogy a román so­viniszták „első és legnagyobb ellenségnek a zsidóságot tekintették”. Rámutatott arra, hogy Romániában már azokban az időkben, amikor Európa a filoszemita libe­ralizmus érájában élt, antiszemita mozgalmak születtek. •*•'».!.?’ ' Románia csak a berlini kongresszus nyomására adta ■ ; ’ meg a zsidóknak a polgári jogokat. *m­ Arra, hogy a magyarellenes propaganda a magya­­rokat és zsidókat egy kalap alá vette már a múlt szá­­­­zadban is, érdekes történelmi jegyzeteket tartalmaz Etienne Pascu-nak a Revue de Transylvanie-ban, 1938-­­­­ ban közölt írása (367. old.). Mint ismeretes, Ferenc "­. ' Ferdinánd főherceg magyarellenes, egyúttal románba- V­­ Wu­h­rát volt, s elgondolásai között szerepelt Erdélynek Ro­mániához való csatolása. A millennium évében, mintegy ünneprontásként, a­­ trónörökös egyik legbizalmasabb­ embere, Lueger bécsi­­ polgármester, jövendő miniszterelnök- vagy külügymi­­niszter-jelölt, 1896. június 9-én a bécsi Svoboda-terem­ben a nemzetiségek, s így a románok részvételével is,­­ gyűlést hívott össze. A gyűlés célja állásfoglalás volt­­’ Magyarország állítólagos ezer éve ellen. Ugyanakkor a gyűlés elismerését és együttérzését fejezte ki Magyaror­szág és Erdély valamennyi nem magyar nemzetiségének, a „zsidó—magyar elnyomással szemben”. Buzdította őket, hogy tartsanak ki a küzdelemben, mert ügyük igazságos, és biztosan eljut céljához. Az eredményt tudjuk. A

Next