Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)
1980-09-21 / 36. szám
8. oldal] KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA iymTzeptcnmcrzk HUNGARICUS: Hazug szavak az Igaz Szóban (Befejezés) ! Itt jelentkezik majd a történelemhamisítók és felbérelt áltudósok legnagyobb politikai problémája! A cél mindig az volt, hogy a Nyugat előtt oly szimpatikus „római eredetüket” domborítsák ki. A politikai érdek ezt még évtizedekig így kívánja. A belpolitikai érdek ezzel szemben a „népi dákság”-gal való azonosítást tenné szükségessé, még akkor is, ha a dák nyelvnek nyoma sincs az oláhban. A „2050. évforduló” trák-géta-görög — esetleg sumér — vonal felé hajtja az ábrándozást! Hol lesz lehetséges a kiút a féktelen és esztelen hazudozás e süppedő mocsarából?! A Serafim Duicuhoz hasonló bértollnokok tudják, hogy a diktatúra — ha kell — akár korbáccsal is „újabb bizonyítékokat” fog követelni tőlük. Egyetlen reményük az, hogy előbb-utóbb a propaganda iatanyag toronyszerűen fog domborulni a történelemkönyvek és valósan írt lexikonok felett, s a szakembereket, aggályoskodókat a börtön réme el fogja hallgattatni. A „műveit Nyugat”? Nos, az északamerikai közoktatás megdöbbentő ellaposodása azzal biztat, hogy — előbb diákokkal, majd — politikusokkal előbb-utóbb minden maszlagot könnyedén meg lehet etetni. A „tétel” világos: aki nem „hisz” a románságban, mint „az emberiség egyik legrégibb kultúrnépében”, az „nacionalista-magyar”, az „fasiszta reakciós” vagy „kapitalista”. Serafim Duicu ügyeskedve valós történelmi adatokat írt ki a trák-géta Burebista királyról— valamelyik egyszerűbb, rövid lélegzetű enciklopédiából. Ez — gondolta —- máris megadja cikkének a „tudományosság” légkörét. Mondatok következnek a „trák-géta-dák népvándorlásról”. Erre se szedné még elő a piros ceruzáját a történelemtanár, ami meg a többségében remélt, iskolázatlan tömegeket illeti, azok előtt máris talán „tudománytiszteletet” idéz elő a meg nem értésből keletkezett zavarodottság ... Duicu hirtelen átcsap a római hódítás idejére, szót sem ejtve a dákok kiirtásáról, tömeges öngyilkosságáról. Nem! A derék dákok ehelyett „... kivonulnak, de csak a történelemkönyvből, amelynek hátat fordítanak, azonban megmaradnak az élet sokkal jelentősebb könyvében, azaz nagymértékben hozzájárulnak a román nép entogenezisének folyamatához, s rányomják bélyegüket e nép szellemi arculatára, jó pár alapvető mítoszára, különösképpen pedig a módra, ahogy keletkezésétől napjainkig kiveszi részét az egyetemes történelem alakításából”. Azaz, más szavakkal kifejezve: Duicu beismeri, hogy a történelem semmit sem tud bizonyítani a dák-román rokonságból, de — „vallásos hitet” formálva — ex cathedra kijelenti, hogy mindennek ellenére a románság tovább folytatója a dák szellemiségnek, fajnak, mítosznak, s a román „történelemformálásban” ismét megjelenik a történelem lapjairól már két évezred előtt kivonult hős dákság. Nincs bizonyíték? „Hínni” kell benne! A hit nagyobb erő a tudománynál is! Ez nem elég. Bukarest „bizonyítékokat” kér a megfizetett áltudósaitól. Erre a sarokba szorított Duicu az ókori Strabonius görög tudós Geográfiáját idézi, mely valóban ír a gétákról, Burebistáról, sőt: idézi Lucanus latin