Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)

1980-09-21 / 36. szám

8. oldal] KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA iymTzeptcnmcrzk HUNGARICUS: Hazug szavak az Igaz Szóban (Befejezés) ! Itt­­ jelentkezik majd a történelemhamisítók­­ és felbérelt áltudósok legnagyobb politikai prob­­­­lémája! A cél mindig az volt, hogy a Nyugat előtt oly szimpatikus „római eredetüket” dom­borítsák ki. A politikai érdek ezt még évtizede­kig így kívánja. A belpolitikai érdek ezzel szem­ben a „népi dákság”-gal való azonosítást tenné szükségessé, még akkor is, ha a dák nyelvnek nyoma sincs az oláhban. A „2050. évforduló” trák-géta-görög — esetleg sumér — vonal felé hajtja­ az ábrándozást! Hol lesz lehetséges a kiút a féktelen és esztelen hazudozás e süppedő mocsarából?! A Serafim Duicuhoz hasonló bér­­tollnokok tudják, hogy a diktatúra — ha kell — akár korbáccsal is „újabb bizonyítékokat” fog követelni tőlük. Egyetlen reményük az, hogy előbb-utóbb a propaganda i­atanyag toronysze­rűen fog domborulni a történelemkönyvek és valósan írt lexikonok felett, s a szakembereket, aggályoskodókat a börtön réme el fogja hall­gattatni. A „műveit Nyugat”? Nos, az észak­amerikai közoktatás megdöbbentő ellaposodá­­sa azzal biztat, hogy — előbb diákokkal, majd — politikusokkal előbb-utóbb minden maszlagot könnyedén meg lehet etetni. A „tétel” világos: aki nem „hisz” a románságban, mint „az em­beriség egyik legrégibb kultúrnépében”, az „na­cionalista-magyar”, az „fasiszta reakciós” vagy „kapitalista”. Serafim Duicu ügyeskedve valós történelmi adatokat írt ki a trák-géta Burebista királyról­­— valamelyik egyszerűbb, rövid lélegzetű en­ciklopédiából. Ez — gondolta —-­ máris meg­adja cikkének a „tudományosság” légkörét. Mondatok következnek a „trák-géta-dák nép­­vándorlásról”. Erre se szedné még elő a piros ceruzáját a történelemtanár, ami meg a több­ségében remélt, iskolázatlan tömegeket illeti, azok előtt máris talán „tudománytiszteletet” idéz elő a meg nem értésből keletkezett zava­rodottság ... Duicu hirtelen átcsap a római hó­dítás idejére, szót sem ejtve a dákok kiirtásá­ról, tömeges öngyilkosságáról. Nem­! A derék dákok ehelyett „... kivonulnak, de csak a tör­ténelemkönyvből, amelynek hátat fordítanak, azonban megmaradnak az élet sokkal jelentő­sebb könyvében, azaz nagymértékben hozzájá­rulnak a román nép entogenezisének folyama­tához, s rányomják bélyegüket e nép szellemi arculatára, jó pár alapvető mítoszára, különös­képpen pedig a módra, ahogy keletkezésétől napjainkig kiveszi részét az egyetemes törté­nelem alakításából”. Azaz, más szavakkal ki­fejezve: Duicu beismeri, hogy a történelem semmit sem tud bizonyítani a dák-román ro­konságból, de — „vallásos hitet” formálva — ex cathedra kijelenti, hogy mindennek ellenére a románság tovább folytatója a dák szellemi­ségnek, fajnak, mítosznak, s a­ román „történe­lemformálásban” ismét megjelenik a történe­lem lapjairól már két évezred előtt kivonult hős dákság. Nincs bizonyíték? „Hínni” kell ben­ne! A hit nagyobb erő a tudománynál is! Ez nem elég. Bukarest „bizonyítékokat” kér a megfizetett áltudósaitól. Erre a sarokba szorí­tott Duicu az ókori Strabonius görög tudós Geog­ráfiáját idézi, mely valóban ír a gétákról, Bure­­bistáról, sőt: idézi