Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)

1980-02-24 / 8. szám

8. oldal FÜZÉR JULIÁN: Kommentár Sinor Dénes cikkéhez Barátaim unszoltak, hogy mint az Amerikai Magyar Katolikus Papok Egyesületének veze­tője, írjak véleményt Sinor Dénesnek az ITT­­OTT-ban megjelent cikkéhez. Nehezen álltam kötélnek. Remélem megérti Sinor Dénes és min­denki, akinek szívügye az otthoni helyzet, hogy szomorúan, nehéz szívvel írom ezeket a soro­kat. A kísértés nagy volt, hogy gúnyos legyek. De ismételt elolvasás után lehetetlen volt észre nem vennem Sinor Dénes írásában a jóakara­tot és az aggódást is. Nyilvánvalóan Sinor Dénes aláír annak a tételnek, hogy addig nincs bol­dogság, se szabadság Magyarországon, míg az állam és az Egyház ellenségek. Helyesebben: nincs boldog, virágzó Magyarország, míg abban nincs szabad, virágzó Egyház. A mai magyar államnak egyik legnagyobb problémája az Egyház helyzete. Sinor Dénes történelmi tapasztalatra hivatkozik, és azt mond­ja, hogy a jelenlegi viszony az állam és az Egy­ház között többé-kevésbé az, ami mindig volt történelmünk folyamán. Amint mondja, „a tra­díció vágányán” vagyunk. Szerintem, a történe­lemből nem erre a konklúzióra kellett volna jutnia, hanem arra, hogy az állam csak magá­nak okoz nehézséget, amikor az Egyházat mun­kájában akadályozza. Ez kiérződik Kádár János és Aczél György nyilatkozataiból, de egyik se akarja nyíltan beismerni. Sinor Dénes abban a reményben írta tanul­mányát, hogy az állam és az Egyház viszonya javulni fog. Fél azonban kimondani, hogy ez egyesegyedül az államon áll, és hogy az állam erről bármikor tehet. A kemény valóság azonban az, hogy akármennyit sopánkodik is Kádár Ján­­nos és Aczél György, a helyzeten valójában nem akarnak változtatni. Mint kuruzslók, szép­­ szavakat mondanak a sebek fölött, de azok to­­­­vább üszkösödnek, mert csak operációval lehet gyógyítani őket. A merész, gyógyító operáció az lenne, hogy az állam az Egyháznak visszaadja teljes szabadságát! Helytelen beszéd az Egyházat az állam ellen­ségének mondani. Az Egyház nem ellensége senkinek és semminek, kivéve a bűnnek. Az Egyház szeretetközösség, a szentek egyessége. Feladata, hogy jók, erényesek, igazságosak le­gyenek az emberek, szeressék az Istent, és sze­ressék egymást, és így üdvözüljenek. Az Egy­ház hivatása nem a szocializmus építése, hanem az evangélium hirdetése. Ehhez a munkájához nem kér az államtól se kiváltságot, se anyagi támogatást. Csak egyet vár el, helyesebben, egyet követel: szabadságot! Azt követeli az ál­lamtól, hogy szabadon, akadálytalanul, minden megkötöttség nélkül hirdethesse az evangéliu­mot, és segíthesse az embereket, hogy Jézus tanítása szerint éljenek. Ha az Egyháznak nincs szabadsága az államban, vezetőiben és tagjai­ban egyformán kész a harcra, kész a vértanú­ságra. „Isten országa bennetek van”, mondotta Krisztus. Az Egyház az emberek szívében-lelké­­ben van. Amikor az állam az Egyházat üldözi, szabadságától megfosztja, tulajdonképpen polgá­rait üldözi, és azoktól veszi el a szabadságot. Az állam természeténél fogva emberi közös­ség, melynek célja, hogy polgárainak biztosítsa azokat a feltételeket, amelyek földi boldogulá­sukhoz kellenek. Ezek között a feltételek kö­zött van a szabadság, melyet az Egyház köve­tel. Ha az állameszme