költőt is, sőt, a görög Herodotost, a „történetírás atyját” is. Most azt várnánk, hogy e nemes idézeteket tényleg valami hajánál fogva előrántott „bizonyítás” követi a dákság és a románság fajinyelvi kapcsolatát illetően. Nos, Duicu ügyetlenebb még történelemhamisító társainál is. — Üres szavakkal zárja a görög-római idézetektől tekintélyeskedő szakaszt: „Egység, szabadság, függetlenség! — E nemes eszményekért küzd és cselekszik Burebista, ezekre épül majd a román nép egész történelme, általuk érezteti hatását nemcsak az egyetemes történelemben, hanem a művelődés, a politikai és erkölcsi doktrinák, a tudományok terén is. A román vajdák valamennyi nagy csatája a szabadság, a népnemzeti méltóság, az állami egység és függetlenség jegyében vívott csata... A szabadság, a béke, az egység és függetlenség eszméi, melyek Románia összes politikai és gazdasági kezdeményezését fémjelzik, embrionálisan már a géta-dákok és hős királyuk, Burebista gondolkodásmódjában is ott feszültek!” Bizonyítás helyett az ügyetlenkedő és oknyomozó történelem helyett olcsó, üres frazeológiát adó Duicu kénytelen-keserves botladozása visszafelé sülő fegyvernek bizonyul. A bukaresti politikusok nem ostobák. Ha figyelmesen tanulmányozzák majd Duicu kínlódását, akkor hamar rá fognak jönni arra, hogy az esetleg angolra, franciára fordított írás még azokat is fejcsóválásra fogja késztetni, akik tán eddig hajlamosak voltak a dákoromán elméletet megfontolás tárgyává tenni. Hiába: Decebaltól egészen Burebistáig való visszaidőzítés meghaladta a történésszé kikiáltott Duicu tehetségét, olvasottságát, technikai készségét. Kétségbeesésében „hátat fordít a történelemnek” és mítoszra, görcsös hitre hívja fel a jámbor olvasót. Bukarest nem ezt akarta! Bukarestnek nem lehet elég, ha az amúgy is megfélemlített oláh lakosság „vallást” csinál a feje tetejére állított történelemből. Bukarestnek nem lehet elég, ha a rettegő nemzetiségi sajtótermékek nyálasan megjuhászodva, megvörösödött füllel beiktatják a 2050 évről szóló förmedvényt. A Nyugat megtévesztése a fontos! Nos, a Dukca-cikk nemcsak a bértollnak bukdácsolását mutatja. Hatásában halomra döntheti a mondvacsinált „alapelméletet” is! Ezt Duicu is megérzi, és cikkének végén megint csak Herodotost és ókori társait idézi. Úgy látszik megint neki akar rugaszkodni valami dákoromán bizonyításfélének. De hiába, nem megy a dolog! Teljesen letörve csak pártfrazeológiai konklúzióra jut: „A géta-dákok leszármazottai, akik politikai téren mindig a jog hatalmáért szálltak síkra, és nem a hatalom jogáért, sokszor idéztek elő döntő fordulatot az európai események alakulásában... rendkívüliként értékelt kezdeményezésekkel vívják ki és növelik hazájuk tekintélyét... a megértés, az együttműködés, a kölcsönös segélynyújtás légkörét igyekeznek megteremteni ebben a térségben. Rájövünk, hogy az ősrégi közös alapra, az illír-trák szubsztrátumra épülnek, vagyis olyan érzelmi és gondolati közegből fakadnak, melyben az érdekelt országok s nemzetek óhatatlanul egymásra találnak...” Az az érzésem, hogy amikor Bukarest „hivatalosai” — többek között „a tisztelt és szeretett” pártfőtitkár elvtárs — olvasták Duicu megzavarodott ügyetlenségét, akkor fülük még a magyar nyelvű