Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)

1980-09-21 / 36. szám

HITES KRISTÓF: Egy könyv, Irály különös figyelmet érdemel Történelmünk — Örökségünk címmel értékes könyv jelent meg a külföldi magyar sajtó piacán. Dr. Székely Zoltán irányítása alatt több világrészen szétszórt, önmagukat megnevezni nem akaró szakismerői a magyar múltnak és műveltségnek, tetszetős kiállítású és színvonalas tartalmú könyvvel gazdagították az emigrációs magyar irodalmat. A kézikönyvet, amely a magyar nemzet eredetét, európai történelmi szerepét, sajátos műveltsége és nemzeti élete kibontakozását Mátyás királlyal bezárólag tárgyalja, szakavatott írói elsősorban annak a fiatal magyar nemzedéknek szánják, amely az idegenben, de odahaza is, és még inkább a kisebbségi területeken, korlátolt vagy torzított ismereteket kap fajtája múltjáról, és éppen ezért népi-nemzeti öntudata sorvadásra ítélt. A kézikönyv kiemelkedő értékei: a magyarság történelmét alakító események, tények szabatos és világos összeállítása könnyen érthető, irodalmi szintű nyelven, emelkedetten tartózkodó, de ugyanakkor határozott magyar öntudattal és tudományos biztonsággal követett cél, hogy a nemzetéről hiányos vagy torz ismeretekkel rendelkező magyar fiatalságban felébressze a Zrínyi Miklós által kifejezett nemes magyar öntudatot: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.” A könyv tíz fejezete nemcsak a magyarság európai történelmi szerepének kibontakozását kíséri nyomon a Mátyás király alatt elért nagyhatalmi állásig, hanem a tudományos kutatás legújabb adataira épített összefüggő képet ad a honfoglalás előtti múltunkról: a Kárpát-medence földrajzi természetéről, és bejövetelünk előtti szerepéről; az ott velünk együtt élő nemzetiségekről és a magyarsággal való viszonyukról, nyelvünk és egész műveltségünk eredetéről, sajátos természetéről is. Amíg cáfolja vagy kiigazítja az ellenséges szándékkal rólunk terjesztett ferde véleményeket és szomszédaink kimondott történelemhamisításait, óvatosan tartózkodik elfogult mellveregetéstől, más népek iránti ellenszenvkeltéstől, ami vagy másfél század óta akadálya a Kárpát-medence népei őszinte egymásra találásának. A könyv nyomdailag is úgy készült, hogy összehajtva a zsebbe is beillik. Az egyes fejezetek különálló egységet alkotnak, s leválasztvakülön is kezelhetők Stílusán érzik a több szerző különféle hangja anélkül azonban, hogy ez zavarná az összhatást, vagy csökkentené a könyv felvilágosító, nevelő jellegét. Tájékozott felnőttek is élvezettel és haszonnal olvashatják. Fő célja azonban, hogy minden szülőnek, aki szívén viseli gyermekének megismertetését ősei múltjával, alkotásaival és sorsproblémáival, ehhez megfelelő kézikönyvvel szolgáljon. Ennél továbbmenő szándék is kiérezhető a könyvből: a szerzők bizonyára azzal a várakozással fektettek időt és pénzt munkájukba, hogy a külföldön élő magyarok, akik hazamennek látogatóba, akár az anyaországba, akár a szomszédos államokba, magukkal viszik ezt a könyvet érdemes ajándékul a fiatal magyaroknak, akik már az elhallgatások, ferdítések és hamisítások légkörébe születtek bele. A könyv ára (10 dollár) csak részben fizeti vissza a befektetett anyagi áldozatot. Az összmagyarság részéről őszinte köszönet illeti a névtelen szeszők önzetlen odaadó munkáját, amiért viszonzásul a jó ügy szolgálatát várják a szabad világban szétszórt magyarságtól. Akik felismerik a könyv értékét, várakozással fognak nézni a következő kötet megjelenése elé, és önkéntelenül beállnak terjesztői közé. (Megrendelhető: Hungarian American History — P. O. Box 817, Palo Alto, California 94302, USA.) FOR THE HUNGARIAN DAY SUNDAY. SEPTEMBER 28.1980 Phone: (419) 483-3435 SUNDAY DINNERS SERVED 11:30 — 2:00 Snack Bar Everyday 12:00 o’clock NOON MASS in Hungarian WAY OF THE CROSS IN HUNGARIAN, 2:00 P. M. 