nincs megmételyezve téves ideológiával, az állam és az Egyház kö­zött nem támadhat nehézség. Ha normálisak az állapotok, az Egyház és az állam nem két ellenséges szomszédvár, hanem „két oszlopa az igazságnak és békének”, két tartópillére egy boldog, virágzó, szabad nemzetnek. A szabadság az emberi boldogulás feltétele, melyet az ál­lamnak biztosítania kell polgárainak, és amit nem szabad az Egyháztól megtagadnia. Akkor van baj az Egyház és az állam között, amikor az állam megsérti a szabadságot. Sinor Dénes azt mondja, hogy a jelenlegi magyar életben „az állam és az egyházak to­vábbra is együttműködnek. Ez természetesen azt jelenti, hogy az államnak van befolyása az egyházi ügyekre, amely „ sokszor erőszakos beavatkozásnak minősülhet”. Ha Sinor Dénes­­ben nem tört volna meg a logika, és végiggon­dolta volna állítását, akkor folytatta volna a gondolatot, és azt írta volna, hogy az együttmű­ködés értelmében az Egyháznak is van befolyása az állami ügyekre. Ez azonban nincs meg. Kö­vetkezésképp nincs és nem is lehet együttmű­ködés. Amit Sinor Dénes „együttműködésnek” nevez, és amire Lékai bíborost és Cserháti püs­pököt idézi, az nem az Egyház és az állam „együttműködése”. A bíboros is és a püspök is nagyon jól tudják, hogy miről van szó! Sza­vaikat jól megválogatták. Egyik se beszél az ál­­­­lamról és az Egyházról. Az „együttműködés” közös iga magyar és magyar nyakán; az egyik­­ hivő, a másik állítólag nem hivő. Az „együtt­működés” csak látszat. A valóság közös járom hurcolása, kényszer, mert se a hivő magyar, se a nem hivő magyar nem szabad. Sinor Dénes azt írja: „Noha a magyar állam kétségtelenül beleavatkozik a magyar egyhá­zak ügyeibe , amikor ezt teszi, akkor tulaj­donképpen egy, az Árpád-korra visszamenő tra­díció vágányán jár.” Ennél a pontnál megint­­ abbahagyja a logikát. Az igaz ugyan, hogy történelmünk folyamán az állam sokszor beleavatkozott az Egyház ügyei­be, de akkor az Egyháznak is volt befolyása az államra. És ez elég nagy különbség, hogy tradí­cióról többé ne beszélhessünk. Hogy helyes volt-e a kölcsönös beavatkozás, az vita tárgya. Hajlandók vagyunk azt mondani, hogy hibás volt mindkét részről. Zsigmond, Má­tyás, Mária Terézia, II. József egytől egyig az Egyházat a saját céljaikra használták. Az is igaz, hogy a Habsburgok az Egyházon keresz­tül igyekeztek hatalmukat Magyarországon biz­tosítani. Magyar katolikusoknak borzong a há­tuk, ha arra gondolnak, hogy I. Lipót Kollonich Lipótot tétette meg Esztergom érsekének! És csodálkozunk azon, hogy a múlt század közepén V. Ferdinánd egy osztrák apátot, németül író és gondolkozó papot neveztetett ki egri érseknek. De nagy a különbség beavatkozás és üldözés között. A mai Magyarországon az Egyház üldö­­­­zött, és az állam mindent elkövet, hogy az Egy­­­­házat gyengítse és lehetetlenné tegye. Tévedés volt a történelem folyamán, hogy az­­ Egyház és az állam oly szorosan eggyé lett, hogy az egyházi adót közadó módjára hajtották be.