Igaz Szó szerencsétlen szerkesztői és nyomdaalkalmazottai fülénél is lázasabbra vörösödött... Lázálmokkal, „vallásra” váltott mitológiai történelemmel nem lehet áltatni a Nyugatot! Süllyed, de ilyen mélyre eddig még nem süllyedt a közoktatás, az általános műveltség sem! Duicu „öngólt lőtt”, és ügyetlensége miatt sorsát aligha kerülheti el. Az Igaz Szóba sok-sok hazug szó került, hiába: a magyar kultúra szórványainak megjelenési lehetőségéért a megaláztatás súlyos árát kell fizetni, de Serafim Duicu kétségbeesett megzavarodottságának, mocsárba tekeredésének, saját hazudozásai hálójába botlásának, „öngóljának” leközléséért dicséret illeti az Igaz Szót. Elvégre igazat úgyis lehet nyilvánítani, ha reflektorfénybe állítjuk a hazug embert, akit könynyebb utolérni, mint a sánta kutyát... Amerika! magyar könyv és író sorsa (Folytatás az 1. oldalról) főtlen küzdelemben. A hazai rendszer örökölte a hagyományokban gazdag magyar könyvipart. Azzal sem mennyiségileg, sem minőségileg versenyezni nem tudunk. Alacsony bérekkel, aránylag kis rezsivel és haszonnal, olcsón termel. (Természetesen amíg a könyv az itteni kereskedőkön keresztül eljut az olvasóhoz, alaposan felmegy az ára. De rendesen még így is olcsóbb az amerikai kiadású könyveknél, és a nyomás, kötés minősége is jobb.) Csak az a baj, hogy a régi irodalmi könyvektől eltekintve, jórészt tendenciózus, politikai célzatú könyvekkel árasztják a sokszor tájékozatlan magyar olvasókat. Ennek veszélyét, azt hiszem, nem kell különösebben részleteznem. Ha azt akarjuk, hogy a magyar irodalom megmaradjon Amerikában, akkor sokkal több magyar olvasónak, könyvpártolónak kell jelentkezni Amerikában. Lelkiismereti kérdéssé kell tennünk az érdemes amerikai magyar könyvek pártolását. Meg kell szüntetni a parochializmus bűnét, és támogatnunk kell minden érdemes magyar könyvet a szerző vagy a kiadó politikai vagy vallási hovatartozására való tekintet nélkül. A magyar kiadóknak szövetkezeti alapon kell megállapodni egy országos kiadói és terjesztési programban. A magyar könyvek terjesztésébe be kell vonni a lelkes magyar hölgyeket! A munka elindítása céljából javasolnám az érdekelt írók, kiadók, könyvkereskedők összehívását egy országos ankétra a Magyar Találkozó keretében. Ahol annyi kiváló koponya és jómódú magyar gyűl össze, ha van bennük akarat, lehetetlen, hogy ne találnának rá az amerikai magyar könyvkiadás és könyvbarátok megszervezésének módjára. Két lehetőség áll előttünk. Vagy együtt menekülünk meg, vagy külön-külön pusztulunk el. Az előbbi esetben feljegyzi nevünket a magyar kultúrtörténelem. Az utóbbi esetben kitörlik nevünket az Élet könyvéből. Egy hihetetlen nyilatkozat (Folytatás az 1. oldalról) Jól jelentette be, hogy eltörlik a kötelező vallásoktatást. Megkezdődött az agitációs brigádok munkája: házról házra, iskoláról iskolára jártak, fenyegetéssel és hízelgéssel rá akarták venni a szülőket, hogy gyermekeiket ne írassák be hittanra. Ebben nyilvánult meg a „lelkiismereti szabadság”. Ennek ellenére a szülők — minden felekezetből — a gyermekek 95 százalékát beíratták hittanra. Ekkor újra kezdődött a kenyér hideg terrorja: állami alkalmazottakat állásvesztés terhe mellett rákényszerítettek, hogy gyermekeik