150 Wooded Acres — Rustic Paths — Grottos — Stations of the Cross MARYW00D, OHIO Six miles So. of Bellevue, Ohio, on Route 269 STIRLING GYÖRGY: Tíz év után A világmindenség korához képest tíz év egy pillanat tört része, az emberélet mértékével mérve azonban már hosszú idő. A születés és halál közti ív alig foglal magába hatszor-hétszer ennyit, és az ember alkotó korszaka nem több három-négy évtizednél. Tíz esztendő nagyon rövid tud lenni, de tűnhet örökkévalóságnak is. Börtönben, magányban, elhagyottan iszonytató lassan múlik el tíz év, míg az események sodrában alig kapunk észbe, s máris elrepült. Visszatekintve pedig fordított a helyzet: azokat az éveket, amelyeket változatosság nélküli egyhangúságban morzsolunk le, elsuhant pillanatnak érezzük, élményekben gazdag, tartalmas évekre visszanézve pedig úgy érezzük, azok bele sem férhettek egy évtized keretei közé. Aikott nincs miben megkapaszkodnia az emlékezetnek, emitt az egymásra torlódó események keltik — utólag — a látszatot, hogy többet éltünk meg, több telt el az életünkből, mint egy rövid tízesztendős szakasz. Tíz év tehát igen relatív terjedelmű lehet számunkra. S ha én most visszanézek a magam mögött hagyott kerek, lezárt évtizedre, bizony nem is tudom, hosszúnak érzem-e azt vagy rövidnek? Rövid volt, mert új benyomásokkal, tapasztalatokkal, új körülményekkel és feladatokkal ajándékozott meg, s ezek befogadása, a velük való ismerkedés egy percig sem hagyott unatkozni, de mégis, mindennek ellenére végtelen hosszúnak tűnt. Hosszúnak tűnt, mert még soha nem voltam ily soká távol hazámtól. Távol a szüleim sírjától, távol a régi barátoktól, a háztól, ahol felnőttem, és a várostól, ahol öt évtizeden át megszakítás nélkül éltem, amely tanúja iskolás éveimnek, első szerelmemnek, az ifjonti nagy terveknek, ahol férfivá értem, és megtaláltam élethivatásomat, ahol annyi örömöt s ahol annyi bánatot éltem át, ahová annyi szép emlék köt, s ahol annyi szenvedésben volt részem. 1. Ebben a hónapban múlt kerek tíz éve, hogy elhagytam Magyarországot, elhagytam — tán . örökre — szülővárosomat, Budapestet. A világ ] legszebb városát. ] 1970 szeptemberében, egy hűvös őszi napon hagytuk magunk mögött a magyar határt. Soha nem felejtem el a percet: vigasztalan eső permetezett, amikor az erődítményhez hasonló , hegyeshalmi határállomáson egy géppisztolyos katona felemelte a betonba ágyazott, karvas- ] tagságú acélsorompót, és intett, hogy mehe-tünk. Akkor már túlestem egy olyan alapos , személyi motozáson, amilyenekre csak a bőr- , tönévekből emlékeztem, és máig sem tudom, ez a megtiszteltetés személy szerint nekem szólt, , vagy csak véletlenül „szúrtak ki” a sok száz várakozó utas közül. A nyirkosság a bőrömig , hatolt. A szándék, hogy nem térek többé vis-sza már régesrég megérett, de a vámőrök utolsó gesztusa, a motozószobában átélt percek vala-hogy könnyebbé tették a búcsút. — A soha viszont nem látásra! — morogtam fogaim közt a mogorva vörös csillagos határőr felé, aztán fellélegeztem. Szabad földre értünk! A végső búcsú viszonylag könnyű volt, a döntés azonban nehéz. Évek vívódása kellett ahhoz, hogy valaki már jóval túl a negyedik « I, ,n.M, m.......................1,------------------------------------ Az X-en, rászánja magát a megmásíthatatlan lépésre, hogy elhagyja szülőhazáját, és családosi túl nekivágjon az ismeretlennek. Ahol senki sem várja, ahová senki sem hívta, s ahol, ki is tudja, sikerül-e megkapaszkodnia, új egziszten-ciát teremtenie? Ha valaki 1956-ban ilyen vagy olyan ok miatt, ilyen vagy olyan meggondo- lásból otthon maradt, annak a hatvanas évek végefelé már nagyon meg kellett rágnia az el-! határozást, hogy hátat fordítson a kommuniz-! musnak. A világ segítőkészsége időközben igen megcsappant, a menekültek iránti rokonszenv lelohadt, és a legtöbb ország sorompója