Lucanus latin költőt is, sőt, a görög Herodotost, a „történetírás atyját” is. Most azt várnánk, hogy e nemes idézeteket tényleg valami hajánál fogva előrántott „bizo­nyítás” követi a dákság és a románság faji­nyelvi kapcsolatát illetően. Nos, Duicu ügyet­lenebb még történelemhamisító társainál is. — Üres szavakkal zárja a görög-római idézetek­től tekintélyeskedő szakaszt: „Egység, szabad­ság, függetlenség! — E nemes eszményekért küzd és cselekszik Burebista, ezekre épül majd a román nép egész történelme, általuk érezteti hatását nemcsak az egyetemes történelemben, hanem a művelődés, a politikai és erkölcsi dokt­­rinák, a tudományok terén is. A román vajdák valamennyi nagy csatája a szabadság, a nép­nemzeti méltóság, az állami egység és függet­lenség jegyében vívott csata... A szabadság, a béke, az egység és függetlenség eszméi, me­lyek Románia összes politikai és gazdasági kez­deményezését fémjelzik, embrionálisan már a géta-dákok és hős királyuk, Burebista gondol­kodásmódjában is ott feszültek!” Bizonyítás helyett az ügyetlenkedő és oknyo­mozó történelem helyett olcsó, üres frazeoló­giát adó Duicu kénytelen-keserves botladozása visszafelé sülő fegyvernek bizonyul. A bukaresti politikusok nem ostobák. Ha figyelmesen tanul­mányozzák majd Duicu kínlódását, akkor ha­mar rá fognak jönni arra, hogy az esetleg an­golra, franciára fordított írás még azokat is fejcsóválásra fogja késztetni, akik tán eddig hajlamosak voltak a dákoromán elméletet meg­fontolás tárgyává tenni. Hiába: Decebaltól egé­szen Burebistáig való visszaidőzítés meghaladta a történésszé kikiáltott Duicu tehetségét, olva­sottságát, technikai készségét. Kétségbeesésé­ben „hátat fordít a történelemnek” és mítoszra, görcsös hitre hívja fel a jámbor olvasót. Buka­rest nem ezt akarta! Bukarestnek nem lehet elég, ha az amúgy is megfélemlített oláh lakos­ság „vallást” csinál a feje tetejére állított tör­ténelemből. Bukarestnek nem lehet elég, ha a rettegő nemzetiségi sajtótermékek nyálasan megjuhászodva, megvörösödött füllel beiktat­­­ják a 2050 évről szóló förmedvényt. A Nyugat megtévesztése a fontos! Nos, a Dukca-cikk nem­csak a bértollnak bukdácsolását mutatja. Hatá­sában halomra döntheti a mondvacsinált „alap­elméletet” is! Ezt Duicu is megérzi, és cikkének végén me­gint csak Herodotost és ókori társait idézi. Úgy látszik megint neki akar rugaszkodni valami dákoromán bizonyításfélének. De hiába, nem megy a dolog! Teljesen letörve csak pártfra­zeológiai konklúzióra jut: „A géta-dákok leszár­mazottai, akik politikai téren mindig a jog ha­talmáért szálltak síkra, és nem a hatalom jo­gáért, sokszor idéztek elő döntő fordulatot az európai események alakulásában... rendkívü­liként értékelt kezdeményezésekkel vívják ki és növelik hazájuk tekintélyét... a megértés, az együttműködés, a kölcsönös segélynyújtás lég­körét igyekeznek megteremteni ebben a térség­ben. Rájövünk, hogy az ősrégi közös alapra, az illír-trák szubsztrátumra épülnek, vagyis olyan érzelmi és gondolati közegből fakadnak, mely­ben az érdekelt országok s nemzetek óhatatlanul egymásra találnak...” Az az érzésem, hogy amikor Bukarest „hiva­talosai” — többek között „a tisztelt és szere­tett” pártfőtitkár elvtárs — olvasták Duicu megzavarodott ügyetlenségét, akkor fülük