hittanbeíratási kérvényét vonják vissza. De ez nem volt elég, a hittantanítás megnyomorításának más eszközéhez is folyamodtak. Nevezetesen a hittanárokat vették célba. A legkülönbözőbb ürügyekkel bírósági eljárást indítottak a tanárok ellen, őrizetbe vettek paptanárokat, vagy felírták őket a deportálandók listájára, és valóságosan elhurcolták őket, sokat közülük egyenesen a Szovjetunióba. Ezzel nagyon megritkult a tanárok sora, sok iskolában volt ugyan elegendő diák, aki hittanra jelentkezett, de nem volt hittanár, aki tanítson. A legkülönbözőbb ürügyekkel zaklatták a szerzetesrendeket is. Egy-egy kolostorkertet lefoglaltak azon a címen, hogy ott nem termelnek eleget és jól. Ehhez meg kell jegyezni: Európában a szerzetesrendek teremtették meg az okszerű gazdálkodást. A továbbiakban a kormányhatóságok, tűzrendészeti okokra hivatkozva, elkoboztak missziós otthonokat és lelkigyakorlatos házakat, sok kápolnát pedig kisajátítottak világi célokra. A szerzetesrendek felszámolására is megindult a hadművelet. A polarizálás és a deportálás kombinációjával igyekeztek megbontani a szerzetesek sorait. Egyeseknek csábító ajánlatot tettek magas rangú állami állásokra, másokat letartóztattak. Mikor ez nem járt kellő eredménnyel, az addigi egyes rendőrakciók helyett megkezdték a tömeges lefogásokat. 1950. június 10-én éjszaka a rendőrség körülvette a dunántúli kolostorokat, és kereken ezer szerzetest tartóztatott le, és indított útnak az ország keleti tájaira, férfiszerzeteseket és apácákat vegyesen. A püspöki kar azonnal tiltakozott, de a párt közölte a püspökökkel: a szerzeteseket szabadon bocsátják, ha az Egyház elfogad és aláír egy, az állam által ajánlott „szerződést”. A püspökök érthető módon kijelentették: így, ilyen nyomás alatt semmiféle egyezkedés nem lehetséges. Ekkor a kormány — június 19-én — újabb ezer szerzetest vett őrizetbe, egyben pedig elterjesztette a hívek és a papság körében, hogy a lefogott papokat Szibériába viszik. Vagyis: revolvert szegeztek a püspökök mellének, s újra felszólították őket az Egyház-állam szerződés elfogadására. A püspökök, hogy megmentsék az apácák és szerzetesek életét — számuk akkor 11 000 volt Magyarországon — aláírták a rájuk kényszerített megállapodást. Ez az 1950. augusztus 31-i „megállapodás” lényegében állami diktátum. Az állam „adománya” ez volt: visszaad 8 szerzetesi iskolát azok közül, amelyeket 1948-ban elraboltak. Ez a 8 csak töredéke volt az egyházi iskoláknak. Az állam megígérte bizonyos egyházi intézmények anyagi támogatását a következő 18 évre. Ez a juttatás még csak töredéke sem volt annak, amit az Egyház kulturális célvagyonából az állam korábban elvett. Az Egyháznak viszont köteleznie kellett magát arra, hogy „támogatja a Magyar Népköztársaság államrendjét”. Ez az államrend akkor már döntően istentagadó, ateista államrend volt, teljes egészében rendőrállam. Vallásellenes és népellenes rendszer volt, a püspököket ennek elismerésére kényszerítették. A rendőrállam az Egyház palástját kívánta magára borítani, és az Egyház erkölcsi befolyását felhasználni például az embertelen kolhozosítási politika érdekében. Önkéntes, meggyőződésből fakadó megállapodások-ról, mindkét oldalról szabad akarattal létre- hozott