bezárult. Aki a hatvanas évek végén vett vándor- botot a kezébe, az már nem számíthatott lelkes; fogadtatásra, bőkezű támogatásra, csak elhanyagolt menekülttáborra, ahol az osztrák rendőr gyanakodva mérte végig az érkezőt, s úgy kérdezte: — Aztán miért jött el Magyarország- ról, hiszen ott már megjavult a helyzet, nem? Mit lehet erre felelni? Hogyan lehet egy békesi rendőrrel megértetni, miért választja valaki: ötvenéves fejjel a bizonytalan menekültsorsot, ahelyett, hogy a népi demokratikus Magyaror-szágon építené a szocializmust? Hogyan lehetne jó megmagyarázni egy szabad ország polgárának, hogy mi is tulajdonképpen az a szocializmus? Miképp tudná valaki érzékeltetni azt a légkört, azt a társadalmi közeget, melyben Magyarországon kilencmillió kiszolgáltatottnak élnie, dolgoznia kell? Az ország egytizede jól él ebben a a kiváltságos új arisztokrácia tagjainak és a közegben, akár hal a vízben. A pártbasáknak, könnyebb élet reményében szolgálatukba sze- ^ gödött megalkuvó szolgahadnak valóban „para j dicsőm”, ígéret földje Magyarország, de a ki ^ lencmillió dolgozó polgár, a munkások számára, akiknek a szocializmus állítólag épül — csak! ^ az ígéretek maradnak. Vajon megértené, megérthetné-e valaki, aki a Lajtától nyugatra él, hogy mit jelent állandó levegőhiánnyal küzdeni, légszomjat érezni?" Ahogy évekkel ezelőtt, nem sokkal szabad földre érkezésem után fogalmaztam meg — ami-kor még frissen éltek az otthoni emlékek —. Az ember úgy érzi, egy fülledt, levegőtlen, iz,zadság szagú vidéki vasúti váróteremben ácsorog, és lesi az elrobogó vonatokat, nézi a kint zajló életet. Kimenni nem szabad, így hát rá- . tapasztja orrát a piszkos üvegre és integet, kiadbál az élet elsuhanó vonata után, melynek fényesen kivilágított ablakai mögött emberek ülnek, nevetgélve beszélgetnek, és ügyet se vetnek a szánalmasan kalimpálóra, ott, a légypiszokkalborított homályos üveg mögött. A vonat ismeretlen, friss levegőjű tájak felé röpíti utasait, de te maradsz, mert maradnod muszáj, mert a váróterem kopott padjai közt rendőrök kószálnak, és lapos pillantásokkal kísérik min- aden mozdulatodat. A peronra csak külön jegy- , gyet léphetsz, de a pénztárablak redőnye b-e húzva, nincs kihez fordulni. A felírás: „Zárva”, „ körülötted reménytelenül fakó, fásult tekintettek, munkától elcsigázott ábrázatok, melyeknek vonásait alig világítja meg a mennyezetről egy 11 szál dróton fityegő, pislogó villanykörte. A testek és esőtől ázott kabátok kipárolgásától olyan sűrű a levegő, hogy az arcok összemosódnak, valahogyan mind egyformának tűnnek, és te oxigén után kapkodsz. Azt hiszed, megfulladsz. A légkör, igen, a légkör, a politikai és a szelelemi légkör az, ami nyomasztó, s amit sokáig nem lehet elviselni. Az ember orrára, szájára tapad a levegő, és a nyúlós, nyálkás massza ránehezedik a tüdejére. S közben az idegeit kikezdik a mindennapi élet láthatatlan alkudozás- ■ megalkuvás baktériumai, amelyeknek csípései nyomán nehezen gyógyuló, gennyes sebek maradnak. A sebek érzékenyek, s lassan annyira ellepnek, hogy már úgy érzed: aki hozzád ér, a nyers húst tapintja. Gépiesen végzed amit éppen kell ahhoz, hogy élj, de örömöd nincs benne: tudod, hogy eleve meddő minden tetted, láthatatlan falba ütközöl, akaratod célját veszti, és belülről bont szét a naponta ismétlődő védtelen kiszolgáltatottság, szellemi megnyomorodottság. Aztán egyszer eljön az a nap, hogy úgy érzed: nem bírod tovább! De megfogalmazták már ezt mások is, más szavakkal. írtak már sokan az állandó gyanúról és gyanúsításokról, az egymás iránti bizalmatlanságról, a szüntelen színészkedésről, írtak az ideológiai korlátoltságról, a csökkent értékűek vezetéséről, az ordító provincializmusról, a mindenen eluralkodó középszerűségről, a szellemi igények leértékeléséről, írtak a szervezett besúgásról, a proskribáltak