­­ S ha igaz Sinor Dénes állítása, hogy „voltak esetek, amikor az egyházi adó az állami adó két- vagy háromszorosa volt”, pirul az arcunk a szégyentől. Meglepő, Sinor Dénes helyesli, hogy a jelen­legi magyar állam, mely gyökeresen megváltoz­tatott és fenekestől mindent felforgatott, éppen azt tartja meg a múltból az Egyház és az állam viszonyából, ami ellen a katolikusok mindig til­takoztak! Mikor Ferenc József meghalt, Prohászka Ot­tokár naplójában elparentálta nemcsak az ural­kodót, hanem azokat a püspököket is, akiket­­ ő neveztetett ki. A magyar katolikusok mindig tiltakoztak az ún. főkegyúri jog ellen. És tud­ták azt is: Róma vár az első alkalomra, hogy az állam beavatkozását az Egyház ügyeibe meg­szüntesse. A háborút követő társadalmi átala­­­­kulások adták meg az alkalmat erre. Ha — mint S Sinor Dénes mondja — Mindszenty József esz­tergomi érsekké való kinevezése­ „a szokásos­­ (állami) konzultáció mellőzésével” történt, az nem „katasztrofális tévedés” volt, hanem az egyetlen lehetséges és helyes tett az állam és az Egyház érdekében. Mindszenty a Gondviselés embere volt. Ha ő nem lett volna, sokkal könnyebben és végze­tesebben bántak volna el az Egyházzal az új „rendszer” vezetői, akik biztonságban érezték magukat a vasfüggöny mögött az orosz meg­szállók védelme alatt. Mindszentynek nem volt más választása, mint ellenállni és harcolni élete árán is. Sinor Dénes nem úgy vélekedik Mindszenty­­ről mint az emigráció, avagy, mint ő hívja, a „szórványmagyarság” óriási többsége. Ő osztja az állam véleményét róla, és „rakoncátlannak” nevezi azért, amiért mi szentnek tartjuk. Mind­szenty megmondta a véleményét a pápának, de amikor a pápa döntött — jól vagy rosszul, az majd elválik —, Mindszenty engedelmeskedett. Ebben az engedelmességben és hosszú szenve­désében van erkölcsi nagysága. Mindszenty nem azért nem volt hajlandó el­ismerni a „köztársaságot”, mert ő akart állam­fő lenni. Ő biztosítani akarta a jogfolytonossá­got, mert nagyon jól tudta, hogy a „köztársa­ság” trójai ló volt, melyben kommunizmust, ateizmust, diktatúrát, orosz megszállás állandó­sulását lopják be a hazába. Ezen a ponton na­gyon is igazolták az események. Ha a „köztársaság” őszintén akarta volna az Egyház és az állam szétválasztását, tapsolnia kellett volna, hogy XII. Pius Mindszentyt az állam előzetes megkérdezése és beleegyezése nélkül nevezte ki prímásnak, és el kellett volna ismernie Mindszenty igazát az iskola kérdésé­ben. Mert az állam és az Egyház szétválasztása nem jelentheti azt, hogy az Egyháznak kuss az­­ ifjúsághoz és annak neveléséhez! Az állam és az Egyház szétválasztása nem jelentheti az ál­lam kizárólagos jogát, hogy ateistává és mate­rialistává tegye a magyar ifjúságot. És ha a „köztársaság" el is jegyezte magát egy gazda­­­­sági és politikai rendszerrel, annak a nevében­­ nem volt joga a szerzetesrendeket feloszlatni,­­ rent­házaikat és intézményeiket kisajátítani és­­ a szerzeteseket internálótáborba küldeni. Sinor Dénes megvallja és elismeri, hogy vol­­t­­ak „szörnyű évek” otthon, és hogy az állam­­ nem riadt vissza „törvénytelen eszközöktől sem”­­ az Egyház ellen. Ami különösen fájdalmas, az az, hogy az állam a szörnyűségeket és a tör­vénytelenségeket állandósította az Állami Egy­házügyi Hivatal felállításával. Az Állami Egyházügyi Hivatal az oka, hogy az Egyház Magyarországon ezer sebtől vérzik, és Kádár János s Aezér György kegyes szavai ellenére az államnak esze ágában sincs, hogy a hivatalt megszüntesse, és azt, mint rákfenét, irgalmatlanul kioperálja. Ami az Egyházban jelenleg otthon történik, az nincs a vallásszabadság