még a magyar nyelvű Igaz Szó szerencsétlen szer­kesztői és nyomdaalkalmazottai fülénél is lá­zasabbra vörösödött... Lázálmokkal, „vallás­ra” váltott mitológiai történelemmel nem lehet áltatni a Nyugatot! Süllyed, de ilyen mélyre eddig még nem süllyedt a közoktatás, az álta­lános műveltség sem! Duicu „öngólt lőtt”, és ügyetlensége miatt sorsát aligha kerülheti el. Az Igaz Szóba sok-sok hazug szó került, hiá­ba: a magyar kultúra szórványainak megjele­nési lehetőségéért a megaláztatás súlyos árát kell fizetni, de Serafim Duicu kétségbeesett megzavarodottságának, mocsárba tekeredésének, saját hazudozásai hálójába botlásának, „öngól­jának” leközléséért dicséret illeti az Igaz Szót. Elvégre igazat úgyis lehet nyilvánítani, ha ref­lektorfénybe állítjuk a hazug embert, akit köny­­nyebb utolérni, mint a sánta kutyát... Amerika! magyar könyv és író sorsa (Folytatás az 1. oldalról) főtlen küzdelemben. A hazai rendszer örökölte a hagyományokban gazdag magyar könyvipart. Azzal sem mennyiségileg, sem minőségileg ver­senyezni nem tudunk. Alacsony bérekkel, arány­lag kis rezsivel és haszonnal, olcsón termel. (Természetesen amíg a könyv az itteni keres­kedőkön keresztül eljut az olvasóhoz, alaposan felmegy az ára. De rendesen még így is ol­csóbb az amerikai kiadású könyveknél, és a nyomás, kötés minősége is jobb.) Csak az a baj, hogy a régi irodalmi könyvektől eltekintve, jórészt tendenciózus, politikai célzatú könyvek­kel árasztják a sokszor tájékozatlan magyar olvasókat. Ennek veszélyét, azt hiszem, nem kell különösebben részleteznem. Ha azt akarjuk, hogy a magyar irodalom megmaradjon Amerikában, akkor sokkal több magyar olvasónak, könyvpártolónak kell jelent­kezni Amerikában. Lelkiismereti kérdéssé kell tennünk az érdemes amerikai magyar könyvek pártolását. Meg kell szüntetni a parochializmus bűnét, és támogatnunk kell minden érdemes magyar könyvet a szerző vagy a kiadó politikai vagy vallási hovatartozására való tekintet nél­kül. A magyar kiadóknak szövetkezeti alapon kell megállapodni egy országos kiadói és ter­jesztési programban. A magyar könyvek ter­jesztésébe be kell vonni a lelkes magyar höl­gyeket! A munka elindítása céljából javasol­nám az érdekelt írók, kiadók, könyvkereskedők összehívását egy országos ankétra a Magyar Találkozó keretében. Ahol annyi kiváló kopo­nya és jómódú magyar gyűl össze, ha van ben­nük akarat, lehetetlen, hogy ne találnának rá az amerikai magyar könyvkiadás és könyvbará­tok megszervezésének módjára. Két lehetőség áll előttünk. Vagy együtt menekülünk meg, vagy külön-külön pusztulunk el. Az előbbi esetben feljegyzi nevünket a magyar kultúrtörténelem. Az utóbbi esetben kitörlik nevünket az Élet könyvéből. Egy hihetetlen nyilatkozat (Folytatás az 1. oldalról) Jól jelentette be, hogy eltörlik a kötelező val­lásoktatást. Megkezdődött az agitációs brigádok munkája: házról házra, iskoláról iskolára jár­tak, fenyegetéssel és hízelgéssel rá akarták ven­ni a szülőket, hogy gyermekeiket ne írassák be hittanra. Ebben nyilvánult meg a „lelkiismereti szabadság”. Ennek ellenére a szülők — min­den felekezetből — a gyermekek 95 százalékát beíratták hittanra. Ekkor újra kezdődött a ke­nyér hideg terrorja: állami alkalmazottakat ál­lásvesztés terhe mellett rákényszerítettek, hogy