folyamatos üldözéséről és az időnként fel-felújuló osztályharcos terror hullámokról. És írtak már az egyhangú, egyszóamú propagandáról, a sajtó, a könyvkiadás és a színház sivárságáról, az emberek értelmi képességeinek megszégyenítő lebecsüléséről, a ki- ■ vezénylésekről, az „önkéntes” sarcolásokról és , a vég nélküli megaláztatásokról, az emberi individuum megsemmisítéséről. Az ember elérkezik egyszer ahhoz a ponthoz, amikor már elege van abból, hogy hallgassa a nyilvánvaló hazugságok igazságként való hir-detését és az igazságok, az örök erkölcsi törvények sárba rángatását. Egyszer megelégeli az örökös alakoskodást, a képmutatást, mely lassan-lassan aláássa a jellemet, és előbb-utóbb az , önbecsülés rovására megy. Végül már odajut az ember, hogy önmagával sincs tisztában: már ő nem is tudja hányadán áll, és melyik az igazi ténje. A belső, a gondosan titkolt, vagy a kívül hordott maszk, a másoknak szóló. Ellensúlyozhatja-e mindezt az aránylagos anyagi jólét, s hogy otthon a háztartások zömében már van mosógép, hűtőgép és televízió? Adhatnak-e materiális javak értelmet, értéket az életnek, meghozhatják-e a lélek békéjét, egyensúlyát? Aligha. A hazai adottságokból és körülményekből hiányzik valami, amit a statisztika számai nem mutatnak ki. Hiányoznak az igényesebb, az emberhez méltó élet feltételei, hiányzik az egyéni (és az állami) függetlenség, a demokrácia ésaz emberi szabadságjogok ózondús, éltető, alkotásra ösztönző levegője. Újabban mind többen járnak haza látogatóba Olyanok, akik már 30—35 éve élnek szabad földön, hogy azzal térjenek vissza, milyen változásokat, micsoda fejlődést láttak, mennyire épül-szépül Magyarország! Ezektől, akik a külsőségek, elsősorban az építkezések alapján ítéljük meg turistaútjuk alatt a hazai életet, csak egyet szoktam kérdezni: Vajon máshol nincs-e fejlődés, nincsenek-e épülő házak, lakótelepek? Dehogy nincsenek! Hát akkor miért ne lennének a szocialista Magyarországon is, amikor a technika mérföldes léptekkel halad előre? Ez azonban még semmit sem bizonyít. A látványos építkezések Potyemkin-falai mögött az élet sivár, a mindennapok szürkék és kilátástalanok. A társadalmi közérzet kiegyensúlyozatlan és törékeny. (1969-ben Lengyelországban jártam, ámultam a szédületes építkezéseken. És állíthatja-e valaki, hogy a lengyel nép boldog? S ha már az építkezéseket tekintjük mércének, vajon ha egy szabad rendszerben élhetne a magyar nép, nem lenne-e sokkal nagyobb a fejlődés, nem építettek volna még sokkal több házat? Annyit, hogy jutna saját otthon mindenkinek, valamennyi fiatal házaspárnak, és nem kellene kínlódniuk albérletben, társbérletben, szülők nyakán. És nem kellene félniök a gyermekáldástól. Állítom, hogy az „átkos” Horthyrendszer — az ötven év előtti műszaki fejlettséget alapul véve — két évtized alatt viszonylag többet épített a Trianon csapásától földre sújtott, teljesen magára hagyatott szegény kis országban, mint a szocialista államok egymást kölcsönösen segítő nagy közösségébe beintegrálódott kommunista rendszer három és fél évtized alatt. Aki a kádárizmus nyújtotta fejlődésen lelkesedik, mert egy — látszatra — más országot talált otthon, mint amiből a háború után eljött, menjen haza nyaralni, vagy — ha annyira kedvét leli abban, amit ott láthat — akár véglegesen is. Nem kétséges, hogy egy más világban fogja találni magát, mint amilyent 25 vagy 30 évvel ezelőtt otthagyott. A fejlődés ahhoz képes valóban óriási. De én mégis maradok. Mert én a Kádár-rendszer elől jöttem el, és az még ma is ugyanaz, mint tíz esztendeje volt. Egy évtized túlságosan rövid idő ahhoz, hogy alapvető változások történhettek volna odahaza. A szellem ma is változatlan. És tíz évvel ezelőtt én ezzel lettem torkig. A frissen épült házak és a dús választékú kirakatok engem nem tévesztenek meg: éppúgy nem