jegyében. Se a püs­pökök kinevezése, se azok eskütétele, se a szer­zetesek helyzete, se a vallásos sajtó, se a pap­nevelés, se a hitoktatás, se az egyházközségek élete, se a püspökök és a papok egymáshoz való­­ viszonya, se a nyolc középiskola nyitva tartása nincs a vallásszabadság jegyében és nem is lesz, míg az Állami Egyházügyi Hivatal vagy hozzá hasonló valami létezik. Hogy Aczél György sza­vait használjam, az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetése „nemcsak szükséges, de lehet­séges is — nemcsak lehetséges, hanem szüksé­ges is”! Az Egyháznak nincs szüksége az állam atyás­­kodására, se támogatására. Az Egyháznak csak szabadság kell! Biztosítsa az állam a szabad­ságot, hogy a hívek maguk tartsák fenn az Egy­házat. És ha ehhez kell aktív társadalmi élet, ha kell a hívek gyülekezése és szervezkedése, azt ne akadályozza meg. Csak mellesleg jegy­zem meg, hogy a műemlék jellegű templomok és épületek fenntartása mindenütt a világon az állam érdeke. Sinor Dénes cikkének a befejezése egy oda­vetett mondat. Hirtelen elfelejti, hogy a magyar állam és az Egyház viszonyáról beszél,­ és át­csap a „szórványmagyarságra”, és óhajtja, hogy az is „hasonló toleranciáról tegyen tanúbizony­ságot”. Gondolom, azt akarja mondani, hogy­­a „szórványmagyarság” ne beszéljen az Egyház szomorú helyzetéről a magyar államban. Sinor Dénesnek éppen úgy, mint Kádár Jánosnak és Aczél Györgynek tudnia kell, hogy a „szórvány­magyarság” az elnyomott, üldözött magyar Egy­ház egyetlen szószólója. Mivel magyar földön az Egyház el van hallgattatva, azok, akik szívü­kön viselik a magyar nép sorsát, jól tennék, ha a „szórványmagyarság” hangjára hallgatnának, és amit mond, azt megszívlelnék és megtennék. Szomorú, fájdalmas, türelmetlen ez a hang. A pusztában kiáltó hangja ez. Úgy látszik, Sinor Dénesnek van odahaza befolyása. Ha igen, kö­zölje a „szórványmagyarság” szomorú, türel­metlen hangját a hivatalosakkal az Egyház és az állam viszonyáról, és biztassa őket, hogy hallgassanak rája. Moszkva politikája (Folytatás az 1. oldalról) verek árnyékában — diplomáciailag biztosítot­­­ták a határokat. Főleg azoknál az országoknál érvényes ez a moszkvai gyakorlat, amelyek életfontosságúak lehetnek (energia szempont­jából) a Szovjetunió részére. Tudjuk, hogy a mai iráni események nem kommunista jellegű-­­ek, mégis nagyon veszélyes a Nyugat számára,­­ mert ezáltal újabb ütőkártyához juthat a Szov­­ jetunió. A Nyugat soha nem lehet abban biz­tos, hogy Moszkva nem küld-e úgynevezett bé­­kebrigádokat Iránba. És Iránból egy vadászre-­­pülőgép három perc alatt Szaúd-Arábiában van, amely­ az USA egyik legfontosabb keleti bizto­sítéka, politikailag éppúgy, mint olaj szempont­­­jából. Más példa: mialatt Nyugat-Németország­­ban a közelgő választások miatt a pártok egy­másra marakodnak, addig a Szovjetunió egész sor afrikai országban növelte befolyását. Még­pedig olyan országokban, amelyek meglehetősen szegények, és eddig a nyugati technika nélkül mozdulni sem tudtak. Moszkva megpróbálja Dél-Afrikában is növelni befolyását, és ha ez sikerül neki, akkor veszélyes helyzet alakul ki a Nyugat számára. Nemcsak, hogy megszerez­nék a dél-afrikai arany, króm, platina, man­gán, olaj fölött az ellenőrzést, hanem, mond­juk, ezáltal válságot tudnának