gyermekeik hittanbeíratási kérvényét vonják vissza. De ez nem volt elég, a hittantanítás megnyomorításának más eszközéhez is folya­modtak. Nevezetesen a­ hittanárokat vették cél­ba. A legkülönbözőbb ürügyekkel bírósági el­járást indítottak a tanárok ellen, őrizetbe vet­tek paptanárokat, vagy felírták őket a depor­­tálandók listájára, és valóságosan elhurcolták őket, sokat közülük egyenesen a Szovjetunióba. Ezzel nagyon megritkult a tanárok sora, sok iskolában volt ugyan elegendő diák, aki hit­tanra jelentkezett, de nem volt hittanár, aki tanítson. A legkülönbözőbb ürügyekkel zaklat­ták a szerzetesrendeket is. Egy-egy kolostor­kertet lefoglaltak azon a címen, hogy ott nem termelnek eleget és jól. Ehhez meg kell jegyez­ni: Európában a szerzetesrendek teremtették meg az okszerű gazdálkodást. A továbbiakban a kormányhatóságok, tűzrendészeti okokra hi­vatkozva, elkoboztak missziós otthonokat és lel­­kigyakorlatos házakat, sok kápolnát pedig kisa­játítottak világi célokra. A szerzetesrendek fel­számolására is megindult a hadművelet. A po­­larizálás és a deportálás kombinációjával igye­keztek megbontani a szerzetesek sorait. Egye­seknek csábító ajánlatot tettek magas rangú állami állásokra, másokat letartóztattak. Mikor ez nem járt kellő eredménnyel, az addigi egyes rendőrakciók helyett megkezdték a tömeges le­fogásokat. 1950. június 10-én éjszaka a rend­őrség körülvette a dunántúli kolostorokat, és kereken ezer szerzetest tartóztatott le, és indított útnak az ország keleti tájaira, férfiszerzetese­ket és apácákat vegyesen. A püspöki kar azon­nal tiltakozott, de a párt közölte a püspökökkel: a szerzeteseket szabadon bocsátják, ha az Egy­ház elfogad és aláír egy, az állam által aján­lott „szerződést”. A püspökök érthető módon kijelentették: így, ilyen nyomás alatt semmi­féle egyezkedés nem lehetséges. Ekkor a kor­mány — június 19-én — újabb ezer szerzetest vett őrizetbe, egyben pedig elterjesztette a hí­vek és a papság körében, hogy a lefogott pa­pokat Szibériába viszik. Vagyis: revolvert sze­geztek a püspökök mellének, s újra felszólítot­ták őket az Egyház-állam szerződés elfogadá­sára. A püspökök, hogy megmentsék az apácák és szerzetesek életét — számuk akkor 11 000 volt Magyarországon — aláírták a rájuk kény­­szerített megállapodást. Ez az 1950. augusztus 31-i „megállapodás” lényegében állami diktátum. Az állam „adomá­nya” ez volt: visszaad 8 szerzetesi iskolát azok közül, amelyeket 1948-ban elraboltak. Ez a 8 csak töredéke volt az egyházi iskoláknak. Az állam megígérte bizonyos egyházi intézmények anyagi támogatását a következő 18 évre. Ez a juttatás még csak töredéke sem volt annak, amit az Egyház kulturális célvagyonából az állam korábban elvett. Az Egyháznak viszont köteleznie kellett magát arra, hogy „támogatja a Magyar Népköztársaság államrendjét”. Ez az államrend akkor már döntően istenta­­­gadó, ateista államrend volt, teljes egészében rendőrállam. Vallásellenes és népellenes rend­szer volt, a püspököket ennek elismerésére kényszerítették. A rendőrállam az Egyház pa­lástját kívánta magára borítani, és az Egyház erkölcsi befolyását felhasználni például az em­bertelen kolhozosítási politika érdekében. Ön­kéntes, meggyőződésből fakadó megállapodások-­­­ról, mindkét oldalról szabad akarattal létre-­ hozott megegyezésről tehát szó sem volt, az Egyházat odaláncolták az ateista államhoz.