tükrözik a rendszer hű képét, mint ahogy a magyar népet sem azonosíthatjuk a rendszerrel: a magyar nép nem tehet arról, hogy szovjet megszállás alatt kénytelen élni, hogy kommunizmust erőszakoltak rá. Álmatlan éjszakákon gyakran kérdem magamtól: újra nekivágnék-e, ha tíz évvel visszafiatalodnék? . . A válasz fájdalmas. Mert tíz éve haza nélkül élni nem könnyű (de szerencsések is azok, akik az idegenben „új hazát” emlegetnek — hiszen hazánk, akár anyánk, csak egy lehet), de szabadság nélkül élni még nehezebb. Lehetegen. Akárcsak levegő nélkül. ia és segdíjfotó piac (Folytatás az 1. oldalról) Lehet. De vajon nem az a nagy államférfi legnagyobb adottsága, ha tanácsadóit jól választja meg?! És Reagan külpolitikai tanácsadói valóban kitűnő szakemberek, köztük, mint tudjuk, olyan kiváló , magyar ember és világkapacitás, mint Teller Ede professzor. Egy államférfinál, ha lehet, a tudásnál is fontosabb a jellem. Reagan, mint mondottuk, meggyőződéses keresztény. Ellenfelei is elismerik, hogy becsületes, adott szavát mindenkor állja. Lelkiismeretes, szorgalmas, és ha hibázott, nem szégyelli bevallani. Mint kormányzó, elsősorban azzal szerzett nagy népszerűséget, hogy beosztottait mindig és minden körülmények között megvédte, így aztán munkatársai rendíthetetlen lojálisak vele szemben. Jelen pillanatban azonban az amerikai választás kimenetele, november első keddjének eredménye még egyáltalán nem biztos. Sok számítást felboríthat Anderson képviselő önálló jelöltsége. Ez minden szavazatért, amit a republikánusoktól elvesz, a demokratáktól kettőt vesz el, s bár maga nem lenne elnök, a két másikat kisebbségbe szoríthatja. Ez esetben az elnököt a képviselőház választaná, ahol a demokratáknak többségük várt. A fivérével megterhelt Carter „tüchtig” küzdő volt, az alsó szinten folytatott és belpolitikai küzdelem tekervényeiben rendkívül járatos, ezenkívül nagyszerűen ért ahhoz, hogy az elnöki minőségével járó helyzet adta előnyöket jól kamatoztassa. El kell ismerni tisztességes emberi jellemét, de „Billy” felborította a párt hadállásait. Ha azonban végül Reagan győzne, semmi okunk az aggodalomra. Mert egyrészt politikai múltja, másrészt újabb megnyilatkozásai ismeretében bizonyosra vehetjük, hogy barátai és szövetségesei jó és megbízható partnere lesz. " (Új Európa) l tenni ezt az embert? Állítólagos neve dr. Emánuel Merdinger. Állítólagos foglalkozása: ny. egyetemi tanár. Osztrák származásúnak vallja magát, aki Kolozsvárott született az első világháború előtt, iskoláit Romániában végezte, és négy évet töltött német koncentrációs táborban. Az 1970-es évek elején tűnt fel Gainesville (Florida) egyetemi köreiben, mint a románok lelkes rajongója és a magyarok ádáz ellensége. Ő az, aki kihozta Romániából az 1946. évi román népbíróság által távollétükben elítélt 28 magyar — köztük XVass Albert — hivatalos névbírósági papírjait, és követelte, hogy az igazságügy-minisztérium indítson eljárást ellenük. Ő az, aki Wass Albert kiadatását még ma is szorgalmazza, és ellene a sajtótámadásokat irányítja. Ő az, aki a mai román kormány védelmében többször is megjelent a szenátus különbizottsága előtt, hirdetve, hogy „Románia az Egyesült Államok leghűségesebb szövetségese”, hogy a romániai magyaroknak nincs panaszuk a bánásmód miatt, mert „jobb dolguk van, mint maguknak a románoknak”, és hogy „a román Erdélybe beszivárgott magyarok létszáma nem haladja meg a fél milliót”. „Merdinger úr” évente kétszer-háromszor ellátogat Romániába, és minden alkalommal „bizonyító anyaggal” tér vissza a „magyar fasiszták és háborús bűnösök” ellen. Saját bevallása szerint személyes barátság fűzi Ceausescu román diktátorhoz, különösképpen Ceausescunéhez, aki tudományos vonalon „kollégája" is. Aki ráismer erre az egyénre, és tud valamit a múltjáról, az írjon a lap szerkesztőségének!