előidézni, mond­juk, Nyugat-Németországban, ahol ezáltal emel­kedne (mégpedig jócskán) a munkanélküliek száma. Lenin óta a szovjet külpolitika első számú célja a világforradalom. Az az ország, amely ellenőrzése alá tudja vonni az energiahordozók nagy részét, vagy bizonytalanná teszi a Nyu­gatnak ezek beszerzését, még a legerősebb ha­talmakat is térdre kényszerítheti. Lehet, hogy az oroszok nem akarnak világ­háborút. De az biztos, hogy állandóan gyengí­teni akarják a nyugati államokat, és ha ők lesz­nek a világpolitika első számú tényezői, akkor Moszkva fogja megszabni a Nyugatnak, mit és hogyan tehet. A szovjet fenyegetés nemcsak a nyugati páncélosokat, repülőgépeket, hadsere­get veszélyezteti, hanem a nyugati polgárok szabadságát és jólétét is. Szabadság, jólét, egyéni választási lehetőség, mindezek olyan fogalmak, amik a nyugati em­ber számára magától értetődőek. A Szovjetunió­ban mindezek a fogalomkörök 1917 óta alusszák békés álmukat. Pedig megígértek mindent, hogy majd a kommunizmusban mindenki boldog lesz, mindenki szabadon és jólétben fog élni. Ma, 60 éve ezen ideák meghirdetése után, nemhogy jobbra fordult volna az orosz emberek millióinak a sorsa, hanem még kegyetlenebből elnyomják őket, egyre többet kényszerítve lágerekbe, át­nevelő intézetekbe. És ehhez mindig több és több fegyverre van szüksége Moszkvának. Nem­csak a külpolitika miatt, hanem a saját elnyomó rendszerük miatt is. Az elkövetkező időkben sem várhatunk mást Moszkvától, mint a fegy­verkezés fokozását, a keleti országok gyeplőit újra szorosabbá fogják húzni, ki tudja melyik ország lesz a következő, ahol orosz fegyvereké és katonáké lesz a döntő szó; ki tudja, hány em­ber veszti meg életét a kommunisták uralma alatt? Az biztos: lesznek még egynéhányan. — Mindaddig lesznek, míg a Nyugat fel nem ébred Csipkerózsika álmából. OLVASSA ÉS TERJESSZE A KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJÁT! KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1980. február 24. Vírtárs A hétköznapok hősei Amikor hősökről beszélünk, általában azokra gon­dolunk, akik­ nagy eseményekben, csatatereken mutat­ták be hősiességüket. Az ilyen hősiesség és az erre való alkalom nem mindenkinek adatik meg. Természeti és velünk született adottság is kell hozzá. De van a hősiességnek egy másik formája is, amely éppen olyan értékes és tiszteletreméltó, mint a csataterek hősiessége. Ez a forma a csendes, kitartó ragaszkodás egy eszméhez, ideálhoz és kötelességeinkhez. Ez a vég nélküli hétköznapok hősiessége. És ehhez mindnyájunk­nak megadatik az alkalom és lehetőség. Mondhatnánk azt is,­­hogy könnyebb talán egy fel­lelkesült hangulatban vakmerő, dicső tettet véghezvinni, mint hosszú éveken át, hétköznapok szürke hangulatá­ban áldozatot hozni. Hősi lelkűlét kell ahhoz, hogy le­mondjunk egyéni álmainkról, és béketűréssel, megadás­sal szolgáljunk abban a helyzetben, melybe — akara­tunk ellenére is — a sors belehelyezett. Ilyen hősiesség az, amikor egy életen át a gyári pad mellett verejtékezve gondoskodunk családunk meg­élhetéséről. Vagy amikor egy nem nagyon sikerült há­zasságban kitartunk hűségesen egy pazarló, zsörtölődő asszony mellett. Ilyen hős az a feleség, aki kicsapongó, ivós férj mellett is végzi a főzés, mosogatás robotját, és hűségesen kitart mellette