­­­­ Ugyanilyen kikényszerített szerződéssel bi­lincselték meg a többi hitfelekezet egyházát is. A kommunista állam azonban még ezt a ki­zsarolt megállapodást is megszegte, az egyházak működését egyre jobban nem kulturális, még csak nem is politikai, hanem egyenesen rendőri kérdésnek tekintette. A parlamentben elfogad-, tattak egy törvényt „Állami Egyházügyi Hiva-­ tal” felállítására. Helyesebb lett volna ennek az „Állami Egyházellenes Hivatal” nevet adni, mert a hivatal legfőbb irányítói Moszkvában kiképzett politrukok voltak, megyei szintű kép-­­­viselői pedig ÁVH-tisztek. Még egy év sem telt el, a kommunista állam máris megszegte a maga által kikényszerített szerződést. 1951 májusában letartóztatták, bí­róság elé állították Grősz József kalocsai érse­ket. Ez éppúgy koholmányokon alapult, és épp­úgy kirakatper volt, mint 1949-ben a Mindszen­­ty-per. Józan ésszel tehát elképzelhetetlen, hogy ma, a 30. évfordulón a magyar püspökök jószántuk­ból ünnepeljék ezt az állami önkény által ki­kényszerített szerződést, és „új, emberibb tár­sadalomról” beszéljenek az ötvenes évekkel kap­­­­csolatban, amikor egyébként nemcsak az egy-­­házüldözés tombolt. Mert a Rákosi-rendszer­ rendőrszerve, az ÁVO, ahogy a párt nevezte, „a népi demokrácia ökle” sorban lesújtott a tár­sadalom minden rétegére. 1950-ben indultak meg a rettenetes deportálások, hevesen folyt a parasztüldözés, a munkásságot kizsigerelték a munkahajszával, az életszínvonal az elviselhe­­tetlenség határa alá süllyedt, az írókat irodalmi kolhozba terelték, megszüntették a szabad saj­tót, és az állam elsőrangú rendőrállammá vál­tozott. Ez volt 30 évvel ezelőtt, ezen nincs mit „ünnepelni”. Minden ünneplés durva történe­lemhamisítás. ÚTITÁRS írja dr. Szépe László, dr. Gyümölcsszedés Nem messze esik az alma a fájától. Közmondás Ha a fák beszélni tudnának .. Talán beszélgetnek is néha egymással, csak mi, emberek nem értjük a be­szédüket. Bizonyára sok hasznosat hallanánk tőlük. Attól az almafától és a kökénybokortól is, amelyik az erdő szélén a tanyaház kertjében virított. Az almafa, teljes tavaszi virágpompában, egyik nap lenézően szólt oda a kerítésnek szánt alacsony kökényhez: Látod, mi­lyen szép menyasszonyi ruhában pompázok? Idén is sok gyümölcsöt hozok, és a gazdám elkényeztet, tiszto­gat, permetez. Mi a nemes fajtából valók vagyunk. Az alacsony kökénybokor szerényen, de bátran vá­laszolt az almafának: Azért ne légy nagyon elbizakodva! A gazda engem is tiszteletben tart, és nyeseget, mert én vagyok az élősövény a kert körül, és védlek titeket. Aztán gondoltál-e arra, hogy a te gyümölcsöd, a te gye­rekeid mind messzire kerülnek tőled, mert tetszetősek­­nek neveled őket. Az enyéim itt a tüskék között csak egyszerűek maradnak, de velem együtt élnek, és látom, amikor belekapaszkodnak a földbe, és ők is felnőnek... Az almafa talán még vitázni akart volna a kökény­bokorral, de a fa tetején ülő varjú leintette őket: ne vitatkozzatok a gyerekek fölött; mindegyik fának meg­van a maga feladata és célja .. S ha mi, emberek értenénk a fák és madarak be­szédét, mi még hozzá tehetnénk. Nem azon múlik, hogy a gyümölcsünk milyen magasról, milyen színű