megegyezésről tehát szó sem volt, az Egyházat odaláncolták az ateista államhoz. Ugyanilyen kikényszerített szerződéssel bilincselték meg a többi hitfelekezet egyházát is. A kommunista állam azonban még ezt a kizsarolt megállapodást is megszegte, az egyházak működését egyre jobban nem kulturális, még csak nem is politikai, hanem egyenesen rendőri kérdésnek tekintette. A parlamentben elfogad-, tattak egy törvényt „Állami Egyházügyi Hiva- tal” felállítására. Helyesebb lett volna ennek az „Állami Egyházellenes Hivatal” nevet adni, mert a hivatal legfőbb irányítói Moszkvában kiképzett politrukok voltak, megyei szintű kép-viselői pedig ÁVH-tisztek. Még egy év sem telt el, a kommunista állam máris megszegte a maga által kikényszerített szerződést. 1951 májusában letartóztatták, bíróság elé állították Grősz József kalocsai érseket. Ez éppúgy koholmányokon alapult, és éppúgy kirakatper volt, mint 1949-ben a Mindszenty-per. Józan ésszel tehát elképzelhetetlen, hogy ma, a 30. évfordulón a magyar püspökök jószántukból ünnepeljék ezt az állami önkény által kikényszerített szerződést, és „új, emberibb társadalomról” beszéljenek az ötvenes évekkel kapcsolatban, amikor egyébként nemcsak az egy-házüldözés tombolt. Mert a Rákosi-rendszer rendőrszerve, az ÁVO, ahogy a párt nevezte, „a népi demokrácia ökle” sorban lesújtott a társadalom minden rétegére. 1950-ben indultak meg a rettenetes deportálások, hevesen folyt a parasztüldözés, a munkásságot kizsigerelték a munkahajszával, az életszínvonal az elviselhetetlenség határa alá süllyedt, az írókat irodalmi kolhozba terelték, megszüntették a szabad sajtót, és az állam elsőrangú rendőrállammá változott. Ez volt 30 évvel ezelőtt, ezen nincs mit „ünnepelni”. Minden ünneplés durva történelemhamisítás. ÚTITÁRS írja dr. Szépe László, dr. Gyümölcsszedés Nem messze esik az alma a fájától. Közmondás Ha a fák beszélni tudnának .. Talán beszélgetnek is néha egymással, csak mi, emberek nem értjük a beszédüket. Bizonyára sok hasznosat hallanánk tőlük. Attól az almafától és a kökénybokortól is, amelyik az erdő szélén a tanyaház kertjében virított. Az almafa, teljes tavaszi virágpompában, egyik nap lenézően szólt oda a kerítésnek szánt alacsony kökényhez: Látod, milyen szép menyasszonyi ruhában pompázok? Idén is sok gyümölcsöt hozok, és a gazdám elkényeztet, tisztogat, permetez. Mi a nemes fajtából valók vagyunk. Az alacsony kökénybokor szerényen, de bátran válaszolt az almafának: Azért ne légy nagyon elbizakodva! A gazda engem is tiszteletben tart, és nyeseget, mert én vagyok az élősövény a kert körül, és védlek titeket. Aztán gondoltál-e arra, hogy a te gyümölcsöd, a te gyerekeid mind messzire kerülnek tőled, mert tetszetőseknek neveled őket. Az enyéim itt a tüskék között csak egyszerűek maradnak, de velem együtt élnek, és látom, amikor belekapaszkodnak a földbe, és ők is felnőnek... Az almafa talán még vitázni akart volna a kökénybokorral, de a fa tetején ülő varjú leintette őket: ne vitatkozzatok a gyerekek fölött; mindegyik fának megvan a maga feladata és célja .. S ha mi, emberek értenénk a fák és madarak beszédét, mi még hozzá tehetnénk. Nem azon múlik, hogy a gyümölcsünk milyen magasról, milyen színű ruhában, mennyi