akkor is, amikor az már be­tegápolásra szorul öregségében. És hősöknek mondhat­juk azokat a gyermekeket, akik a mai divat ellenére is, szeretettel gondoskodnak tehetetlenné vált öreg szüle­ikről. Az emigráció ilyen hősei előtt is mindig tisztelettel kellene meghajtanunk fejünket, mert vállalják a hétköz­napok keresztjeit. Bőven van belőlük mindenfelé. A hontalanok min­den rétegében, férfiakban és nőkben. Példának most vegyünk közülük olyat, aki nő lé­tére, özvegyen maradva vállalta magára a nehéz felada­tot, a hétköznapok hősiességét, és eközben is megmaradt hivőnek, mélyen vallásosnak és bizakodónak Isten gond­viselésében. Keresztet mindnyájunknak kell hordozni. De a hő­siesség csak ott kezdődik, amikor a ránk szabott keresz­tet nem fellázadva, kényszeredetten viseljük, hanem mint feladatot, jóságunk és szeretetünk kifejezésének jelét. Egyik olvasónk írja: „. . A sok sorscsapás és ke­serűség mellett is tudok boldog lenni, s tudok minden­nek örülni! .. Sorscsapások? Jó, tiszta lelkű, okos és ügyes fiamat 16 éves korában elvesztettem. Ez volt leg­nagyobb bánatom .. A másik az, hogy testi fogyatko­­zású másik fiam sok segítségre, vigasztalásra szorul, s ő is érzi ennek a gondnak súlyát .. Egymagamban ma­radtam vele. Aggódás, hogy mi lesz vele, ha én is meg­betegszem, s nem tudok már segítségére lenni. Vagy ha Isten engem is elszólít, ki lesz mellette? Ki helyettesít engem? Ki viseli gondját? Bánatok, bánatok .. De a bánatokat az öröm szemüvegén át is nézhe­tem. Örülök, hogy testileg hibás fiam lelkileg egészséges, tiszta és nemes. Mellette lehetek, segíthetem, vigasztal­hatom. Örülök, hogy magamra maradottan legalább ő van velem .. Örülök, hogy gyönge egészségem mellett is tudok dolgozni, tudok munkámnak örülni, még ha fárasztó is. Örülök, hogy nem szorulok még mások se­gítségére, hanem még én tudok másokon segíteni... Tudok örülni mindennek, ami szép és jó. Tudom sze­retni az embereket, vannak barátok, együttérzők, jó magyarok... Mennyi örülni való van még az életben .. Honnan merítem a nehéz élethez az erőt? Istenbe vetett erős hitem tartja bennem a lelkületet. A sok buzgó imádság ad erőt és bátorságot, hogy az élet és az anyaság feladatát teljesítem, még ha nehezek, fájdal­masak is...” Mennyi hősiességről, bátorságról tanúskodnak ezek a sorok egy törékeny, magára maradt idős asszony éle­tében. Amikor ilyeneket látunk, hallunk, akkor önkénte­lenül is a bibliai Erős Asszony példázata jut eszünkbe: „Boldog az, akinek derék asszony a felesége. Értékesebb az ilyen minden drágakőnél. Derekasan nekilát a mun­kának, karja fáradhatatlanul dolgozik... Szemmel tartja házanépe útjait .. Fiai felnövekednek és előre jutnak, boldognak mondják anyjukat .. Szépség és báj gyor­san tovatűnnek; az asszony igazi ékessége az, hogy is­tenfélő. .. Dolgos életéért köztisztelet övezze őt..(Pél­dabeszédek könyvéből, 31.) Fr. Szépe László dr. NÁDAS GYULA IL- VS* Tel.: 226—8868 / ** 521---5526 lemez, könyv kerámia stb. / GYÓGYSZER Magyar, angol betűs írógép Erdélyi csomagok,herendi porcelán, taperenorder 1425 Grace Avenue, LAKEWOOD (Cleveland), Ohio 44107 „THE HOUSE OF INSURANCE" LEZAK INSURANCE AGENCY SHAKER HEIGHTS, OHIO 44122 3645 WARRENSVILLE CTR. ROAD Phone: 283—'8100 Established 1925 AUTO — HOMEOWNERS — BUSINESS — LIFE

Next