ruhában, mennyi babusgatással indult az élet útjának, hanem, hogy milyen tökéletesen fogja teljesíteni feladatát ott, ahová az élet állítja őt. Néha talán jó lenne, ha a fák beszélnének, és mi értenénk őket. Mert van valami az életünkben, ami mélyebben érint minket a kenyérnél és pénznél, sőt, még az egészségünknél is — a gyermekeink. Ha kimutatást, statisztikát állítanánk össze családi és egyéni gondjainkról, akkor gyermekeink sorsa és a miattuk való bánatunk vagy örömünk lenne az első helyen. Mert a nehéz munkát, a szegényes életet elvi­seljük, de a gond a gyermekünk miatt mélyen a szí­vünkbe vág. Ez vonatkozik a hontalanra, az otthoniakra, minden­féle nemzetiségűre, szegényre, gazdagra egyaránt. Mert a gyermek az énünknek egy része és továbbfolytatása. Hogyan vagyunk a gyermekeinkkel? A nyárutói gyü­mölcsszedés idején hasznos feltennünk magunknak a kérdést: Örömöm a gyermekem? Olyan lett, amilyennek reméltem? Vagy csalódtam benne, s bánatom lett? Magunk köréből sokféle példát vehetnénk. Jót, vi­gasztalót, de szomorút, fájdalmasat is. Ki-ki saját maga ítélje meg. Mi próbáljunk arra választ adni, találni, hogy miért lesz a gyermek ilyen vagy olyan? Régi magyar közmon­dásunk bölcsen felel meg erre: Nem messze esik az alma a fájától. A gyermek jellemét befolyásolja egészsége, környezete, barátai, de legfőképpen a szülő, a fa, mely­ről kinőtt. Ha valahol látunk becsületes, hálás, jó gyermeket, ott legtöbbször becsületes, jó szülőket találunk. Ahol pedig a gyermek hanyag, hálátlan, az nagyrészt a szülő hibája. De egyetlen szülő sem akarja gyermekét szán­dékosan hanyagnak, hálátlannak nevelni, hogyan lesz a gyermek mégis rossz? Gyakran a tökéletes, jó szülőnek a gyermeke is haszontalan. Miért? Több nevelési hibát lehetne felsorolni, de manap­ság van egy, amely talán a leginkább elterjedt a szülők között: a helytelen szeretet! Versenyezünk a gyermek szeretetéért, elkényeztet­jük őket, leborulunk előttük kegyeikért, és így elrontjuk őket. Ez igazában nem is a gyermek iránti szeretet, hanem saját önszeretetünk, kielégülésünk és hiúságunk. Nálunk, menekülteknél pedig még valami hamis nosztalgia, álcázott emlékhajhászás is. De mi már szen­vedtünk, és elvesztettük régi álmainkat, hát akkor most legalább gyermekeinknek adjuk meg mindezeknek az álmoknak a beteljesülését. Pedig a gyermeknek a saját álmait, terveit kell követnie, hogy boldog lehessen. A helytelen, túlzott szeretetünkkel megfosztjuk őket az önállóságtól, kezdeményezéstől, a munka örömétől, és így hanyagokká, könnyelműekké neveljük őket, mert úgyis mindent megkapnak tőlünk, szülőktől, vagy nagy­szülőktől. Pedig az élet nem terített asztal, a pénz nem hever az utcán, a sült galamb nem röpköd a levegőben, s ne­kik az élet útjának járásához erő, edzés, fegyelmezettség és sok küzdelem kell. Amikor most a gyümölcsszedésre gondolunk, ha­csak az üzletben is, jusson eszünkbe a nagy kérdés: Mi­lyen gyümölcs kerül ki a mi családfánkról? „Fiam, tökéletes szabadságod nem lehet, hacsak meg nem tagadod magadat.” — Kempis „Csak iparkodással és szorgalommal szerezhetjük meg a jót.” — Goethe „Dolgozni és alkotni — ebben rejlik a boldogság.” Raabe „A gyermek jobban figyeli azt, amit szülei tesznek, mint azt, amit mondanak." — Német közmondás

Next