babusgatással indult az élet útjának, hanem, hogy milyen tökéletesen fogja teljesíteni feladatát ott, ahová az élet állítja őt. Néha talán jó lenne, ha a fák beszélnének, és mi értenénk őket. Mert van valami az életünkben, ami mélyebben érint minket a kenyérnél és pénznél, sőt, még az egészségünknél is — a gyermekeink. Ha kimutatást, statisztikát állítanánk össze családi és egyéni gondjainkról, akkor gyermekeink sorsa és a miattuk való bánatunk vagy örömünk lenne az első helyen. Mert a nehéz munkát, a szegényes életet elviseljük, de a gond a gyermekünk miatt mélyen a szívünkbe vág. Ez vonatkozik a hontalanra, az otthoniakra, mindenféle nemzetiségűre, szegényre, gazdagra egyaránt. Mert a gyermek az énünknek egy része és továbbfolytatása. Hogyan vagyunk a gyermekeinkkel? A nyárutói gyümölcsszedés idején hasznos feltennünk magunknak a kérdést: Örömöm a gyermekem? Olyan lett, amilyennek reméltem? Vagy csalódtam benne, s bánatom lett? Magunk köréből sokféle példát vehetnénk. Jót, vigasztalót, de szomorút, fájdalmasat is. Ki-ki saját maga ítélje meg. Mi próbáljunk arra választ adni, találni, hogy miért lesz a gyermek ilyen vagy olyan? Régi magyar közmondásunk bölcsen felel meg erre: Nem messze esik az alma a fájától. A gyermek jellemét befolyásolja egészsége, környezete, barátai, de legfőképpen a szülő, a fa, melyről kinőtt. Ha valahol látunk becsületes, hálás, jó gyermeket, ott legtöbbször becsületes, jó szülőket találunk. Ahol pedig a gyermek hanyag, hálátlan, az nagyrészt a szülő hibája. De egyetlen szülő sem akarja gyermekét szándékosan hanyagnak, hálátlannak nevelni, hogyan lesz a gyermek mégis rossz? Gyakran a tökéletes, jó szülőnek a gyermeke is haszontalan. Miért? Több nevelési hibát lehetne felsorolni, de manapság van egy, amely talán a leginkább elterjedt a szülők között: a helytelen szeretet! Versenyezünk a gyermek szeretetéért, elkényeztetjük őket, leborulunk előttük kegyeikért, és így elrontjuk őket. Ez igazában nem is a gyermek iránti szeretet, hanem saját önszeretetünk, kielégülésünk és hiúságunk. Nálunk, menekülteknél pedig még valami hamis nosztalgia, álcázott emlékhajhászás is. De mi már szenvedtünk, és elvesztettük régi álmainkat, hát akkor most legalább gyermekeinknek adjuk meg mindezeknek az álmoknak a beteljesülését. Pedig a gyermeknek a saját álmait, terveit kell követnie, hogy boldog lehessen. A helytelen, túlzott szeretetünkkel megfosztjuk őket az önállóságtól, kezdeményezéstől, a munka örömétől, és így hanyagokká, könnyelműekké neveljük őket, mert úgyis mindent megkapnak tőlünk, szülőktől, vagy nagyszülőktől. Pedig az élet nem terített asztal, a pénz nem hever az utcán, a sült galamb nem röpköd a levegőben, s nekik az élet útjának járásához erő, edzés, fegyelmezettség és sok küzdelem kell. Amikor most a gyümölcsszedésre gondolunk, hacsak az üzletben is, jusson eszünkbe a nagy kérdés: Milyen gyümölcs kerül ki a mi családfánkról? „Fiam, tökéletes szabadságod nem lehet, hacsak meg nem tagadod magadat.” — Kempis „Csak iparkodással és szorgalommal szerezhetjük meg a jót.” — Goethe „Dolgozni és alkotni — ebben rejlik a boldogság.” Raabe „A gyermek jobban figyeli azt, amit szülei tesznek, mint azt, amit mondanak." — Német közmondás